Ilyet se láttam még sehol. :D

A fotó saját, Nagymaroson lőttem.

forrás: saját fotó

A médiumok tele vannak a balul sikerült verseny részleteivel.

Csodálom, hogy nem történt haláleset. Én ugyan nem versenyzem, de a közvetlen családtagjaim igen. Ott voltak. Elsőként láttam a felvételt. Nem adja vissza azt a sokkot, amit átéltek az ott tartózkodók. Borzasztó az a fajta tehetetlenség, amikor látod és tudod, hogy nem tudsz megállni, nincs mit tenni, itt esés lesz. A végeredmény meg 60-80 km-es sebességnél megjósolhatatlan.

Emberek repültek át a korláton, landoltak az árokban, estek át egymás - nem olcsó - kerékpárjain. Volt, akinek a vénájából spriccelt a vér, akadt, akinek egy darab hiányzott az ujjából. A szerencsések maguk másztak át vissza az útra, a kevésbé szerencséseket a sporttársak adták ki a mentősöknek.

Nem ismerem a helyszínt, de azt látom a felvételeken és a nyilatkozatokból világosan kitűnik, hogy a szervezésből adódott a baj. Egymásra engedni az amatőr és versenysportolókat? Egy olyan úton, ahol nem tudnak egymástól elszakadni?  Benne van a pakliban,  hogy az elsőként elesett nem reálisan mérte fel a saját képességeit. De ha normális a szervezés, akkor ott maximum még pár ember esik rajta kívül, nem lesz belőle tömegbaleset.

Nem akarok ítélkezni, nem akarok felelősöket keresni, de muszáj levonni a tanulságot, hogy ilyen SOHA TÖBBÉ NE FORDULJON ELŐ!

Remélem kiheverik a sérültek azt a traumát, ami ott érte őket.  Igen, a biciklis létbe bele van kalkulálva, hogy az ember időnként felborul, sőt még az is, hogy elütik, de nem törvényszerű, hogy ennek be kell következnie!

Jobbulást kívánok mindenkinek és maradéktalan felépülést!

A minap egy író felületen jött szembe az a kérdés, hogy írnál-e abban a tudatban, hogy te vagy a Földön az utolsó ember és sosem fogja elolvasni senki a művedet.

A válaszom határozott igen volt, mert én magamnak is szeretek írni. Tovább gondoltam ezt a kérdést, vajon mihez kezdenék a tudattal, hogy egyedül vagyok.

Mivel elég erős az életösztönöm, lehet, hogy el-elkeserednék, de nem adnám fel, az tuti. Ne foglalkozzunk egyelőre azzal, hogy például internet-tv adás, áram-fűtés-víz lenne-e, feltételezzük, hogy igen.

Eleinte biztos furcsa és ijesztő lenne, hogy nincs kihez szólni. Aztán megrémítene, hogy mit fogok enni. Bár, ha a boltok árukészlete megmaradna, egy darabig még biztos nem halnék éhen. Próbálnám élvezni a hirtelen rám szakadt csendet és naponta lemennék a folyóhoz, mert a vízpart mindig megnyugtat. Órákig képes vagyok nézni, ahogy hol sebesen, hol lassan kanyarog, feltölt a felette táncot járó madarak látványa, élvezem a Nap meleg sugarait és gyönyörködöm a lemenő fényében.

Mivel nem kellene dolgoznom és pénzt se költeni, végre azt csinálhatnám, amit mindig is szerettem volna. Biztosan megpróbálnék eljutni minél messzebbre, ha már kiélveztem a komforzónán belüli helyek adta szépségeket.

Mielőtt nekivágnék a nagyvilágnak, előbb rendet tennék a fényképeim között és gondosan mérlegelném, mire lesz szükségem az utazás során, figyelembe véve, hogy sosem jövök vissza. Naplót vezetnék az első perctől, hátha egyszer mégis lesz valaki, aki elolvassa. Magam miatt is ez lenne a legfontosabb dokumentum. Nyomon követhető lenne, hogy alakulnak a gondolataim, egyúttal magam lennék a pszichológusom is.

A kezdeti semmittevést felváltaná egy szigorú napi rutin.  Bár nem lenne jelentősége többé a napoknak, de annak igen, hogy adott napon mit tettem. Minden nap próbálnék valami újat tanulni, aminek az egyedüllét és a túlélés során hasznát veszem.  Napi egy film biztos helyet kapna az új életemben, hogy halljak más embereket is. A családi videókkal talán nem kínoznám magam, csak ritkán, mert lehangolna, hogy nincsenek velem.

Rákapnék a hangos beszédre. Magammal vitatnék meg mindent, hogy ne felejtsem el, milyen az. Hátha egyszer még szükségem lenne rá. És azt hiszem sürgősen beszereznék néhány kutyát. Velük legálisan igazolhatnám, hogy miért beszélek hangosan. :D  Tudom, hogy senki nem kérdezné meg, de azért valamihez muszáj lenne kötni, hogy tudom épelméjű vagyok.

Nem tudom mennyi idő után jönne az első komolyabb hullámvölgy és azt sem, mivel húznám ki magam a gödörből. De akkor se adnám fel! Fohászkodnék egy magasabb hatalomhoz, hogy segítsen túlélni ezt a helyzetet. A hit sok mindenen átlendíti az embert.

Ha utolérne valami nyavalya, amibe illik belehalni és ezt felismerném magamon, akkor azt hiszem megadnám magam a sorsnak.

Most ülök a szobámban és arra gondolok, milyen jó, hogy nem vagyok egyedül.  Szerencsés vagyok, mert olyan országban élek, ahol a nők és a férfiak egyenrangúak, szabadon közlekedhetek, jó az orvosi ellátás, van élelmiszer, víz, eddig elkerültek a világjárványok és nincs háború.

Hálás vagyok azért, hogy van családom, barátaim és vannak körülöttem emberek. Nehéz időszakon megyünk át mindannyian és sokan elszigetelve érezhetitek magatokat a karantén miatt, de tudnotok kell, hogy a telefon túloldalán valaki lehet pont a te hívásodat várja.

Lehet dühösnek lenni és levertnek. Muszáj kiengedni a felgyülemlett feszültséget. De aztán nézz előre! Mi van, ha holnap tényleg te leszel az utolsó ember a Földön? Most mondd el azoknak, akik fontosak, most tegyél meg dolgokat értük, míg van rá lehetőséged!

"Csumi Aranyapáim!

Nem bánom ám, egy csöppet se, hogy vége a karanténnak. Mondjuk az baromira messze van, hogy az élet visszatérjen a rendes kerékvágásba, de a földeken eddig is dolgoztunk, a boltba menetel meg nem hiányzik. Gyurmával megtárgyaltuk, hogy idén maximum szilveszterkor merészkedünk el valami wellness hotelba, fesztivál, lagzi, Balcsi kimarad. Jó lesz a kerti medence is, ha még nem rágták szét a rágcsálók. Mikor már jobb idő lesz, előhozom a fészerből.

Marcsival a karantén alatt két méterről beszélgettünk, no szex.  Mondjuk ez nem igaz, egyszer kipróbáltuk a webkamerás bulit. Már csak a bugyit meg a melltartót kellett volna levennie, mikor a gyerek besétált a képbe, én meg ott álltam álló dákóval. Szerencsére jól levertem a kamerát a monitorról, Marcsi meg kínjában csak vihogott. A kissrác szerencsére a telefonba magyarázott, hóna alatt valami könyvvel... Mondjuk lehet az osztálytársai mindent láttak, mert azóta a faluban olyan kiskölykök is vigyorogva köszönnek, akikről azt se tudom ki fia-borjai.

Ennek az önmegtartóztatósdinak is volt előnye, most, hogy letelt a rabság (bár Gyurma szerint még korai örülni), annyit szexelünk, mint huszonévesen se. Dokinak nem mondtam, hogy találkozgatunk, de biztosra mentem, miután kiderült, hogy nálunk is van két fertőzött, csak az után bújtunk össze, hogy megcsináltattam a tesztet.

Gatyás Ede, aki már megjárta a börtönt és szintén kellett tesztet csináltatnia, mert dumált az egyik fertőzöttel, azt mondta a DNS mintavétel se volt olyan szörnyű, mint ez. Nekem nincs összehasonlítási alapom, de hogy éhgyomorra öklendezzek, az marhára nem hiányzott. Mindegy, a lényeg, hogy negatív lett.

Pont a karantén végére esett a falunap is, meg akkor volt pünkösd is, de nem élveztem. Lett volna valami fellépős műsor, szigorúan betartva mindenki Cilije által ajánlott másfél méter távolságot, ám elmosta az eső. A termésnek nagyon kellett, de Marcsinak kevésbé. Úgy volt, ha jó idő lesz, kimegyünk a földekre és az erdőben a patak mellett, hogy is mondjam... Szóval megszeretgetjük egymást. Na, ebből se lett semmi. Végül nálam kötöttünk ki, igaz szerintem a wc ülőkén kívül minden alkalmatosságot kipróbáltunk. Mondja valaki, hogy a nőknek nincs sorozat orgazmusa és hogy egy bizonyos kor felett már nem megy négyszer... :p

Mondjuk másnap egyikünk se bírt lábra állni, még szerencse, hogy megbeszéltük, pünkösd hétfőn senki nem csinál semmit, a kocsma nem nyit ki, én meg nem megyek a földre. Nehéz is lett volna...

Majd még jelentkezem!"

Még az is lehet, hogy az exem kutyájának is köze van hozzá. :D

Az olvasnivalókat megtaláljátok a szövegre kattintva.

Volt, aki home office-ban tolta végig a karantént. A nőkről és a ballagásról is volt idő elmélkedni.

Könnyed novellámat kikapcsolódás céljából írtam.

Figyelem, figyelem!

Ha lemaradtál volna róla, elkészült a saját weboldalam. Nem csak blogbejegyzésekkel, de a novelláimmal is találkozhatsz a felületen. Sőt, a regényemmel kapcsolatban pont ma került fel friss információ!

https://berillshero.hu

Nézegessétek, olvassátok, véleményezzétek! Ha tetszik, bátran osszátok meg másokkal is! :)

Bár elég régen jelentkeztem, nem vesztem el, csak kicsit feltorlódtak a dolgok.

Ti viszont ne maradjatok olvasnivaló nélkül a nehezebb napokon se!

Az otthon maradás előnyei-hátrányai, vajon milyen gyereket neveltél? A férfiak igen is szeretnének gyereket. Csak ott van az a bizonyos csak...Vagy épp akkor jön rá az ember fia, mikor nem is sejti.

Az otthonlétben az is jó, hogy messzire tudod kerülni azokat az embereket, akik idegesítenek. ;)

Csöppet sem könnyed novellákat is hoztam. Az egyik fájdalmas titokról lebbenti fel a fátylat, a másikat pedig a reborn babák ihlették. Titok-titok hátán. Érzelmek és bizalom, mire tanít a helyzet?

"Végre itt a nyár és meleg az idő..." így kezdődik egy klasszikus slágerünk. Nyár még nincs, de a megszorítások után megjött a jó idő és kinyitottak a fagyizók.

Az egyik fagyizó előtt az éltesebb korú hölgy odafordult a vele lévő szintén nem fiatal nőkhöz:

- Itt a nyalodába elnyaltok egy fagyit?

:D

Idén csak virtuális a virág a távolból,de annál nagyobb szeretettel köszöntelek titeket: Anyukám és Nagymamám!

forrás: internet

"Csumi Aranyapáim!

Nem tűntem el, sőt a korona is elkerült eddig, de a földeken azért van munka. Oda ebből a mizériából szerencsére viszonylag kevés jut el.

Megmondom őszintén a tv-ben csak focit nézek, a neten meg World of tanks-ezek és kb. itt ki is merült az aktivitásom. Úgyhogy elég viccesen értesültem a világjárványról. Marcsi hívott telefonon, hogy lemondja a találkánkat. Nem is volt ezzel baj, máskor is megesett, tudomásul vettem, az okokat se firtattam.

Aztán Gyurma, beállított egy valag kézfertőtlenítővel, meg maszkokkal. Először azt  hittem a farsangi buliból maradtak a cuccok, mert nem sebészi maszkot hozott, hanem halálfejes meg ilyen-olyan csiricsáré mignonos sárgát. Azt mondta egyik betege varrta és innentől kezdve vegyem fel, ha a boltba megyek, mert korona így, korona úgy. Meg a gumikesztyűt is, az véd a vírustól. Mondtam neki, hogy a disznó elletéséhez szoktam felvenni kesztyűt, nem vagyok én finnyás városi gyerek, nem lesz semmi bajom. Akkor leültetett a net elé és mutogatott olyan oldalakat, amiken az orvosok egymással konzultálnak. Hülye se vagyok, megértettem, hogy nagy a baj, de ez a kesztyű-maszk kombó kiborított. Próba gyanánt a helyi kisboltba mentem be és nem akartam elaprózni, a fekete halálfejest aggattam magamra. Julcsi, a pénztáros remegő hangon közölte, hogy nincs egy fillér se a kasszában, mindenki kártyával fizet. Alig bírtam megnyugtatni, hogy nem a bevételért jöttem és hogy innentől kezdve minden épeszű ember így fog közlekedni.

Marcsitól kaptam pár vászontasakot a cuccokra, de nyilván ilyenkor hagyom otthon. Alig 20 perc volt, mire kesztyűs kézzel szét tudtam húzni a nylont úgy, hogy pakolni is tudjak. Gyurma a lelkemre kötötte, hogy felejtsem el az orrvakarást, homloktörölgetést, azt csak akkor, ha már mindent lefertőtlenítettem. A boltban viszont elfelejtettem a fejem tetejére tolni a napszemüveget, így minél jobban erőlködtem, annál jobban befújtam a maszkot és tiszta pára lett a szemüveg. Kábé olyan vakon matattam, mint Esmeralda a brazil szappanoperában. Sebaj, túl voltam ezen is, aztán jött a fizetés. Azt se láttam, hogy mit ütött be Julcsi, találomra szórtam a pénzt a pultra. A kesztyűben a visszajáró is kicsúszott a kezemből és már majdnem megtöröltem a gyöngyöző homlokomat, mikor rájöttem, hogy ez tilos. A kocsiba beszálláskor lerángattam azt a vackot, majd végig fújkáltam a műszerfalat, kormányt, aztán beugrott, hogy a pékhez elfelejtettem bemenni. Megpróbáltam visszavenni a kesztyűt, de össze volt tapadva, így hagytam a picsába, másik meg nem volt nálam.

A pékség előtt egy jó fél órát vártam, még úgy is, hogy csak 4-en voltak előttem. Pista bát nem zavarta a koronavírus, úgy meglapogatta a Jóska hátát, hogy azt hittem az öreg kiköpi a tüdejét. Hol volt még akkor a 65 éven felüliekre vonatkozó korlátozás?! A pékségből kijőve majdnem dobtam egy hátast, fel se ismertem Icukát, aki úgy nézett ki a férjétől elorozott vegyvédelmi öltözékben, mint az Álarcos énekes fellépői. 

Újabb fújás után indultam haza. Eldöntöttem, hogy ez a hóka-móka nem ér annyit, jó lesz nekem két hetente egyszer bevásárolni, van itthon minden, ami meg nincs, az majd nem hiányzik, oszt jó napot.

Szóval már két hete sehol se voltam, locsolkodni korábban se jártam, elvagyok a földeken, meg az állatokkal. Esténként végig böngészem a híreket a neten. A mémek jobban lekötnek, mint a komoly cikkek, de talán nálunk még nincs is nagy baj, Gyurma szerint egyelőre nincs fertőzött a faluban.

Maradjon is így! Majd még jövök!"

Ezt a novellámat csak itt olvashatjátok teljes terjedelmében.

Koronavírus

A rémálom első napjai még az utcán találták. Jött, ment, intézkedett. Ahogy szokott. Nem tudott lassítani. Tervezett, telefonált, szervezkedett. Nehezen akarta elfogadni ezt az új, megváltozott helyzetet.

Nem félt az egyedülléttől, az egész élete így telt. Ez most mégis más volt. A magánynak ezer arca volt. Ennek, ami kint leselkedett, nem volt semmije. Nem társultak hozzá ingerek, nem öltött formát. Eleinte élénken vizslatta a szembejövő idegenek arcát. Felkészült rá, hogy elkapja a pillanatot, biztos volt benne, ő majd felismeri és meglátja a másikon. De nem történt semmi.

Nem akarta feladni a szokásos tevékenységeit, élvezettel szívta be a kissé benzingőzös levegőt és elhitte, hogy a világában rend van. Miért ne lenne? A gyerekek össze-vissza futkostak a parkban, egy fiatal nő kutyát sétáltatott, egy középkorú házaspár kart karba öltve sietett valahová. Egy férfi izzadt trikóban rótta a köröket, míg egy menedzser kinézetű a táskáját a kezében lóbálva hangosan telefonált. Elsuhant mellette egy beöltözött biciklis és a madarak daloltak.

– Nincs járvány, nincs vírus, nincs baj – mantrázta.

Sosem élt át világégést, hiánygazdaságot. Elképzelni sem tudta, milyen lehet, ha elrendelik a kijárási tilalmat és órákig kell sorban állnia, hogy bejusson a kifosztott boltba.

Egyik nap még békésen grasszált a korzón, nézte a vízfelületen megcsillanó napfényt, hallgatta a zsongó embertömeget, aztán hirtelen sötét lett. Komor felhő úszott a nap elé, majd feltámadt a szél, kirántva egy kislány kezéből a félig megrágott csokit, hangos zizegéssel tova sodorva a csokipapírt, mely együtt keringett egy éltesebb korú hölgy virágos kalapjával. Különös tánc volt. Ő csak állt bénultan, miközben a tömeg igyekezett minél messzebb kerülni a hirtelen kerekedett ősztől. Az előző pillanatban még tavasz volt. A virágok nehézkes illata betöltötte a levegőt, a kabátokat a szekrény mélyére száműzték, kardigán se kellett. Egészen addig a borzongató pillanatig. Ekkor értette meg, hogy itt van, nem menekülhet előle. Ideért. A zsigereiben érezte. Valami megváltozott. Az emberekben is.

Másnapra kiürültek a játszóterek, eltűntek az emberek, az ég egész napra sötétbe burkolózott. Hideg lett, a tea keserű, a patika előtt kígyózó sorban a színt csak a zöld orvosi maszkok jelentették. Az emberek gyanakvóan, távolságot tartva, némán vártak a sorukra. Senki nem volt türelmetlen, de a csendben ott vibrált a feszültség. Nem beszélgettek egymással, hirtelen mindenki gyanakvó lett.

Fázósan húzta össze magán fekete dzsekije zipzárját. Belenyugvással állapította meg, hogy se maszk, se kézfertőtlenítő. Egyik gyógyszertárban se volt. Be se állt a sorba. Semmire nem volt szüksége, csak körbe akart nézni. Nem tudta elhinni, hogy egyik napról a másikra ennyire megváltozott a világ. Érezte, hogy többé semmi se lesz ugyanaz.

Egyhangúan teltek a napok, színt csak az vitt beléjük, mikor délutánonként kiült az erkélyre és a szemközti házban lakó meleg párt nézte. A szívébe bele-belenyilalt, mikor a szél felé sodorta nevetésüket. Még ha fájt is, nem tudta levenni róluk a szemét. Ahogy egymással évődtek, kedvesen megsimították egymás karját, rég volt emlékeket idéztek.

Néhány nap után már nem akarta magát a látványukkal kínozni, tüntetőleg engedte le a redőnyt. Közben érezte, hogy eljött, utolérte a kaszás. Egyre biztosabb volt benne, hogy meghal. Nem éli túl a járványt. Reggelente a foszlott szélű köntösben kortyolta el a feketét, majd úgy, ahogy volt, kiállt a márciusi fagyba. Elidőzött a szürke erkélyen a poros virágládák között. Mikor már azt érezte, a hideg a csontjáig hatol, akkor ment csak be.

A karantén napjai összefolytak, egy idő után már nem tudta milyen napot írnak. Nem érdekelte. Az emlékeibe menekült. Egyre hosszabb ideig álldogált az erkélyen reggelente, míg nem egy nap arra ébredt, hogy lázas. A szája kiszáradt, légzése nehézzé vált és mindene fájt, ahogy kikecmergett az ágyból.

A kávé a csapban végezte, ő pedig visszakúszott az ágyba. Egy fess férfiról álmodott, aki csókokkal halmozta el és nevetve súgta a fülébe, örökké együtt leszünk. A hangra riadt fel. A szíve hevesen dobogott, hosszú időbe telt, mire felfogta, csak álom volt. Érezte, hogy közeledik a vég. Megtehette volna, hogy felhívja az ingyenes zöld számot, de tudta, már késő. Őt nem a koronavírus viszi el, hanem a szíve. A darabokra tört, megtépázott szíve, ami a fess férfi után maradt.

Mostanában ezer a dolog, de a cikkírásra mindig jut idő. Aki lemaradt volna, annak ismét csokorba szedtem a publikált írásaimat.

A karantén alatt talán még nehezebb elmenni szó nélkül a hazugságok mellett, magadnak se teszel vele jót. Viszont fontos megszüntetni a családi viszályokat, hiszen ki tudja lesz-e alkalom később elsimítani azokat. És azt hiszem nem most van itt az ideje a szingli ismerősöket bombázni értelmetlen kérdésekkel, de érdemes odafigyelni a túl tökéletesnek tűnő jelöltekre is.

Talán ma azokból van több, akinek kimarad a fodrász, kozmetikus, körmös, mint akiknek rendezettek a soraik. Elődeink szépségtippjeit azonban nem ajánlom kipróbálásra!

Szerintem nem dicsérik meg a marketingest. :p

fotó: shop.rossmann.hu

Egy vers mára József Attilától: Csak az olvassa...

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

fotó: internet/wikipedia

A járvány miatt kialakult helyzetben sokszor nem a versenyzés a cél, hanem a talpon maradás.

Az embereket megosztja, hogy szükséges-e a verseny, van-e értelme. Ha bedobod a témát egy társaságban, azonnal parázs vita alakul ki a jelenlévők között. 

Az, hogy ki hova áll, nagyban függ a saját emlékeitől. Aki gyerekkorából kellemes emlékeket idéz fel a megmérettetéseket illetően, az biztosan a pártolók mellett teszi le a voksát. Akinek viszont kínszenvedés volt minden egyes verseny, az - kis sarkosítással - bizonyára betiltaná az összes versenysportot. 

Mindenkinek van véleménye, de sosem szabad elfelejteni, hogy a verseny a nagy egésznek csak egy szeletkéje. Az önmegvalósítás és a hozott minták, öröklött tulajdonságok nagyban befolyásolják a vélekedésünket a verseny és a versenyhelyzetek során.

A társasjátékon, csapatsortban edződött ember jobb csapatjátékossá válik, mint aki sosem csinált semmit. Sokan csak nyerni szeretnének, holott a versenyben jól megfér az együttműködés is.  A csapatsportok például kifejezetten építenek az egyéni tudásra és képességre. Hiszen ezek összeadódnak és jobb eredményt képesek elérni általa, mint ahol mindenki az egyéni teljesítményére koncentrál. Természetesen az a csapat lesz eredményesebb, ahol a benne lévők közösen dolgoznak a célért és azt gondolják, hogy nem az egyén sikere az igazi siker, hanem a közösségé. Ezt tarthatjuk szem előtt ebben a mostani szituációban is. Közösen kell megoldani és alkalmazkodni az új igényekhez. Csinálhatjuk ezt jól, ha a kollégáinkkal együttműködve dolgozunk ki új eljárásokat.

Hogy a verseny jó-e vagy rossz, arra nincs egyértelmű válasz. Arra hamarabb találunk választ, hogy kit szeretnénk legyőzni. Magunkat-e vagy másokat? Érdemes végig gondolni, hogy a két kérdésből számunkra melyik a meghatározó. Mert nem mindegy, hogy magamat akarom legyőzni, vagy a másikat.  A saját teljesítményemen tudok javítani, a másik munkáját nem tudom befolyásolni. 

A verseny jelen van a mindennapokban is. Az állásinterjún, a párválasztásban, küzdeni kell az iskolába való bejutásért és még sorolhatnám. Fontos, hogy ezekhez a „versenyekhez” megedződjünk. Ahogy azzal sem árt tisztában lenni, mik az erősségeink. Ha tudjuk, hogy jobban működünk csapatban, akkor érdemes afelé orientálódni például álláskereséskor. Ha viszont folyamatosan azon dolgozunk, hogy magunkból hozzuk ki a legjobbat, saját magunkkal versengve akarunk mindig jobbak és jobbak lenni, nekünk találták ki a vállalkozást. Ahol magunk szabhatjuk a feltételeket, mi alakíthatjuk a munkát. 

Aki gyerekként se szeretett versenyezni, még lehet remek munkaerő és biztos támasza a családjának. Az ő ereje a stabilitásában van. Vélhetően rá a kollégái is mindig számíthatnak, a rábízott feladatokat időre elvégzi. Viszont őt nem tudjuk versengéssel nagyobb teljesítményre ösztönözni. 

Érdemes megfigyelni magunkat és a gyerekeinket is versenyhelyzetben, sokat elárul a személyiségünkről.  Ma már meg kell tanítani a gyerekeket nyomás alatt is jól teljesíteni. Fontos, hogy azt éreztessük vele, hogy a szülői szeretet nem a versenyen elért helyezésétől függ. Aki kiborul azon, hogy nem ő nyert a kártyán, a szavalóversenyen, az talán rosszul kezeli a stresszhelyzetet. Ahelyett, hogy ítélkeznénk, elemezzük ki a helyzetet. Attól ment rosszul az adott feladat, hogy túlizgulta magát, vagy egyszerűen mindig ő szeretne a legjobb lenni, netán elkapkodta a megoldást? Egy csomó helyzetre lehet treníroznia magát az embernek. Azáltal, hogy gyakorolja, feszegeti a határait, folyamatosan alakul a hozzáállása. Ha többször kerül ugyanabba a helyzetbe, a végén már erőlködés nélkül is képes lesz megoldani és ez ad egyfajta biztonságot. 

Egy biztos. Versenyzésre senkit nem lehet kényszeríteni, de mégis szükséges időnként versenyhelyzetet teremtetni és megmérettetni magunkat, hogy tudjuk hol tartunk. Nem mások miatt, hanem önmagunkért. Hiszen az egész élet egy nagy verseny!

Több barátom, ismerősöm is nagy irodaházban dolgozik. Az egyiküknél esett meg az alábbi eset:

Az irodaház egyik-másik irodájába mágneskártyával lehet belépni, ami valljuk meg nem mindig egyszerű. A technika ördöge időnként blokkolja a kártyát, vagy szorul a zár, esetleg ráz a fogantyú.

Egyik nap néhány szaki érkezett az ominózus irodához, ahol sokan dolgoznak. Mindenki végezte a munkáját, a szakik pedig a köszönés után neki álltak valamit mókolni az ajtónál. A dolgozók türelmesek lévén, szótlanul hallgatták a fúrás-faragást. A mesterek egyike a művelet végén hangosan megjegyezte:

- Akkor ez kész, kilincs feltéve az ajtóra.

Az egyik munkatárs megkérdezte, hogy mégis ki rendelte meg a kilincset? Hiszen az ő munkaállomásuknak pont az a lényege, hogy illetéktelenek csak úgy ne tudjanak bemenni. Ráadásul, mivel sokan dolgoznak, a kulccsal való ajtónyitásnál fennáll az a veszély, ha valaki zsebre vágja, hazaviszi, másnap meg elfelejti behozni, akkor vagy 10-en fognak az ajtó előtt toporogni.

A szaki vakart egyet a fején, belenézett a papírjába és közölte, hogy nem tudja ki rendelte meg, de utána néz. Az irodisták se voltak restek. Egyikük felhívta a főnököt, aki csodálkozva hallgatta a sztorit, mert ő bizony nem kért ilyen jellegű cserét.

A szaki néhány perc elteltével a fejét csóválva jegyezte meg, hogy nevet nem tud társítani a megrendelőhöz, de két helyen is kellett ilyen cserét végre hajtani, ebből egyik a 205-ös iroda volt. A munkatársak röhögésüket visszafojtva igyekeztek kipréselni magukból, hogy jó-jó, de ez a 206-os.

A munkások mosolya nem volt őszinte. Kicsit több munkával, mint ahogy feltették a kilincset vissza applikálták a helyére a korábbi fogantyút és mintha semmi se történt volna, elhagyták az irodát.

A munkatársak még napok múlva is ezen röhögtek. :)

Ígértem, hogy jövök a gondolataimmal.

Az ablakon kinézve úgy tűnik rend van a világban. A fák, bokrok rügyeznek, nyílnak a virágok, a madarak csicseregnek. De az illúzióba beletrollkodik a csend. Alig van mozgás odakint. Az emberek jelentős része szabálykövető, akik mégis kint vannak, maszkban, egymástól távol sétálva lézengenek. Akik pedig nem, azok fittyet hánynak a szabályokra és csoportosan kóvályognak. Ahogy néhány nyugdíjas is a boltban. Kikérve maguknak, hogy megszabják nekik, mikor és hova mehetnek. Nem tudom, mi miatt nem sikerül felfogni, hogy az intézkedések egy része értük van.

Ejtenék néhány szót a maszkokról is. Azon kívül, hogy hiánycikk, akinek mégis van, az se biztos, hogy ki van vele segítve. Az allergiásoknak kifejezetten nehéz úgy közlekedni, hogy a maszk rajtuk legyen, ne babrálják az arcukat, mert ha tüsszögni kell és orrot fújni, úgyis le kell venni.

Az emberek türelmesen viselik a pékség-gyógyszertár előtti sorban állást. A boltról ezt nem tudom elmondani, ott mindenki egymás nyakában liheg.

A szerencsések home office-ban dolgoznak. De senki nem készíti fel az embereket arra, hogyan kezeljék ezt a helyzetet. Tudatosan kell elválasztani a szabadidőt és a munkaidőt, különben az ember képes a gép előtt ülni késő estig.

Azt vettem észre magamon, hogy nagyon feszült vagyok, holott nem lenne rá okom. Van munkám, van mit ennem, vannak körülöttem emberek, akikkel társasági életet élhetek, egészséges vagyok, akkor mi bajom van? Ráadásul voltam korábban is kényszerűen az ingatlanba zárva, kiszolgáltatva, mégsem éreztem ennyire elveszettnek magam, mint mostanában. Jó, néhány projekt csúszik. Ki tudja, hogy mikor ünnepelhetjük meg a könyvemet, mikor tarthatunk könyvbemutatót. De ezeknek nem kellene kétségbe ejtenie. A körülöttem lévők jól vannak, a legtöbbjüknek a munkája is megmaradt. Hol van hát a hiba?

Sokára fejtettem meg, hogy mi miatt van ez a feszítő érzés bennem. Amikor sérülés miatt voltam "szobafogságra" ítélve, láttam előre, hogy mikor lesz vége. Most ez hiányzik. Senki nem tudja mikor lesz vége. Azt tudjuk csak, hogy másképp kell lennie ezután a dolgoknak. Megijeszt az is, hogy már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Drasztikus változások mennek végbe a világban és nem látjuk, hogyan tovább. Na ez ijeszt meg. 

És szerintem az, hogy nem látni a végét és nem tudni mi lesz, sok emberben ugyanígy dolgozik. Csak valahogy erről nem beszélünk.

Jövök még...

A barátnőm 7 éves kisfiának próbálta elmagyarázni, hogy mit jelent a "puding próbája az evés".

- Tudod, például megszerelek egy biciklit, mondhatom, hogy kész, már csak ki kell próbálni, hogy tényleg jó-e, lehet-e vele bringázni.

Mire a gyerek: - És mi van, ha te felnőtt vagy és gyereket csinálsz? Azt nem tudod kipróbálni. :D

Tudom, a csapból is ez folyik.

Sokáig egyértelműen felhájpolt szörnyülködésnek gondoltam a vírussal kapcsolatos híreket. Amíg a messzi Kína volt érintett, optimistán reménykedtem, hogy ide nem jut el.

De itt van. És ugyan kevesebben halnak bele, mint egy influenzába, ám attól mégis muszáj komolyan vennünk.

Megránthatod a válladat, hogy Te nem tartozol a veszélyeztettek közé, de vajon a szüleid, nagyszüleid sem?

Nem kell túltolni a pánikot se, felvásárolva a boltok készleteit, de muszáj felelősségteljesen gondolkodni. A kézfertőtlenítés alap. Ha lemaradtál a fertőtlenítőkről, a gyógyszertárakban kevernek ki, bár felénk épp ott sem lehet kapni.

Ha ez meg van, már elég nagy lépést tettél azért, hogy elkerüld a vírust. Ugyanis az alkoholos fertőtlenítő néhány perc után megöli azt.

Akkor teszel jót magaddal és embertársaiddal, ha:

- kerülöd a zsúfolt helyeket,

- nem mész emberek közé lázasan, köhögve. Még a háziorvoshoz se,

- figyeled a híreket és betartod, amit kérnek,

- nem ölelgeted, puszilgatod se a családtagjaidat, se másokat,

- nem mismásolsz azzal kapcsolatban, hogy jártál-e külföldön. Sajnos sokan úgy vannak vele, hogy inkább bemennek dolgozni, minthogy kiessenek a munkából. Ez a lehető legnagyobb felelőtlenség, figyelembe véve a vírus lappangási idejét.

Én erre a részére nem kívánok több szót vesztegetni. Se pánikot kelteni, se elbagatellizálni. Mindenki tegyen saját belátása szerint, később pedig tudjon elszámolni a lelkiismeretével.

Ettől függetlenül foglalkoztat a téma.

Vajon milyen lesz a következő időszak? Sosem éltem át se világégést, se hiánygazdaságot. Nem tudom milyen az, mikor valami megállíthatatlanul és válogatás nélkül megbetegít embereket. És hogy lesz ezután?

Mennyit változnak majd az üdvözlési szokások? Mi, magyarok ölelkezős, puszilkodós nemzet vagyunk. Azt hiszem ezt egy jó darabig elfelejthetjük. 

Furcsa, hogy óráról-órára változik minden. Még tegnap is békésen bicikliztem, az utcák, terek tele voltak sétáló, nevetve évődő emberekkel, maszkot is csak elvétve láttam rajtuk. Úgy tűnt, itt a tavasz és minden rendben van. De ez csak a felszín volt. Azóta már emelkedett a betegek és karanténban lévők száma. A járvány itt van. Ilyenkor nem tudunk mást tenni, mint belesimulni az áramlatba és követni azt, ami jön.

Nem tudom milyen lesz, ha itthon kell maradni és csak meghatározott esetekben hagyhatjuk el a lakást. Erre is tett a városvezetés célzást

Próbálom a jó oldalát nézni. Lesz időnk egymásra. Játszani a gyerekekkel, beszélgetni a szülőkkel, nagyszülőkkel. Társasozni, olvasni, filmet nézni. Új dolgokat tervezni és elképzelni hogyan valósítsuk majd meg, amikor eljön az ideje.

Egyelőre ennyi. Igyekezzünk jól kihasználni az időt és nem pánikolni, mert az veszélyes. Legyünk óvatosak, felelősségteljesek, tartsuk be a szabályokat és akkor talán nem lesz baj.

Jövök még ezzel kapcsolatos gondolatokkal.

Már lecsengtek az új évi fogadalmas posztok a netes felületeken.

Én ritkán teszek az év végén fogadalmat, mert úgy gondolom, ha valamit el szeretnék érni, vagy változtatni szeretnék az életemen, arra nem kell ennyit várni, már holnaptól csinálhatom a dolgaimat másképp.

Itt van például mindjárt ez a környezetvédelem. Évek óta szelektíven gyűjtöm a szemetet, a műanyag zacskókat, szatyrokat többször felhasználom és ha már eléggé leamortizáltam, kukás zacskóként végzik. Ezzel még nem mentem meg a világot, de eddig is igyekeztem vászonszatyrot magammal vinni a bevásárlásokhoz és az azonos típusú árukat pedig egy műanyagzacskóba válogattam.

Idénre viszont beszereztem textilzsákot a pékárura és a zöldség-gyümölcsre is. Első alkalommal megszokásból letéptem a boltban a zacskót, majd jól elszégyellve magam visszatettem és előpakoltam a táskámból az otthonról hozottat. A pénztárnál néhányszor még furcsán néztek rám, de aztán másoknál is láttam házi készítésű bevásárlótáskát, így boldogan konstatáltam, mások is tesznek a környezetért.

Nem tűnik nagy dolognak, de azért engem jól eső érzéssel tölt el. Ahogy az is, hogy sokszor használok textil zsebkendőt papír helyett.

Többnyire van nálam zárható edény. Ha olyan helyen veszek ételt elvitelre, ahol a saját dobozukba tennék, inkább kérem ott fogyasztásra és átpakolom a sajátomba. Sajnos nem mindig sikerül így, de minden egyes alkalmat úgy élek meg, hogy ma is tettem valamit.

Nem kell óriási lépésekkel haladni, a zero-waste tőlem nagyon messze van, de azért a kis lépések is lépések. :)

Eltelt egy újabb év. Ma van pont két éve, hogy Zsolti végzetes balesetet szenvedett.

Azóta jó pár ismerős itt hagyott minket, de mindig lesznek olyanok, akik közelebb álltak hozzánk, emiatt a hiányuk is fájóbb. Épp a múltkoriban találkoztam régi kollégákkal, minden beszélgetés alkalmával valamilyen apropóból Zsoltit is emlegetjük.

Mennyi mindenről tudnánk egymásnak mesélni! Mióta elment, sarkából fordult ki a világ. Bizonyára rácsodálkozna néhány történésre. És büszkeséggel töltené el, ahogy a fia nő!

Az élet megy tovább, de nekem minden nőnapról a tragédia ugrik be elsőként.

Az élet megy tovább, de van, akiket sosem felejtünk el!

Unokaöcsém a múltkor kávézni szeretett volna. Az anyukája Maci kávét csinált neki és odaadta a saját, kedvenc, mintás kávéscsészéjében.

- Látod, milyen szép bögrében kaptad?

Unokaöcsém: - Igen, látom. Szép lányos.

:D

Még nincs hat éves, de nagyon tudja, hogy mi, merre, hány méter. Igazi kis férfi. :D

Sajnos a 70-es trolibusz végállomásán nagyon sok a hajléktalan, akik a hidegebb idő bekövetkeztével sokszor lógnak a buszon.

Az egyik alkalommal sikerült kifognom egy ilyen járatot. A busz tele velük, oltári büdös, a vodkás üveg kézről-kézre jár közöttük. Én meg a busz végén, éppen közéjük szorulva. Igyekeztem a levegővételt a minimálisra szorítani és számoltam a másodperceket a leszállásig. Eközben a következő monológra lettem figyelmes. Az egyik hajléktalan magyarázott bőszen a mellette ülőnek. Mondandóját nyomatékosítandó, az ablakon kifelé mutogatott.

- Tudtad, hogy itt volt a Közlekedési Múzeum? Gyerekként sokszor jártunk ott - húzott nagyot az üvegből, aztán folytatta. - És már a PECSÁ-ba se mehetünk ki. Lebontották - újabb korty -,  már semmi se a régi. Mindent beépítenek. Tele lesz minden betonnal.

A többiek oda se figyeltek rá, de ő csak mondta és mondta...

Meglepett, hogy fontos neki a környezet, mikor nincs hol aludnia, nincs mit ennie...

Elgondolkodtató.

Egy barátom anno letette voksát az elektromos autó mellett. Addig duruzsolt a fülembe, hogy egy idő után érdeklődve nézegettem én is ezeket a járgányokat.

Aztán volt szerencsém több elektromos autóba is beülni, kipróbálni. Vezetési élményben pluszt jelentett, hogy nem kell váltogatni, hangtalan az autó, beszélgetni is lehet és emellett még környezetkímélő is. Persze az egyes típusok árukhoz mérten nem rendelkeznek mindenféle extrával. Amelyikkel egy töltéssel csak 80 km-t lehet elmenni, nem túl gazdaságos. Pesten és környékén sok helyen van töltőpont, de vidéken és más országokban ekkora hatótávval az ember simán meg van lőve.

Bezzeg a Tesla! Az... És a barátom ódákat zengett róla. Én belenyugvással hallgattam, tudván, Teslát csak akkor vezethetek, ha veszek magamnak egy élményvezetést.

Aztán a sors kegyes volt hozzám! 

- snitt: Egy több napos Esszenciás rendezvényen voltam. Az ottani támogató közegről már korábban, több posztban is beszámoltam, de újfent csak szuperlatívuszokban tudok a közösségről és Menis munkájáról nyilatkozni. - snitt vége.

Vissza a Teslához. Ott állt a rendezvény helyszínén a parkolóban, azt gondoltam, nem hozzánk tartozik a tulajdonos, mivel mások is voltak rajtunk kívül.

fotó: saját

Amikor kiderült, mégis, megkérdeztem, hogy mehetünk-e vele egy kört. Naivan azt hittem, én majd beülök a jobb egybe, ő  pedig elfurikáz, miközben ismerteti az autó paramétereit.

fotó: saját

A saját tapasztalataimat írom le, akit mélyebben érdekelnek a  Model S 100D műszaki adatai, az a neten tájékozódhat.

A méretével és kinézetével nem lóg ki a szedánok sorából, viszont minden mással igen. Kívülről, mondjuk, hogy jelentéktelen az autó, de a nyitásra kiemelkedő ajtókilincsek már sejtetik, lesz még meglepetés.

fotó: saját

Körbejárva az első mindjárt az volt, hogy nem csak hátul van csomagtartó rész, de a elől is van hely a "motortérben". 

fotó: saját

 Hátul bőven elfér néhány nagyobb bőrönd, illetve rejtett megoldásként még egy tárolórekesz is akad a sima csomagtartó alatt, ahová kényelmesen be lehet pakolni például a töltőkábelt.

fotók: saját  

A belső tér nagyon impozáns,az egyetlen, ami nekem nem tetszett az a műszerfal fabetétje. A kényelmes és gyönyörűen varrott fehér bőrülések annál inkább.

fotó: saját

Épp úgy, mint a középkonzolon a nagy navigációs kijelző, ami emellett a kocsiról is érdemi információkkal szolgál.

fotó: saját

A műszerfalon alaphelyzetben a korábbi fogyasztást is megnézhettük. Mondjuk ez inkább a férfiakat kötötte le.

fotó: saját

Dávid, a tulajdonos megkérdezte, miután körbejártuk a kocsit és beültem előre-hátra, hogy mehetünk-e? Boldogan mondtam igent, aztán tátva maradt a szám. Automatikusan a jobb oldalra indultam, útitársaimmal megbeszélve, hogy az első fordulóban elől szeretnék ülni. Dávid mosolyogva intett, hogy rossz az oldal, én vezetek, nem? :)

Majd kiugrottam a bőrömből, le se tudom írni, micsoda izgalom lett úrrá rajtam. Bár azt hiszem, ha valaki annyira autóbolond, mint én, akkor pontosan tudja miről beszélek. Ráadásul ez a fajta nagyfokú bizalom meghatott. Hiszen nem egy olcsó autóról beszélünk és a jelenlévők közül még senki sem ült mellettem, fogalmuk se volt róla, hogy vezetek.

Pikk-pakk rám szabtuk az autót, ami azért sem volt túl nehéz, mert Krisztivel - a másik tulajdonossal - hasonlóképp szeretünk vezetni. Az elektronika behúzta az ülést, beállította a kormányt, tükröket, nekem már semmi dolgom nem volt vele.

fotó: saját

A hatótáv 450 km környékén van, ezzel Magyarországon simán találunk töltőpontot, ráadásul a kocsi fékezéskor vissza is termel az elhasznált energiából.

Óvatosan indultam el, de már a legkisebb "gázadásnál" érezhető volt, hogy van erő a kocsiban. Nagyon hamar kézre állt és könnyű volt vele autózni. Nem egészen 5 mp alatt van 0-ról 100-on, beletapasztva az utasokat az ülésbe. :D Gyönyörű az úttartása, a rázósabb kanyarokat is bátran lehet nagyobb sebességgel venni, szépen fekszi az utat. 150-ig gyorsulva a sebességet észre sem venni. Mivel az autó bivalyerős, a fékrendszere hasonlóan erőteljes.

Olyan vezetési élményt nyújtott, hogy a föld felett repkedve szálltam ki belőle. Eddig se voltak illúzióim, hogy miért kerül annyiba, amennyibe, de a vezetéssel meggyőzött arról, hogy a Tesla az ászok ásza.

És ne higgyétek, hogy a Tesla mérnökei sótlan fráterek, a kocsi irányjelzőjéhez adtak egy tréfás funkciót is. Több féle fingó hangot tud kiadni. Amikor menet közben ezt átkapcsolják és nem veszed észre, a meglepett arcodtól az útitársaid azonnal röhögőgörcsöt kapnak. ;)

Köszönöm Krisztinek és Dávidnak, hogy lehetővé tették számomra a vezetést. Dávid ráadásul azt mondta, hogy bármikor újra rám bízná az autót. Felejthetetlen és maradandó élményt szereztek vele, a bakancslistámon egy tételt általuk kipipálhattam!  <3