Renner Erika - kitartás. Mérő Vera - empátia. Balogh Attila - emberség. Gál András – alaposság. Bene Krisztián – képmutatás. Igazságszolgáltatás - hiányosságok.

Címszavakban így lehetne leírni az olvasási élményemet. Miután befejeztem Mérő Vera Lúg című könyvét, még sokáig ültem felette. A könyv véget ért, de a történet nem. Rengeteg érzés, kérdés kavarog bennem, jó lenne, ha mindre választ kaphatnék egy következő írásban.

Interjúnak indult, ahogy a szerző azt már több fórumon is megemlítette. De rögtön kiderült, hogy annyi minden van ebben a történetben, amire kevés lenne tíz interjú is. Így született meg a könyv és így lettek barátok ők ketten. A szerző és az „áldozat”. Azért tettem idézőjelbe az áldozatot, mert Erika nem az a tipikus áldozattípus.

A könyv a támadás napjának leírásával kezdődik. Az átlagos napnak indult 2013. március 12-én reggel sokan munkába siettek, és ahogy sokan mások se, én sem emlékszem mit csináltam aznap.  Néhány embernek viszont az egész élete megváltozott. Alapjaiban dőlt össze és alakult át. A könyv túlmutat azon a nyolc éven, ami a támadástól történt, időutazáson veszünk részt. Sokkoló szembesülni az áldozathibáztatással, az igazságszolgáltatás félrecsúszott döntéseivel, a jogrendszer hiányosságaival, Erika küzdelmével, sérüléseivel.

A Lúg nagyon személyes írás, mégis távolságtartó. Nem ítélkezik, nincs benne indulat, szikár tények vannak olvasmányosan tálalva. Ahhoz, hogy hiteles és maradandó alkotás szülessen, szükség volt az írónő érzékenységére, beleélő képességére. Nem lehetett könnyű újra és újra végig venni a már ezerszer átrágott eseményeket egyik félnek sem. A leírásokat Erika személyes megjegyzései árnyalják. A könyv beránt és fogva tart. Nem ereszt. És te sem akarod, hogy eresszen. Hiánypótló mű, melynek nem titkolt célja, hogy közelebb hozza az embereket és az áldozatokat. Finoman afelé terel, hogy lássuk meg, az, aki áldozat, pont olyan, mint te vagy én. Ember. Lehet véleményünk a viselkedéséről, magunkban elítélhetjük a cselekedeteit, vagy épp azonosulhatunk vele, egyet nem tehetünk: nem mehetünk el szó nélkül mellette. Az áldozat, sosem egy embert takar. Személyéhez szorosan kötődnek a családtagok, barátok, a lakókörnyezet és az elkövető is. Egy-egy sors mellé még jó pár másik kúszik be, árnyalja a képet. Muszáj beszélnünk a verbális és fizikai bántalmazásokról, a könyv tabudöngető, tudomásom szerint nem született korábban ilyen mű.

Az első oldalakon a támadás leírását követően néhány évtizedet visszaugrunk. Képeket látunk Erika és Krisztián iskoláskorából, rendszerváltás előtti időszakba repít az író, ahol még élesen elkülönült a munkásosztály és a polgári világ, az iskolában leosztott szerepek előre vetítik a későbbi tragédiát. Erika népszerű és vagány lány volt, a munkásosztály gyermeke, míg későbbi támadója már akkor manipulatív, de háttérbe szoruló figura, nagypolgári, vallásos család sarja.

A támadásig vezető úton Erikát látjuk fiatal felnőttként, az élet első pofonját, majd a családalapítást, a boldogság éveit követhetjük nyomon. Aztán újra feltűnik Bene, aki osztálytalálkozó szervezés ürügyén keresi meg a nőt. A férfi szép lassan egyre közelebb férkőzik Erikához. Sosem érzelmek mentén cselekszik, racionálisan közelít, mintha egy tervet hajtana végre. Bene Krisztián jelleme gyönyörűen kirajzolódik a regényben. Egy idő után érteni véljük működését, motivációját és ha az ő logikája mentén jutunk el a tettéig, érthetővé válik az érthetetlen. Az ő olvasatában értelmet nyer a szeretett nő lúggal való leöntése. Megértjük, de azonosulni épeszű ember nem tud vele. Más az ilyen szörnyetegeket valamelyik amerikai sorozatban nézni, de elképzelni azt, hogy köztünk is élnek ennyire deviánsan gondolkodó és működő személyek, sokkolóan hat.

És akkor ismét elérkezünk a borzalomhoz. Erikát ez a szörnyeteg nem csak megalázta, elvette a nőiességét. Mégis Erika az, akinél önazonosabb, nőiesebb nőt keresve sem találni. Az utat, ahogy újra felépítette magát, nyomon követhetjük a könyvben. Azon gondolkodtam, hogy a mellette lévő embereknek és a támogatásuknak óriási szerepe van ebben, de Erika hihetetlen ereje, kitartása nélkül nem ment volna. Ha leülnénk beszélgetni, az első kérdéseim egyike lenne, hogy lehet ezt az egészet az embernek önmagában helyre tenni? Minden tiszteletem az övé. A tragédia egy időre megállította, de nem lett gyógyszer- vagy alkoholfüggő, mentálisan megroppant személy. Hiteles, fantasztikusan erős, finom női energiákkal megáldott és nagyon energikus nő az átélt borzalmak ellenére is.

* forrás: Nők Lapja - Istvan Bielik

A történet halad a maga útján, újabb és újabb meghökkentő részletek derülnek ki, és az író elmondása szerint még mindig van, amiről lehetne írni, amit bele lehetett volna tenni a könyvbe.

A sajtóból értesülve is megdöbbentem azon, mikor megszüntették az eljárást, a könyvben olvasva a jogi hibáktól hemzsegő ügyet, bizony jó párszor ökölbe szorult a kezem. Erika viszont nem adta fel. Nem csak maga miatt. Nem csak a családja miatt. Amiatt, hogy meg akarta mutatni az országnak, milyen ma áldozatnak lenni Magyarországon.

Erika és védője a könyvbemutatón is hangoztatták, hogy muszáj felvállalni a brutális támadásokat, mert ha ezek rejtve maradnak, az elkövető megússza a felelősségre vonást.  És itt elérkezünk a könyvben ahhoz, hogy mennyire traumatizálta az igazságszolgáltatás Erikát. Nem volt tapasztalatuk abban, hogyan kell bánni az életben maradt áldozattal, mennyire kell komolyan venni az ilyen eseményeket.  Ez a fajta brutalitás példa nélküli volt - és ma sincs másképp -  az országban. A könyv kitér arra is, hogy a hatóság tagjai időnként nem kellően empatikusak, néha nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, ez pedig rengeteg hibát szül. Például, amikor a védett tanú a szembesítés előtt összefut az elkövetővel. Vagy a sértett pszichológiai vizsgálatának megalázó procedúrája. Az egészségügyi dolgozók tehetetlensége is megjelenik, hogy azt sem tudják megmondani, milyen anyag került Erika nemiszervébe, az orvos szerint mégis hazaengedhető. A kezelési tortúra, a fényképekkel megspékelve azt is sokkolja, aki sokat látott már. A bíró dillettanizmusa, amikor megkérdi, hogy „okoz-e ez a sérülés önnek a mindennapokban bármilyen problémát?” Erre mit lehet válaszolni? Nem, minden szuper, igaz, hogy nincs hüvelyem?!

Bene Krisztián tettére sokáig hihetetlen eseményként tekintettek az emberek. Az nem lehet, hogy egy kórház főigazgatója ilyet csináljon. Bene a társadalom megbecsült tagja volt, komoly politikai kapcsolatokkal. Szerencsére a hosszú és nehéz út végén mégis elmarasztaló ítélet született.

Heroikus küzdelem az igazságért. Ez jellemzi leginkább a könyvet, Erikát és Attilát, aki végig támogatta a nőt, akivel a tragédia előtt alig pár hónapja alkottak egy párt. A könyvből bepillantást nyerünk egy átlagos család életébe. Általuk közelebb kerülünk ahhoz, hogy lássuk és elfogadjuk, bárki lehet áldozat a környezetünkben is, de nekünk iszonyatosan nagy felelősségünk van abban, hogy ne történjenek tragédiák. A könyvet elolvasva rá kell döbbennünk, hogy nem mehetünk el az ilyen esetek mellett, nem hunyhatjuk be a szemünket, nem fordíthatjuk el a fejünket, arra várva, hogy majd más tesz ellene és lép valamit.

Mérő Vera könyve rávilágít arra, hogy sosem szabad feladni, megalkudni. A borzalmaknak ki kell derülnie, az elkövetőket törvényes eszközökkel meg kell állítani.  A társadalom és az egyének felelőssége, szerepe ebben óriási.

Ui: Személy szerint nem hiszek abban, hogy az emberek megváltoznak. Jó lenne elodázni Bene szabadulásának pillanatát…

Saját üzenetem pedig az alábbi: A könyvet kötelező olvasmánnyá tenném mindenkinek. Felejtsük el azt a sztereotípiát végre, hogy a megbecsült társadalmi pozíciót betöltő személy csak jó ember lehet és formáljuk át a gondolkodásunkat, szokjunk le az áldozathibáztatásról!

Minden megvásárolt kötet árának 10%-ával a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Alapítványt támogatod.

* ez az egyik kedvenc képem Erikáról, csak úgy ragyog rajta :)