Ma ismét újabb kulisszatitkokkal örvendeztetlek meg titeket. A beszélgetés interaktívan zajlott, a Magyar Íróképző hallgatói is kérdeztek. Amennyiben az olvasottak alapján kedvet kapnátok a krimiíráshoz, ne habozzatok jelentkezni a népszerű tanfolyamra, melyet a Magyar Íróképző szervez. Szerencsére még van időtök dönteni és hely is akad az október 8-9-i kurzusra.

Berill Shero: Az íróképző kurzusain sokat foglalkozunk a szöveggondozással. Amikor elkészül a kézirat első változata, te pihenteted? Hogyan látsz hozzá a szerkesztéshez, hányszor nézed át, vannak-e stabil bétázóid, használsz-e egyáltalán bétázókat, vagy rögtön szerkesztővel veszed fel a kapcsolatot? Mi a munkamódszered?

Réti László: Mivel meglehetősen lusta vagyok ebben a tekintetben, viszont az élet más területén nem igen halogatok, így például az Európa falak mögött hat hét alatt készült el. Úgy voltam vele, hogy még van három hónap a leadási határidőig, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy augusztus 20-a van és szeptember 30-a a leadási határidő hatszáz oldallal. Akkor mindennap négykor keltem, írtam hétig, utána irány a meló. Így kész lettem vele, ennek viszont van egy olyan hozadéka, hogy én ezt a könyvet soha, de értsd úgy, hogy a mai napig sem olvastam soha egybe. Úgy küldtem el, ahogy kész lett. Nagyon ritka, hogy van időm vagy kedvem visszaolvasni. Ennek a másik oka az, hogy mire a végére érek addigra általában egy másik sztori kezd el mozogni bennem és sajnálom az időt a visszaolvasásra. A harmadik, amit minden könyvemnél jól ismerek, az az első száz oldal, mert azt rengetegszer elolvasom. Amíg száz oldalig eljutok, nagyon lassú a történet. Ott van egy vízválasztó. Az írásra fordított időnek a kétharmada az első száz oldal, az egy harmad meg a maradék háromszáz-háromszázötven oldal, addigra beszippant a történet. És elhiszem, hogy elkészülök vele. Nem idegesítem magam rajta, mert az eddigiek is elkészültek. Ezt módszernek mondani meglehetősen barokkos túlzás lenne. Egyetlen előolvasóm van, a feleségem.

Magyar Íróképző Hallgatója: Említetted, hogy egyszerre több történeten is dolgozol, akkor nem szoktak a történetek, karakterek, helyszínek összekavarodni, vagy interferálódni egymással?

RL: Több mappa van nyitva a gépemen, de én nem tudok párhuzamosan írni, tehát ha egyet elkezdtem, akkor csak azzal a sztorival foglalkozom. Amikor a vázlatot csinálom, fejben ott kell lenni, hogy minden a helyén legyen, stimmeljen. Ha ebbe belevinnék egy másik sztorit, akkor biztos ezt hagynám abba. Volt már rá példa, hogy jött egy izgalmasabb, ami abban az életciklusban jobban érdekelt és ezért félreraktam egy sztorit.  Például a Polip nagyjából hat évig félkészen állt a fiókban. Egyszerűen nem voltam olyan hangulatban, hogy kedvem legyen egy ilyen humoros, szarkasztikus sztorit írni. Aztán mikor hangulatba kerültem, gyorsan elkészült. Hallom én is, hogy vannak, akik több sztorit visznek párhuzamosan, nekem mechanikus agyam van, erre nem vagyok képes. Így viszont nem is keverem össze a szereplőket, illetve a történéseket.

Magyar Íróképző Hallgatója: Egy kicsit szenzitív kérdés, ennyi kötettel a hátad mögött, meg lehet élni a könyvkiadásból?

RL: Nem. De azért ez nem feltétlenül így igaz. Magyarországon bármit el lehet adni, minőségtől teljességgel függetlenül, ha azt más területről ismert személy írja. Nem tudom mennyire titok, én nem szoktam ezen titkolózni. Látjátok a könyvön az árát, nálam abból tíz százalék landol. Nagyjából ezek az arányok. Kezdő írók ennél kevesebbet szoktak kapni. Azzal a példányszámmal, amivel kimennek ezek a könyvek, egy három-ötezer szokott lenni az első nyomás. Többet meg azért nem nyomtatnak, mert drága a raktározás. Ha a kiadó látja, hogy fogy, elküld egy e-mailt a nyomdába, ahol előveszik a fájlt és kinyomtatnak annyi példányt, amennyire szükség van. Felesleges raklapon állniuk, mert gyorsan reprodukálhatók a kötetek. Még sincs teljesen igazam. Vannak Magyarországon olyan szerzők, akik nagy példányszámmal dolgoznak és veszik is az írásaikat. Ha mondjuk ötezer példányszámmal és ötezer forintos árral számolunk, akkor látjuk, hogy nem akkora az összeg, ami az írónál landol, hogy az egész évre biztosítsa a megélhetését. Adott évben neki még két-három könyvet meg kellene írnia és ugyanígy kellene fogynia, hogy egy viszonylagos biztos megélhetést nyújtson. Én azt javaslom mindenkinek: dolgozzon mellette. Egyrészt, ha csak írunk, elmegy mellettünk az élet. A munkahelyen emberekkel találkozunk, látunk-hallunk ezt-azt, lehet gyűjtögetni. Ha ülök az elefántcsonttoronyban, mert én vagyok az irodalom csúcsa és csak írok, az egy darabig megy, de utána teljesen elszakadunk a valóságtól.

fotó: Réti László - írói oldal

Magyar Íróképző Hallgatója: Mennyire kell jelen lenned közösségi médiában, mennyire várja el a kiadó, hogy író-olvasó találkozókra menj, interjúkat adj, posztolgass. Mennyi időd és energiád jut ezekre?

RL: Én nem az a generáció vagyok, aki belenőtt a közösségi médiába. Nekem ez tényleg úgy hiányzik, mint egérfogó a zsebbe. Vannak körülöttem olyan srácok, meg lányok, akiknél látom, hogy ezt kéne csinálni, de, nekem nem jut eszembe a reggeli kávémról, hogy „jó reggelt, ezt iszom ma, ti mit fogtok olvasni” posztot kitegyek. Újra és újra emlékeztetni kell magamat rá, hogy fontos a média megjelenés. Ugyanakkor, ha már ráveszem magamat, akkor tudatos vagyok, pontosan tudom, este hat és nyolc közt érdemes posztolni, mert körülbelül akkor esnek haza az emberek és kezdenek el ezzel foglalkozni. Legalábbis az a réteg, akik még hajlandóak Magyarországon olvasni. Van instám, ott van még a facebook oldal, van egy honlapom is, ez utóbbi a többi felület mellett háttérbe van szorítva. Nekem a médiára mindig külön energiát kell fordítani, hogy egyáltalán eszembe jusson. A kiadó néha rám szól: figyelj egy hónapja megint nem raktál ki semmit. Van, akinek ez benne van a vérében, és lássuk be, hogy szükség van rá. Más kérdés, én azt látom, a használókkal egy nagy baj van: nem olvasnak.

BS: Az Íróképző rendezvényein próbálunk olyan, marketinges, sales szempontból inspiráló csoporttagokat kiemelni, mikrofon elé citálni, akikben meg van ez a tribe. Hihetetlen nyomot hagy a fogyásjelentésben, ha valaki folyamatosan posztol. Mit tapasztaltál, az egyes köteteidnél – mert ez is egy fontos mutató szerintem -, hogyan alakul egy kriminek az életciklusa? Hány Réti kötetet találunk egy átlagos könyvesboltban? 

RL: Három-négy fajtából szokott lenni, messze nem kapható az összes. Most azért folyamatában jönnek ki, fél évente megnézzük, hogy melyik volt a legrégebben kiadva és abból csinálunk egy pár ezres újrakiadást. Megpróbálunk borító tekintetében egyfajta egységes dizájnt alkotni, ez nekem kicsit unalmas. Viszont amikor bemegyek egy könyvesboltba és kint van három-négy-öt egymás mellett, akkor tudom, én is odamennék, hogy ki ez, mi ez, hogy ennyi van belőle. Ezért nehéz erre így válaszolni. Az biztos, hogy amikor kijön egy új, az mindig behoz egy csomó új olvasót és elkezdik keresni az előzőeket. Ha tetszik nekik, akkor az behúzza az éppen kapható könyveket is.

BS: Elmondhatod, hogy melyik könyved hozta fogyás tekintetében a legnagyobb sikert?

RL: Erre azért nehéz válaszolni, mert nekem mindig a legutóbbi tetszik a legjobban. Nehéz kitalálni, mit akar az olvasó. Amikor 2015-ben indult a migrációs válság és nekiálltam az Európa falak mögöttnek, -amit hat hét alatt írtam meg-, többek közt azért siettem, mert abban voltam, hogy legalább tíz-tizenöten dolgozunk a migráció témában. Ahhoz képest azóta is alig jelent meg szórakoztató regény a migráció kapcsán. Azt mondom, annyira átpolitizált, hogy kevesen mertek hozzányúlni. Amikor elkezded kapirgálni, nagyon sok utánajárást igényel. Az embereknek 2015-ben lett nyilvánvaló a bevándorlási kérdés. Én zsaru voltam, pontosan tudtam, történtek már korábban is incidensek Szegeden, tele vannak még az udvari garázsok is a rendőrségen a zöld határon átjövőkkel. Egyszerűen ’15-ben csak annyi történt, hogy elérte a média ingerküszöbét a történet és ez miatt ért el az emberekhez az, ami már nagyon régen létezett. Visszatérve a kérdésre, talán a Larkin sorozat az, ami bármikor eladható, a cinikus zsarunak nagy sikere van.

Magyar Íróképző Hallgatója: Az utolsó szállítmány című könyvedet nem egyedül írtad. Mesélnél erről, hogy zajlik, amikor valakivel karöltve írsz?

RL: Ez nekem is újdonság volt, kihívás. Vanicsek Olivér forgatókönyvíró, aki fél évig Los Angelesben él, fél évet itthon tölt. Körülbelül húsz évvel fiatalabb nálam, teljesen más generációt képviselünk. Itthon akkor lett ismertebb, mikor az Aranyélet utolsó évadának írt forgatókönyvet. A kiadó ötlete volt, hogy üljünk le, mert Olivért megkeresték, lenne-e kedve regényt írni. Elmondta: neki nem komfortos, hogy felöltöztessen egy történetet, hiszen a forgatókönyv egy nagyon szikár műfaj, ráadásul ő angolul írja ezeket. Abban állapodtunk meg, megkapom a forgatókönyvet, elolvasom és ha érdekel a sztori, akkor leülök a sráccal, van-e köztünk bármilyen kémia. Mert ha végtelen ellenszenvesek vagyunk egymásnak, akkor ez az egész teljesen felesleges. Elolvastam, tetszett, beszélgettünk. Megállapodtunk abban, hogy az első jelenetből, ami három oldal volt, megírom úgy, ahogy egy regényben ez kinézne. Írtam tizenegy oldalt és onnan úgy folytattuk, én a forgatókönyvből egy hónap alatt megírtam a regényt, és amikor elkészült, akkor kezdtünk közösen dolgozni. Ő először fejezetről fejezetre akart haladni, de azt megvétóztam, mert csak arra lett volna jó, hogy leragadjunk. Hozzáírtam egy csomó mindent a forgatókönyv sztorihoz, szereplőket, helyszíneket, majd ezt összefésültük Olivérrel, neki mi fért bele az általam írtakból. Utána megnézte a kiadó és láthattátok, ez lett talán a legvékonyabb könyvem, olyan háromszáz oldal körüli. Ezt ugyanúgy négyszázötvenre írtam, viszont az a policy született a kiadónál, mivel ez egy filmforgatókönyvből készült, őrizzük meg a forgatókönyv feszes tempóját. Szerintem a négyszázötven oldallal is feszes volt, de itt jött az, hogy a szerintük felesleges rész „ollópozitív” lett. Az egyik legismertebb magyar filmproducerrel és rendezővel kezdünk egy nagyon hasonló interakcióba, ahol van egy fiatalokat érintő forgatókönyve, elolvastam, nagyon tetszett, ebből írtam egy regényt, a Tízparancsolatot.

BS: Visszajutnak hozzád kritikák, vélemények, dicsérő szavak? Vagy esetleg valamiféle követelés? Neked nem feladatod a fikciós művekben hiperrealistának lenni, de azt nehéz elképzelni, tizenöt kötettel a hátad mögött, hogy nem kaptál szakmai észre vételezést a történések valóság tartalmával kapcsolatban. Ezeket, hogy éled meg, hogy kezeled?

RL: Ez így igaz. Hitelességre törekszem, de a dramaturgiát nem szabad kihagyni belőle.  Egy nyomozás helyszínelése időigényes, nem egy holttest mellett eltöltöttünk tizenkét-tizenhat órát. Ezt nyilván nem lehet átadni, mert senkit nem érdekel ennyire részletességgel. Kapok visszajelzéseket, elérnek facebookon, instán, emaileket is írnak. Szerencsésnek mondhatom magam, mert amit észrevételeznek, igazat szoktam adni. Nem állok le vitatkozni egy olvasóval, és nem is ajánlom senkinek, mert teljesen fölösleges. Megtaláltak már olyannal, hogy mondjuk az a fegyver az nem annyira arany. Megköszöntem, közben azt gondoltam: hogy irigylem a problémáidat, jól van, legközelebb majd odafigyelek. Annyiból meg megértem, mert én is háklis vagyok ezekre. Frederick Forshyt az egyik nagy kedvencem, őt azóta olvasom felhőtlenül, amióta az egyik könyvében egy F15-nek a légi tankolásánál – mely a szövegben érintőlegesen három mondat - leírja, hogy a bal szárnytőhöz csatlakoznak. Én tudom, hogy a bal szárnytőben van az a nyílás, és úgy vagyok vele, ha ő ennek utána nézett, akkor mindennek utánanézett, én nyugodtan olvashatok.  Ennek itt van jelentősége, figyeljünk arra, hogy mit jeleznek vissza, mert ha nincs igaza, akkor is igaza van. Az is lehet, hogy félreérthetően lett leírva, akkor is, ha az valójában megtörtént, vagy közismert tény.