A befejező részből azt is megtudhatjátok, lesz-e még folytatása a Larkin történetnek. És ne felejtsétek el, ha írni szeretnétek, várnak a Magyar Íróképző kurzusai.

Magyar Íróképző Hallgatója: Írtál valaha novellákat?

Réti László: Nem. Ha van egy jó ötletem, négyszáz oldalban jól el tudom magyarázni. Ilyen értelemben elpazarlásnak élem meg a novellát. Van pár magyar író, akire ezért haragszom is, mert tucatjával jelenteti meg a vékony könyveket, pusztán azért, hogy több bevétele legyen. Évi többször ad ki, elpazarolva a zseniális ötleteit, nem eléggé kifejtve.

Magyar Íróképző Hallgatója: A munkádból következik a krimiírás? Írtál-e valaha más zsánerben?

RL: Hiszek abban, hogy arról írjunk, amihez értünk. Most gondoljunk bele, nagyon sok író Magyarországon megkeres, mikor krimit ír, mert nincs irodalma és nem lehet földeríteni, hogy egy rendőrség belül milyen, hogyan dolgozik, ha nem voltunk benne. Nagyon nehéz. Nincsenek ilyen cikkek, nincsenek olyan tankönyvek, amik ezt elmondanák. A rendőrség működése köszönőviszonyban sincs azzal, amit a filmekben látunk. Sokszor azt látom: amerikai módszerek szerint nyomoznak magyar zsaruk egy magyar krimiben, mert az íróik azokat a filmeket látták. De fordítsuk meg, hogy érthetőbb legyen. Ha arra vetemednék, hogy orvos krimit írok - nem tervezem, csak belegondolva -, mennyit kéne ahhoz dolgozni és utána járni, hogy egy orvosi miliőt hitelesen meg tudjak írni és az akkor se lenne hiteles. Továbbá kaptam egy pofont tíz évvel ezelőtt, amit tulajdonképpen én kértem. Van egy nagyon régi tervem, a sztori megvan, a 700-800-as években a még mórok megszállta Hispániában játszódna. Maga a mű megvan és nagy lelkesen nyolc-tíz éve elmentem az ELTE-n az ezzel az időszakkal foglalkozó tanszékvezetőhöz, hogy lennének kérdéseim. Kedvesen fogadott, kérdezte, mire lennék kíváncsi. Vettem egy mély levegőt, majd még egyet, és mondom: tudja, most jövök rá, annyira nem tudok erről semmit, hogy még kérdezni se tudok. Azóta gyűjtögetem a kérdéseket, anyagot és még tíz év után sem érzem a tudást, hogy bele merjek vágni a történetbe. Úgyhogy én ezért választottam a krimit.

Berill Shero: Tudsz a saját zsánereid közül úgy olvasni, hogy olvasó maradsz?

RL: Amennyiben jól van megírva, akkor beszippant a történet. Ha friss Jack Reacher jelenik meg, akkor azt biztos, hogy elolvasom. Ott is nagyon sokszor azonos a séma, valahogy mégis úgy adja elő Lee Child, hogy visz magával. Ugyanez a helyzet Nelson DeMille-lel, vagy Forsthsyte-tal, mert tudom, hogy utána nézett és az sztoriként rendben van. De ha rászaladok egy hibára, akkor az nagyon el tudja venni a kedvemet attól a könyvtől. És rászaladok hibákra.

BS: Milyen típusú hibákra gondolsz? Nyelvi vagy helyesírási? Tördelési vagy logikai?

RL: Mondok egy példát, amivel talán nem bántok meg senkit, mert úgy tudom nem jelent meg a történet. A kiadó azért küldte át a sztorit, hogy nézzem meg, biztosan jó-e. Magyarországon játszódott és egy olyan bérgyilkos vállalkozás volt, ami egyébként temetőt üzemeltet és a holttestet mindig az aktuális temetésnél a koporsó alá helyezték el. A testek sose kerültek meg, a rokonok adták a megbízást a bérgyilkosnak és az örökségből fizettek neki. Ezzel egyetlen nagy baj van. Mi lett a hullával? Eltűnt. Ha eltűnt, akkor nincs öröklés hosszú éveken keresztül. Ilyen az, amikor egy alaptörténet bukik meg, ami egyébként jól hangzik

fotó: Réti László - írói oldal (a szerző az idén júliusban megjelent regényével)

BS: Mit gondolsz, minden esetben gond, hogyha az olvasó jó értelemben véve teljesen dilettáns és ő ezeket például nem tudja? Vagy nem ismeri a nyomozati munkát, elhiszi, amit a filmekben lát?

RL: Szerintem nem, hiszen nem szakközönségnek készülnek ezek a filmek. Ez egy vékony jég, a hitelesség és a dramaturgia között. Addig kell eljutni, hogy a néző vagy olvasó azt érezze, ez valóban így megtörténhetne. És ha ezt elérjük, akkor az egyéb sallangok levághatók. Nem nyomozati tankönyveket írunk.

BS: Ha néhány pontban összefoglalnád, hogy egy krimiírónak mit javasolsz, az lenne az első pont, hogy iratkozzon be egy megfelelő főiskolára? Vagy beszélgessen veled sokat, esetleg keressen egy olyan nyomozót, akit alaposan ki tud faggatni vagy merre induljon? Dobozon kívüli figurákat is érdekel a krimiírás.

RL: Ha nem így lenne, akkor csak zsaruk és volt zsaruk írnának. És hála istennek nem ez van. Szerintem találja ki mindenki a saját sztoriját. Mi az, amit meg akar írni, hol működne és abból neki lesz egy csomó kérdése, amivel már bárkit megkereshet. Adam LeBor húsz évig volt a BBC magyarországi tudósítója. Írt három könyvet, ebből kettő már megjelent magyarul a Nyolcadik kerület és a Kossuth tér és a harmadik most jelenik meg. Egy magyar, kisebbségi nyomozónak a sztorijai. Elolvastam az elsőt és ráírtam az email címére, hogy ez teljesen jó volt még magyar szemmel is. Két hét múlva meglepetésemre visszaírt, jön Budapestre, üljünk le beszélgetni. Az érdekelte, hogy működik a rendőrség, mert amennyit ő tudósítóként látott, volt elképzelése, de nem ment olyan mélyre, hogy feltűnjenek a hiányosságai. A harmadik könyvbe sok minden belekerült a beszélgetésünkből. Filmes megkeresést is kaptam, Ujj Mészáros Karcsi az X – A rendszerből törölve című filmjéhez Hegedűs Bálint forgatókönyvíró olyan gyilkosságokat keresett, amik egyébként balesetnek tűnnek. Az elmondottakból hat-nyolc belekerült a filmbe. Szürreális élmény volt azt viszont látni, amikor én álltam ott, ahol a filmben a nyomozó. Vártuk, hogy a karnisról levágják a nénit, a srác meg talált egy tálca zserbót, amiből egy-kettőt megevett. Ilyet nem lehet kitalálni, ezt meg kell élni. Úgyhogy azt tudom mondani, hogy mindenki találja meg a saját sztoriját és utána már tud kérdezni.

BS: Korábban volt róla szó, hogy indítasz regényíró tanfolyamot, ez megvalósult-e?

RL: Nem indult el, most két napos krimiíró kurzusokat tartok.

BS: Amikor benne vagy egy regényben, szoktál közben olvasni, filmet nézni, vagy csak az alkotásra koncentrálsz?

RL: Én nem alkotok. Szórakozásból írok. Ebből kiindulva, ennek nincs prioritása más hobbijaim előtt. Ha ahhoz van kedvem, akkor írok, olvasok, megnézek egy filmet, vagy éppen építek egy 1/72 méretarányú német harckocsit, ez a kevéssé ismert hobbim.

fotó: Réti László - írói oldal (a szerző művei a könyváruházakban megtalálhatóak)

BS: Végre megjelent a sokak által várt újabb Larkin sztori, a Vakond. Lesz még több könyv a San Diego-i nyomozó mindennapjaiból?

RL: Nem tervezek több Larkin történetet.

BS: Zárókérdésként, milyen terveid vannak idénre? Min dolgozol most?

RL: Most nem regényen dolgozom. Idénre más terveim vannak, filmforgatókönyv írással, produceri munkákkal foglalkozom.

Sokáig azt hittem, hogy az örökös fájdalommal kell együtt élnem életem végéig. Az a típusú migrénes vagyok, akinek napokig fáj a feje és akkor lesz kicsit könnyebb, mikor kihányta magát.

Amikor az ismerősök először meséltek a migrén piercingről, kétkedve fogadtam. Annyi mindent kipróbáltam már és semmi sem segített. Viszont mivel azok, akik meséltek róla, jelentős javulásról számoltak  be, úgy gondoltam nagyon nem lövök mellé, ha kipróbálom.

Több helyen is utána olvastam, az eltérő árakon kívül más különbséget nem igazán láttam a szalonok kínálatában. A választásom végül a Zen piercing-re esett, mert a barátnőm is náluk csináltatta és a honlapjukat megtekintve Vivi nagyon szimpatikusnak tűnt. Bejelentkezés után egészen sokára kaptam időpontot. Meglepett, hogy ennyire népszerű a szolgáltatás.

Egy borzasztóan nehéz májusi napon estem be, lélekszakadva, teljesen szétcsúszva, izgatottan, ezernyi kérdéssel. Vivi roppant érzékeny, nyitott és elfogadó nő, azonnal ráérzett a hangulatomra és percek alatt oldotta a bennem lévő stresszt. Ehhez semmi mást nem csinált, csak önmagát adta. Kedvesen, türelemmel és szeretettel válaszolgatott a képtelen kérdéseimre. Eleinte attól tartottam, hogy a fémallergiám akadálya lesz a piercing behelyezésének, de Vivi megnyugtatott, hogy az összes fém ékszerük allergén mentes, viszont azért, hogy tutira menjünk, én szilikon piercinget kaptam. A másik félelmemet is pillanatok alatt eloszlatta, az én kis fülembe is sikerült megfelelő ékszert találni.

fotó: saját

Az előkészületek alatt Vivi pontosan elmagyarázta mi történik majd, kimérte a migrén pontomat, aztán szakszerűen és gyorsan behelyezte az ékszert. A fájdalom jóval alulmúlta azt, amire számítottam. Kaptam egy használati útmutatót is a kezeléshez. Először kicsit sajnáltam, hogy nem a szebbnél szebb fém ékszerek közül került egy a fülembe, de aztán, amikor Vivi elmondta, hogy ezt például műtéteknél, vizsgálatoknál sem szükséges eltávolítani, megnyugodtam. Ami miatt elidőztem a gyors ékszer behelyezést követően, az a lelki támogatás volt, amit kaptam. :)

Annyira pici a fülem, hogy az elsőként behelyezett ékszert nem láttam tisztításkor sem. Néhány nap után úgy tűnt, hogy elhagytam. Teljesen kétségbeesve hívtam Vivit, aki soron kívül fogadott. Megnyugtatott, hogy csak a záró golyócskát hagytam el, de kicserélte egy jobban láthatóra az ékszeremet és nem fogadott el érte egy fillért se.

Azóta eltelt néhány hónap, a fejfájásom radikálisan csökkent. A gyógyulási folyamat alatt sem volt már olyan erős a fájdalom, ritkábban jött elő. Egyszer sem hánytam, nem fájt napokig, amikor mégis éreztem, hogy fájni kezd, egy alap fájdalomcsillapító azonnal elmulasztotta. Korábban kb. úgy ettem őket mint a cukorkát, nulla hatásfokkal. Egyértelmű életminőség javulás történt, amiért nem győzök elég hálás lenni Vivinek. :)

Úgyhogy, aki hezitál, az ne habozzon, megéri berakatni! Emellett más típusú ékszert is választhattok. Még egyszer a link, ahol megtaláltok minden infot: https://zenpiercing.hu/

Köszönöm!

Ma ismét újabb kulisszatitkokkal örvendeztetlek meg titeket. A beszélgetés interaktívan zajlott, a Magyar Íróképző hallgatói is kérdeztek. Amennyiben az olvasottak alapján kedvet kapnátok a krimiíráshoz, ne habozzatok jelentkezni a népszerű tanfolyamra, melyet a Magyar Íróképző szervez. Szerencsére még van időtök dönteni és hely is akad az október 8-9-i kurzusra.

Berill Shero: Az íróképző kurzusain sokat foglalkozunk a szöveggondozással. Amikor elkészül a kézirat első változata, te pihenteted? Hogyan látsz hozzá a szerkesztéshez, hányszor nézed át, vannak-e stabil bétázóid, használsz-e egyáltalán bétázókat, vagy rögtön szerkesztővel veszed fel a kapcsolatot? Mi a munkamódszered?

Réti László: Mivel meglehetősen lusta vagyok ebben a tekintetben, viszont az élet más területén nem igen halogatok, így például az Európa falak mögött hat hét alatt készült el. Úgy voltam vele, hogy még van három hónap a leadási határidőig, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy augusztus 20-a van és szeptember 30-a a leadási határidő hatszáz oldallal. Akkor mindennap négykor keltem, írtam hétig, utána irány a meló. Így kész lettem vele, ennek viszont van egy olyan hozadéka, hogy én ezt a könyvet soha, de értsd úgy, hogy a mai napig sem olvastam soha egybe. Úgy küldtem el, ahogy kész lett. Nagyon ritka, hogy van időm vagy kedvem visszaolvasni. Ennek a másik oka az, hogy mire a végére érek addigra általában egy másik sztori kezd el mozogni bennem és sajnálom az időt a visszaolvasásra. A harmadik, amit minden könyvemnél jól ismerek, az az első száz oldal, mert azt rengetegszer elolvasom. Amíg száz oldalig eljutok, nagyon lassú a történet. Ott van egy vízválasztó. Az írásra fordított időnek a kétharmada az első száz oldal, az egy harmad meg a maradék háromszáz-háromszázötven oldal, addigra beszippant a történet. És elhiszem, hogy elkészülök vele. Nem idegesítem magam rajta, mert az eddigiek is elkészültek. Ezt módszernek mondani meglehetősen barokkos túlzás lenne. Egyetlen előolvasóm van, a feleségem.

Magyar Íróképző Hallgatója: Említetted, hogy egyszerre több történeten is dolgozol, akkor nem szoktak a történetek, karakterek, helyszínek összekavarodni, vagy interferálódni egymással?

RL: Több mappa van nyitva a gépemen, de én nem tudok párhuzamosan írni, tehát ha egyet elkezdtem, akkor csak azzal a sztorival foglalkozom. Amikor a vázlatot csinálom, fejben ott kell lenni, hogy minden a helyén legyen, stimmeljen. Ha ebbe belevinnék egy másik sztorit, akkor biztos ezt hagynám abba. Volt már rá példa, hogy jött egy izgalmasabb, ami abban az életciklusban jobban érdekelt és ezért félreraktam egy sztorit.  Például a Polip nagyjából hat évig félkészen állt a fiókban. Egyszerűen nem voltam olyan hangulatban, hogy kedvem legyen egy ilyen humoros, szarkasztikus sztorit írni. Aztán mikor hangulatba kerültem, gyorsan elkészült. Hallom én is, hogy vannak, akik több sztorit visznek párhuzamosan, nekem mechanikus agyam van, erre nem vagyok képes. Így viszont nem is keverem össze a szereplőket, illetve a történéseket.

Magyar Íróképző Hallgatója: Egy kicsit szenzitív kérdés, ennyi kötettel a hátad mögött, meg lehet élni a könyvkiadásból?

RL: Nem. De azért ez nem feltétlenül így igaz. Magyarországon bármit el lehet adni, minőségtől teljességgel függetlenül, ha azt más területről ismert személy írja. Nem tudom mennyire titok, én nem szoktam ezen titkolózni. Látjátok a könyvön az árát, nálam abból tíz százalék landol. Nagyjából ezek az arányok. Kezdő írók ennél kevesebbet szoktak kapni. Azzal a példányszámmal, amivel kimennek ezek a könyvek, egy három-ötezer szokott lenni az első nyomás. Többet meg azért nem nyomtatnak, mert drága a raktározás. Ha a kiadó látja, hogy fogy, elküld egy e-mailt a nyomdába, ahol előveszik a fájlt és kinyomtatnak annyi példányt, amennyire szükség van. Felesleges raklapon állniuk, mert gyorsan reprodukálhatók a kötetek. Még sincs teljesen igazam. Vannak Magyarországon olyan szerzők, akik nagy példányszámmal dolgoznak és veszik is az írásaikat. Ha mondjuk ötezer példányszámmal és ötezer forintos árral számolunk, akkor látjuk, hogy nem akkora az összeg, ami az írónál landol, hogy az egész évre biztosítsa a megélhetését. Adott évben neki még két-három könyvet meg kellene írnia és ugyanígy kellene fogynia, hogy egy viszonylagos biztos megélhetést nyújtson. Én azt javaslom mindenkinek: dolgozzon mellette. Egyrészt, ha csak írunk, elmegy mellettünk az élet. A munkahelyen emberekkel találkozunk, látunk-hallunk ezt-azt, lehet gyűjtögetni. Ha ülök az elefántcsonttoronyban, mert én vagyok az irodalom csúcsa és csak írok, az egy darabig megy, de utána teljesen elszakadunk a valóságtól.

fotó: Réti László - írói oldal

Magyar Íróképző Hallgatója: Mennyire kell jelen lenned közösségi médiában, mennyire várja el a kiadó, hogy író-olvasó találkozókra menj, interjúkat adj, posztolgass. Mennyi időd és energiád jut ezekre?

RL: Én nem az a generáció vagyok, aki belenőtt a közösségi médiába. Nekem ez tényleg úgy hiányzik, mint egérfogó a zsebbe. Vannak körülöttem olyan srácok, meg lányok, akiknél látom, hogy ezt kéne csinálni, de, nekem nem jut eszembe a reggeli kávémról, hogy „jó reggelt, ezt iszom ma, ti mit fogtok olvasni” posztot kitegyek. Újra és újra emlékeztetni kell magamat rá, hogy fontos a média megjelenés. Ugyanakkor, ha már ráveszem magamat, akkor tudatos vagyok, pontosan tudom, este hat és nyolc közt érdemes posztolni, mert körülbelül akkor esnek haza az emberek és kezdenek el ezzel foglalkozni. Legalábbis az a réteg, akik még hajlandóak Magyarországon olvasni. Van instám, ott van még a facebook oldal, van egy honlapom is, ez utóbbi a többi felület mellett háttérbe van szorítva. Nekem a médiára mindig külön energiát kell fordítani, hogy egyáltalán eszembe jusson. A kiadó néha rám szól: figyelj egy hónapja megint nem raktál ki semmit. Van, akinek ez benne van a vérében, és lássuk be, hogy szükség van rá. Más kérdés, én azt látom, a használókkal egy nagy baj van: nem olvasnak.

BS: Az Íróképző rendezvényein próbálunk olyan, marketinges, sales szempontból inspiráló csoporttagokat kiemelni, mikrofon elé citálni, akikben meg van ez a tribe. Hihetetlen nyomot hagy a fogyásjelentésben, ha valaki folyamatosan posztol. Mit tapasztaltál, az egyes köteteidnél – mert ez is egy fontos mutató szerintem -, hogyan alakul egy kriminek az életciklusa? Hány Réti kötetet találunk egy átlagos könyvesboltban? 

RL: Három-négy fajtából szokott lenni, messze nem kapható az összes. Most azért folyamatában jönnek ki, fél évente megnézzük, hogy melyik volt a legrégebben kiadva és abból csinálunk egy pár ezres újrakiadást. Megpróbálunk borító tekintetében egyfajta egységes dizájnt alkotni, ez nekem kicsit unalmas. Viszont amikor bemegyek egy könyvesboltba és kint van három-négy-öt egymás mellett, akkor tudom, én is odamennék, hogy ki ez, mi ez, hogy ennyi van belőle. Ezért nehéz erre így válaszolni. Az biztos, hogy amikor kijön egy új, az mindig behoz egy csomó új olvasót és elkezdik keresni az előzőeket. Ha tetszik nekik, akkor az behúzza az éppen kapható könyveket is.

BS: Elmondhatod, hogy melyik könyved hozta fogyás tekintetében a legnagyobb sikert?

RL: Erre azért nehéz válaszolni, mert nekem mindig a legutóbbi tetszik a legjobban. Nehéz kitalálni, mit akar az olvasó. Amikor 2015-ben indult a migrációs válság és nekiálltam az Európa falak mögöttnek, -amit hat hét alatt írtam meg-, többek közt azért siettem, mert abban voltam, hogy legalább tíz-tizenöten dolgozunk a migráció témában. Ahhoz képest azóta is alig jelent meg szórakoztató regény a migráció kapcsán. Azt mondom, annyira átpolitizált, hogy kevesen mertek hozzányúlni. Amikor elkezded kapirgálni, nagyon sok utánajárást igényel. Az embereknek 2015-ben lett nyilvánvaló a bevándorlási kérdés. Én zsaru voltam, pontosan tudtam, történtek már korábban is incidensek Szegeden, tele vannak még az udvari garázsok is a rendőrségen a zöld határon átjövőkkel. Egyszerűen ’15-ben csak annyi történt, hogy elérte a média ingerküszöbét a történet és ez miatt ért el az emberekhez az, ami már nagyon régen létezett. Visszatérve a kérdésre, talán a Larkin sorozat az, ami bármikor eladható, a cinikus zsarunak nagy sikere van.

Magyar Íróképző Hallgatója: Az utolsó szállítmány című könyvedet nem egyedül írtad. Mesélnél erről, hogy zajlik, amikor valakivel karöltve írsz?

RL: Ez nekem is újdonság volt, kihívás. Vanicsek Olivér forgatókönyvíró, aki fél évig Los Angelesben él, fél évet itthon tölt. Körülbelül húsz évvel fiatalabb nálam, teljesen más generációt képviselünk. Itthon akkor lett ismertebb, mikor az Aranyélet utolsó évadának írt forgatókönyvet. A kiadó ötlete volt, hogy üljünk le, mert Olivért megkeresték, lenne-e kedve regényt írni. Elmondta: neki nem komfortos, hogy felöltöztessen egy történetet, hiszen a forgatókönyv egy nagyon szikár műfaj, ráadásul ő angolul írja ezeket. Abban állapodtunk meg, megkapom a forgatókönyvet, elolvasom és ha érdekel a sztori, akkor leülök a sráccal, van-e köztünk bármilyen kémia. Mert ha végtelen ellenszenvesek vagyunk egymásnak, akkor ez az egész teljesen felesleges. Elolvastam, tetszett, beszélgettünk. Megállapodtunk abban, hogy az első jelenetből, ami három oldal volt, megírom úgy, ahogy egy regényben ez kinézne. Írtam tizenegy oldalt és onnan úgy folytattuk, én a forgatókönyvből egy hónap alatt megírtam a regényt, és amikor elkészült, akkor kezdtünk közösen dolgozni. Ő először fejezetről fejezetre akart haladni, de azt megvétóztam, mert csak arra lett volna jó, hogy leragadjunk. Hozzáírtam egy csomó mindent a forgatókönyv sztorihoz, szereplőket, helyszíneket, majd ezt összefésültük Olivérrel, neki mi fért bele az általam írtakból. Utána megnézte a kiadó és láthattátok, ez lett talán a legvékonyabb könyvem, olyan háromszáz oldal körüli. Ezt ugyanúgy négyszázötvenre írtam, viszont az a policy született a kiadónál, mivel ez egy filmforgatókönyvből készült, őrizzük meg a forgatókönyv feszes tempóját. Szerintem a négyszázötven oldallal is feszes volt, de itt jött az, hogy a szerintük felesleges rész „ollópozitív” lett. Az egyik legismertebb magyar filmproducerrel és rendezővel kezdünk egy nagyon hasonló interakcióba, ahol van egy fiatalokat érintő forgatókönyve, elolvastam, nagyon tetszett, ebből írtam egy regényt, a Tízparancsolatot.

BS: Visszajutnak hozzád kritikák, vélemények, dicsérő szavak? Vagy esetleg valamiféle követelés? Neked nem feladatod a fikciós művekben hiperrealistának lenni, de azt nehéz elképzelni, tizenöt kötettel a hátad mögött, hogy nem kaptál szakmai észre vételezést a történések valóság tartalmával kapcsolatban. Ezeket, hogy éled meg, hogy kezeled?

RL: Ez így igaz. Hitelességre törekszem, de a dramaturgiát nem szabad kihagyni belőle.  Egy nyomozás helyszínelése időigényes, nem egy holttest mellett eltöltöttünk tizenkét-tizenhat órát. Ezt nyilván nem lehet átadni, mert senkit nem érdekel ennyire részletességgel. Kapok visszajelzéseket, elérnek facebookon, instán, emaileket is írnak. Szerencsésnek mondhatom magam, mert amit észrevételeznek, igazat szoktam adni. Nem állok le vitatkozni egy olvasóval, és nem is ajánlom senkinek, mert teljesen fölösleges. Megtaláltak már olyannal, hogy mondjuk az a fegyver az nem annyira arany. Megköszöntem, közben azt gondoltam: hogy irigylem a problémáidat, jól van, legközelebb majd odafigyelek. Annyiból meg megértem, mert én is háklis vagyok ezekre. Frederick Forshyt az egyik nagy kedvencem, őt azóta olvasom felhőtlenül, amióta az egyik könyvében egy F15-nek a légi tankolásánál – mely a szövegben érintőlegesen három mondat - leírja, hogy a bal szárnytőhöz csatlakoznak. Én tudom, hogy a bal szárnytőben van az a nyílás, és úgy vagyok vele, ha ő ennek utána nézett, akkor mindennek utánanézett, én nyugodtan olvashatok.  Ennek itt van jelentősége, figyeljünk arra, hogy mit jeleznek vissza, mert ha nincs igaza, akkor is igaza van. Az is lehet, hogy félreérthetően lett leírva, akkor is, ha az valójában megtörtént, vagy közismert tény.

Egyszer írtam már erről egy posztot (de lehet, csak az írói oldalamra).

Anno, fiatalon mindig mindenkit azzal traktáltam, hogy amikor híres író leszek, mennyit érnek majd a könyveim. :)

Aztán egy fél éve, ahogy szörföltem a neten, szembejött egy dedikált Berill Shero. Kemény 100 Ft-tal ért többet, mint újkorában, dedikálás nélkül.

Az ember nem minden dedikálásra emlékszik. Nem nagyképűségből, hanem mert - ha szerencsés - tucatjával ír alá. De vannak olyanok, amelyek mögött egész történet lapul. Ma ismét felfedeztem egy dedikált példányt az antikváriumban.

forrás: saját fotó a Líra oldaláról

Szíven ütött. Nem azért, mert bűn dedikált könyvet eladni, hanem a története miatt. Akinek dedikáltam, már nincsen köztünk. Óvodai csoporttársam volt, remek ember, akiből történetesen újságíró lett. Neki köszönhettem az első könyvbemutatómról szóló cikket. És ez csak egy a sok emlék közül.

A könyvet nem tudta befejezni, mert elragadta a halál. Most pedig egy antikváriumból köszön vissza. Valószínűleg a bekerülésének is megvan a maga története. Talán jól van így, hogy nem őrizgetik otthon. Esetleg másnak is örömet akartak vele okozni. Talán fájdalmas ránézni... Könyvek, sorsok összefonódnak, újabb történetté lesznek.

Talán, jól van ez így.

Ígéretemhez híven az interjú második részével örvendeztetlek meg titeket. Rengeteg izgalmas témát érintettünk a beszélgetések során, fogadjátok szeretettel.

Berill Shero: Szerinted hol kezdődik a művészet? Gyakori kritika például a kezdő szerzőknél, hogy tervezés nélkül írnak. 

Réti László: Én nem hordok hosszú sálat, meglehetősen pragmatikusan állok az íráshoz. Szerintem akkor tud valaki jót írni, ha az, amit ír, neki tetszik. Amikor valaki elkezd írni, mindent bele akar tenni az első regénybe, amit valaha olvastak, remélve, hogy attól jó lesz. A másik pedig az, hogy jót akarnak írni. Ha jót akarok írni, az sose sikerül. Biztos, hogy van olyan tehetség, aki képes folyamatában írni, átlátni az összes szálat. A szépirodalomnál ez talán könnyebb, mert kevesebb szereplőt mozgatunk és lineáris benne a cselekmény. A másik, tudomásul kellene venni, hogy gyorsabb a világ. Ha írunk, akkor valahogy gyorsabb cselekményekre van szükség. A fiatalok nagy része már nem olvas. Én több fiatal felnőttel, kamasszal élek együtt. Pontosan látom, hogy egy sokkal gyorsabb képi világban vannak, insta, snapchat, a tartalmakat megválogatják, sorozatokat néznek és pörgetik. Ha nem tetszik, már skippelik is. Ezt kell nekünk is tudomásul venni, nem férnek bele a könyvekbe a nagyon hosszúra nyúló részek. Ha valamit meg akarunk mutatni, sokkal kevésbé szájbarágó, ha keresünk két alkalmas szereplőt és az interakciójukon keresztül, párbeszédekben mondatjuk el azt, amit szeretnénk. Ötven oldalig vagyok hajlandó egy könyvet elolvasni, filmet nézni meg harminc percig. Ha addig nem ránt be, akkor azt mondom, hogy erre nincs időm. Nem félek abbahagyni, és nagyon sok olyan könyvet teszek le, amiről azt érzem, hogy rengeteg a leíró rész. Rám tukmálja a szerző, hogy ő mit gondol a világ dolgairól. Én is elmondom, hogy mit gondolok róla, csak igyekszem sokkal rövidebben, pörgősebben és szereplők közötti beszélgetésekben megmutatni. Mindig gyorsabban olvasunk egy párbeszédet, főleg, ha rövidek A rövid mondatokkal jobban haladunk, könnyebben beszippanant és jobban megértjük, könnyebb megmutatni a másik szemszögét.

BS: A cselekményszövésnél, ami a krimiknél nagyon fontosnak tűnik, eszembe jutott egy apróság. A szerző ismeri a teljes történetet, a karaktert, értem ez alatt a nyomozót, sok mindent lát. A legkevesebbet valószínűleg az olvasónak mutatsz meg ebből. Neked három szemszögből is meg kell tervezned a történetet. A kriminél elképesztően fontos, hogy jól adagold azt, mi az, amit a nyomozó már tud, de az olvasónak még nem mondod el.

RL: Ezért mondom: vázlatot kell írni, mert sok mindent menetközben elfelejtünk. Félre kell vezetni az olvasót az által, hogy odaadunk neki minden olyan darabkát, amit, ha megfelelően rak össze, érezze, ezt kitalálta. A könyv háromnegyedéig érdemes ide eljutni, tehát ha előbb kitalálja, akkor három eset van, vagy kellően okos, vagy rosszul írtuk meg. Esetleg, nagyon sok krimit fogyaszt és ezért ő is tudja a műfaji szabályokat, hogy mire kell odafigyelni. De mondok egy példát a félrevezetésre. A kandahári fogolyban például egy szerelmi háromszög játszódik, ahol a feleségnek egy szeretője van és a könyvben én kihasználtam az emberi agynak a sztereotípiáit, tehát folyamatosan a hölgy a szeretőhöz megy, a szeretővel beszél, ezt a szót használom erre. A legvégén derül ki, hogy a szerető szintén nő. Olyan visszajelzéseket kaptam, hogy volt abban a könyvben két-három olyan férfi, aki szóba kerülhetett. Az olvasók azon agyaltak, melyik férfival volt viszonya. És akkor jön az, hogy visszalapoznak, és felteszik maguknak a kérdést, miért gondoltam férfinak, pedig nem volt leírva sehova. Azt gondolom, valami ilyesmivel kell őket terelgetni. És nem szabad elfelejteni, hogy ezt a műfajt szórakozásból olvassák. Senki nem azért olvas el egy krimit, mert tanulni akar, vagy azt gondolja, hogy olyan világmegváltó gondolatok lesznek benne, ami számára hasznos. Ettől még lehet benne ilyen, de nem ezért veszik le a polcról. És ha szórakozik, akkor oda kell neki adni a lehetőségeket, hogy kitalálja.  Csak ne túl gyorsan találja ki.

fotó: Réti László - írói oldal

BS: Ahogy nézegettem a köteteid, az egyértelmű, hogy a dialógusok közel állnak hozzád. Feszesek, pörgősek, mégis szellősek és élvezet olvasni. Ha valahol húzkodnunk kell a szöveget, annak nagyjából nyolcvan százalékát a dialógusok teszik ki. Többnyire azok vannak túlírva. Nálad ezek szikárak, humorosak, fölös szavakat nélkülözőek. Mennyit foglalkozol a dialógusokkal? Hogyan alakítod ki egy-egy karakternek a szavajárását, hogyan alapozod meg ezt a munkát?

RL: A szójárásokat szintén gyűjtögetni kell. A Kaméleon sorozatban van egy Polip nevű főszereplő, neki a szavajárása az, hogy „ez aztán a pepperoni”. Egyik kihallgatáson ült velem szemben egy jó ember, aki úgy kezdte, hogy „ezt szeretném magával kétszemközt megbeszélni”. Innentől tudtam, figyelemreméltó karakter ül előttem. Nagyjából minden második percben az „ez aztán a pepperoni” fordulattal fejezte be a mondandóját. Úgyhogy gyűjteni kell az ilyeneket. A leíró részek helyet jobban szeretek párbeszédet olvasni, ezért írok inkább én is párbeszédet. Nem szoktam egyébként sokat húzkodni belőle. Az Ulipusnál volt egy szerkesztőm, Palkó Katalin, ő tanította nekem és igyekszem alkalmazni, hogy ha egy mondatban te megkezded a harmadik sort, az már rossz. Akkor azt a mondatot szedjük ketté, mert indokolatlan. Ugyanez igaz a párbeszédekre is. Sok esetben az az érzésem, túl hosszúak. Én inkább beteszek még egy kérdést, mint hogy monológszerűvé váljon. A következő tényező - megint a forgatókönyv írásra utalva -, ott nincsenek hosszú mondatok. Nagyon kevés filmen van monológ, mert nem nézik végig a nézők. Amikor forgatókönyvet írunk, ott sokszor szinonimákat rakunk be, visszaolvassuk, cserélgetjük. Van egy ökölszabály a forgatókönyvnél és ezt a regényben is alkalmazom. A filmnél azt mondják: minden egyes jelenetet úgy nézz meg, ad-e hozzá valamit, vagy csak neked fontos. Ha a történetet nem viszi előre, akkor azt ki kell vágni.

BS: Kezdő szerzőknél az szokott a probléma lenni, hogy két bekezdéses monológokban beszélgetnek egymással a szereplők.

RL: Érdemes megfigyelni, hogyan beszélgetünk másokkal. Nem használunk teljes mondatokat, szinte állandóan belevágunk a másik szavába, mert azt hisszük, hogy tudjuk, mit akar mondani. Ő is belevág, nem hallgatunk végig monológokat. A számunkra fontos személy harmadik-negyedik mondatánál is érezzük a késztetést, hogy beleszóljunk, vagy a telefont piszkáljuk, esetleg a pókhálót fixírozzuk. Az életben se monológokban beszélgetünk. Minél jobban hasonlít az életre egy könyv annál fogyaszthatóbb.

BS: A kalandozásaid során írtál krimit, disztópiát, kalandregényt. Van-e olyan terület, ami még vonz?

RL: Nem egyformák a könyveim, eddig tizenöt vagy tizenhat jelent meg. Nagyon sok olyan íróval találkoztam, akiknek a könyvéről még sosem hallottam. Az elsőt elolvasom, ez nagyon jó és még elolvasok gyorsan kettőt. Sokakkal jártam úgy, hogy tőlük soha többé semmit. Többnyire a magyar szerzőkre jellemző, hogy egy kialakult sémára készül az egész. Vicces, hogy én mondom, aki egyébként a sémákról osztotta itt az észt, de séma és séma között is különbség van. Az a séma, amiről én beszélek, történetvezetési sinusvonal. Hogyan vigyük fel az olvasót, ejtsük le, vigyük fel, ejtsük le. Nyilván minden műfajnak megvan a saját sinusvonala. Egy horrornál állandóan meg kell ijeszteni az olvasót, ha egy thrillert írunk, az lassan megy föl és onnan esik le és így tovább fölrajzolható az összes. Nem olvasok többet attól, akinél kiismerem a szereplőt. Például jön egy hölgy, összejönnek vele és tudom, hogy az utolsó negyven oldalon minden szereplő egy helyszínen tartózkodik majd és megbeszélik az egészet.  Ez egyszer oké, de harmadszor engem már nem szórakoztat. Ebből az következik, én mindegyikbe egy kicsit mást akarok írni. Ezért van háborús könyvem, kémtörténetem, krimim, thrillerem, kalandregényem. Ez öt és mindjárt nem lehet egyforma, hiszen teljesen más típusúak. Van, ami a múltban játszódik, van, ami az USA-ban, Afganisztánban, az oroszoknál, Budapesten. Most elég sok játszódik Magyarországon, mert ezt kérik a magyar olvasók. Az első történelmi krimim a Megölni Telekit, újdonság volt, mert ahogy mondtam, jelenetős utánajárást igényelt. Ami engem még motivál, hogy mindig más legyen, próbáljátok ki az egyes szám első személyben írást. A kriminél ez azért nagyon nehéz, mert csak annyit tud az olvasó is, mint a főszereplő, akinek a bőrében vagyunk. Úgy kell elhelyeznem a morzsákat a nyomozó előtt, hogy az olvasó ezeket lássa, összeszedje, de nem tudok kilépni idősíkból, nem tudok másik helyszínre menni, ahol nincs ott a főhősöm, hogy onnan plusz infók jöjjenek be. Ez sokkal nehezebb, mint ahogy elsőre látszik. Szeretnék még történelmi krimit írni, mert ezzel a Debrődy nevű detektívvel elértem a második világháborúhoz, ami nekem egy történelmileg is inspiráló és érdeklődést kiváltó időszak volt. Szeretnék két könyvet írni ebből az időszakból. Az egyik valószínűleg Portugáliában, Lisszabonban, Portóban fog játszódni, mert az egy igen érdekes miliő volt. A portugáloknak a háborús szerepvállalása, illetve az abból való kimaradás azt eredményezte, hogy egy egészen érdekes szubkultúra alakult ki. Minden ország ott kémkedett, Lisszabont elfoglalták. A harmadik pedig Kairó, szintén a háborús Kairó, 1942-43-ban, ez mondjuk a következő hat-nyolc évre tervezem. Van tervben egy olyan, amikor kicsit a jövőbe vinném az olvasót, de most nem úgy, mint az Európa Halálával, ami negyven évvel később játszódik, hanem a közeljövőbe, egy Mars utazás kapcsán.

Akinek még sosem jelent meg nyomtatásban műve, el sem tudja képzelni, milyen euforikus örömet okoz kézbe venni az első példányokat. :D

Ha szeretnétek egy könnyed kikapcsolódást ígérő olvasmányt, ne habozzatok a linken megrendelni! :) A felületen a mű rövid ismertetőjét is megtaláljátok.fotó: saját készítésű

Réti Lászlót nem kell bemutatnom azoknak, akik otthon vannak a kortárs magyar irodalomban, főleg, akkor nem, ha krimirajongók.

A Magyar Íróképző rendezvényén elhangzott előadás anyagából állítottam nektek össze az interjút. Terjedelmét tekintve roppant hosszú, ezért több részre tagoltam. Időről-időre újabb részekkel örvendeztetlek meg titeket. 

Berill Shero: Összefoglalnád néhány mondatban, honnan indult az írói karriered?

Réti László: Húsz éven keresztül zsaruként dolgoztam és ez nem az a munka, ahol az ember maradandót alkot. Egy építész meg tudja mutatni az unokáinak, hogy mit épített, bennem harminc éves korom körül felmerült, hogy mit tudok majd megmutatni a gyerekeimnek. Korábban is írtam és kíváncsi lettem arra, hogy le tud-e kötni hónapokig egy olyan bonyolult műnek a létrehozása, mint egy regény. Megállapítottam, hogy igen, aztán ez az írás a fiókban landolt. Elkezdtem a másodikat és amikor a felénél jártam, már az foglalkoztatott, hogy ki lehetne adatni. Ez a kétezres évek elején volt, akkor még nem igazán volt e-mail és internet. Úgyhogy beballagtam egy könyvtárba és megnéztem, hogy a krimi műfajban melyik az a nyolc-tíz kiadó, akik a legaktívabbak és mindegyiknek elküldtem egy negyven oldalas mintát belőle. Szerencsém volt, kettő bekérte és egy megrendelte, leszerződtünk, így indult a történet.

BS: Úgy tudom, hogy a rendőrtiszti főiskola mellett jogot is végeztél?

RL: Igen, jól tudod, továbbá felszámolóbiztos vagyok. Öt-hat évente újabb ismeretek megszerzésére törekszem.  A negyedik megmérettetést félbehagytam, a PHD-t, nincs energiám az oktatásra és a publikálásra.

BS: A nyomozásoknak megvan a megfelelő protokollja, részeredményei. Tudod ezt a gondolkodásmódot függetleníteni az alkotói folyamatoktól?

RL: A rendőrségnél szerzett tapasztalat jól jön. A húsz évből nyolc-kilencet fegyveres rablásokkal, emberölések nyomozásával töltöttem. Az ember itt nagyon sok mindent lát és az elképzeléseket gyakran felülírja az élet. Nem egy olyan sztori van, amit nem lehet megírni, mert senki nem hinné el. Ha a szomszéd meséli, akkor jót nevetünk vagy épp szörnyülködünk rajta, de egy regényben hihetetlennek tűnne. Az írást sose neveztem alkotói folyamatnak, hobbiként kezdtem. Mindig volt és jelenleg is van főállásom. A mai napig olyat szeretek írni, amit szeretek olvasni. Ezért írok krimiket, thrillereket, néha egy-egy kalandregényt. Alapvetően roppant önző ember vagyok, azért írok, mert nekem ez egy kellemes tevékenység, szeretek ezzel foglalkozni. Mikor kiadjuk és a közönségnek vannak pozitív visszajelzései, az már a bónusz. Addig érdekel az egész történet, amíg leadom a kéziratot a kiadónak. Úgy gondolom, hogy az eddigiek szerettek velem dolgozni, mert én a kiadási folyamatba már nem szólok bele. Nem vitatkozom szinonimákon, tördelésen, oldalszámokon. Ha azt mondják, túlírtad, vágjunk ki öt oldalt, rábólintok.

BS: A kiadók szempontjából ezek alapján egy álomszerző vagy.

RL: Ez szerintem ott csúszik félre az embereknél, hogy ha már alkotási folyamatnak nevezzük az írást, akkor az ott ér véget, mikor leadásra kerül a kézirat a kiadónak. Addig én kiélem magam, alkotok. Onnantól viszont egy terméket hozunk létre. Tetszik, nem tetszik, az már egy kereskedelmi termék. Én felvállalom, hogy nem értek annak a hat-tíz szakembernek a munkájához, aki a leadást követően foglalkozik vele. A grafikus, a tördelő, az olvasószerkesztő, a marketinges, a sales-es. Ez az ő melójuk, ők értenek hozzá jobban. Ha magunkban helyre tesszük, hogy a kézirat leadása a katarzis, utána jobban lehet kezelni.  

fotó: Piltner Péter - Réti László - írói oldal

BS: Azt mondod számodra az írás egy hobbi, és van főállásod, hogyan tudod ennyire élesen elválasztani a kettőt egymástól? Mikor alakulnak ki a történetek, a karakterek a fejedben?

RL: Minden könyvnél van egy adatgyűjtési fázis, mert nem feltétlenül értünk ahhoz, amiről írni szeretnénk, ezért sok mindennek utána kell nézni. Ha a kriminél maradunk, helyszínek, eljárások, járművek, fegyverek és így tovább. Ennek a helyén kell lennie. Általában hat-nyolc mappa van megnyitva, amikor rászaladok valamire, a megfelelőbe mentem. Ha minden megvan, akkor jön az agymunka, a vázlat elkészítése, ami gyakorlatilag fejezet szintű bontás, hogy mikor, ki, mit csinál, hova megy. A kriminél nagyon fontos, hogy a végére össze kell érnie a szálaknak. Nem csinálhatom meg azt, mint például Jókai, hogy vannak szereplői, akik sosem érkeznek meg, de ez csak második olvasásra tűnik fel. Ebben a műfajban el kell varrni a szálakat, mindennek a helyére kell kerülnie. Amikor kész a vázlat, utána jön az írás, ami tényleg jutalomjáték, azt már igazán élvezem. Ott már nem kell gondolkodnom, mert tudom, hogy a logikai buktatók ki vannak küszöbölve, megvannak a csavarok. Gond akkor van, amikor kétszáz oldal után valami jobb jut az eszembe. Akkor vissza lehet menni a kezdőkörbe.

BS: Ahogy említetted folyamatos kutatómunkát végzel, mi van meg legelőször a regényből?

RL: Minden könyv egy mondatban leírható. Ez az egy szó, mondat szokott meglenni. Hozok egy konkrét példát. Feleségem akkoriban egy kozmetikai cégnél dolgozott és Zólyomi Zsolt parfümőr tartott nekik egy majdnem egésznapos előadást. Erről mesélt a vacsoraasztalnál. Addig figyeltem rá, míg azt nem mondta, hogy illatokkal el lehet érni, hogy megváltozzon egy hely energiája. Megfelelő illatot juttatva egy térbe, akár az üzleti tárgyalásokat is lehet befolyásolni. Innentől nem hallottam a többit, ezt az egy mondatot felírtam magamnak. Ebből lett aztán A parfümőr című regény. Ennyi az alapja. Az ilyen alapötleteket rakom el. Legutóbb például a tizennégy éves, nevelt lányom mondott három olyan mondatot, ami zseniális alapötlet. Imádom, hogy címet is adott neki. A címválasztás szerintem a legnehezebb és jó, hogy már megvan. Nem tudom ki, hogy van vele, én többször írtam már a címhez regényt. A könnyek városa, meg a Budapest Boulevard ilyen volt. Beleszerettem a címbe. Visszakanyarodva a kérdéshez, gyűjtögetem a sztorikat, háttereket. Tudtam például, hogy írok majd egy lepusztult, elhanyagolt orosz városban játszódó történetet, mert nagyon hasonlít a 80-as, 90-es évek Magyarországára. De érdekelt Afganisztán, Amszterdam, Budapest is nagyon jó helyszín. Amikor odajutok, hogy el kéne kezdeni egy új könyvet, megvárom, hogy melyik sztori mozgat meg. Ahhoz választok egyet a hátterek közül, amiket szintén gyűjtök az utazásaim során, vagy éppen azért megyek el, hogy fotókat csináljak, magamba szívjam a hangulatot. Megnézem melyik háttér előtt mozoghat az adott történtet, melyik színpadon lesz hiteles. Amikor ezt a kettőt összerakom, neki állok a tervezésnek.

BS: Sokféle ismeretet helyezel el a kötetekben, például, ha csak a Megölni Telekit nézem, az óra márka precízen jelen van. Az utcák, helyszínek, épületek korhű megjelenítése, a köszönési formák, megszólítások, a német nyelv használata, bizonyára rengeteg kutatómunka eredménye.

RL: Az az óra megvan. A regény megszületését komoly kutatómunka előzte meg. Ez a könyv nagyjából nyolc-kilenc éven keresztül benne volt a kisagyamban, ugyanis 2011 táján egy kollegám keresett meg azzal, hogy csináljunk egy filmforgatókönyvet. Az gyorsan meglett, de nem került filmre. Akik elolvassák, azoknak tetszik a történet, azt mondják, hogy filmszerűen van megírva, de azután, ahogy futnak benne egy kört, mindig azzal jönnek vissza, hogy Teleki nagyon megosztó személyiség volt és ezt senki nem meri bevállalni. Szerintem pont ettől izgalmas a karaktere. Ráadásul aki olvasta a könyvet, az pontosan tudja, hogy bár Megölni Telekit a könyv címe, ő egy mellékszereplő benne.

fotó: Réti László - írói oldal

BS: Telekivel foglalkozni egy nagyon rosszul értelmezett politikai állásfoglalásnak tűnik kívülről és olyan, mintha tabutéma lenne. Mikor kiadót keres valaki, és ilyen témához nyúl, akkor ez szűkíti a kereteket, vagy pont, hogy felcsillan egy-két kiadónak a szeme, hogy hot, vagy megosztó témával találkozik?

RL: Emellett megosztó témám volt a migrációs válság, ehhez három könyvet írtam, a Célpont Párizsbant, a Falak mögöttet és az Európa halálát. Az a baj ezzel, hogy egy csomó olyan téma van és mondjuk egy történelmi személyiség vagy egy olyan társadalmi, geopolitikai helyzet, mint amilyen napjainkban a migráció, amit az aktuálpolitika einstandol. Ők leszúrják a zászlókat és a véleményed alapján beskatulyáznak, ami vagy segít vagy nem. A dolgokat igyekszem megmutatni két-három-négy szemszögből. Az Európa falak mögöttnél négy szemszöget és négy főszereplőt választottam. Ez az a maximális létszám, amit még lehet mozgatni és nem vész el benne az olvasó. Pont azért kellett ennyi, mert igyekeztem a témát körbejárni. Van egy meglehetősen határozott véleményem, de igyekszem ettől elvonatkoztatva belehelyezkedni a többi szereplőnek is abba az élethelyzetébe, ami alapján megértjük a mozgását. Itt jutunk el a legfontosabbhoz egy kriminél, thrillernél, kalandregénynél, ami a motiváció. Ha megértjük, hogy az a szereplő miért így mozog, sokkal könnyebben elfogadjuk, hogy tulajdonképpen mindig, mindenkinek igaza van a saját szemszögéből, ami nem jelenti azt, hogy a másik szereplő szemszögéből is. Ez konfliktusteremtő, ez teszi érdekessé a kettőjük vagy hármójuk párharcát.

BS: Valahol azt olvastam, hogy neked muszáj azt a pisztolyt megtapogatnod, abba a Mercedesbe beülnöd, amiről írsz. Mi munkál benned ilyenkor, miért tartod szükségesnek, hogy fizikai kapcsolatba kerülj velük?

RL: Először is visszakanyarodok ahhoz, hogy olyat szeretek írni, amilyet szeretek olvasni. És az összes olyan szerző, akiktől én szeretek olvasni, utánajár ezeknek. Nekem már csak szórakoznom kell. Kifejezetten zavar, ha rájövök a regényben egy alakhibára. Nem elégítene ki a sztori, ha úgy írnám meg, hogy tudom, valaminek nem néztem utána. Másrészt lássuk be, hogy amiket írok, azok négy-ötezer forintért vannak kint a polcon. Vaskos áruk van, és az a minimum, hogy olyat adjak érte, ami rendben van. Azért írok négy-ötszáz-hatszáz oldalakat, mert ennyiben tudom elmesélni azt, amit szeretnék. Az olvasóval szemben felelősségünk van, szórakoztassuk, mert ebben a műfajban azt várja, aki hazaviszi, és adjunk neki egy olyan világot, amibe bele tud feledkezni. Ezt igyekszem megteremtetni.

BS: A karaktereidet hogyan hozod létre? Kiket áldoztál fel a családból, a holdudvarodból, a volt munkatársakból?

RL: Nem titok, hogy van egy ilyen mappám is a számítógépen. Soha nem személyt gyűjtök, nem írok le senkit egy az egybe. Egyrészt senki nem annyira izgalmas önmagában, hogy egy regénybe berakjuk, kell hozzá pakolni. A másik pedig, hogy nem tartanám fairnek, hogy bárkit lemásoljunk. Tulajdonságokat gyűjtök és interakciókat, amiket látok, elcsípek. A szigeten futottam rá jó pár évvel ezelőtt egy hölgyre, aki elővett egy bársonyzacskót a zsebéből, kibontotta, én meg láttam, hogy önkéntelen a mozdulat, annyiszor megcsinálta már. Elővett belőle egy – azt hittem, hogy zsebóra - szelencét, felpattintotta, belehamuzott, visszacsukta és minden hamuzásnál végig csinálta ezt a kényszeres mozgássort. Az ilyeneket gyűjtöm. Ezeket nem lehet kitalálni, ezeket látni kell és ez aztán belekerült valamelyik könyvembe. Az anyagokat összegyúrom, hogy hihető legyen. A főszereplőnek mindig megírom az életrajzát. Egy-két oldalban, onnantól, hogy született, szüleinek mi volt a munkája. Ez természetesen teljesen fiktív, elképzelt életrajz és leírom, hogy hogy néz ki ez a szereplő. Milyen színű a haja, milyen hosszú. Ennek azért van egy praktikus vonatkozása. Nem fogom a huszadik oldalon kékszeműnek írni, a nyolcvanadikon meg azt, hogy valaki elveszett a szép barna szemében. Amikor a vázlatkészítésben megakadok, sokszor segít az, hogy visszaolvasom az illető önéletrajzát. Belehelyezkedek és rendszerint megjelenik, hogy ő ezzel az előélettel hogyan döntene az adott szituációban. Ez gyakran teljesen más, mint amit én gondolok.

BS: Hogyan tudod kezelni ezt a megfigyelői státuszt, mert lehetetlen kikapcsolni egy idő után, nem?

RL: Nem tudom kikapcsolni, de én eleve máshogy látom a világot. A kocsiban van mindig egy notesz, a lakásban is. A telefon, ha nálam van, abban is van egy jegyzet funkció. Felírom, aztán rendszerezem és mennek fel a számítógépre. Húsz évet eltöltöttem a rendőrségen, az teljesen más megfigyelést jelent a környezetről. A feleségem idegbajt szokott kapni attól, hogy mondjuk, Rómában sétálunk, akkor én mit nézek, mert ő nem lát semmit. Mondom neki, mögöttünk van két katona, ott áll egy rendőr, másképp látok. Ha úgy jön egy figura, akkor más üzemmódban van az agyam, csak követi a szemem. Senki nem normális, nekem ez jutott.

BS: Kriminél különösen igaz az, hogy az alultervezettségnek biztos kárát látja. Mi a módszertana a krimiírásnak, hogyan kell összerakni egy krimit?

RL: Kicsit messzebbről kezdem. Mindenkinek ajánlom, hogy írja le az első pár sorát. Mert az a legrosszabb érzés, amikor egy üres A4-es előtt vagyunk és elképzelésünk sincs arról, hogy mit csináljunk.  Viszont, ha már van két mondat, és lehet hónapokig ott lesz az a két mondat, akkor már nem nulláról indulunk. Ez érdekes, mert pszichésen teljesen más hangulatba kerül az ember. A másik, amit én szintén javasolnék, hogy az első mondatot érdemes sokat csiszolni. Az nagyon be tudja rántani az olvasót, ha olyan, amire nagyon nem számítottunk. Nekem mechanikus agyam van, ez azt jelenti, hogy képtelen vagyok arra, hogy leülök és majd a történet alakítja magát. Nekem látnom kell az egészet. Nem leszek népszerű azok körében, akik az ösztönös írásban hisznek, én excelben tervezem meg a könyveimet, az amerikai forgatókönyv sémáját használva. Tanultam forgatókönyvírást, minden amerikai blockbuster ugyanarra a sémára épül. Azt már nem kell kitalálni, hogy hogyan csinálj meg egy filmet, mert adott az a dinamikája, az a séma, ami vezeti a nézőt, és a néző azt fogja kapni, amit kapni szeretne. Az alkotás része abban van, hogy ezt a sémát töltsük meg úgy, mintha egy csontváz lenne és öltöztessük fel, hússal, szervekkel, bőrrel, hogy aztán összeálljon az egész. Az amerikai filmforgatókönyv nyolc fejezetre, nyolc szekcióra épül, nyolcadra, negyedre és így tovább. Érdemes kipróbálni, mert mókás, hogy mennyire így működnek. Bármelyik amerikai blockbustert megnézzük, az első aha élményünk körülbelül a film negyedénél lesz. A nagy fordulatnál megállítjuk, plusz-mínusz két perccel a felénél vagyunk és amikor a főhős lent van az alján és innen már nincs kiút, akkor meg a háromnegyedénél leszünk. Ezek között van még egy töréspont, nagyjából százhúsz percre vetítve egy filmet. Én ezt a százhúsz percet osztom el a négyszáz oldalra. Értelemszerűen száznál, kétszáznál, háromszáznál kell a töréspontoknak lenni, illetve ezek felénél. Egy kis pszichológia hozzá: az bizonyított tény, hogy egy felnőtt ember nagyjából húsz-huszonöt oldalt olvas el együltő helyében. Mert felsír a gyerek, felforr a teavíz, becsönget a szomszéd, valahova el kell menni, mi akkor a dolgunk? Huszonöt oldalanként legyen egy olyan horog, egy hook, ami visszarántja a kanapéra. Huszonöt oldalanként kell olyan fordulatnak benne lenni, ami hoz egy aha élményt az olvasónak, és megint elolvassa a következőt, nem tudja letenni. Krimit írok, mi lehet ez? Meg kell ölni valakit. Kell egy üldözés, valamit meg kell találni, valaminek ki kell derülni. Ez minden műfajban más. Ha erotikus regényeket írna az ember, akkor nagyjából sejtjük, hogy huszonöt oldalanként minek kéne történnie.

BS: Mit gondolsz, miért halhatatlan és miért szeretjük ennyire a krimit?

RL: Mert szeretünk kukkolni. Valószínűleg ez áll mögötte. A zsaru, aki ilyen ügyekkel foglalkozik, azokkal a gyilkosokkal, gyanúsítottakkal, akikkel először találkozott, vélhetően az életük legrosszabb napján találkozott. Nekem meg egy átlagos munkanap volt. Ez önmagában feszültséget jelent. Azért mondtam, hogy ezt a melót egy nagyon komoly morbiditásra és rengeteg fekete humorra való hajlammal lehet csak elviselni. Nem lehet mindenkivel együtt szenvedni, teljes empátiával végigmenni. És szerintem az olvasó is, meg a krimi nézője is így van, hogy szeretne belenézni egy ilyen életszituációba, de persze úgy, hogy ő nem érintett benne. Erre ez a műfaj lehetőséget ad.

Manapság gyakran hallani, hogy az emberek nem olvasnak. A könyvhéten és egyéb könyves rendezvényeken rengeteg ember rácáfolni látszott erre, tömött sorok kígyóztak a pavilonok előtt. Lehet, hogy változtak az olvasási szokások, de szükség van könyvekre. Az e-könyvek térnyerése mellett sokan még mindig a papíralapút preferálják. És ezzel eljutottunk oda, amiért billentyűt ragadtam.

Régebben talán többet jártunk könyvtárba, most meg szeretjük birtokolni kedvenc szerzőink műveit. Érezni az új könyv semmihez sem fogható illatát.  Aztán egyszer eljön a pillanat, hogy kicsi lesz a lakás, vagy már nem ragaszkodunk annyira a korábban olvasott regényhez, verseskötethez, naplóhoz, életrajzhoz, azaz mind ahhoz, ami megtöltötte a szobánkat.

Milyen állapotban vannak a könyveitek? Szamárfülesre olvasva, belejegyzetelve, színezve, vagy eredeti állapotában ékítik a polcot? Az enyémek többnyire hibátlan állapotúak, odafigyelek rá, hogy ne gyűrjem össze, a belefirkálást meg egyenesen szentségtörésnek tartom. 

Ti mit tesztek akkor, ha nem fértek el a könyvektől? Létezik, túl sok vagy sosem elég? Én időről időre - épp úgy, mint a ruhatárammal - kénytelen vagyok selejtezni belőlük. Ilyenkor különböző szempontok szerint szortírozom őket. Ha tudom, hogy van olyan családtagom, barátom, aki még örülne neki, akkor elajándékozom. Vannak, amiknek eladás keretében találok új gazdát és akadnak felajánlásaim is.

Sajnos a könyvtárak kapacitása véges, ahogy az antikváriumoké is, többször jártam úgy, hogy az általam jónak ítélt könyvet egyik helyen se fogadták be. Ezért örülök különösen annak, hogy a neten is találni könyvcserélős oldalakat, illetve jó pár helyen felfedeztem, hogy a helyi közösség kihelyez valamilyen szekrénykét. Láttam már könyvszekeret, üvegvitrint, telefonfülkét, frekventált, zárt helyen pedig könyvespolcot. Mindenütt csak az a kérés, hogy ha viszel egyet, hozz helyette másikat.

Legutóbb egy újra gondolt telefonfülke mellett időztem.

fotó: saját

Rövid idő alatt többen is betértek, egy idősebb férfi hosszan válogatott, bele-beleolvasva a kiszemelt jelöltekbe, majd hármat a táskájába tett és elsietett. Aztán jött két anyuka, amíg az egyik a lurkókra vigyázott, a másik anyuka néhány mesekönyvet tett a polcokra. Aztán cseréltek, a vigyázó egy sikerkönyvvel fordult ki a fülkéből. Én egy szatyornyi művel érkeztem. A kínálatot átböngészve melegség járta át a szívemet, mert nem csak haszontalan kiadványok (mint mondjuk az 1991-es halak horoszkóp), de például Moldova György vagy Eszterházy Péter jó néhány műve is fellelhető volt, így én is egy könyvvel gazdagabban indultam tovább.

Bízom benne, hogy a fülke sokáig tömve lesz könyvekkel és hosszan újul meg a kínálat. Egyelőre az újdonság varázsaként hat a közösségre, szeretném hinni, hogy hónapok, sőt évek múlva is lesz miből válogatni az arra járóknak.

Húsvétkor, amikor ti a sonkát főztétek, vagy a családdal kirándultatok, én okosodni voltam. :)

A Magyar Íróképző által szervezett kurzuson kedvenc íróm, Réti László tartott két napos előadást. Az itt kapott útravalóról és az élményeimről mesélek nektek.

A szervezőket nagy taps illeti, minden flottul ment, nekünk, a tanoncoknak csak figyelni kellett. Réti nem egyedül érkezett, Horváth Erika személyében kaptunk egy trénert is, aki többek közt az emberi játszmák területén mozog roppant otthonosan.

Az első napon néhány alapvető dolgot tisztáztunk, például, hogy miért akarunk regényt írni, mit szeretnénk elmondani, kinek akarjuk átadni és milyen szórakoztató műfajban akarjuk megírni az adott művet. Post it-ek kerültek a táblára arról, hogy mit várunk a tanfolyamtól. 

Végigvettük azt, hogy mennyire kell hitelesnek lennie a regénynek, milyen tipikus szereplői vannak, Réti László rengeteg filmes példát hozott. Átbeszéltük, mitől lesz élő egy szereplő és hány főbb karaktert bír el egy regény. Arról is szót ejtettünk, hogy bármilyen írás akkor lesz jó, ha a szereplők nem egydimenziósak, párbeszédeik életszerűek. És itt jött képbe Erika, akivel az Eric Berne által meghatározott játszma típusokon mentünk végig.

Menetközben is kaptunk feladatot, ahogy a nap végén házi feladattal gyarapodtunk az ismeretanyag mellett, megtornáztatva az agyunkat.

fotó: saját

Másnap kiveséztük többek közt az alapötlet megszületését, a szinopszis írást, az adatgyűjtést, információk ellenőrzését. A történetvezetés átbeszélését megelőzte a történet megteremtése, annak módszere, hogyan tartjuk nyilván az íráshoz szükséges nagy mennyiségű információt, adatot. Amerikai film forgatókönyvek mintája mentén haladtunk a regény felépítésében. Réti László beszélt a saját módszereiről, apró trükkökről és a végén a kiadó keresés buktatóiról.

Lezárásként újra a post it-ek kaptak szerepet, mindenki választ kapott arra, ami a tanfolyamra vonzotta.

Az előadások jól felépítettek és tartalmasak voltak, egy percre se lankadt a figyelmünk, az író és a tréner remekül kiegészítették egymást, a hatalmas ismeretanyagnak ülepednie kellett utána. Egyenrangú partnerként kezelve, baráti légkörben, őszinte kommunikációban volt részünk. Többek közt azt is szeretem Rétiben, hogy maníroktól mentes, nyíltan foglal állást, mesél azokról a nehézségekről, buktatókról, amikről az írók egy része hallgatni szeret. Nem volt olyan kérdés, amire ne kaptunk volna választ, az is elégedetten távozott, aki egyébként nem krimit ír, mert egyöntetűen az volt a társaság meglátása, hogy az elhangzottak bármely más műfajnál is útravalóul szolgálhatnak.

Bátran kijelenthetem - a többiek nevében is szólva -, hogy szívesen hallgattuk volna még Erikát és Lászlót. Remélem lesz második rész is, amennyiben igen, az elsők között jelentkezek rá. :)

Ui: Azóta már lement a második telt házas kurzus is.

Renner Erika - kitartás. Mérő Vera - empátia. Balogh Attila - emberség. Gál András – alaposság. Bene Krisztián – képmutatás. Igazságszolgáltatás - hiányosságok.

Címszavakban így lehetne leírni az olvasási élményemet. Miután befejeztem Mérő Vera Lúg című könyvét, még sokáig ültem felette. A könyv véget ért, de a történet nem. Rengeteg érzés, kérdés kavarog bennem, jó lenne, ha mindre választ kaphatnék egy következő írásban.

Interjúnak indult, ahogy a szerző azt már több fórumon is megemlítette. De rögtön kiderült, hogy annyi minden van ebben a történetben, amire kevés lenne tíz interjú is. Így született meg a könyv és így lettek barátok ők ketten. A szerző és az „áldozat”. Azért tettem idézőjelbe az áldozatot, mert Erika nem az a tipikus áldozattípus.

A könyv a támadás napjának leírásával kezdődik. Az átlagos napnak indult 2013. március 12-én reggel sokan munkába siettek, és ahogy sokan mások se, én sem emlékszem mit csináltam aznap.  Néhány embernek viszont az egész élete megváltozott. Alapjaiban dőlt össze és alakult át. A könyv túlmutat azon a nyolc éven, ami a támadástól történt, időutazáson veszünk részt. Sokkoló szembesülni az áldozathibáztatással, az igazságszolgáltatás félrecsúszott döntéseivel, a jogrendszer hiányosságaival, Erika küzdelmével, sérüléseivel.

A Lúg nagyon személyes írás, mégis távolságtartó. Nem ítélkezik, nincs benne indulat, szikár tények vannak olvasmányosan tálalva. Ahhoz, hogy hiteles és maradandó alkotás szülessen, szükség volt az írónő érzékenységére, beleélő képességére. Nem lehetett könnyű újra és újra végig venni a már ezerszer átrágott eseményeket egyik félnek sem. A leírásokat Erika személyes megjegyzései árnyalják. A könyv beránt és fogva tart. Nem ereszt. És te sem akarod, hogy eresszen. Hiánypótló mű, melynek nem titkolt célja, hogy közelebb hozza az embereket és az áldozatokat. Finoman afelé terel, hogy lássuk meg, az, aki áldozat, pont olyan, mint te vagy én. Ember. Lehet véleményünk a viselkedéséről, magunkban elítélhetjük a cselekedeteit, vagy épp azonosulhatunk vele, egyet nem tehetünk: nem mehetünk el szó nélkül mellette. Az áldozat, sosem egy embert takar. Személyéhez szorosan kötődnek a családtagok, barátok, a lakókörnyezet és az elkövető is. Egy-egy sors mellé még jó pár másik kúszik be, árnyalja a képet. Muszáj beszélnünk a verbális és fizikai bántalmazásokról, a könyv tabudöngető, tudomásom szerint nem született korábban ilyen mű.

Az első oldalakon a támadás leírását követően néhány évtizedet visszaugrunk. Képeket látunk Erika és Krisztián iskoláskorából, rendszerváltás előtti időszakba repít az író, ahol még élesen elkülönült a munkásosztály és a polgári világ, az iskolában leosztott szerepek előre vetítik a későbbi tragédiát. Erika népszerű és vagány lány volt, a munkásosztály gyermeke, míg későbbi támadója már akkor manipulatív, de háttérbe szoruló figura, nagypolgári, vallásos család sarja.

A támadásig vezető úton Erikát látjuk fiatal felnőttként, az élet első pofonját, majd a családalapítást, a boldogság éveit követhetjük nyomon. Aztán újra feltűnik Bene, aki osztálytalálkozó szervezés ürügyén keresi meg a nőt. A férfi szép lassan egyre közelebb férkőzik Erikához. Sosem érzelmek mentén cselekszik, racionálisan közelít, mintha egy tervet hajtana végre. Bene Krisztián jelleme gyönyörűen kirajzolódik a regényben. Egy idő után érteni véljük működését, motivációját és ha az ő logikája mentén jutunk el a tettéig, érthetővé válik az érthetetlen. Az ő olvasatában értelmet nyer a szeretett nő lúggal való leöntése. Megértjük, de azonosulni épeszű ember nem tud vele. Más az ilyen szörnyetegeket valamelyik amerikai sorozatban nézni, de elképzelni azt, hogy köztünk is élnek ennyire deviánsan gondolkodó és működő személyek, sokkolóan hat.

És akkor ismét elérkezünk a borzalomhoz. Erikát ez a szörnyeteg nem csak megalázta, elvette a nőiességét. Mégis Erika az, akinél önazonosabb, nőiesebb nőt keresve sem találni. Az utat, ahogy újra felépítette magát, nyomon követhetjük a könyvben. Azon gondolkodtam, hogy a mellette lévő embereknek és a támogatásuknak óriási szerepe van ebben, de Erika hihetetlen ereje, kitartása nélkül nem ment volna. Ha leülnénk beszélgetni, az első kérdéseim egyike lenne, hogy lehet ezt az egészet az embernek önmagában helyre tenni? Minden tiszteletem az övé. A tragédia egy időre megállította, de nem lett gyógyszer- vagy alkoholfüggő, mentálisan megroppant személy. Hiteles, fantasztikusan erős, finom női energiákkal megáldott és nagyon energikus nő az átélt borzalmak ellenére is.

* forrás: Nők Lapja - Istvan Bielik

A történet halad a maga útján, újabb és újabb meghökkentő részletek derülnek ki, és az író elmondása szerint még mindig van, amiről lehetne írni, amit bele lehetett volna tenni a könyvbe.

A sajtóból értesülve is megdöbbentem azon, mikor megszüntették az eljárást, a könyvben olvasva a jogi hibáktól hemzsegő ügyet, bizony jó párszor ökölbe szorult a kezem. Erika viszont nem adta fel. Nem csak maga miatt. Nem csak a családja miatt. Amiatt, hogy meg akarta mutatni az országnak, milyen ma áldozatnak lenni Magyarországon.

Erika és védője a könyvbemutatón is hangoztatták, hogy muszáj felvállalni a brutális támadásokat, mert ha ezek rejtve maradnak, az elkövető megússza a felelősségre vonást.  És itt elérkezünk a könyvben ahhoz, hogy mennyire traumatizálta az igazságszolgáltatás Erikát. Nem volt tapasztalatuk abban, hogyan kell bánni az életben maradt áldozattal, mennyire kell komolyan venni az ilyen eseményeket.  Ez a fajta brutalitás példa nélküli volt - és ma sincs másképp -  az országban. A könyv kitér arra is, hogy a hatóság tagjai időnként nem kellően empatikusak, néha nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, ez pedig rengeteg hibát szül. Például, amikor a védett tanú a szembesítés előtt összefut az elkövetővel. Vagy a sértett pszichológiai vizsgálatának megalázó procedúrája. Az egészségügyi dolgozók tehetetlensége is megjelenik, hogy azt sem tudják megmondani, milyen anyag került Erika nemiszervébe, az orvos szerint mégis hazaengedhető. A kezelési tortúra, a fényképekkel megspékelve azt is sokkolja, aki sokat látott már. A bíró dillettanizmusa, amikor megkérdi, hogy „okoz-e ez a sérülés önnek a mindennapokban bármilyen problémát?” Erre mit lehet válaszolni? Nem, minden szuper, igaz, hogy nincs hüvelyem?!

Bene Krisztián tettére sokáig hihetetlen eseményként tekintettek az emberek. Az nem lehet, hogy egy kórház főigazgatója ilyet csináljon. Bene a társadalom megbecsült tagja volt, komoly politikai kapcsolatokkal. Szerencsére a hosszú és nehéz út végén mégis elmarasztaló ítélet született.

Heroikus küzdelem az igazságért. Ez jellemzi leginkább a könyvet, Erikát és Attilát, aki végig támogatta a nőt, akivel a tragédia előtt alig pár hónapja alkottak egy párt. A könyvből bepillantást nyerünk egy átlagos család életébe. Általuk közelebb kerülünk ahhoz, hogy lássuk és elfogadjuk, bárki lehet áldozat a környezetünkben is, de nekünk iszonyatosan nagy felelősségünk van abban, hogy ne történjenek tragédiák. A könyvet elolvasva rá kell döbbennünk, hogy nem mehetünk el az ilyen esetek mellett, nem hunyhatjuk be a szemünket, nem fordíthatjuk el a fejünket, arra várva, hogy majd más tesz ellene és lép valamit.

Mérő Vera könyve rávilágít arra, hogy sosem szabad feladni, megalkudni. A borzalmaknak ki kell derülnie, az elkövetőket törvényes eszközökkel meg kell állítani.  A társadalom és az egyének felelőssége, szerepe ebben óriási.

Ui: Személy szerint nem hiszek abban, hogy az emberek megváltoznak. Jó lenne elodázni Bene szabadulásának pillanatát…

Saját üzenetem pedig az alábbi: A könyvet kötelező olvasmánnyá tenném mindenkinek. Felejtsük el azt a sztereotípiát végre, hogy a megbecsült társadalmi pozíciót betöltő személy csak jó ember lehet és formáljuk át a gondolkodásunkat, szokjunk le az áldozathibáztatásról!

Minden megvásárolt kötet árának 10%-ával a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Alapítványt támogatod.

* ez az egyik kedvenc képem Erikáról, csak úgy ragyog rajta :)

Idén is megrendezésre került az I Bike Budapest rendezvény, melyet megelőzően a Dunakanyar szívében, Vácott is tartottak egy mini rendezvényt a Magyar Kerékpárosklub Dunakanyar szervezésében.

A Március 15. téren a helyi csoport titkára, Székely Tamás fogadta a  felvonulásra érkezőket és az eseményt a polgármester asszonnyal közösen nyitották meg. A reggeli barátságtalan idő ellenére elég szép számban képviseltették magukat a kerékpárosok, én se maradtam otthon. A  tíz kilométeres felvonuláson mintegy hetven fő tekert együtt, kicsik és nagyok öröm bicikliztek rendőri kísérettel megspékelve.

forrás: saját fotó

A rendezvénynek az alábbi céljai voltak:
"- a várostervezés során a meglévő városrészek és az újonnan épülő lakóterületek (pl. Laktanya, Csendesrét, Törökhegy) is elérhetőek legyenek biztonságosan kerékpárral
- tegyék átjárhatóvá az egyirányú utcákat a kerékpáros forgalom számára, mint pl. Szent Flórián, Görgey, Eötvös, Báthori, Erzsébet, Zrínyi, Szent János és Dombay utca
- kerékpártámaszok létesítése és a meglévő, nehezen használható támaszok cseréje" 

forrás: az esemény face oldala

forrás: saját fotóforrás: Magyar Kerékpárosklub Dunakanyar oldala

forrás: Magyar Kerékpárosklub Dunakanyar oldala

Egy darabig hezitáltam a pesti indulást illetően, mivel senkit nem ismertem a kerékpárosok közül. Aztán úgy döntöttem, egyszer élünk, majd kialakul ez. :) És milyen jól tettem! A kemény mag együtt indult a pesti rendezvényre.

forrás: saját fotó

Útközben alkalmam nyílt az útitársakkal beszélgetni, hamar jó hangulatú társalgás közepette tekertünk.

forrás: saját fotó

Az ebédet a gödi Tó Bisztróban fogyasztottuk, kiadós adagot kaptunk, akik az erőleves mellett voksoltak, azok is jóllaktak.

forrás: saját fotó

A rövid pihenő alatt a társaság még közelebb került egymáshoz. Olyan volt az egész út, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Vegyes képet mutattunk: országúti, trekking, tandem, reku és elektromos kerékpár is gazdagította a csapatot. Néhányan csatlakoztak még Dunakeszin és Újpesten is.

forrás: saját fotó

A Városligetig egységként tekertünk, itt váltunk szét. Én már nem mentem tovább, hazafelé vettem az irányt, így is meglett egy 100-as karika. forrás: saját fotó

Jó volt azzal szembesülni, hogy a Magyar Kerékpárosklub Dunakanyar örömmel látta a kicsiket, nagyokat épp úgy, mint a harminc éves Csepellel érkezőt, vagy az elektromos bringásokat.

A szervezők előtt le a kalappal, mind a felvezető, mind a sort záró bringatárs remekül végezte a feladatát. A sokszínű csapat jó tempóban haladt együtt, balesetmentesen tettük meg az utat, ami köszönhető volt annak is, hogy a biztosító emberek mindenre és mindenkire figyeltek. Senkit nem hagytunk hátra. :)

Remélem még sok közös rendezvényen találkozunk! :)

Kevesen vannak ma Magyarországon, akik ne ismernék Renner Erika történetét. Akik mégse, azoknak egy rövid összefoglaló: 2013. március 12-én  Renner Erika lakásán megjelent dr. Bene Krisztián, a nő korábbi párja.  Erikát elkábította, majd magatehetetlen állapotát kihasználva lúgot öntött a nemiszervébe.

A sajtóban rengeteg cikk fellelhető az esetről.

Az első perctől nyomon követtem a megjelenő híreket, felfoghatatlan volt számomra ez a mértékű brutalitás. Amikor meghallottam, hogy az esetről könyv készül, tudtam, hogy el akarom olvasni, ott akarok lenni a könyvbemutatón.

Az eseménynek az Átrium adott helyet, pont egy hete, 2022.04.12-én. Nem meglepő módon tele volt a nagyterem, a nők mellett rengeteg férfi is eljött. Szeretném hinni, hogy azért, mert ébred a társadalom és fontos, hogy az áldozathibáztatás helyét új szemlélet vegye át a köztudatban.

A moderátor, Boros Krisztina a színpadra szólította a könyv szerzőjét, Mérő Verát, Renner Erikát és párját, Balogh Attilát. Ekkor már egy pisszenés se hallatszott. A teremben ülők elfelejtettek levegőt venni.

fotó: saját

Mielőtt kezdetét vette volna a bemutató, attól tartottam, hogy megrázó és mély, sebeket felszaggató bemutatóban lesz részünk. A mélységet megkaptuk, megrázó pillanatok helyett pedig érzékeny és megható pillanatokban volt részünk. Az értő kérdések mellett a könyvből kerültek felolvasásra részletek.

Azt gondoltam, sokat tudok az ügyről, hiszen szinte mindent elolvastam róla. Tisztában vagyok az igazságszolgáltatás működésével, mégis megdöbbentett, amikor anno megszüntették az eljárást. Kíváncsian vártam, milyen Erika élőben, hogyan tudta túlélni az elmúlt kilenc évet? Megtört? Vagy olyan erős, ahogy a sajtóban láttam? Megnyugodott-e az eljárás végén? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem a kezdésig.

A felolvasott részek zsigerig hatoltak. Az elkövető gyerekkorából hozott példa megborzongatott. Egyszerű történetet emeltek ki, mégis volt benne valami elemi erővel ható, amely előre vetítette Bene felnőttkori jellemét. Erika lelki ereje lenyűgözött. Tudom, hogy nem először válaszolt olyan típusú kérdésekre, amik a bemutatón is elhangzottak, mégis meglepett, hogy az életét megváltoztató és tönkretevő eseményekről higgadtan, indulatoktól mentesen tud nyilatkozni. Nekem párszor ökölbe szorult a kezem, csodálom, hogy ő nyugodtan válaszolgatott.

Felemelő volt Attilát látni, az őszinte, maníroktól mentes, az érzelmeit felvállaló férfit. Ha lehetne, minden nőnek olyan társat kívánnék, mint ő. Óvó, féltő, gondoskodó és támogató, a szeretete betöltötte a termet. Ahogy Erika felé fordult, amiket és ahogy mondott, senkiben nem hagyott kétséget afelől, hogy ő a mellette ülő nőt akár az élete árán is megvédi. A könyvből egy részt ő is felolvasott. Nem tudta semlegesen, érzelmektől mentesen, az eseményektől elvonatkoztatva tenni, meghatódott. Épp úgy, ahogy a mellettem ülő férfi is elmorzsolt egy könnycseppet. Megérintett, hogy felvállalják az érzéseiket, ilyennek kellene lennie minden embernek. Nemtől függetlenül.

Néztem a színpadon Erikát és Attilát. Megmutatták esendő arcukat, átélték és túl élték azt a borzalmat, aminek a töredékébe mások belerokkantak volna. Az átéltek dacára a világgal megbékélt és önmagukkal harmóniában lévő emberek. Nem a színpadnak, nem a közönségnek felvett szerepet, valódi érzelmeket láttunk rajtuk. Erről a bemutató végén, a dedikálásnál is meggyőződhettem. Erikával váltottunk néhány szót, pillanatok alatt régi ismerősként beszélgettünk.

Az író, Mérő Vera is egy roppant nyitott és érzékeny személyiség. Másképp lehetetlen lett volna megírni a könyvet. A bemutatón csak beleolvastam a Felhő Café első, saját kiadású könyvébe. Nincsenek benne túlzó, hatásvadász leírások, tényszerű, nem ítélkező, mégis szuggesztív és sodró lendületű. Abból, amit a szerző a bemutatón elmondott, egyértelművé vált, hogy nem fércművet vesz az olvasó a kezébe, nem egy bulvár terméket, hanem egy alapos kutatómunkával alátámasztott, színvonalas írást.

fotó: saját

Az esemény után Szilágyi Liliánával is beszélgettem, szóba került, mennyire káros tud lenni a média, bár Erikának sokat segített a nyilvánosság. Már nem tudom pontosan hogy fogalmazott, de a lényege az volt, hogy írhat a sajtó bármit, azt, hogy mit élt át, ő tudja egyedül és csak ez számít.

Gratulálok Verának és Erikának  a könyvhöz. Szomorú apropó alapján született, de hiszem, hogy Erika példája felnyitja az emberek szemét és hosszú távú változást hoz a társadalmi gondolkodásban. Remélem, sikerül a régi konvenciókat felülírni.

Hálás vagyok, hogy részese lehettem az eseménynek. A könyvről is tervezek írni, miután elolvastam.

Szokásomtól eltérően egy elgondolkodtató cikket hoztam nektek Valentin alkalmából. Még mindig sokan élnek terrorban. Itt tudod megnézni.

Mind Balsai Móni, mind Thuróczy Szabolcs játéka hiteles, életszagú. Pont ettől fáj annyira, hogy lemaradt az a rohadt tejföl.

forrás: internet

Régen posztoltam, de annyira elsodortak az események, hogy bár téma lett volna, időm nem volt írni.

Viszont valóra váltottam régi álmomat, egy nap alatt körbetekertem a Balcsit. Ez erősen megosztja az embereket, a fele már többször is megcsinálta, a másik táborban meg rácsodálkoznak arra, aki ilyesmire vetemedik. A környezetemben is akadtak ellendrukkerek, így nem vertem igazán nagydobra, hogy mire készülök.

Messzebbre kell visszamennünk, mielőtt leírnám a tapasztalataimat. 2016-ban egyedül elkerekeztem Passauig - a túra első részlete a linkre kattintva olvasható, a többi poszt pedig a Passau keresőszóra jön  fel -, azóta is rendszeresen kerékpározok, szóval joggal hittem, hogy menni fog ez is. Ami egy kicsit aggasztott, hogy egy ideje már elektromos bringát hajtok, de azt gondoltam, a Balaton megkerülése azzal mégse akkora truváj. Ha már csinálom, csináljam rendesen, ezért béreltem egy hagyományos bringát.

Egy hét pihenés várt rám Balatonfüreden, így nem volt kérdés, hogy ott  lesz a túra kiindulópontja. Néhány fórumon tájékozódtam, merre érdemes kezdeni a kört és megkérdeztem azon ismerősöket is, akik már teljesítették ezt a távot. 2017-ben élménytúrázás keretében több nap alatt tekertük - nem egészen - körbe a Balatont. Annak is volt egy feelingje, de egészen más várt rám az egy nap alatt.

Az előkészületeket nem vittem túlzásba. Ám, mivel biztonsági játékos vagyok, volt több forgatókönyv is. Egyrészt azt terveztem, ha nagyon nem bírom, felszállok a vonatra - szerencsére mindkét parton remek a közlekedés -, vagy  átkompozok Szántódnál, miután letudtam a kisebbik kört. Illetve, baj esetén a családtagok és a kerékpárkölcsönző munkatársai is ugraszthatók lettek volna.

És itt elérkeztünk a kölcsönzőhöz. Több cégtől kértem ajánlatot, a voksomat végül a Csöpi Kerékpáros Központok mellett tettem le. Ez a reklám helye! Azon kívül, hogy az e-mailben feltett kismillió kérdésemet maradéktalanul megválaszolták, roppant gyorsan reagáltak a megkeresésemre. A helyszínen meggyőztek szakértelmükről. Nem volt olyan érzésem, hogy "ennek jó lesz ez is" alapon kapok bringát, alaposan átbeszéltük, hogy mik a terveim, mennyi időre vinnék kerékpárt és milyen kiegészítőkre lenne szükségem. Nem számítottak fel külön díjat sem a táskáért, sem a biztonsági tartalékba elvitt belsőért, lezáróért, lámpáért.  Egy nappal a túra előtt próbakörre vittem a biciklit, laza 50 km alatt kiderült, hogy már az első beállítás is majdnem tökéletes. A teleszkópon és a váltón kellett picit állítani, amit azonnal megcsináltak, amikor visszavittem. Arra is ígéretet kaptam, ha útközben bármi történne, hívjam őket nyugodtan és eljönnek értem vagy kitalálunk valami megoldást. 

A Kenzel kerékpár cuki, csajos rózsaszínben, felszerelve várta a másnapot. A szállodában - amit szintén bátran ajánlok mindenkinek - a személyzet tartalmas hideg csomagot készített és szurkoltak, hogy sikeresen teljesítsem a kitűzött célt.

fotó: Balatonfüred  /saját/

Eszem ágában se volt az augusztus 20-i hétvégén tömegnyomorban karikázni, de az időjárás keresztül húzta az elképzelésimet. Folyamatosan az időképet vizslattam és a tervekkel ellentétben vasárnap indultam neki, mert hétfőre már hidegebbet, esőt és szelet jósoltak. A sógorom és a tesóm ellátott jótanácsokkal, vittem néhány energiaszeletet, a hideg csomag mellett pedig a saját, bevált müzlijeimet.

fotó: saját

Az indulást reggel 6-ra időzítettem, mert úgy számoltam, ha kényelmesen meg-megállva tekerek, akkor kb. 14 ó kell, hogy visszaérjek. Az első órát szó szerint elszüttyögtem. Egyrészt Füred korán reggel is csodás, muszáj volt fotóznom és magamba szívni a hely semmihez se fogható hangulatát.

fotó: Balatonfüred /saját/

fotó: Balatonfüred /saját/

Csopakon remek minőségű a kerékpárút, a település végén lévő bringás búcsúztató meg szívmelengető.

fotó: Csopak /előző napi saját/

Nem haladtam túl sokat, mikor úgy éreztem, hív a természet. Paloznakon van egy nagyon kulturált mosdó a kerékpárút mellett. Nem őrzi senki, nem kell fizetni érte, mégis tiszta, szappan és papír is akadt.

fotó: saját

Nem túl gyorsan, de begurultam Almádiba, akkorra már úgy éreztem, melegem van, a hosszú nadrágot átcseréltem a rövidre, az idő a ruházat logisztikázásával húzódott el.  Az átlagom Balatonkenese és Balatonakarattya között kritikán aluli lett, a másfél km-t 16 p alatt tettem meg. Aztán elértem a magaspartot és hálát adtam az égnek, hogy nem a másik irányból érkeztem 170 km után. Így is szenvedtem, mint a kutya, bár a látvány kárpótolt. 

fotó: Balatonvilágos /saját/

fotó: Balatonvilágos /saját/

fotó: Balatonvilágos /saját/

Azt gondoltam, holtpont majd 120 km környékén jön, eddig kb. az volt a leghosszabb távom. Ehelyett már közel 50 km-nél kezdett elegem lenni. Azt éreztem, hogy elszórakoztam az értékes idő egy részét úgy, hogy még sehol se járok és stresszeltem magam, ha ilyen ütemben folytatom, nem hogy 14 ó alatt, de 2 nap alatt se érek körbe  A saját nyavalygásomtól eltekintve jól lehetett haladni, az emberek még aludtak, Siófokon se grasszált senki a parton. Oda a tervezetthez képest majd háromnegyed óra csúszással érkeztem fél 10 után.

fotó: saját

Őszinte leszek, a déli partot bringázóként nem szeretem. Összefüggőek a települések, azt se tudod hol jársz, látnivalók hiányában a házak között végtelennek tűnik az út és általában a Balaton is csak ritkán bukkan elő. Ez is hozzájárult a korai letargiához. Meg az, hogy a csuklóm fájni kezdett. Az újonnan felhúzott házakat elnézegetve mégis csak haladtam. Siófok környékén megfordult a fejemben, hogy elég volt ennyi, Szántódig elmegyek és átkompozok. Aztán ez az ötlet elfelejtődött, mire elértem Szántódig. :D Ráadásul anno Siófoktól indultunk, most rácsodálkoztam, hogy több helyen is szélesítették-variálták az utat, meglepődve tapasztaltam, hogy egészen jól kitáblázták. A korábbi években a táblák félrevezetőek voltak, az ember pluszba tekert pár száz métert, mire rájött, hogy nem arra megy az út. 

fotó: Zamárdi /saját/

Unalmas volt ez a szakasz, ráadásul éreztem, hogy a tűző napnak még lesz böjtje, a napallergiás reakciót akkor se úszom meg, ha reggel bekentem a lábamat. Siófok és Fonyód között jelentősen megnőtt a kerékpáros forgalom, de nem volt elviselhetetlen. Valószínűleg aki akarta, az már kibringázta magát. Lelle környékén álltam meg egyszer hosszabb időre enni. Az egyik energiaszeletet még Siófok előtt fogyasztottam el. Voltak etapok,amikor elfelejtettem, hogy nem a saját kerékpáromon ülök. Ilyenkor belenéztem a tükörbe - ami nem volt, és gyorsan ráeszméltem, hogy a klipszem sincs a pedálon. :D

Fonyód előtt megcsodálhattam az Erzsébet tábort, amelyről először az jutott eszembe, hogy valami kísérleti labornak ad otthont, vagy a migránsokat szállásolták el ott. Szólt a zene, a sátrak mintha kóddal-kártyával nyíltak volna, de emberek sehol nem voltak. Kiderült, az ebédszünet a ludas, az összes táborlakó a tábor másik végében sorakozott. :D

Balatonberény és Keszthely között még szakaszosan csinálják az utat, egy része országútival nem igazán járható (aug 22-ig állapot és fénykép).

fotó: saját

Itt még akadt egy holtpontom, betudtam a nagy melegnek és annak, hogy a lábamba állítottam a bringa pedált, amikor a bozótosba indultam. Ez szerintem még mindig problémája a Balatonnak, hogy a kerékpárút mellett viszonylag kevés a vízvételi lehetőség és nincsenek mosdók. Tudom, a vendéglátóhelyeken akad, de az ember nem mindig szeretne sorban állni vagy venni valamit, hogy használhassa a mellékhelyiséget.

fotó: Fenékpuszta előtt /saját/

Berény és Györök között ismerős terepen mozogtam, minden évben többször tekerek ezen a szakaszon, amikor Hévízen nyaralok. Először azt gondoltam, majd eszek valamit Keszthelyen a sétányon, de sokan voltak, ezért inkább később álltam meg enni. 

Gyenesdiáson egy hamburgerezőt támadtam meg, itt mosdó is akadt, egy órát engedélyeztem magamnak, jutalomként, hogy a táv nagyobb részét letudtam.

fotó: saját

fotó: Gyenesdiás /saját/

Vonyarcvashegyen fotóztam a vitorlásokat, az a szakasz az egyik kedvencem.

fotó: Vonyarcvashegy /saját/

A szigligeti vár idén is kimaradt, de legalább távolról megnézhettem.

fotó: A távolban a szigligeti vár /saját/

Badacsonyban már kifejezetten élveztem a változatos táj mellett azt is, hogy amint megmásztam egy emelkedőt, követte a lejtő. Egy kicsit csaltam, Balatonszepezdnél nem volt kedvem felmászni a hegyre a semmiért, így lent közlekedtem. Azt hittem, simán végig lehet menni, de tele volt tiltó táblával. Nem igazán értem, hiszen az égvilágon semmi funkciója nincsen annak, hogy felmássz a hegyre. Főleg úgy, hogy a végén egy jó nagy lejtőn gurulsz le, ami egyenesen a főútba torkollik. Ha nem fog a féked, berongyolsz a kocsik közé, ha szerencséd van és épségben átérsz, akkor majd megállít a korlát. 

Volt egy szakasz, ahol a főúton kellett tekerni. Van már rá ígéret, hogy végre megcsinálják ott is a kerékpárutat, reméljük jövőre elkészül. Balatonudvarinál vagy Fövényesnél - erre már magam se emlékszem pontosan - szégyen, nem szégyen az út felétől feltoltam a bringát.

fotó: Fövehyes és  Balatoudvari környékén /saját/

Tihany előtt kiszélesítették az utat, tovább is csinálták, de egy helyen bevezetett a murvás parkolóba, oda már majdnem sötétben érkeztem, alig láttam hol megy az út. A Tihany és Balatonfüred közötti szakasz még mindig szűk, nem esett jól tekerni, tele van hupnikkal és a szembejövő autósok is rendesen elvakítják az embert.

Füredre végül 20.30 felé érkeztem, a szállodában meglepetéssel vártak. :) Mielőtt leültem vacsorázni, úgy éreztem, még képes vagyok pár kilométert tekerni, de mikor fel kellett állni, gyorsan letettem róla, hogy megpróbáljam. :p

fotó: saját

A vége 205 km lett, a bringán töltött idő pedig 12 ó 9 p.

fotó: saját

Gyors összefoglaló:

Átlagos edzettséggel is teljesíthető a táv, de azért jobb, ha az ember rendszeresen kerékpározik, mielőtt nekivág egy ilyen körnek. Nem volt gond se a kondimmal, se az időbeosztással, az energiám kitartott, nem éheztem és nem fáradtam el.

A kölcsönzős bringa remekül teljesített. Úgyhogy, ha nem saját biciklivel megyek a Balatonra, újra a Csöpi mellett teszem le a voksomat.

Rutinos bringázó lévén két hű társam most is végig kísért. A cipőm már az osztrákokat is megjárta és anno a Szamária szurdokban is együtt bandukoltunk. :)  Lehet nélkülem is jól fut a szekerük, nem kell a plusz reklám, de csak Nike edzőcipőt hordok évek óta. Kényelmes, a bringán is jó, eddig még sosem éreztem szükségét speciális kerékpáros cipőnek.

fotó: saját

Kendőből kettő is akadt. Egyik folyamatosan a csuklómat hűsítette, a másik pedig a sisak alatt a fejemet. Mivel nem bírom a meleget, vizes kendő nélkül még 20 km-re se indulok el. :)

Sajnos a napallergiával kapcsolatban nem tudok pozitívakat írni, hiszen a lábam estére felhólyagosodott.

Viszont szerencse a szerencsétlenségben, hogy kedves gyógyszerész barátnőm már másnapra intézett nekem krémet. :)

A vacsora után az amatőr kerékpáros versenyző családtagjaim itattak velem regeneráló port (EthicSport Recupero), ennek hála másnap is simán fel tudtam ülni a bringára, izomlázam nem volt, csak kellemes fáradtságom.

Ahogy már írtam, szerencsére a 4 évvel ezelőtti állapotokhoz képest jelentős javulást mutat az úthálózat. A fejlődés nem csak az útminőségén, de a kihelyezett táblákon is tetten érhető. Bár azzal még mindig nehéz volt megbarátkozni, hogy sokszor csak a 40-50 km-re lévő település neve volt kiírva, ennek volt egy lélekromboló hatása.

Jövőre újra neki kéne futnom, rövidebb időt tűztem ki magamnak. Ráadásul nem szeretném augusztus végére hagyni, túl hamar sötétedik. Az biztos, hogy amennyiben megint neki indulok, egy laza hétköznapot választok, nem túl meleg, nyáreleji napot. :)

ui: Mivel az egy hét alatt néhány helyen még megfordultam, hozok további kerékpáros beszámolókat.

FRISS HÍR! 2021.10.03. Aszófő és Örvényes között csinálják a kerékpárutat, azon a szakaszon országútival nem ajánlott tekerni.

Nagyon boldog anyák napját kívánok minden édesanyának, nagymamának, dédinek!

"Csumi Aranyapáim!

Kicsit eltűntem, most érzem igazán Kölcsey szavait, "balsors, akit régen tép"... Azt reméltem hoz ránk víg esztendőt az újabb év, de nagyobbat nem tévedhettem volna. Nézzétek el, ha nem leszek túl humoros.

Nyáron élveztük a kerti munka mellett azt is, hogy kicsit ki lehetett mozdulni, bár se fesztivál, se nagy külföldi utazás nem volt.  Végül is elvoltunk itt a tavon, tömeg se volt, de azért megdumáltuk Gyurmával, hogy biztos, ami ziher, szilveszterkor wellnessezni megyünk. 

Na abból se lett semmi. Meg úgy kábé semmiből se.

Augusztus végén jó apámat műtötték, nyilván nem volt betervezve, a földekről a kórházba rohangáltunk felváltva Marcsival, hogy mindene legyen az öregnek, amire bent szüksége lehet. Jól ránk ijesztett, egész nap kint dolgoztam, telefonom letéve, örültem, hogy lyuk van a seggemen, mikor egyszer csak megjelent Gyurma. Ő csak akkor jön, ha megbeszéljük, hogy iszunk valamit, az aszfaltot jobban bírja, mint a földutat. Igaz, hogy a Renault Zoétól már megszabadult, de a mostani kocsija se oda lett kitalálva. Szóval már messziről látom, hogy óvatoskodik az úton, tiszta por körülötte minden, a tehenek bőgnek, a kutyák csaholnak, ő meg mint valami rossz filmben sose ér oda. Mikor nagy nehezen megérkezett, még ki se szállt a kocsiból, úgy mondta, hogy a fatert elvitte a mentő, mert zöld volt, mint a friss lucerna és délelőtt óta rókázott. Nekem se kellett több, csapot-papot ott hagyva vágtattam a megyei kórházba, szerencsére a zsék se állítottak meg. Már erősen sötétedett, mire beértem, apámat akkor tolták a röntgenbe és senki nem mondott semmit. Szerencsére Gyurma bejöhetett velem, mert a hülye covid miatt egy emberhez egy hozzátartozó mehetett volna, de szemet hunytak, mégis csak kolléga. A röntgenből már csak az üres ágyat tolták vissza, na ott megborultam egy pillanatra. Még jó, hogy Gyurma ott volt, gyorsan váltott néhány szót a személyzettel. Kiderült, hogy apámnak kizáródott a sérve, amit már régen meg kellett volna műteni, de mindig halogatta. Jó, hogy nem maradt ott. Mivel életmentő műtét volt, két hétig nem jöhetett haza. Marcsinak nem győztem elég hálás lenni, mikor hazahoztuk, erőn felül ápolta fatert. 

Októberben fellélegeztünk, nagyjából minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Az öröm nem tartott sokáig, a gyerek az iskolából hazahozta a vírust, amit Marcsi is elkapott, akkor meg én jártam hozzájuk. Nem volt ízérzékelése, simán bármitől elfáradt, aztán még egy hónap múlva is úgy köhögött, hogy attól féltem, ő is a kórházban köt ki. 

Helyette a tanárnőt vitte el a mentő. Szegény Joli már nem jött ki... Alig múlt 45, nem tudtunk szervi bajáról, úgyhogy megdöbbenve vettük tudomásul a halálhírét. Mivel az idős anyukája otthonban volt, öregkori demencia miatt, más élő rokona meg nem volt, így ránk hárult  a temetés megszervezése is. Nem volt túl felemelő karácsony előtt ilyesmit intézni. 

Csendes ünnep volt, otthon. A szilveszter is pont ilyen. Február elején gondoltunk egyet, felpakoltuk a snowbordot, meg a sílécet, irány Eplény. Még jó, hogy nem csak hármasban mentünk Marcsival, meg a gyerekkel, hanem jött Gyurma is, mert különben mindenki ott maradt volna Veszprémben, míg én a kórházban lábadozok. Szerintem fél órája se voltunk a pályán, mikor akkorát taknyoltam, hogy nyílt lábszártörésem lett. A sztori fele hiányos, mert elveszítettem az eszméletemet és csak a műtét utánról vannak emlékeim. Ahogy a többiek elmondták, Gyurma nem bírta kivárni a mentőket, a hátán cipelt le a hegyről, Marcsi és a fia hősként a deszkákat és a síléceket vitték. Egy éjszakát mindenki Veszprémben töltött, én a kórházban, a többiek meg Gyurma ismerősének a vendégházában. Másnap a doki hazafuvarozta a többieket, rám írt telón, hogy jön értem, ha már hazavihet. Egy hétig élveztem a kórház vendégszeretetét, tényleg kedvesek voltak, de azért megkönnyebbültem, mikor Gyurma értem jött. Szerencsére a záróval már a mi kórházunk is fogadott. Most meg járni tanulok. A fekvőgipsz és a járógipsz is lekerült, kezdődnének a tavaszi munkák, ehelyett én gyógytornára járok. Meg a gyógytornász hozzám. 

Imádkozzatok, ha tudtok, hogy ennyi legyen elég idénre, mert baromira nem ezt terveztem!"

Nőként nem egyszerű autót vásárolni. Ha az ember lánya odaállít egy kereskedésbe, rendre hülyének nézik. Tisztelet a kivételnek. Még mindig nem elfogadott, hogy egy nőt is érdekelhetnek az autók és érthet hozzájuk annyira, mint egy férfi. 

Volt olyan kereskedés, ahol az ezernégyszáz köbcentis benzines mellett beindítottak egy kétezres turbó dízelt és megkérdezte a kereskedő, hogy halljuk-e milyen szép hangja van a benzinesnek, mert az tökéletes állapotban van. Mikor megkérdeztem, hogy a dízel hangját mióta hasonlítjuk össze a benzinessel, csendben elsomfordált. Vagy ott is csúnyán néztek ránk, ahol a keveset futott, csak a városban postázásra használt autótól fáztunk...

No de vissza az eredeti témához. Években mérhető, mire saját autóm lett. Ennek két roppant egyszerű oka van, az egyik az, hogy nem voltam igazán rászorulva, a másik pedig, hogy nem vagyok megalkuvó típus. Általában addig megyek, amíg olyan nem lesz a vágyott tárgy, eszköz, amilyet elképzeltem.

És itt elérkeztünk az autóvásárlás egyik fontos kritériumához. Természetesen mindenkinek van csúcs kategória, amit csak messziről csodál és sajnos sose lesz az övé. De attól még nagyon fontos, hogy amibe minden nap beülsz, az tetszetős legyen. Ne csak kiszolgáljon, ne csak fél szívvel szeresd. Ha munkaeszközöd, akkor végképp nem mindegy miben töltesz hosszú órákat. Ha hétvégi autónak vetted, melengesse meg a szívedet, mikor ránézel. Én legalábbis így voltam. Vehettem volna jóval olcsóbban vadonatúj autót is, de egyszerűen nem éreztem azt, hogy az lenne az én autóm.

Az évek teltek, használtam a céges kocsikat, a családét, barátokét, mígnem úgy éreztem, most már tényleg ideje lenne megvenni a nekem való járművet. És ahogy az lenni szokott, egyre drágább járműveket néztem. Ami tetszett, sokat futott, vagy túl nagy volt, esetleg túl kicsi, nem volt megfelelő a teljesítménye és így tovább.

Sosem akartam hibridet, automatát se, mondván, majd én váltogatok, az jó móka. Aztán néztem a fogyasztást és mivel elektromos autókat már volt szerencsém kipróbálni, kicsit a hibridnek is utánaolvastam. A fogyasztás és a könnyen kezelhetőség meggyőzött. Közben a felszereltséget és megbízhatóságot, mint szempontot se hanyagoljuk el. Így tettem le a voksomat végül egy hibrid Toyota Auris mellett. Az átélt kalandokról majd a poszt végén írok.

fotó: internet

Nagyon népszerűek a TS modellek, én mégis egy hatchbacket választottam, a céljaimnak tökéletesen megfelel. Mielőtt rátérnénk az autó általam díjazott előnyeire, mutatok pár képet kívülről.

fotó: autonavigator.hu

Mutatós az autón több helyen is elhelyezett hybrid felirat. Így azonnal tudjuk, hogy egy környezetkímélőbb autót látunk. Nincs zöld rendszámuk, ha nem figyelsz nem tűnik fel, hogy másabb technológiát képviselő autó áll/halad melletted-előtted.

fotó: autonavigator.hu

A motorteret jól jellemzi a japán letisztult egyszerűség, azonnal mindent látsz. A ráncfelvarrás utáni Auris nem annyira gömbölyű, morcos a kinézete, nagyobb a csomagtere, mert az akkupakk lejjebb került, így kényelmesen pakolható.

fotó: vezess.hu

fotó: vezess.hu

A jobb oldali képen a régi Auris csomagtartója, látványos kettő közti  méretbeli különbség.

A hibrid egészen másfajta vezetési élményt nyújt, mint egy hagyományos kézi váltós, benzines. Az 1800 cm3-s motorral ellátott autó kicsit nehezen gyorsul, de ha elindul, megy ám!  Úgyhogy itt és most megcáfolom azon hiedelmeket, hogy ezzel csak városi tempóban lehet közlekedni. Én napi szinten pályázom vele, ha odalépek, nem kell rajta gondolkodni, hogy ki tudom-e előzni az előttem haladót. 

fotó: autonavigator.hu

Ahogy azt a Toyotától már megszokhattuk, minden kézre esik benne. A sok kényelmi funkció mellett ez is nagyon tetszett. A kartámasz nem luxus, ahogy a pohártartók, az aprónak kialakított rekesz, a napszemüveg tartó se. A középkonzolon az autóról kapunk információkat, ott helyezkedik el a navigáció, a rádió, a klíma. Menetközben tudjuk nézni, hogy az autó benzint, vagy energiát használ-e. Azt is látjuk, hogy hány km-re elég még a tankban lévő benzin.

fotó: internet

A váltó felett nem csak a szivargyújtó kapott helyet, hanem a különböző módváltók is. Ezekről később írok. 

Az esti vezetésnél egy kis fénysugár pont a váltóra esik, könnyen megtalálod, ez se nagy dolog, csupán Toyota precizitás. A fényszórókkal nem vagyok kibékülve. A reflektor tökéletes, a sima menetfényt viszont sötétben gyengének érzem.  Parkolásnál célszerű odafigyelni, piszokul lent van az eleje. A reflektor mellett talán ez az egyetlen hibája, nem hegyi terepre való.

A multifunkciós kormány könnyen kezelhető. Ha bluetooth-szal ellátott a kocsi, a telefont a kormányról is fel tudjuk venni. Ha van benne tempomat, azt is itt állítjuk be. Aki sokat pályázik vele, az gyakrabban használja, bár ismerek olyanokat, akik a lámpától-lámpáig való gurulásnál is használják  tempomatot.

 fotó: autonavigator,.hu

A műszerfalon kapott helyet a fogyasztásmérő és itt is látszik, hogy hány km-t tudunk még autókázni.

fotó totalcar.hu

Elsőre biztosan szokatlan, hogy nem a klasszikus fordulatszámmérőt látjuk, de könnyű értelmezni a látottakat. Az ECO sávban autózik szépen az autó, ha POWER-be megy, akkor a mutató is pirosba vált, célszerű nem túl sokáig pörgetni ebben a tartományban, nem hálás érte. CHG-ben nincs benzin felhasználás. És akkor vissza a gombokhoz. EV módban viszonylag keveset tudunk autózni, mondjuk városon belül, teljesen feltöltött akkupakknál lehetséges néhány km-t. Én legtöbbször ECO módban használom, nem kell rá figyelni, hogy mikor vált át benzinre vagy elektromos módra. A műszerfalon amúgy is megjelenik, ahogy az a fenti képen látszik. A POWER-nél megugrik az autó, mintha tuningolva lenne, ez a fogyasztásán is érezhető. A tévhitek eloszlatása végett, olyan 60-70 km-es utazósebességig simán lehet elektromos módban autózni. A vezetés során könnyű ráérezni, hogyan tudjuk maximálisan kihasználni az elektromos hajtást.

fotó: autonavigator.hu

A fogyasztása nagyban függ a használattól. Ha ész nélkül nyomod neki, simán hozza a tipikus benzines átlagot. Ha figyelsz a gázadásra, téli időszakban se megy 6 l fölé, úgy, hogy a megtett út háromnegyedében pályán használom, a maximum eddig a hidegben, folyamatos fűtéssel is 5,7 volt, nyáron meg 4,6-4,9 között mozgott.  Ha több városi használat lenne benne, még mindig lehetne faragni belőle. 

Ennyit a műszaki adatokról. 

Egy kis ízelítő az eddigi tapasztalatokból

Az autó stabil, a kipörgésgátló és a menetstabilizátor szépen dolgozott, mikor kipróbáltam csúszós, havas úton.  A korábbi autókkal mindig lehetett a csúsztatott kuplung melletti gázadással játszani, itt furcsa volt, hogy bármilyen nem megfelelő mozdulatra azonnal korrigál a kocsi. Természetesen megnyugtató, hogy a beépített védelmi rendszerek kitűnően teszik a dolgukat.

Még az elején volt egy - utólag viccesnek minősített - kalandom. Budára, a hegyek közé, erdőbe voltam hivatalos egy rendezvényre. Nem vagyok gps párti, de amikor ismeretlen helyre megyek, lecsekkolom az útvonalat, illetve beállítom a navigációt, amire aztán vagy hagyatkozok, vagy sem. :p Egy darabig ismertem az utat, addig nem volt semmi gond. Aztán benavigált egy nem túl széles aszfaltos útra. Mentem, mentem, mígnem úgy éreztem, hogy mégse lesz ez jó, ezért ösztönösen kerestem egy irányba passzoló másik lehetőséget. Gyönyörű kis utca képében szembe is jött a megváltás. Elég meredek lejtős, a közepén láttam, hogy alant szélesebb aszfaltút vezet, biztos voltam benne, hogy azon kéne tovább haladnom. Viszont az nem látszott az utcácskából, hogy a lejutás nem lesz egyszerű. Gyanútlanul elaltatta a figyelmemet az a tény, hogy nem zsákutcába hajtottam. Akkor kellett volna észbe kapnom, amikor a közepén egy eszméletlen széles kapubejárót láttam, ahol egy billenős Zil is simán megfordult volna, az autók pedig velem szemben, orrukkal felfelé parkolták le. Ott kellett volna visszakozni, de nem tettem. Az út egyre keskenyebb lett, majd hirtelen az aszfaltot felváltotta a terméskőből kirakott, vízelvezető árokra hajazó útszakasz, ahonnan már maximum kínkeservesen lehetett volna hegynek felfelé tolatni. A hátralévő távolság néhány méter lehetett, lent hívogatón suhantak a kocsik a kétsávos úton, a gyalogosok a járdán, a biciklisek pedig a kialakított bringasávon. De az a néhány méter, ami elválasztott a műúttól,egészen meredek volt. A víz egy pillanat alatt levert, hiszen a kocsi eleje már így is szinte a földet súrolta, visszatolatni esélyem se volt, lepergett előttem, hogy most aztán leamortizálom az alig pár hónapos szerzeményemet. Gyorsan felmértem, hogy nem véletlenül csak terepjárók álltak az utcában, azok is velem szemben. Ha hiszitek,ha nem, centiről centire tettem lejjebb a kocsit. A gyalogúton egy srác megállt és nézte, sikerül-e épségben leérnem. Egy helyen ért le a kocsi eleje, mikor már az aszfaltos útra mentem. A srác elismerően bólintott, nekem viszont félre kellett állnom néhány percre, hogy a remegés a kezemben-lábamban csillapodjon és a pulzusom is visszaálljon a normális értékre. 

Szerencsére a kocsinak nem lett semmi baja és azóta hál istennek ilyen kalandban se volt részem. Egyet tudok biztosan. Az Auris egy kényelmes és megbízható autó. Ha most vennék másik kocsit, akkor is a Toyota mellé tenném a voksomat. 

A Honvéd kórház valamiért mindig a hírekbe kerül. Én most mégsem ezért írok róla.

A napokban rendezgettem az egészségügyi papírjaimat és kezembe került egy tíz évvel ezelőtti térdsérüléshez kapcsolódó lelet. Azonnal beugrott az is, hogy mennyire lelkiismeretes volt a traumatológus doki, aki ellátott és akihez néhány alkalommal még visszamentem. Beszélgettünk munkáról, hivatásról, sportról, mindig alapos és érdeklődő volt, akkor is, ha előtte műtött, túlórázott. Közvetlen volt és azt éreztem tényleg érdekli a sérülés mögött az ember, nem csak egy újabb eset vagyok.

A térdpanaszom kiújult, gondoltam rákeresek az interneten, hogy hol praktizál, mert bár nem térdspecialista, de  nagyon sokat segített és szerettem volna kikérni a véleményét.

Megdöbbenve szembesültem a hírrel, hogy dr. Tamás Gergely orvos százados életének 38. évében, 2018 március 24-én elhunyt. Pillanatokig csak bámultam a monitort. A mostani időszakban amúgy is érzékenyebb vagyok a halálhírre, nem tudom ez mitől ütött olyan nagyon szíven. Talán attól, hogy évekig küzdött a rákkal, vagy attól, hogy két kislányt hagyott maga után, mindenesetre azt éreztem, hogy az élet mint már oly sokszor, megint igazságtalan.

Sokszor hangoztatom, hogy becsüljük meg az életet, mert nem tudni mennyi adatik belőle.

RIP!

Csodálkoznál drága barátom, mi minden történt itt egy év alatt! Azt hittük múló rossz emlék lesz a Covid-19 (mára már szitokszó lett), s ahelyett, hogy itt hagyott volna bennünket, már a harmadik hullámnál járunk. Létezik többféle vakcina is, de senki se tudja melyik meddig véd meg, milyen mellékhatásai vannak... Az emberek jó része szkeptikus az oltakozással kapcsolatban.

Képzeld, mindenhova maszkban megyünk. Lassan már az a furcsa, ha valakin nincs maszk. Nem ölelgetjük egymást, nem járunk sehova, tisztes távolságból és leginkább neten beszélgetünk egymással. Megszűntek az utazások, bezártak a vendéglátó helyek, maximum itthonra rendelünk. 

A sporteseményeket is online nézzük, a koncertekre is online járunk, ahogy színházba is.

Te ezt bírnád? 

Eddig az idősebbek mentek el, a második hullámtól már a fiatalabbakat, a mi korosztályunkat se kíméli a vírus. Nem nézek tévét, mert minek? Mindenhonnan ugyanaz folyik.

Idén a március 15-i ünnepség is elmaradt. Bezárkózott a világ...

Az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseire emlékezem és megállok egy pillanatra, hogy Rád is emlékezzek. 

Olyan jó lenne megvitatni, mit szólsz ahhoz, ami itt zajlik, de három éve már csak gondolatban beszélgetek veled....

 fotó: internet

Valentin napra ma kicsit más tartalommal készültem, mint az előző években:

Vannak helyzetek, amikor mindegy mit csinálsz, nem vagy elég jó. És néha ez nem rajtad múlik. Van, amikor úgy kapsz második esélyt, hogy nem számítasz rá.

Az önértékelés sok embernél billeg, nem érzi magát kedvesnek, szépnek, szerethetőnek. Vagy épp túl sok önbizalma van, amivel sárba tipor másokat. 

Vannak tündérmesék. Csak meg kell találni a sajátunkat. :)

Ezekkel zárom a she.hu-s pályafutásomat. Remélem tetszettek a történeteim, olvassatok tőlem másokat is. A weboldalamon frissülnek a novellák. 

Ha pedig hosszabb lélegzetvételű írásra vágysz, ajánlom a krimimet. Rendeld meg bátran itt!

Bizonyára észrevettétek, hogy a www.she.life.hu oldalra már nem publikálok. Ennek az oka, hogy a korábbi szerkesztőség egyöntetűen felállt és máshol folytatták.

Viszont jó pár cikkemet még nem szedtem nektek csokorba,  most pótolom a hiányosságot.

Elsőnek mindjárt itt van a munkahelyi közösségekről szóló írásom. Hoztam egy könnyedebb karantésztorit egy balul elsült napról.

Ha már új élethelyzet, érdemes azt is végig gondolni, hogy van-e értelme időt pazarolni értéktelen emberekre. Az se baj, ha végzel egy kis önismereti munkát, hogy ne történjen mindig ugyanaz. Talán lehet másképp, sosincs késő. Nem érdemes beleragadni valamibe, ami csak illúzió. És mielőtt azonnal ítélkezel, adj esélyt a másiknak. A házasság mindig nehéz,de vajon meg lehet menteni, ha már elszürkült? Erről szól az utolsó cikk, amit hoztam.

Még egy adagot tartogatok nektek, remélem jól esik majd újra elolvasni őket.

Sosem terveztem nekrológot írni. Kínkeserves, könnyes és nehéz teher, nem hálás feladat.

A félbehagyott könyvekhez hasonlít, állsz a megírt lapok felett és egyszer csak nincs tovább... 

Idén sok jó ember hagyott itt minket. Idősek, fiatalok egyaránt. De mégis van olyan haláleset, ami a többitől sokkal jobban fáj, mélyebben érint. A halál minden percben emlékeztet az élet múlandóságára és felhívja a figyelmet, hogy mindent akkor tegyünk meg, mikor lehetőségünk van rá, mert ki tudja lesz-e holnap. Félbehagyott életek... 

...Csabi más volt, mint mi. Mégis nagyon olyan mint te, vagy én, egy közülünk. Az óvodában furcsának találtuk, mert más volt, de hamar megszerettük és a különbség egy pillanat alatt eltűnt. Csendesen tanított minket türelemre, elfogadásra és észre se vettük, mikor vált olyanná, mint mi. Egy lett közülünk. Egy, aki mégis különleges volt. Sosem akarta magát másnak mutatni, mint aki valójában volt. Önmagát adta akkor is, ha emiatt elutasították, nevetett, ha az élet vihara tépázta és töretlen optimizmussal dolgozott a céljaiért, amiket kitartásának köszönhetően rendre elért. Fáradhatatlan volt. Örök küzdő és előre tekintő. Makacsul érvelő vitapartner, lojális barát, érzékeny társadalmi segítő, író-olvasó, művelt ember, szerető férj. 

Korai volt elmenned Csabi! Annyi mindent kellett volna még tenned! Haragszom Rád azért, hogy most az egyszer nem tartottad meg az ígéretedet. Azt mondtad, átbeszéljük a regényemet, de nem jutottál a végére....Tudom, hogy a táskádban lapult az utolsó pillanatig és mindannyian hittük, sok mindenről értekezünk még. 

A megíratlan történetek soha nem fejeződnek be. Ahogy az ő története se, mert mi itt, a szívünkben tovább írjuk azt!

fotó: internet

A születésnapod kapcsán is eszembe jutsz. Elsőként hívtál szinte mindig, mikor engem ünnepeltünk. Ha másra nem is futotta az időből, egy jó szóra mindig telt.

Vehetnénk egy puncs tortát Neked, evés közben megtárgyalnánk az élet dolgait. Ha valami csoda folytán újra közénk kerülnél, rácsodálkoznál milyen fura évünk van. Maszkos emberek mindenütt, tisztes távolság, a családtagok is alig-alig ölelgetik egymást. Vajon mit szólnál?  Időről időre korlátozzák a mozgásterünket. Most például este 8-ra haza kell érni. Pont, mint kiskamasz koromban. Ezt hogy bírnád? A zárt kapus meccseket.... Sorolhatnám...

A srácokkal biztosan nevetve húznátok egymás agyát a foci kapcsán. Nem lenne ott Újpest, meg Fradi drukker, csak közös örömködés azon, hogy a válogatott kijutott az EB-re. 

Látod, mikről maradsz le?

...