Az ötödik napot mindenki izgatottan várta. Tudtuk, nem könnyű pillanatok várnak ránk, de az eddig cipelt terhekből bizonyára sokat le tudunk tenni.

A sorrendet nem mi döntöttük el, Menis határozta meg. A terem percről-percre alakult. Minden feladatnál egy kicsit meghaltam. Éreztem és átéltem a többiek történetét. Drámai és vidám pillanatok váltakoztak, a közösség egy emberként szurkolt és örült annak, aki épp kint volt. Energiák szabadultak fel, a terem tele lett szeretettel, megértéssel, elfogadással, megbékéléssel, hittel. Az idő meg csak úgy repült. Rövid ebédszünetünk volt, azért, hogy az energiák bent maradjanak, nem is mehettünk messzire.

A nap végén megkönnyebbülten, könnyes szemekkel fogtuk egymás kezét. Mindenki lepakolt a terheiből. Engem dupla meglepetés is ért. Már napok óta fájt a torkom, a vagány csajszi nekem ajándékozta a kendőjét, az irányító típusú nő pedig azt a ruhát, amiben végigéltem az ötödik napot. :)

Másnap reggel közös tánccal nyitottunk. Jó volt érezni a többiek energiáját, belefeledkezni a tánc adta biztonságba. Aztán Menis csavart egyet rajtunk. Amikor már azt hittük, hogy megoldottunk mindent, kiküldött az életbe. Az utolsó nap feladata ugyanazt a célt szolgálta, mint a megelőző napé, csak már koránt sem steril környezetben.

Amikor az emberek szíve nyitva van, könnyebben árad a jó és én is elhittem, senki nem bánthat. Megcsináltam a feladatot előző nap, beleadva mindent. Természetesen rengeteg szeretetet és támogatást kaptam akkor is, de az még óvó, támogató környezetben zajlott. Az utolsó napon nagyon fontos felismerésekre tettem szert. Olyannyira, hogy talán én voltam az egyetlen, aki a feladat végrehajtása után még késő este sem tudta abbahagyni a sírást. Úgy éreztem magam, mint akiről mázsás kövek hullottak le.

Volt ismét egy feladat, ahol körben mondtunk a társaknak egy-egy szót. Egészen máshogy hatott ez, mint a kurzus elején elhangzottak.

Az este folyamán megkértem a kellemes hangú férfit, hogy öleljen meg. Azért őt, mert amit kint megosztott, annak a nagy részét akár én is mondhattam volna. Azt éreztem, éltem át, mint ő. Ugyanott tartunk, csak más más irányból érkeztünk. Az ölelésében nem sok köszönet volt, nem volt jelen. És azt hiszem a kérésemet félre is értelmezte.

A sikeres kurzuszárást követően egy szórakozóhelyen karaoke bulival folytatódott az este. Köszönöm mindenkinek, hogy végig hallgatták előadásomban a Puszinyuszit és bátorítottak. :)

Mikor elköszöntem, a kellemes hangú férfi felemelt és úgy ölelt meg, ahogy korábban nem sikerült neki. Az az ölelés is sokat jelentett. ;)

Köszönöm a mentoromnak, a társaimnak és minden asszisztensnek, hogy támogattak az úton. Külön köszönet illeti azt az asszisztenst, aki befogadott egy hétre a házába és jó anya módjára mellettem állt az egy hét alatt és azóta is! <3 Éppúgy köszönet illeti azt a nőt is, aki elindított ezen az úton! Örökké hálás leszek nektek!

"Csumi Aranyapáim!

Már jó régen nem írtam nektek. Tudjátok, ilyenkor vidéken már javában megy a kerti munka. Nyilván nem erről akarok pofázni, történt egy csomó minden. De haladjunk szépen sorban.

Marcsival jó a szex. Tetszik, hogy nem lóg rajtam állandóan, nem akarja magát elvetetni és nem követelőzik. Mondjuk nem is lenne rá jogalapja. Nem járunk együtt sehova, bár néhány koncerten voltunk, de ez köztünk csak szex és más semmi. Elég viccesre sikerült a szitu, amiről írni akarok. Első alkalom lett volna, hogy náluk vagyunk, nem ismertem a kecó beosztását.

Bírom a csajban, hogy nem szívbajos, bárhol, bármikor kapható egy kis numerára. Jó múltkoriban erre majdnem ráfáztunk. Szerintem még nem mondtam, Marcsinak volt egy hosszú kapcsolata, van egy hétéves fia. A gyerek értelmes, élelmes, olyan mini zseni. Informatikai kérdésekben kenterbe veri Bill Gates-et is. Úgy volt, hogy a gyerek nem lesz otthon, mikor átmegyek, de a tróger apja nem jött érte. Ezzel már csak akkor szembesültem, mikor az anyját félig felraktam a konyhaasztalra. A gyerek egyszer csak ott állt az ajtóban. Valamelyik kütyüjét nyomkodta, fel se nézett belőle, akkor riadt meg, mikor ráköszöntem. Szerencsére addigra az anyja szoknyája már nem a mellét takarta, hanem a combját. A gyerek illedelmesen visszaköszönt, elmondta, hogy az apja nem jön, majd leült olvasni a nappaliban. Összenéztünk Marcsival, úgy kívántuk egymást, mint Pista bácsi az erőset a levesbe. Nyilván a hálóba esélyünk se volt felmenni, a gyereket nem akartuk összezavarni, viszont azt is éreztem, ha nem könnyítek magamon, szét fog durranni a t..(ele lévő szerve)m. Kiterelgettem a kellően felajzott nőszemélyt a nappaliból, ő még az ajtóból visszaszólt, hogy a gyerek csak olvasson nyugodtan. Az első helyiség, amibe benyitottam a spájz volt, tovább húztam a folyosón, hát mit ad isten, a retyó került utunkba. Nem tudom, mit gondoltam, de betuszkoltam, befogtam a száját, mikor mondani akart valamit. A helyiség olyan szűk volt, hogy megfordulni se tudtunk. Annyira kívántam, hogy már az se érdekelt, ha a gyerek meghallja. Felhajtottam a szoknyát a háta közepére, a bugyit szó szerint letéptem és úgy akasztottam be neki hátulról, hogy nyikkanni se volt ideje. Az egész nem tartott két percig. Szerintem a gyerek még két oldalt se tudott olvasni a könyvéből, mikor visszasomfordáltunk a nappaliba. Meghűlt az ereimben a vér, mikor nekünk szegezte a kérdést:

- Jó volt?

Köpni nyelni nem tudtam, de ő folytatta:

- Anya főzi a legfinomabb kávét.

Valószínűleg kellően hülyén néztem rá, mert a konyhaasztalon felejtett bögrékre mutatott. Nagyokat nyelve, vörös fejjel bólogattam. Fogalmam sincs, hogy utána miről beszélgettünk, de Marcsi azóta is húzza az agyam a toalett randival. Nyilván nem ez volt a legromantikusabb helyszín, ahol eddig keféltem, de hogy maradandó élményt okozott, az biztos. Főleg, hogy az is csak egy fél óra elteltével tudatosult bennem, hogy szegénynek a fejét bevágtam a csempébe és lett rajta egy púp..."

Elérkezett a negyedik nap is.

Azok, akik még nem készültek el az előző napi feladattal, már reggel azzal kezdhettek némi megosztás után.

Az antipatikus házaspár férfi tagja nem jött. Mivel tudtam, hogy én addig nem tudok a saját belső munkámra megfelelően koncentrálni, amíg nem kapok válaszokat, így az egyik szünetben megkerestem a nőt, hogy szeretnék vele beszélni. Testbeszéde az első perctől kezdve arról árulkodott, teljesen mindegy mit szeretnék, ő nem fog nyitni. Azzal indítottam, hogy mindkettejükkel szerettem volna beszélni, de így már csak neki tudom feltenni a kérdéseimet. Az első mindjárt az lenne, hogy milyen célból érkeztek a szemináriumra. Ő visszakérdezett, hogy ez fontos-e? Megjegyeztem, hogy nekem nem, nekik kellene annak lennie... Aztán elmondtam, roppant mód zavar, hogy minden feladat alól kivonják magukat. Erre azt mondta, hogy kettejük világa tökéletes, a férje fejben nagyon erős, Menis nem tud neki(k) újat  mondani. Főleg úgy nem, hogy ő tanult pszichológiát és mindent tud, ismeri a gyakorlatokat. Egyébként meg irtózik attól, hogy más emberek megérintsék (hozzátenném, Menis szeretetterápiával gyógyít, sok az ölelés, ami remekül kinyitja az embereket, szavak nélkül is). Finoman megjegyeztem neki, hogy ezt esetleg elmondhatná egy megosztás keretében kint is, hátha segítene. Illetve a többiek is jobban értenék a viselkedését és nem az jönne át, hogy mindenkit lenéznek. Erre elég lekezelően közölte, hogy bármikor kimegy megosztani, de szerinte nem kell, mert ő jól van úgy, ahogy van, semmit nem kell kezdenie az érintésfóbiájával... Innen ő lezártnak tekintette a beszélgetést. Én pedig elengedtem. Sokkal könnyedebben tudtam a saját feladataimra koncentrálni, s kevésbé zavart a jelenléte.

Az előző napi munka után azt hittem, hogy a nehezén túl vagyok, de Menis mindig meg tud lepni. Délután elmondta, hogy a legújabb feladathoz kellenek kellékek, találjuk ki a mikénteket, s ha meg van az ötlet, ismét konzultáljunk. Volt, akinek a gyakorlatát módosítás nélkül jóváhagyta, akadt, akinek azt mondta, hogy majd másnap megtudja mi lesz a feladat és volt, akién közösen csiszoltak. Én viszonylag hamar összeraktam az enyémet és megkönnyebbültnek éreztem magam, annak ellenére, hogy tudtam, a végrehajtás nem lesz sétagalopp. Az egomat kell legyőzni.

Mindenkire ráfér néha napján egy kis lazítás. :) Teo cica már profin jógázik. :p Vegyetek róla példát! :)

A harmadik napra nagyon komoly feladatot kaptunk.

Snitt:

Az már az előző napokon is zavart, hogy a házaspár szinte minden feladat alól kivonta magát, a nő eléggé terrorista típusnak tűnt. Folyamatosan külön vonult, vitte az energiákat és a párját is. A férfi úgy ugrált körülötte, mint a pincsikutya. Elsőre a nő tűnt áldozatnak, a megjátszott kiszolgáltatottságával, de aztán hamar ráébredtem, hogy a pasi az áldozat.

Történet:

Előző nap elmondta Menis, mit vár tőlünk. Arról is szólt, hogy este lehet gondolkodni a feladaton. Én hulla fáradt lettem estére, így azt gondoltam, majd a teremben megoldjuk. Kiscsoportokba rendeződtünk a mentorokkal együtt. Ugyan már többedik alkalommal hoztuk el az egyik résztvevőt a szállásáról, de igazán ennél a kiscsoportos foglalkozásnál kerültünk közelebb egymáshoz. A tiszta tekintetű, mély érzésű férfi, nagypapámra emlékeztetett. Nyugalom áradt belőle, a letisztultságából hiányoztak a pesti manírok, zsizsegés, lenyűgözött az energiája. Ő volt az, aki inkább megfigyelt, mint aktívan részt vett, de ha szót kért és kapott, remek meglátásaival előbbre vitte a munkát. Egy csoportba kerültem a vagány csajszival és két igen erős, ám roppant zárkózott nővel. És ott volt még a "párocska" férfi tagja. Ő sem eresztette bő lére a mondandóját, viszont azzal mindannyiunkat meglepett, hogy a tíz órakor kiadott feladattal (amire Menis egy egész napot szánt!) már tíz óra négy perckor kész volt. Állítása szerint ő ezen otthon dolgozott és így tökéletes. Ennél a feladatnál konzultálás volt Menis-szel, aki késznek érezte, megmutathatta. Többnyire még kellett vele dolgozni. A srác feladatát nagyon egoból megoldottnak gondoltuk, a mentora sem tudta meggyőzni, finomítson rajta. Arra sem volt hajlandó, hogy kérdésemre elmondja, miért így csinálta meg. A válasz annyi volt, hogy 44 év alatt ennyi tapasztalattal ő így gondolja és kész. Nem volt apelláta, irány Menis. És jött a forró vizet a kopaszra eset, emberünk megsemmisülten ballagott vissza a konzultáció után. Addig se beszélt, de onnantól kezdve olyan mély hallgatásba burkolózott, hogy sejtettük ennek nem lesz jó vége. Majd külön vonult a mentorával. Komolyan mondom, engem az első pillanattól irritált nem csak ő, hanem a neje is. És úgy gondoltam, hogy majd megkérdem őket, mit keresnek az Esszencián, ha egyszer a saját kis világukban jól elvannak, nem hogy oda, de még a közelébe se engednek másokat...

Szóval derekasan küzdöttünk a feladattal. Több-kevesebb sikerrel. A mentorok itt nagy szerepet kaptak, igyekeztek a helyes úton tartani minket. Ötleteltünk, érveltünk, alakultunk. Csapattá értünk. A mentoromnak sokat köszönhetek. Finom női energiájával és remek meglátásaival gördülékennyé tette a feladat megoldást. A másik két mentornak is hálás vagyok. A fiatalabbik olyan bölcsességről tett tanúbizonyságot, ami keveseknek adatik meg az ő életkorában. A harmadik, az élet viharaiban edzett férfi a kellő pillanatban terelt minket a megoldások felé. Kiegyensúlyozottságukkal, értő hallgatásukkal, ötleteikkel mindhárman sokat tettek értünk. Aztán eljött az ebédszünet. Emlékezetem szerint alig akadt pár személy, akinek Menis ebédig jóváhagyta a feladatát.

Ebéd után pihenésképp egy olyan gyakorlatot kaptunk, ami megmelengette a szívünket. A csoportomban lévő egyik zárkózott nő itt mondott valamit, amitől egyből a szívembe lopta magát és mindjárt közelebb éreztem magamhoz.

A házaspár ennél a gyakorlatnál mellém és a gyógytornász mellé keveredett. Az én energiáimat már olyan szinten zavarták, hogy legszívesebben mindkettejüknek bemostam volna egyet. Azért is, ahogy a többiekkel tiszteletlenül bántak, ímmel-ámmal hajtották végre a feladatot, majd a nő látványosan ki is vonult belőle. Aztán a férfi is. Olyannyira, hogy mikor szünet lett, ő vissza se jött. Nyilvánvalóvá vált, hogy számára a kurzus itt véget ért.

Folytattuk a délelőtti munkát. Akinek sikerült megoldania egy remek gyakorlatsor közepette élvezhette munkája gyümölcsét. Akinek nem, az továbbra is vért izzadt a feladattal. Úgy tűnt, hogy a házaspár nőtagja is megoldotta a feladatot, mikor szólították, mégis lepasszolta. Ilyet még az sem tett, akinek kicsit nehezebben ment a nyilvános szereplés.

Az este úgy köszöntött ránk, hogy volt, akit hazaengedtek, de akadtak olyanok is, akiknek maradni kellett. Az első instrukció  szerint addig, míg el nem készültek a munkával. Ám néhány embernek mégis a negyedik napra csúszott a feladat megoldása.

Tegnap posztoltam, hogy mit alakított a Volán és a MÁV. Mára ez utóbbi felülmúlta önmagát.

A délután folyamán lehetetlen volt bejutni a városba, leszállítottak, mondván váltóhiba van. Már leszálláskor egy jó képességű IQ fighter liba telefonon szidta valakinek az egész világmindenséget. A villamoson többen meg akarták verni a stílusa miatt, de időben leszállt. Szerintem azt se tudta volna, hogy miért kap... :p Az állomástól villamossal el a végállomásig, majd metróra váltottam, míg végül megkíséreltem a 4-6-ra felszállni. Illetve csak szerettem volna, mivel ott egy BKV formaruhát viselő fazon a buszmegállóba terelt minket. Az Oktogon és a Jászai Mari tér között villamospótló járt. Persze, értem, baleset...

Semmi baj, haza indulásig még bármi megjavulhat! - gondoltam én naivan.

Kedves vasutasok (és tényleg azok!) a https://www.facebook.com/groups/elegemvanamavbol/ csoportban azt írták, hogy egy váltó hiba kb. három óra alatt orvosolható. Most fél hét múlt és jött mellé a síntörés. A hivatalos utastájékoztatás pedig megint kb. egyenlő volt a nullával. Röpke két óra alatt jutottunk el egy 35 km-re fekvő településre. Az utasok jelentős része a fenti face csoportban kommunikált.

Ott még legalább van szolidaritás és tájékoztatás. És az ott felbukkanó MÁV alkalmazottak nagy része tényleg valós idejű tájékoztatást nyújt. Ennek kéne a követendő példának lenni, mert nem iskola kell hozzá, csak emberség!

A főállomáson megint nem voltak a helyzet magaslatán, előbb 25 perc késést mondtak, majd mikor lejárt, 10 percekkel feljebb stórfolták az indulási időt, aztán egyszer csak hopp, megint randomra indult a vonat. De közben a személyt a zónázó előtt kiengedték, az utánunk jövő zónázót pedig úgy konferálta be a MÁV, mintha minden rendben lenne. Meddig tartana a gép nyomogatása helyett egy hús-vér embernek elmondania, hogy ekkor és akkor ez meg az lesz?!

Köszönet az utastársaimnak a türelemért, a csoport vasutas tagjainak a tájékoztatásért. Azt hiszem nem csak én, mások is úgy vannak vele, ha legalább tudjuk az okot és megközelítőleg pontos információkat kapunk, akkor kevesebb zokszóval vészeljük át a kimaradásokat, késéseket.

A tegnapi napon kisvárosom buszmegállójában várakoztam reggel többedmagammal. A busz csak nem akart megérkezni. Felhívtam a Volán információt, ahol másodszori hívásra arról tájékoztattak, hogy a vidékről érkező sofőr nem nézte meg a szolgálatvezénylését, így nem vette fel az adott járatot. Várjak türelmesen, jön majd a másik a rendes menetidőben. És elnézést!

Hát kösz!

Este a vonaton ettől is jobb élményeim voltak. Az óra 7-kor induló szerelvénnyel semmi nem történt. A hangosbemondó semmit nem mondott a Nyugatiban. A személyvonatot kiengedték a zónázó előtt anélkül, hogy az utasokat tájékoztatták volna, hogy mi várhat, szálljunk-e át a másikra. Óra 20-kor elballagtam a vonat elejére, gondolván, ha összefutok egy kalauzzal, meginterjúvolom. Természetesen kaller sehol. Mozdonyvezető úgyszintén... Visszafelé jött egy jó képességű vasutas, aki annyit bírt felelni az összes kérdésemre, őt kiküldték, hogy írja fel a vonatot. Aztán előkerült egy kalauz, aki elmondta, hogy most jött a késett ceglédi vonattal, ami gázolt. És elvileg ugyanaz lett volna a mi mozdonyvezetőnk, aki gázolt. Tudomásom szerint ilyenkor a jegyzőkönyvezés után az aznapi szolgálat további része alól mentesítik a vezetőt. A hangos még mindig nem mondott semmit. Majd óra 27-kor arról tájékoztatták az utazóközönséget, hogy 20 perc késéssel indulunk. Ez természetesen nem történt meg... 35-kor randomra, minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak kigurultunk. És láss csodát, 5 p alatt az Állatkertig értünk el...

Komolyan kérdezem, hogy 2018-ban az utasokkal bármit meg lehet csinálni ebben az országban?!

Ui: ha bármelyik szervezetnek panaszlevelet írsz, mindig udvariasan elnézést kérnek, aztán egy idő után már letiltják a mail címedet is.

Nesze Neked probléma megoldás, hatékony kommunikáció, emberséges bánásmód és még sorolhatnám tovább!

Múltkoriban a lépcsőház világítás cserére szorult az emeletünkön. A kérdést megoldottuk a szomszéddal, viszont a közös képviselő felületesen elolvasott levél hatására jól ide küldte a szerelőszakit. Emberünk bejelentkezett a kaputelefonon és én nem akartam ott elmagyarázni neki a helyzetet, így elé siettem. Félúton voltunk két emelet között, mikor összetalálkoztunk, vállán a létrával, baktatott az emelet felé.

Kedélyesen elcsevegtünk, megjegyeztem neki, azért jöttem le, hogy ne kelljen felcipelnie a létrát. Hálás volt, néhány mondat után útjaink elváltak. Ő le, én fel.

Másnap szól a kapucsengő. A szaki az. Kérdi, hogy nem láttam-e a létráját, nem hagyta-e itt?! Mondom neki, hogy le se vette a válláról, mikor elváltunk, ő kisétált az ajtón, a létra még nála volt... Hümmögött, tudomásul vette, majd elment.

Az emberek elhagyják a kulcsukat, az eszüket, meg... úgy tűnik a létrájukat is! :)

Menis lefektetett néhány szabályt mindjárt az első napon. Többek között, hogy aki elkésik, az nem egyedül késik el. A késő ember párja is későnek minősül. 

A szimpatikus, vagány lány elkésett, mert rossz buszra szállt. A párja, egy jól szituált, apa típusú férfi különösen izgatottan várta. Mi, többiek is, kíváncsiak voltunk rá, hogy lesz-e retorzió. Azért, hogy a kép árnyaltabb legyen, együtt tervezték az érkezést. Viszont a férfi a két telefonszáma közül pont nem azt adta meg a csajnak, amiről végül hívta. A leányzó nem vette fel, a férfi meg nem várt túl sokáig, egyedül indult el. Így a lány kénytelen volt buszozni. Aztán mindkettejüknek ki kellett ülni és tanulságos beszélgetést folytattak mind egymással, mind Menis-szel.

A második napra egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Délelőtt volt néhány megosztás, aztán az a feladat, aminél mindenki mondott egy-egy szót.  A megosztásnál az egyik férfi elmesélte, mit és hogyan ért el a cégénél, komolyan azt hittem, az én munkahelyemről beszél. Kiderült, hogy nem, de Magyarországon tipikus az olyan szervezeti probléma, amit ő is megfogalmazott. Csak a cégek nevét kell kicserélgetni tetszés szerint.

Ebéd előtt megint tanácstalanul álldogáltunk, hova is menjünk enni, mikor többen a közeli  thai éttermet* javasolták. Szerencsénkre akadt sofőr. Az étteremig egy szép, új Skoda Kodiaqban utazhattam. Nem csak a mérete nyűgözött le, hanem a belül is tágas terek és az, hogy minden kézre esett benne.

Érdekes volt látni, hogy az a pár, akik vittek, mennyire kevéssé voltak egy hullámhosszon. Úgy éreztem, a sajátommal már egészen jól megtaláljuk a hangot. A csodaszép lány párja egy határozott, irányító típusú csaj volt. A parkolóba érkezéskor is mindjárt kezébe vette az irányítást. Megérkezett a másik páros is (két srác), így elég nagy létszámban vonultunk az étterembe. Meglepődve konstatáltuk, hogy az asszisztensi csapat jelentős része és közülünk a kellemes hangú fiatalember is ott van egy közel hasonló létszámú csapattal. Illetve még ketten. Innen már sejthető volt, hogy minden lesz, csak gyors kiszolgálás nem. A határozott nőszemély megkérdezte a felszolgálót, hogy körülbelül mennyi időt kell várnunk, mivel időre kellene visszaérnünk. Elkésni nyilván egyikünk se szeretett volna. A felszolgáló csaj biztosított róla, hogy hamar menni fog a rendelés leadása után. Az első infarktus az árak láttán ért. Nem épp olcsó hely. Az italrendelés után egy szimpatikusnak még jóindulattal sem nevezhető felszolgáló vette fel az ételrendelést. Azzal kezdte, hogy belerúgott egy a földre tett táskába, amit pofavágások közepette akart odébb tettetni. A várakozás alatt egész szépen elbeszélgettünk, de az étel csak nem akart megérkezni. Az egyik srác (amúgy is halogató típus) sztoikus nyugalommal várt. Az irányító típusú csaj pedig mindenkit arra biztatott, ha megjön az étel húzzunk bele. Láthatóan feszültté vált attól, hogy nem mennek gördülékenyen a dolgok. Benne magamra ismertem. Rájöttem, hogy én is ilyen túlpörgős és zsizsegős voltam és néha még vagyok. Kívülről látva magam, megértettem, hogy mennyire idegesítő lehet ez a környezetemben azoknak, akik nem ilyen intenzitással élnek. Ettől függetlenül az is átjött, hogy a dominanciája ellenére nagyon segítőkész és óriási szíve van.

Jó sokára érkezett meg a rendelésünk. A fiúk közül a fiatalabbik még véletlenül se azt kapta, amit rendelt, vissza is vitte. Az alaphangulat a késés miatt már adott volt, ez végképp feltette az i-re a pontot. A második infarktust a kaja okozta a bunkó pincérrel egyetemben. Az én rendelésemnél az étlapon nem szerepelt, hogy csípős, de ha már kihozták, megettem. Elég nehézkesen ment a fizetés, szegény fiú meg éhen maradt, de legalább nem próbálták meg vele kifizettetni az elrontott ételt. Nem túl pozitív hangulatban indultunk vissza. Sofőrünk végül megnyugodott, hogy nem késtünk el.

A délután folyamán még volt egy feladat, ami közelebb hozta az embereket egymáshoz, ezt sem úsztuk meg sírás nélkül. Itt olyan emberekkel kerültem egy csoportba, akikkel korábban nem beszélgettem. A feladat végén volt egy ceremónia, remekül el tudtam lazulni alatta és sajnáltam, hogy túl hamar vége lett.

*A thai étterem nevét és helyét direkt nem írom le, antireklámnak nincs helye. Elég annyi, hogy ritka rossz volt. Modortalan kiszolgálás, semmilyen ízű és kb. ehetetlen kaja. SOHA TÖBBET!

Unokaöcsémmel az óvodai anyák napi műsor után a játszótéren kötünk ki, míg a felmenők vásárolnak. Megjegyzem neki, hogy ne nagyon térdeljen és hemperegjen a homokban, mert jön majd az anyukája és leszedi a fejét, ha összekoszolja a szép ruhát.

Nagy szemeket meresztve rám néz, két kézzel felfelé húzza közben a fejét és azt mondja: Nem is lehet leszedni a fejem! :)

A cím senkit ne tévesszen meg, még nem a második napról írok, hanem az elsőről.

Kezdem mindjárt egy helyreigazítással. Az a feladat, aminél kellett mondanunk valamit a többieknek a második napon volt.

Igyekszem innentől kezdve összeszedettebben és a történések sorrendjében írni az eseményeket.

Az első nap már mindenféle fotókat készítettek rólunk. Az a nő is hamar szimpatikus lett, akivel a mosdóban váltottam néhány szót és rákerültünk egy közös fotóra. Az első pillanatban azt éreztem, hogy remek humora átsegíti a nehéz helyzeteken.

Akit én választottam volna a legelső feladatnál, rá lecsapott a gyógytornász. Azt gondoltam, nem baj, az ő felsőbbrendűségével, lekezelő stílusával nem tudtam volna mit kezdeni. Nem biztos, hogy lett volna türelmem az egoból jövő kinyilatkoztatásait hallgatni. Tulajdonképpen a hat nap alatt kb. egy mondatot se váltottunk a feladatokon kívül. Nem is bántam...

Az ebédszünetben céltalanul bolyongtunk a párommal. A közelben néhány buszmegállónyira volt bevásárlóközpont, de végül csak a magunkkal hozott szendvicset fogyasztottuk el. Talán mindjárt az első nap történt, hogy a központhoz közeli üzletben kaptam tőle egy csokit. Meghatott a gesztusa és rögtön el is szégyelltem magam a korábbi ítélkezésemért. Ő nemes értelemben vett egyszerű jólelkűségével folyamatosan tanított (de erről majd sokkal később lesz még szó).

Ebéd után kaptunk egy feladatot. Mindenki vérmérsékletének megfelelően végezte. Volt, aki figyelt és a többiektől várta a megoldást, de mint minden csapatban, itt is volt, aki meg akarta győzni a többséget arról, hogy miért az általa előadott a járható út. Érdeklődéssel figyeltem egy darabig. Volt aki önzetlen természete és nagyvonalúsága okán kivonult a feladatból, mondván, ő most nem számít. Az egyik anyuka a gyermekeire hivatkozva szeretett volna eredményt elérni. Akadt, aki trénerként funkcionált, a táblán próbálta összesíteni a javaslatokat. Volt, aki mérnöki precizítással a dolgok mögé akart látni és miután minden információt begyűjtött, csak akkor szeretett volna mérlegelni. A szimpatikus fiatalember úgy gondolta, hogy mindenkinek segít, önfeláldozó módon. Egy darabig hallgattam, aztán elmondtam, hogy én nem állítanék fel semmilyen rendszert, egyszerű szavazással oldanám meg az egyre súlyosbodó helyzetet. Többen voltak, akik már előttem is ugyanezt javasolták. Az egyik férfi többször is felszólalt, az orgánuma a teremben mindenkit lenyűgözött. Ő pedig mintha meglepődött volna azon, hogy hatással van a többiekre. Ahogy beszélt, azon gondolkodtam, bizonyára az életben is olyan ember, akire odafigyelnek. Vezető és túlélő típus.

A feladat legvégén Menis mindenkivel egyesével konzultált. Néhány embert meg is ríkatott. Ekkor derült ki, hogy mi volt a gyakorlat célja. És többen szembesültek azzal, hogy rossz helyen van a prioritás az életükben.  Ám az egyéni konzultációval még nem ért véget a feladat. Mindenki megoszthatta a többiekkel is, hogy a végeredmény tükrében mit gondol a gyakorlatról és annak eredményéről. Megdöbbentő volt. Az is, hogy többen voltak olyanok a kint ülők között, akik a gyakorlati rész alatt felszólaltak és érveltek egy-egy gondolat mellett. Néhányan nem is egyszer, hanem többször is szót kértek.

Nekem ebből a feladat alaptanulsága mellett az is átjött, hogy az embereknek fontos, hogy akiket az életben választanak, azoknak legyen arcuk és koncepciójuk.

Valamelyik nap ballagunk hazafelé unokaöcsémmel az oviból. Mutatom neki, hogy feltörte a lábamat a cipő. Ezt követően az alábbi párbeszéd zajlott közöttünk.

- Nekem is fáj a lábam a cipőben.

- Melyik lábad fáj? A jobb vagy a bal?

Ő mutatja előbb az egyiket, aztán a másikat, majd hozzáteszi: -Ez a kettő fáj. 

- Hány lábad van még?! :)

Nagyon készültem a hat napra lélekben. De még így is minden várakozásomat felülmúlta.

Szokás szerint korán érkeztem. Engem megnyugtat a tudat, ha az elsők közt érkezem valahova. Egy szimpatikus fiatalemberrel szálltunk le a buszról. Együtt fedeztük fel a helyes irányt. A bemutatkozáson, regisztráción hamar túlestünk, váltottunk néhány szót. Aztán nézegettem az érkezőket. És észre sem vettem, de szépen beskatulyáztam őket.

Volt néhány nagyon nem szimpatikus figura. Elsők közt mindjárt egy férfi, aki egyszerű ruhában a helyszínen töltötte ki a különböző adatlapokat. Magamban elkönyveltem, hogy biztosan azt sem tudja hova jön, ha arra sem vette a fáradtságot, hogy foglalkozzon a házi feladattal...

Aztán volt olyan, aki annyira igyekezett a tömegbe olvadni, szinte észre sem lehetett venni, hogy ott van. Vagy egy párocska, róluk csak úgy sugárzott a felsőbbrendűség... Belibegett egy csodaszép, szőke leányzó is, aki úgy nézett ki, mintha a kifutóról pottyant volna közénk. Elég sokszínűre sikeredett a társaság.

Megörültem, mikor ismerősök is jöttek. Azt is tudtam az asszisztensi csapat láttán, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Volt róla szó, hogy a korábbi szemináriumra regisztrálok, de figyelve a belső hangomra, nem tettem meg.

A teremben még jó pár személyt azonnal közel éreztem magamhoz, az egyik egy ragyogó mosolyú, sugárzó, energiával teli gyógytornász, akivel hamar közös hullámhosszra kerültünk. Aztán egy alacsony, nagyszájú csajszi, olyan csupa szív, a vagányságában magamat véltem felismerni. :)

Az első nap mindjárt két marha nagy pofonnak is gazdája lettem. Nem is én, inkább az egóm. Minden résztvevő kapott egy mentort az asszisztensek közül. Biztos voltam benne, hogy majd egy idősebb, tapasztaltabb személy mentorál, akinek élettapasztalata és bölcsessége megnyugtatóan hat rám. Ehhez képest egy látszatra is minimum tőlem tíz évvel fiatalabb, dekoratív leányzót mutattak be mentorként. Bumm! Tisztes távolságtartással figyeltem, vajon mit tanulhatok tőle... Aztán a komfortzóna tágítás folytatódott. Egy feladat kapcsán összekerültem az adatlapokat a helyszínen megíró férfival. Nem volt szimpatikus. A korábbi életmódja nyomot hagyott az arcán. Igazán akkor estem kétségbe, mikor kiderült, hogy nem csak egy feladatra szegődtünk társul, hanem egész hétre. Az ebédszüneteket is együtt kell töltenünk...

És akkor még volt egy gyakorlat, aminél minden résztvevő mondott egy szót. Úgy éreztem helyben megsemmisülök... Az egoval muszáj volt szembenézni...

Az első napon valahogy dekoncentráltnak is éreztem magam, hiába vártam, valahogy lélekben mégsem voltam ott teljesen. Reméltem, hogy a többi nap mentálisan nem ilyen lesz.

A folytatás később! Tanulságos napok vártak rám....

Ezzel a csodaszép képpel szeretnék mindenkit emlékeztetni a Föld napjára. És egyúttal felhívnám a figyelmeteket arra, hogy az idei év a műanyagmentesség jegyében telik. Aki teheti, vigyen magával táskát, szatyrot az üzletekbe és ne vegyen minden termékhez új műanyag zacskót! Ne feledjétek, a Földre még sokáig szükségünk van!!!

Az alábbi eset egy ismerőssel esett meg.

A sztorit kénytelen vagyok a közepéről kezdeni, hogy ne lőjem le mindjárt a poént.

Egy évtizeddel korábban lehetett rémhíreket hallani arról, hogy emberkereskedők azért rabolnak el különböző korú, nemű áldozatokat, hogy a szerveikkel kereskedjenek. Jellemző volt ez a Balkánra is, a hírek néha Szerbiáról szóltak.

Az ismerőst foglalkoztatta a téma, nem mélyen, de a napilapokban olvasott, a hírekben szereplő emberkereskedelemre pedig mindig felkapta a fejét.

Snitt.

Az érzés úgy tört rá, mint a szökőár. Felriadt. Konstatálta, hogy egy autóban rázkódik. Sivító gumikkal érkeztek a célhoz.

Snitt.

Kiesett pár pillanat, mikor magához tért, egy hordágyra tették volna rá. Átvillant a fején, hogy emberrablók vegzálják. Felpattant, leütötte a legközelebb álló személyt és az ajtó felé iramodott. Érezte, hogy az élete a tét, hihetetlen energia hajtotta. A körülötte lévők nem csak levegőhöz, de szóhoz se jutottak. Emberünk futott, de mindenki attól félt a biztonsági fém ajtó összezár, mielőtt kislisszolhatna rajta. Szerencséje volt. Átjutott. De nem messzire. Lefogták, beinjekciózták, visszavitték.

Snitt.

Később (az időérzéke teljesen elszállt) lassan eszmélt. Tudata hamar tiszta lett, az emberrablóktól tartva a szökését tervezte. A szemét nem nyitotta ki, csak hallgatta a körülötte lévő zajokat, beszédfoszlányt. Gyanúja egyre erősödött, s bizonyítást nyert, mikor két férfi azt taglalta, hogy vele kezdik, mert ő jobb állapotban van, mint az a másik.

Snitt.

Óvatosan körbekémlelt. Feje felett neon világított, pont mint egy műtőben. Mellette hárman tanácskoztak. Egy szerb nő, a ruháján Ludmilla akárkicsoda névvel és még két másik fazon. Angolul. Ő jól beszélt angolul, csak az idő érzéke hagyta cserben. Nem tudta milyen nap van, mi történt vele és azt sem, hol van. Próbált volna szabadulni, a menekülés útját kutatta, de egy erős férfikéz visszanyomta az ágyra.

Snitt.

Sokára jutottak el agyáig a szavak, hogy a Honvéd Kórházban van, a maratonon rosszul lett, elájult, lefejelte a padkát, ezért hozták be.

Utóirat:

Az első kontrollon kiderült, hogy az egyik mentőorvost ütötte le. A teóriájában a valóság és a képzelet keveredett. Tényleg szerb doktornő volt, a névtábla felett a Honvéd Kórház feliratot mégsem látta, s az sem tűnt fel neki, hogy vélhetően a szervkereskedők nem steril műtőben operálnak szép kórházi ruhában. Kiderült, hogy a szerb orvostanhallgató nemzetközi gyakorlatát töltötte a kórházban, a kit kellene előbbre venni kérdéskört boncolgató urak pedig a maraton másik résztvevőjének műtéti időpontját tolták ki.

Tanulság:

Amikor minden összevág, se biztos, hogy Neked van igazad! :)

Nehéz szavakat találni, az elmúlt hónapokban túl sokan mentek el. Fiatalok, idősek, temetésről temetésre jártam.

Lehet-e egy temetésre azt mondani, hogy szép? Mi a jó szó arra, amikor minden a helyén van?

A hétvégi temetés emberközeli volt, megható. Egyenruhás sorfal kísérte Zsoltit utolsó útjára, korábbi vezetőin kívül a társszervek képviselője és rengeteg kolléga, volt kolléga rótta le kegyeletét. Ketten mondtak beszédet, egyikőjük részletgazdagon emlékezett meg születésétől haláláig a tanulmányairól, sport útjáról, családi kapcsolatairól. Aztán az igazgatóhelyettes méltatta Zsoltot el-elcsukló hangon. Megemlítette, hogy sosem tolta magát előtérbe, igazi csapatjátékos volt, remek barát, kolléga és kiváló apa. Kiemelte nyíltszívűségét és segítőkészségét, taglalva, mekkora űr maradt utána. Kevés hozzá hasonló embert ismerek. A legtöbben megosztóak, sok embert nem kedvelnek, de rá mindenki jó szívvel emlékezik. Mindig pozitív légkör lengte körül, jópofa és kedves történetek jutottak eszünkbe, akárhányszor felidéztük.

Aki ismerte őt, mindenki szerette. Aki nem szerette, vélhetően sosem ismerte.

A beszédek után hosszú, tömött sorokban mentünk a parcelláig, fejünk felett repülő körözött. A virágos kocsival is fordultak, a koszorúk teljesen beterítették a pici sírt. Némán, könnyeinkkel küszködve álltunk az után, hogy vége lett a szertartásnak. Egyikünk sem akarta elhinni, hogy ennyi volt. Hogy itt vége. Hogy soha többé nem halljuk jellegzetes nevetését, hangját...

A régi kollégákkal, volt munkatársakkal a temetés után beültünk egy étterembe. Jó volt végignézni a társaságon, megállapítani, mennyire egy csapat vagyunk ennyi idő elteltével is. Mindenkit rosszul érintett, hogy ilyen szomorú alkalom hozott újra össze bennünket, de talán nem marad pusztába kiáltott szó, üres ígéret, hogy találkozzunk sűrűbben. Hogy akik élnek, becsüljék meg az életet és ne halogassák a találkozókat!

Addig ápoljuk a kapcsolatokat, míg személyesen megtehetjük! Mindenkit arra biztatnék, vegye fel a telefont, akkor is ha fáradt, és hívja fel azt, akivel már régen beszélt, látogassa meg a rokonokat, barátokat, írjon rájuk a netes felületen, hogy ne maradjon benne hiányérzet!

Te pedig, drága Barátom, óvd szeretteid lépteit fentről és a lelked nyerjen mihamarabb békét!

Az érzelmeinkért és a félelmeinkért nem vagyunk felelősek - Terápia Mácsai Pál

Megtörtént. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek.

Hülye gyerek mata részegen, szó szerint felesik a vonatra. A haverja alig bírja függőlegesbe rángatni. Leülnek. Addig nincs is baj, míg a kaller meg nem jelenik. Részeg semmit nem szól, haver mutatja a saját jegyét és közli, hogy a társának nincs és a következő megállóban úgyis leszállnak.

Körülöttük az utastársak mindegyike jól megtermett pasi, de senki nem akar beleszólni a kezdődő vitába. Kaller közli, rendőrt hív, mert jegy az kell, anélkül nem lehet utazni. Egészen normális hangnemben, bár nem nagyon várja meg, hogy egyáltalán kotorászni kezdjenek a jegy után. Valakinek azonnal telefonál, hogy jöjjön már át a másik szakaszból.
Kevésbé részeg erre teljesen kifordul önmagából (vasággyal együtt kb. negyvenkét kiló, kora meg nagy jó indulattal olyan húsz..., a kaller nagydarab kisebbséginek tűnő....) és üvöltve a felmenőktől kezdve válogatott szépségekkel illeti a vasút munkatársát.
Kallerünk konfliktuskezelésből "jelesre" vizsgázik. Felveszi a kesztyűt, mondja a kis csávónak, hogy s...be lesz b...a a börtönben, miután a bíróságon megismételheti, amit most a kamerába mondott. Majdnem egymásnak mennek. A részegen kívül még egy anyu forma, kevés jó indulattal nőnek nevezhető lény is van vele, ő próbálja csitítani. Fennen hangoztatja, hogy ne foglalkozzon a kalauzzal, látszik, hogy nem utasbarát és különben is...

A következő megállóban leszállnak. Addigra érdekes módon a részegnek is előkerül a jegye. És még érvényes is. Az anyázás mindkét fél részéről a peronon folytatódik.

Kedvenc költőm egyik versét hoztam nektek mára. Nem szeretnék irodalom órát tartani, csak néhány gondolat: 1909. június 20-án az Új magyar festők első kiállításán olvasta fel Ady először, ahol döbbent csend fogadta. A verset cím nélkül, alkalmi versként írta. Később pedig ez lett a nyitó verse a Szeretném, ha szeretnének című kötetnek.

Ady Endre:

Az embernek tudni és merni kell szembenézni a saját hazugságaival. Ez az önismeret első lépcsője.

A hazugság megalázó. Annak is, aki kapja és tudja, hogy hazudsz. Neked nem az?

Vállalj felelősséget a tetteidért! Tudd, mit, miért teszel!

Merj új dolgokba fogni, különben sosem tudod meg hol vannak a korlátaid!

Most, hogy elmúlt húsvét, eszembe jutott unokaöcsém tavalyi locsolóverse.

Piros tojás, fehér nyuszi, locsolásért járt egy .... pakkány (lásd: patkány).

Igen a versben puszi. Hogy ő honnan szedte a patkányt, azt a mai napig se tudja senki. Viszont mivel mindenkinek a könnye csordult tőle, így rendre ezzel örvendeztette meg az embereket.

Mintegy fél évvel később épp egy "kedves" embertársam jellemét ecseteltem a fenti jelzővel. Unokaöcsi felkapta a fejét és megkérdezte, hol a patkány? :p

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!

A gyerekek tudnak alkotni, főleg, ha számukra valaminek úgy nincs értelme, ahogy a felnőttek mondják. Ismerős kislánya (még nem volt 5 éves) megkérdezte anyukáját, hogy miért kell a szemébe csepegtetni, mi baja van? Anyuka elmagyarázta,  hogy kötőhártya gyulladása van. A lányka értőn bólogatott, majd másnap újságolta az ismerősöknek, hogy az anyukájának "köpőkártyája" van. :)

Ugyanezen leányka az óvodában megjegyezte, hogy ő bizony nem szeretne zöldséget. Igazán megjegyezhetnék, hogy ő "abszolárisan" nem szereti és kész! :)

Egy másik ismerős kisfia este elég virgonc volt. Az apukája igyekezett ágyba parancsolni, kevés sikerrel. A végén megjegyezte, hogy irgum-burgum, mérges lesz, ha nem megy a lurkó aludni. Mire a gyerek nagy szemeket meresztve azt mondta az apjának, hogy "ne legyél mérges, legyél inkább szerelmes!"  :)

Az ember gondolkodik. Ha van magára és a gondolatokra elég ideje. És összegez. Nem kell hozzá év vége, elég egy váratlan esemény.

Nem győzök hálás lenni a családomnak, barátoknak, szomszédaimnak, ismeretleneknek és ismerősöknek, akik a baleset után segítettek. Szóval, tettel, szívvel-lélekkel.

Panaszra nem lehet okom, volt, aki ruhát kölcsönzött, más kötözött, ápolt, mosogatott, főzött, öltöztetett, bevásárolt, takarított, látogatott, olvasnivalót hozott, filmet ajánlott, kimozdított stb. A szeretet hullám még tart. És ez nagyon jól esik.

Ám az éremnek két oldala van. Csalódtam is pár emberben. Nem azt vártam, hogy naponta a nyakamban lihegjenek, de hogy négy hónap alatt egy telefont, egy üzenetet sem kaptam tőlük, elgondolkodtatott. Újabb tanulság, már tudom kire számíthatok és ki az, akinek nincs helye tovább az életemben abban a formában, ahogy eddig volt.

Köszönöm mindenkinek a tanítást!