Ígéretemhez híven az interjú második részével örvendeztetlek meg titeket. Rengeteg izgalmas témát érintettünk a beszélgetések során, fogadjátok szeretettel.

Berill Shero: Szerinted hol kezdődik a művészet? Gyakori kritika például a kezdő szerzőknél, hogy tervezés nélkül írnak. 

Réti László: Én nem hordok hosszú sálat, meglehetősen pragmatikusan állok az íráshoz. Szerintem akkor tud valaki jót írni, ha az, amit ír, neki tetszik. Amikor valaki elkezd írni, mindent bele akar tenni az első regénybe, amit valaha olvastak, remélve, hogy attól jó lesz. A másik pedig az, hogy jót akarnak írni. Ha jót akarok írni, az sose sikerül. Biztos, hogy van olyan tehetség, aki képes folyamatában írni, átlátni az összes szálat. A szépirodalomnál ez talán könnyebb, mert kevesebb szereplőt mozgatunk és lineáris benne a cselekmény. A másik, tudomásul kellene venni, hogy gyorsabb a világ. Ha írunk, akkor valahogy gyorsabb cselekményekre van szükség. A fiatalok nagy része már nem olvas. Én több fiatal felnőttel, kamasszal élek együtt. Pontosan látom, hogy egy sokkal gyorsabb képi világban vannak, insta, snapchat, a tartalmakat megválogatják, sorozatokat néznek és pörgetik. Ha nem tetszik, már skippelik is. Ezt kell nekünk is tudomásul venni, nem férnek bele a könyvekbe a nagyon hosszúra nyúló részek. Ha valamit meg akarunk mutatni, sokkal kevésbé szájbarágó, ha keresünk két alkalmas szereplőt és az interakciójukon keresztül, párbeszédekben mondatjuk el azt, amit szeretnénk. Ötven oldalig vagyok hajlandó egy könyvet elolvasni, filmet nézni meg harminc percig. Ha addig nem ránt be, akkor azt mondom, hogy erre nincs időm. Nem félek abbahagyni, és nagyon sok olyan könyvet teszek le, amiről azt érzem, hogy rengeteg a leíró rész. Rám tukmálja a szerző, hogy ő mit gondol a világ dolgairól. Én is elmondom, hogy mit gondolok róla, csak igyekszem sokkal rövidebben, pörgősebben és szereplők közötti beszélgetésekben megmutatni. Mindig gyorsabban olvasunk egy párbeszédet, főleg, ha rövidek A rövid mondatokkal jobban haladunk, könnyebben beszippanant és jobban megértjük, könnyebb megmutatni a másik szemszögét.

BS: A cselekményszövésnél, ami a krimiknél nagyon fontosnak tűnik, eszembe jutott egy apróság. A szerző ismeri a teljes történetet, a karaktert, értem ez alatt a nyomozót, sok mindent lát. A legkevesebbet valószínűleg az olvasónak mutatsz meg ebből. Neked három szemszögből is meg kell tervezned a történetet. A kriminél elképesztően fontos, hogy jól adagold azt, mi az, amit a nyomozó már tud, de az olvasónak még nem mondod el.

RL: Ezért mondom: vázlatot kell írni, mert sok mindent menetközben elfelejtünk. Félre kell vezetni az olvasót az által, hogy odaadunk neki minden olyan darabkát, amit, ha megfelelően rak össze, érezze, ezt kitalálta. A könyv háromnegyedéig érdemes ide eljutni, tehát ha előbb kitalálja, akkor három eset van, vagy kellően okos, vagy rosszul írtuk meg. Esetleg, nagyon sok krimit fogyaszt és ezért ő is tudja a műfaji szabályokat, hogy mire kell odafigyelni. De mondok egy példát a félrevezetésre. A kandahári fogolyban például egy szerelmi háromszög játszódik, ahol a feleségnek egy szeretője van és a könyvben én kihasználtam az emberi agynak a sztereotípiáit, tehát folyamatosan a hölgy a szeretőhöz megy, a szeretővel beszél, ezt a szót használom erre. A legvégén derül ki, hogy a szerető szintén nő. Olyan visszajelzéseket kaptam, hogy volt abban a könyvben két-három olyan férfi, aki szóba kerülhetett. Az olvasók azon agyaltak, melyik férfival volt viszonya. És akkor jön az, hogy visszalapoznak, és felteszik maguknak a kérdést, miért gondoltam férfinak, pedig nem volt leírva sehova. Azt gondolom, valami ilyesmivel kell őket terelgetni. És nem szabad elfelejteni, hogy ezt a műfajt szórakozásból olvassák. Senki nem azért olvas el egy krimit, mert tanulni akar, vagy azt gondolja, hogy olyan világmegváltó gondolatok lesznek benne, ami számára hasznos. Ettől még lehet benne ilyen, de nem ezért veszik le a polcról. És ha szórakozik, akkor oda kell neki adni a lehetőségeket, hogy kitalálja.  Csak ne túl gyorsan találja ki.

fotó: Réti László - írói oldal

BS: Ahogy nézegettem a köteteid, az egyértelmű, hogy a dialógusok közel állnak hozzád. Feszesek, pörgősek, mégis szellősek és élvezet olvasni. Ha valahol húzkodnunk kell a szöveget, annak nagyjából nyolcvan százalékát a dialógusok teszik ki. Többnyire azok vannak túlírva. Nálad ezek szikárak, humorosak, fölös szavakat nélkülözőek. Mennyit foglalkozol a dialógusokkal? Hogyan alakítod ki egy-egy karakternek a szavajárását, hogyan alapozod meg ezt a munkát?

RL: A szójárásokat szintén gyűjtögetni kell. A Kaméleon sorozatban van egy Polip nevű főszereplő, neki a szavajárása az, hogy „ez aztán a pepperoni”. Egyik kihallgatáson ült velem szemben egy jó ember, aki úgy kezdte, hogy „ezt szeretném magával kétszemközt megbeszélni”. Innentől tudtam, figyelemreméltó karakter ül előttem. Nagyjából minden második percben az „ez aztán a pepperoni” fordulattal fejezte be a mondandóját. Úgyhogy gyűjteni kell az ilyeneket. A leíró részek helyet jobban szeretek párbeszédet olvasni, ezért írok inkább én is párbeszédet. Nem szoktam egyébként sokat húzkodni belőle. Az Ulipusnál volt egy szerkesztőm, Palkó Katalin, ő tanította nekem és igyekszem alkalmazni, hogy ha egy mondatban te megkezded a harmadik sort, az már rossz. Akkor azt a mondatot szedjük ketté, mert indokolatlan. Ugyanez igaz a párbeszédekre is. Sok esetben az az érzésem, túl hosszúak. Én inkább beteszek még egy kérdést, mint hogy monológszerűvé váljon. A következő tényező - megint a forgatókönyv írásra utalva -, ott nincsenek hosszú mondatok. Nagyon kevés filmen van monológ, mert nem nézik végig a nézők. Amikor forgatókönyvet írunk, ott sokszor szinonimákat rakunk be, visszaolvassuk, cserélgetjük. Van egy ökölszabály a forgatókönyvnél és ezt a regényben is alkalmazom. A filmnél azt mondják: minden egyes jelenetet úgy nézz meg, ad-e hozzá valamit, vagy csak neked fontos. Ha a történetet nem viszi előre, akkor azt ki kell vágni.

BS: Kezdő szerzőknél az szokott a probléma lenni, hogy két bekezdéses monológokban beszélgetnek egymással a szereplők.

RL: Érdemes megfigyelni, hogyan beszélgetünk másokkal. Nem használunk teljes mondatokat, szinte állandóan belevágunk a másik szavába, mert azt hisszük, hogy tudjuk, mit akar mondani. Ő is belevág, nem hallgatunk végig monológokat. A számunkra fontos személy harmadik-negyedik mondatánál is érezzük a késztetést, hogy beleszóljunk, vagy a telefont piszkáljuk, esetleg a pókhálót fixírozzuk. Az életben se monológokban beszélgetünk. Minél jobban hasonlít az életre egy könyv annál fogyaszthatóbb.

BS: A kalandozásaid során írtál krimit, disztópiát, kalandregényt. Van-e olyan terület, ami még vonz?

RL: Nem egyformák a könyveim, eddig tizenöt vagy tizenhat jelent meg. Nagyon sok olyan íróval találkoztam, akiknek a könyvéről még sosem hallottam. Az elsőt elolvasom, ez nagyon jó és még elolvasok gyorsan kettőt. Sokakkal jártam úgy, hogy tőlük soha többé semmit. Többnyire a magyar szerzőkre jellemző, hogy egy kialakult sémára készül az egész. Vicces, hogy én mondom, aki egyébként a sémákról osztotta itt az észt, de séma és séma között is különbség van. Az a séma, amiről én beszélek, történetvezetési sinusvonal. Hogyan vigyük fel az olvasót, ejtsük le, vigyük fel, ejtsük le. Nyilván minden műfajnak megvan a saját sinusvonala. Egy horrornál állandóan meg kell ijeszteni az olvasót, ha egy thrillert írunk, az lassan megy föl és onnan esik le és így tovább fölrajzolható az összes. Nem olvasok többet attól, akinél kiismerem a szereplőt. Például jön egy hölgy, összejönnek vele és tudom, hogy az utolsó negyven oldalon minden szereplő egy helyszínen tartózkodik majd és megbeszélik az egészet.  Ez egyszer oké, de harmadszor engem már nem szórakoztat. Ebből az következik, én mindegyikbe egy kicsit mást akarok írni. Ezért van háborús könyvem, kémtörténetem, krimim, thrillerem, kalandregényem. Ez öt és mindjárt nem lehet egyforma, hiszen teljesen más típusúak. Van, ami a múltban játszódik, van, ami az USA-ban, Afganisztánban, az oroszoknál, Budapesten. Most elég sok játszódik Magyarországon, mert ezt kérik a magyar olvasók. Az első történelmi krimim a Megölni Telekit, újdonság volt, mert ahogy mondtam, jelenetős utánajárást igényelt. Ami engem még motivál, hogy mindig más legyen, próbáljátok ki az egyes szám első személyben írást. A kriminél ez azért nagyon nehéz, mert csak annyit tud az olvasó is, mint a főszereplő, akinek a bőrében vagyunk. Úgy kell elhelyeznem a morzsákat a nyomozó előtt, hogy az olvasó ezeket lássa, összeszedje, de nem tudok kilépni idősíkból, nem tudok másik helyszínre menni, ahol nincs ott a főhősöm, hogy onnan plusz infók jöjjenek be. Ez sokkal nehezebb, mint ahogy elsőre látszik. Szeretnék még történelmi krimit írni, mert ezzel a Debrődy nevű detektívvel elértem a második világháborúhoz, ami nekem egy történelmileg is inspiráló és érdeklődést kiváltó időszak volt. Szeretnék két könyvet írni ebből az időszakból. Az egyik valószínűleg Portugáliában, Lisszabonban, Portóban fog játszódni, mert az egy igen érdekes miliő volt. A portugáloknak a háborús szerepvállalása, illetve az abból való kimaradás azt eredményezte, hogy egy egészen érdekes szubkultúra alakult ki. Minden ország ott kémkedett, Lisszabont elfoglalták. A harmadik pedig Kairó, szintén a háborús Kairó, 1942-43-ban, ez mondjuk a következő hat-nyolc évre tervezem. Van tervben egy olyan, amikor kicsit a jövőbe vinném az olvasót, de most nem úgy, mint az Európa Halálával, ami negyven évvel később játszódik, hanem a közeljövőbe, egy Mars utazás kapcsán.