Unokaöcsémmel az óvodai anyák napi műsor után a játszótéren kötünk ki, míg a felmenők vásárolnak. Megjegyzem neki, hogy ne nagyon térdeljen és hemperegjen a homokban, mert jön majd az anyukája és leszedi a fejét, ha összekoszolja a szép ruhát.

Nagy szemeket meresztve rám néz, két kézzel felfelé húzza közben a fejét és azt mondja: Nem is lehet leszedni a fejem! :)

A cím senkit ne tévesszen meg, még nem a második napról írok, hanem az elsőről.

Kezdem mindjárt egy helyreigazítással. Az a feladat, aminél kellett mondanunk valamit a többieknek a második napon volt.

Igyekszem innentől kezdve összeszedettebben és a történések sorrendjében írni az eseményeket.

Az első nap már mindenféle fotókat készítettek rólunk. Az a nő is hamar szimpatikus lett, akivel a mosdóban váltottam néhány szót és rákerültünk egy közös fotóra. Az első pillanatban azt éreztem, hogy remek humora átsegíti a nehéz helyzeteken.

Akit én választottam volna a legelső feladatnál, rá lecsapott a gyógytornász. Azt gondoltam, nem baj, az ő felsőbbrendűségével, lekezelő stílusával nem tudtam volna mit kezdeni. Nem biztos, hogy lett volna türelmem az egoból jövő kinyilatkoztatásait hallgatni. Tulajdonképpen a hat nap alatt kb. egy mondatot se váltottunk a feladatokon kívül. Nem is bántam...

Az ebédszünetben céltalanul bolyongtunk a párommal. A közelben néhány buszmegállónyira volt bevásárlóközpont, de végül csak a magunkkal hozott szendvicset fogyasztottuk el. Talán mindjárt az első nap történt, hogy a központhoz közeli üzletben kaptam tőle egy csokit. Meghatott a gesztusa és rögtön el is szégyelltem magam a korábbi ítélkezésemért. Ő nemes értelemben vett egyszerű jólelkűségével folyamatosan tanított (de erről majd sokkal később lesz még szó).

Ebéd után kaptunk egy feladatot. Mindenki vérmérsékletének megfelelően végezte. Volt, aki figyelt és a többiektől várta a megoldást, de mint minden csapatban, itt is volt, aki meg akarta győzni a többséget arról, hogy miért az általa előadott a járható út. Érdeklődéssel figyeltem egy darabig. Volt aki önzetlen természete és nagyvonalúsága okán kivonult a feladatból, mondván, ő most nem számít. Az egyik anyuka a gyermekeire hivatkozva szeretett volna eredményt elérni. Akadt, aki trénerként funkcionált, a táblán próbálta összesíteni a javaslatokat. Volt, aki mérnöki precizítással a dolgok mögé akart látni és miután minden információt begyűjtött, csak akkor szeretett volna mérlegelni. A szimpatikus fiatalember úgy gondolta, hogy mindenkinek segít, önfeláldozó módon. Egy darabig hallgattam, aztán elmondtam, hogy én nem állítanék fel semmilyen rendszert, egyszerű szavazással oldanám meg az egyre súlyosbodó helyzetet. Többen voltak, akik már előttem is ugyanezt javasolták. Az egyik férfi többször is felszólalt, az orgánuma a teremben mindenkit lenyűgözött. Ő pedig mintha meglepődött volna azon, hogy hatással van a többiekre. Ahogy beszélt, azon gondolkodtam, bizonyára az életben is olyan ember, akire odafigyelnek. Vezető és túlélő típus.

A feladat legvégén Menis mindenkivel egyesével konzultált. Néhány embert meg is ríkatott. Ekkor derült ki, hogy mi volt a gyakorlat célja. És többen szembesültek azzal, hogy rossz helyen van a prioritás az életükben.  Ám az egyéni konzultációval még nem ért véget a feladat. Mindenki megoszthatta a többiekkel is, hogy a végeredmény tükrében mit gondol a gyakorlatról és annak eredményéről. Megdöbbentő volt. Az is, hogy többen voltak olyanok a kint ülők között, akik a gyakorlati rész alatt felszólaltak és érveltek egy-egy gondolat mellett. Néhányan nem is egyszer, hanem többször is szót kértek.

Nekem ebből a feladat alaptanulsága mellett az is átjött, hogy az embereknek fontos, hogy akiket az életben választanak, azoknak legyen arcuk és koncepciójuk.

Valamelyik nap ballagunk hazafelé unokaöcsémmel az oviból. Mutatom neki, hogy feltörte a lábamat a cipő. Ezt követően az alábbi párbeszéd zajlott közöttünk.

- Nekem is fáj a lábam a cipőben.

- Melyik lábad fáj? A jobb vagy a bal?

Ő mutatja előbb az egyiket, aztán a másikat, majd hozzáteszi: -Ez a kettő fáj. 

- Hány lábad van még?! :)

Nagyon készültem a hat napra lélekben. De még így is minden várakozásomat felülmúlta.

Szokás szerint korán érkeztem. Engem megnyugtat a tudat, ha az elsők közt érkezem valahova. Egy szimpatikus fiatalemberrel szálltunk le a buszról. Együtt fedeztük fel a helyes irányt. A bemutatkozáson, regisztráción hamar túlestünk, váltottunk néhány szót. Aztán nézegettem az érkezőket. És észre sem vettem, de szépen beskatulyáztam őket.

Volt néhány nagyon nem szimpatikus figura. Elsők közt mindjárt egy férfi, aki egyszerű ruhában a helyszínen töltötte ki a különböző adatlapokat. Magamban elkönyveltem, hogy biztosan azt sem tudja hova jön, ha arra sem vette a fáradtságot, hogy foglalkozzon a házi feladattal...

Aztán volt olyan, aki annyira igyekezett a tömegbe olvadni, szinte észre sem lehetett venni, hogy ott van. Vagy egy párocska, róluk csak úgy sugárzott a felsőbbrendűség... Belibegett egy csodaszép, szőke leányzó is, aki úgy nézett ki, mintha a kifutóról pottyant volna közénk. Elég sokszínűre sikeredett a társaság.

Megörültem, mikor ismerősök is jöttek. Azt is tudtam az asszisztensi csapat láttán, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Volt róla szó, hogy a korábbi szemináriumra regisztrálok, de figyelve a belső hangomra, nem tettem meg.

A teremben még jó pár személyt azonnal közel éreztem magamhoz, az egyik egy ragyogó mosolyú, sugárzó, energiával teli gyógytornász, akivel hamar közös hullámhosszra kerültünk. Aztán egy alacsony, nagyszájú csajszi, olyan csupa szív, a vagányságában magamat véltem felismerni. :)

Az első nap mindjárt két marha nagy pofonnak is gazdája lettem. Nem is én, inkább az egóm. Minden résztvevő kapott egy mentort az asszisztensek közül. Biztos voltam benne, hogy majd egy idősebb, tapasztaltabb személy mentorál, akinek élettapasztalata és bölcsessége megnyugtatóan hat rám. Ehhez képest egy látszatra is minimum tőlem tíz évvel fiatalabb, dekoratív leányzót mutattak be mentorként. Bumm! Tisztes távolságtartással figyeltem, vajon mit tanulhatok tőle... Aztán a komfortzóna tágítás folytatódott. Egy feladat kapcsán összekerültem az adatlapokat a helyszínen megíró férfival. Nem volt szimpatikus. A korábbi életmódja nyomot hagyott az arcán. Igazán akkor estem kétségbe, mikor kiderült, hogy nem csak egy feladatra szegődtünk társul, hanem egész hétre. Az ebédszüneteket is együtt kell töltenünk...

És akkor még volt egy gyakorlat, aminél minden résztvevő mondott egy szót. Úgy éreztem helyben megsemmisülök... Az egoval muszáj volt szembenézni...

Az első napon valahogy dekoncentráltnak is éreztem magam, hiába vártam, valahogy lélekben mégsem voltam ott teljesen. Reméltem, hogy a többi nap mentálisan nem ilyen lesz.

A folytatás később! Tanulságos napok vártak rám....

Ezzel a csodaszép képpel szeretnék mindenkit emlékeztetni a Föld napjára. És egyúttal felhívnám a figyelmeteket arra, hogy az idei év a műanyagmentesség jegyében telik. Aki teheti, vigyen magával táskát, szatyrot az üzletekbe és ne vegyen minden termékhez új műanyag zacskót! Ne feledjétek, a Földre még sokáig szükségünk van!!!

Az alábbi eset egy ismerőssel esett meg.

A sztorit kénytelen vagyok a közepéről kezdeni, hogy ne lőjem le mindjárt a poént.

Egy évtizeddel korábban lehetett rémhíreket hallani arról, hogy emberkereskedők azért rabolnak el különböző korú, nemű áldozatokat, hogy a szerveikkel kereskedjenek. Jellemző volt ez a Balkánra is, a hírek néha Szerbiáról szóltak.

Az ismerőst foglalkoztatta a téma, nem mélyen, de a napilapokban olvasott, a hírekben szereplő emberkereskedelemre pedig mindig felkapta a fejét.

Snitt.

Az érzés úgy tört rá, mint a szökőár. Felriadt. Konstatálta, hogy egy autóban rázkódik. Sivító gumikkal érkeztek a célhoz.

Snitt.

Kiesett pár pillanat, mikor magához tért, egy hordágyra tették volna rá. Átvillant a fején, hogy emberrablók vegzálják. Felpattant, leütötte a legközelebb álló személyt és az ajtó felé iramodott. Érezte, hogy az élete a tét, hihetetlen energia hajtotta. A körülötte lévők nem csak levegőhöz, de szóhoz se jutottak. Emberünk futott, de mindenki attól félt a biztonsági fém ajtó összezár, mielőtt kislisszolhatna rajta. Szerencséje volt. Átjutott. De nem messzire. Lefogták, beinjekciózták, visszavitték.

Snitt.

Később (az időérzéke teljesen elszállt) lassan eszmélt. Tudata hamar tiszta lett, az emberrablóktól tartva a szökését tervezte. A szemét nem nyitotta ki, csak hallgatta a körülötte lévő zajokat, beszédfoszlányt. Gyanúja egyre erősödött, s bizonyítást nyert, mikor két férfi azt taglalta, hogy vele kezdik, mert ő jobb állapotban van, mint az a másik.

Snitt.

Óvatosan körbekémlelt. Feje felett neon világított, pont mint egy műtőben. Mellette hárman tanácskoztak. Egy szerb nő, a ruháján Ludmilla akárkicsoda névvel és még két másik fazon. Angolul. Ő jól beszélt angolul, csak az idő érzéke hagyta cserben. Nem tudta milyen nap van, mi történt vele és azt sem, hol van. Próbált volna szabadulni, a menekülés útját kutatta, de egy erős férfikéz visszanyomta az ágyra.

Snitt.

Sokára jutottak el agyáig a szavak, hogy a Honvéd Kórházban van, a maratonon rosszul lett, elájult, lefejelte a padkát, ezért hozták be.

Utóirat:

Az első kontrollon kiderült, hogy az egyik mentőorvost ütötte le. A teóriájában a valóság és a képzelet keveredett. Tényleg szerb doktornő volt, a névtábla felett a Honvéd Kórház feliratot mégsem látta, s az sem tűnt fel neki, hogy vélhetően a szervkereskedők nem steril műtőben operálnak szép kórházi ruhában. Kiderült, hogy a szerb orvostanhallgató nemzetközi gyakorlatát töltötte a kórházban, a kit kellene előbbre venni kérdéskört boncolgató urak pedig a maraton másik résztvevőjének műtéti időpontját tolták ki.

Tanulság:

Amikor minden összevág, se biztos, hogy Neked van igazad! :)

Nehéz szavakat találni, az elmúlt hónapokban túl sokan mentek el. Fiatalok, idősek, temetésről temetésre jártam.

Lehet-e egy temetésre azt mondani, hogy szép? Mi a jó szó arra, amikor minden a helyén van?

A hétvégi temetés emberközeli volt, megható. Egyenruhás sorfal kísérte Zsoltit utolsó útjára, korábbi vezetőin kívül a társszervek képviselője és rengeteg kolléga, volt kolléga rótta le kegyeletét. Ketten mondtak beszédet, egyikőjük részletgazdagon emlékezett meg születésétől haláláig a tanulmányairól, sport útjáról, családi kapcsolatairól. Aztán az igazgatóhelyettes méltatta Zsoltot el-elcsukló hangon. Megemlítette, hogy sosem tolta magát előtérbe, igazi csapatjátékos volt, remek barát, kolléga és kiváló apa. Kiemelte nyíltszívűségét és segítőkészségét, taglalva, mekkora űr maradt utána. Kevés hozzá hasonló embert ismerek. A legtöbben megosztóak, sok embert nem kedvelnek, de rá mindenki jó szívvel emlékezik. Mindig pozitív légkör lengte körül, jópofa és kedves történetek jutottak eszünkbe, akárhányszor felidéztük.

Aki ismerte őt, mindenki szerette. Aki nem szerette, vélhetően sosem ismerte.

A beszédek után hosszú, tömött sorokban mentünk a parcelláig, fejünk felett repülő körözött. A virágos kocsival is fordultak, a koszorúk teljesen beterítették a pici sírt. Némán, könnyeinkkel küszködve álltunk az után, hogy vége lett a szertartásnak. Egyikünk sem akarta elhinni, hogy ennyi volt. Hogy itt vége. Hogy soha többé nem halljuk jellegzetes nevetését, hangját...

A régi kollégákkal, volt munkatársakkal a temetés után beültünk egy étterembe. Jó volt végignézni a társaságon, megállapítani, mennyire egy csapat vagyunk ennyi idő elteltével is. Mindenkit rosszul érintett, hogy ilyen szomorú alkalom hozott újra össze bennünket, de talán nem marad pusztába kiáltott szó, üres ígéret, hogy találkozzunk sűrűbben. Hogy akik élnek, becsüljék meg az életet és ne halogassák a találkozókat!

Addig ápoljuk a kapcsolatokat, míg személyesen megtehetjük! Mindenkit arra biztatnék, vegye fel a telefont, akkor is ha fáradt, és hívja fel azt, akivel már régen beszélt, látogassa meg a rokonokat, barátokat, írjon rájuk a netes felületen, hogy ne maradjon benne hiányérzet!

Te pedig, drága Barátom, óvd szeretteid lépteit fentről és a lelked nyerjen mihamarabb békét!

Az érzelmeinkért és a félelmeinkért nem vagyunk felelősek - Terápia Mácsai Pál

Megtörtént. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek.

Hülye gyerek mata részegen, szó szerint felesik a vonatra. A haverja alig bírja függőlegesbe rángatni. Leülnek. Addig nincs is baj, míg a kaller meg nem jelenik. Részeg semmit nem szól, haver mutatja a saját jegyét és közli, hogy a társának nincs és a következő megállóban úgyis leszállnak.

Körülöttük az utastársak mindegyike jól megtermett pasi, de senki nem akar beleszólni a kezdődő vitába. Kaller közli, rendőrt hív, mert jegy az kell, anélkül nem lehet utazni. Egészen normális hangnemben, bár nem nagyon várja meg, hogy egyáltalán kotorászni kezdjenek a jegy után. Valakinek azonnal telefonál, hogy jöjjön már át a másik szakaszból.
Kevésbé részeg erre teljesen kifordul önmagából (vasággyal együtt kb. negyvenkét kiló, kora meg nagy jó indulattal olyan húsz..., a kaller nagydarab kisebbséginek tűnő....) és üvöltve a felmenőktől kezdve válogatott szépségekkel illeti a vasút munkatársát.
Kallerünk konfliktuskezelésből "jelesre" vizsgázik. Felveszi a kesztyűt, mondja a kis csávónak, hogy s...be lesz b...a a börtönben, miután a bíróságon megismételheti, amit most a kamerába mondott. Majdnem egymásnak mennek. A részegen kívül még egy anyu forma, kevés jó indulattal nőnek nevezhető lény is van vele, ő próbálja csitítani. Fennen hangoztatja, hogy ne foglalkozzon a kalauzzal, látszik, hogy nem utasbarát és különben is...

A következő megállóban leszállnak. Addigra érdekes módon a részegnek is előkerül a jegye. És még érvényes is. Az anyázás mindkét fél részéről a peronon folytatódik.

Kedvenc költőm egyik versét hoztam nektek mára. Nem szeretnék irodalom órát tartani, csak néhány gondolat: 1909. június 20-án az Új magyar festők első kiállításán olvasta fel Ady először, ahol döbbent csend fogadta. A verset cím nélkül, alkalmi versként írta. Később pedig ez lett a nyitó verse a Szeretném, ha szeretnének című kötetnek.

Ady Endre:

Az embernek tudni és merni kell szembenézni a saját hazugságaival. Ez az önismeret első lépcsője.

A hazugság megalázó. Annak is, aki kapja és tudja, hogy hazudsz. Neked nem az?

Vállalj felelősséget a tetteidért! Tudd, mit, miért teszel!

Merj új dolgokba fogni, különben sosem tudod meg hol vannak a korlátaid!

Most, hogy elmúlt húsvét, eszembe jutott unokaöcsém tavalyi locsolóverse.

Piros tojás, fehér nyuszi, locsolásért járt egy .... pakkány (lásd: patkány).

Igen a versben puszi. Hogy ő honnan szedte a patkányt, azt a mai napig se tudja senki. Viszont mivel mindenkinek a könnye csordult tőle, így rendre ezzel örvendeztette meg az embereket.

Mintegy fél évvel később épp egy "kedves" embertársam jellemét ecseteltem a fenti jelzővel. Unokaöcsi felkapta a fejét és megkérdezte, hol a patkány? :p

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!

A gyerekek tudnak alkotni, főleg, ha számukra valaminek úgy nincs értelme, ahogy a felnőttek mondják. Ismerős kislánya (még nem volt 5 éves) megkérdezte anyukáját, hogy miért kell a szemébe csepegtetni, mi baja van? Anyuka elmagyarázta,  hogy kötőhártya gyulladása van. A lányka értőn bólogatott, majd másnap újságolta az ismerősöknek, hogy az anyukájának "köpőkártyája" van. :)

Ugyanezen leányka az óvodában megjegyezte, hogy ő bizony nem szeretne zöldséget. Igazán megjegyezhetnék, hogy ő "abszolárisan" nem szereti és kész! :)

Egy másik ismerős kisfia este elég virgonc volt. Az apukája igyekezett ágyba parancsolni, kevés sikerrel. A végén megjegyezte, hogy irgum-burgum, mérges lesz, ha nem megy a lurkó aludni. Mire a gyerek nagy szemeket meresztve azt mondta az apjának, hogy "ne legyél mérges, legyél inkább szerelmes!"  :)

Az ember gondolkodik. Ha van magára és a gondolatokra elég ideje. És összegez. Nem kell hozzá év vége, elég egy váratlan esemény.

Nem győzök hálás lenni a családomnak, barátoknak, szomszédaimnak, ismeretleneknek és ismerősöknek, akik a baleset után segítettek. Szóval, tettel, szívvel-lélekkel.

Panaszra nem lehet okom, volt, aki ruhát kölcsönzött, más kötözött, ápolt, mosogatott, főzött, öltöztetett, bevásárolt, takarított, látogatott, olvasnivalót hozott, filmet ajánlott, kimozdított stb. A szeretet hullám még tart. És ez nagyon jól esik.

Ám az éremnek két oldala van. Csalódtam is pár emberben. Nem azt vártam, hogy naponta a nyakamban lihegjenek, de hogy négy hónap alatt egy telefont, egy üzenetet sem kaptam tőlük, elgondolkodtatott. Újabb tanulság, már tudom kire számíthatok és ki az, akinek nincs helye tovább az életemben abban a formában, ahogy eddig volt.

Köszönöm mindenkinek a tanítást!

Unokaöcsém nálam volt valamelyik nap. Még korábban elkérte az egyik vitrinben tárolt autómat játszani. Az első öt percben leamortizálódott a kocsi. Nem feltétlenül csak az ő hibájából, valószínűleg egy gyengébb konstrukció volt. Mikor ezek után a Porsche-ra fájt a foga, kerek perec kijelentettem, hogy azt nem kapja meg. Bőven elég, hogy a másikat tönkretette.

Most, hogy újra nálam volt, nézi a játékokat és nekem szegezi a kérdést:

- Nincs másik olyan kék autód, amit még nem tettem tönkre?

:) 4 éves lesz és nagyon választékosan fogalmaz.

Amikor mindent elengedsz, könnyű leszel és szabad. Akkor tudsz tiszta lappal újra kezdeni.

Az ember halogat... Azt gondoljuk mindenre van időnk. Ráérünk holnap átmenni, később felhívni, majd máskor megbeszélni... Elfelejtünk bocsánatot kérni, elmondani, hogy mit érzünk, átölelni, szeretni, vigasztalni. Talán később...

A sors pedig egy tollvonással átírja, amit gondolunk. Egy pillanat alatt elintézi, hogy amit sokáig halogattunk, azt többé ne lehessen megtenni.

Akiről azt gondoltuk, hogy bármikor rácsöröghetünk, többé nem veszi fel a telefont.

Akit hazavártak, többé nem ér haza.

Akitől nem kértünk bocsánatot, vagy nem mondtuk el neki, hogy mennyire szerettük, már sosem hallgat meg.

Majd holnap. Iszonyatosan nagy a pofon, mikor rájössz, hogy NINCS HOLNAP. Hogy amit ma nem tettél meg, azt már soha többé nem tudod megtenni!

Tedd a szívedre a kezed, mikor hívtad utoljára a szüleidet? Mikor mondtad egy barátnak, jó, hogy az életedben van? Mikor kopogtál át a szomszédba csak úgy? Mikor ültél le meghallgatni a másikat? Mikor lassítottál, álltál meg néhány pillanatra, hogy élvezd az életet, vagy hálát adj a sorsnak, hogy szeretnek?

Tedd meg, amit eddig elmulasztottál! Addig tedd meg, míg van rá lehetőséged! Az élet olyan rövid, sosem tudhatod ki lesz a következő... Élj úgy, hogy ne maradjon benned hiányérzet!

Ma elveszítettünk egy remek barátot,  jó apukát és kiváló kollégát. Ezernyi emlék jut eszembe... Rengeteg nevetés, viccelődés... És felfoghatatlan, hogy nincs többé....

Legyen könnyű a Föld a távozóknak. Zsolti! Odafent is őrizd meg a mosolyodat! :(

A baleset előtt írtam, hogy Lali reflektált a lánykéréses posztra. Íme a levele:

"Csumi Aranyapáim!

Ha már lánykérés, hát nekem is volt belőle részem frankón. Majdnem megnősültem vagy húszon pár évvel ezelőtt. Abban az időben faterral rendszeresen jártunk a törökökhöz. Na nem aranyért, meg bőrdzsekiért, hanem vetőmagért. Apám üzleti partnerének volt egy tizenöt forma lánykája, először azt akarták rám sózni. Alig bírtuk őket lebeszélni róla. A kiscsajnak bejöttem, ám a feeling nem volt kölcsönös. Nagyobb bajsza volt, mint nekem.

De hogy a lényegre térjek. Szóval az egyik ilyen út alatt apám kitalálta, hogy muternak vesz aranyat. Alkudoztunk a piacon, ragyásig volt minden ékszerrel. Nem tudom ismeritek-e ezt a fajtát, hát nem olyan, mint a mi jó kis 18 karátos aranyaink. Ezek nyeklenek-csuklanak-hajlanak minden irányba, de fele annyiba kerülnek, mint itthon és ha vigyázol rájuk, jó darabig tartanak. Muternak beszerzésre került két vastag smukk, meg néhány gyűrű. Nem tudom milyen indíttatásból, mert eszem ágában se volt nősülni, de vettem két frankó karikagyűrűt. Az eladó hablatyolt valamit, kaptam hozzá szép kis díszdobozkát, zsebre vágtam és hazajöttünk. Muter tökre meghatódott apám gesztusától, az én gyűrűim meg a fiók mélyén végezték. Az idő telt-múlt, már rég meg is feledkeztem róluk. Az akkori csajom elég vérmes luvnya volt, ha valami nem tetszett neki, olyan jelenetet rendezett, hogy a brazil szappanoperában is megirigyelték. Én nem terveztem vele hosszú távra, nem volt túl okos se, de meg lehetett vele jelenni. Huszonévesen ez fontos szempont volt. Na mármost az egyik kirohanása után neki állt leamortizálni a szobámat. Még szerencse, hogy senki nem volt rajtunk kívül otthon, mert anyám ilyenkor szokta volt hozni a sodrófát és nem csak a csajt, engem is megkergetett a házban. Szóval ott állok egy szál pélóban, a ruháimat az ablakból szórja a gádzsi az udvarra. Nem akartam még tovább fokozni a helyzetet, a szekrényhez indultam tiszta cuccért. De a csaj megelőzött és egyesével a földre hajigálta a gönceimet, "nesze ezt vedd fel!" felkiáltással. Megütni nem akartam, az nem az én műfajom, de a szekrény elől elvonszolni se bírtam, rúgkapált, két kézzel kapaszkodott a fiókba. Amikor annak tartalma is a szőnyegen landolt elhallgatott. Bepárásodott a szeme és csak mekegni tudott. Elsőre nem vágtam mi ez a pálfordulás, csak mikor megcsillant a kezében az ékszeres dobozka. "Na b..d meg Lali, bajban vagy!" - ez volt az első gondolatom. A csaj rám nézett és megkérdezte, hogy ez az övé-e. Bánta már akkor a fene, csak ne visítson, úgyhogy rábólintottam. Könnyes szemmel ugrott a nyakamba és igent rebegett. Pedig én nem tettem fel semmilyen kérdést. Aztán én kaptam néhány kérdést. Hogy mégis mikor akartam megtenni,  meg bocsika, hogy szétoffolta a meglepit, blabla. Csak bólogatni tudtam. Hatalmas békülős szex, a csaj ujján a gyűrűvel elalélva ment haza. Nekem meg fogalmam se volt mit csináljak. Hívtam Gyurmát, szerinte hogy kéne anyáméknak megmondani, hogy nősülök, vagy egyáltalán mit lehet ebből a szituból kihozni. Akart a franc nősülni, de ha már a csajon volt a gyűrű, visszavenni nem akartam.

Számomra sikersztori lett a vége. Nézegettük a kultúrban a szabad helyeket, főtt a fejem, mert a vendégsereg már háromszáz fő környékére duzzadt, mígnem egy szép tavaszi napon jött a megváltás. Pestre szakadt óvodai csoporttársam hazahozta hétvégére a barátnőjét és annak a húgát. Elmentünk együtt szórakozni. Úgy intéztem, hogy a "menyasszonyom" lásson minket együtt. A csajjal semmit nem csináltunk, de az én asszonykámat elkapta a harci ideg, hozzám vágta a gyűrűt és közölte, hogy mindennek vége. :) A falubeliek sajnálkoztak az elmaradt lagzi miatt, de én csöppet se bántam.

Azóta se tudom, hol a gyűrű és a nősülés is várat még magára.

Az egyik nap azt hittem, hogy valaki szórakozik velem. Az ajtómon elemes csengő, ami megszólal. Kimegyek, sehol senki. Fél óra múlva ugyanez. Közelebb vagyok az ajtóhoz, nyitom, sehol senki. A lépcsőházban sem hallok trappolást. Kicsivel később egy ismerős már épp nyitná az ajtót, hogy kimenjen, mikor újra megszólal a csengő. Ajtó azonnal nyit, sehol senki.... Próbálok én csengetni, meg se nyikkan a csengő. Bejövök, erre újra. Megpiszkálom az elemet benne, két órát kibír csengetés nélkül, majd a szellemek újra kezdik... :)

Lemegyek a városi könyvtárba. Le kell adni a ruhatárba a kabátot és a táskát is. Akkor is, ha két percre mész fel. Nekem körülményes a pakolás, sok a könyv, kicsi a táska, alig bírom kiszedni. Beviharzik egy jó ötvenes pasas, aki ahelyett, hogy megkérne, tegyem odébb a cuccaimat, hogy a kosárhoz férjen, mutogat. Értem én... Majd annyira siet, hogy a ruhatáros felszólítására alig akar megválni a kabátjától és még szóvá is teszi. A kölcsönző részlegen meglelem a sietség okát. A felhalmozott tartozását rohant kiegyenlíteni, nehogy tovább emelkedjen! :D

Hihetetlen volt számomra, hogy aznap, mikor műtöttek, a doki még rendelést tartott délelőtt. Aztán este vizit és ügyelet. Ezt követte a másnapi reggeli vizit és a frissen műtöttek sebkezelése, ellenőrzése. Vajon mikor pihent?! Hány óra a kórházban egy műszak?!

A kontrollok során megtapasztalhattam micsoda óriási teljesítmény áll az orvosok és az ápolók mögött. A folyosón mindig kismillió ember. Érdekes megfigyelés volt, hogy megszámolhattam  tíz jobb kezes sérültet, meg négy bal lábasat, ki tudja mi volt a levegőben...

A kedvencem volt például ez a lenti nap is. Egy darabig úgy ültem a széken, hogy a táskám (igen, az ott középen) az ölemben volt a szatyorral együtt, ami  gipszelt kézzel, a kabátot is tartva elég nehézkes mutatvány. Aztán jött a kép bal oldalán látható bőrkabátos néni, akit egyáltalán nem zavart, hogy a végén már majdnem az ölemben ült. Kénytelen voltam állva várni cirka másfél órát. Az ellátás gyorsaságára nem lehetett panasz, igyekeztek folyamatosan behívni az embereket, s csak bent szembesültem azzal, hogy a három ajtó mögött nem három orvos van, hanem jobb esetben kettő, rosszabban egy, aki felváltva rohangál a kezelők között. Mindezt reggel kilenctől délig-kettőig. Csoda, hogy bírják még és ennek ellenére mégis van kedves szavuk az emberekhez.

A röntgenes is humoránál volt, mikor megkért, hogy foglaljak helyet. Oké, de hol?

A székek mindegyike foglalt volt, az emberek meg már így álltak. És még ez után lett tele a váró.

Szörnyű elnézni, hogy micsoda nagyüzemben dolgoznak.

A gyógyulásom még messze van. A mindennapi gyógytorna ellenére is nehezen indul be a mozgás. A fizikón épp úgy kedvesek és mosolygósak a szakemberek, mint a traumatológiai rendelésen. A gyógytornász minden alkalommal jobb kedvre derít, s én mindig elcsodálkozom rajta, honnan van ennyi pozitív energia benne?

Összességében: Le a kalappal az egészségügyi dolgozók előtt! Ahogy említettem, vannak kivételek, de szerencsére a nagy többség örömmel végzi a munkáját, nem belefásulva, megkeseredve,  kiégve  hanem vigaszt nyújtva és támogatva a betegeket! Köszönet érte!

Betegségekre hajlamosító idő van, a családot is leamortizálta.  Unokaöcsém viszont előállt a tuti módszerrel:

 - Ha hánysz, kólát kell inni, meg pálinkát - jelenti ki huncut mosollyal.

Egy kissé elszörnyedtem. Nem értettem, honnan szed ilyeneket a gyerek, a mi családunkban nem ez a divatos orvoslás. A Nagyi sietett megértetni a helyzetet. Kiderült, hogy a múltkor a fodrásznál két másik nő arról beszélgetett, hogy az egyikük családja hétvégére esküvőre hivatalos, de a tíz év körüli lányka hány. Erre kapta az anyuka tippnek a fenti módszert. Az is elhangzott, hogy csak kicsit kell belőle adni, de ez unokaöcsémben már nem ragadt meg.

Jó, ha odafigyeltek a gyerekekre, mert szívják magukba az információkat és a rosszkor előadott mondandóval kellemetlen meglepetéseket is tudnak okozni. :)

https://port.hu/adatlap/film/mozi/kojot-kojot/movie-183686#video-938782

Az ok, hogy miért nem nevezték a Kojotot a Magyar Filmhétre, mindenféle sajtó orgánumon olvasható. Nekem volt szerencsém a Youtube-on a filmhét alatt megnézni.

És tátva maradt a szám!

Számomra ismeretlen főszereplőkkel készítettek egy olyan magyar filmet, ami a képernyő előtt marasztal és elgondolkodtat.

Tűzkőn földet és egy rozoga házat örököl Bicsérdi Misi (Mészáros András), a ritkán látott nagyapjától. A főszereplő tipikus mai harmincas, tele elfojtott és ki nem mondott indulatokkal. Nem találja a helyét az életben, a szakmában, a kapcsolatában. Hagyja magát sodortatni az árral, nem vállalja fel a konfliktusokat. Végül úgy dönt, hogy felújítja a nagyapja házát, azért, hogy végre célt nyerjen az élete. Perspektívát lát a maga és a párja, Eszter (Dobra Mara) számára egyaránt. Mivel az első munkásbrigád lelép a pénzével, a nagydumás Lajost (Bocsárszky Attila) és annak hallgatag sógorát, Attilát (Orbán Levente) béreli fel az építkezéshez, amiben gyakorlat és tapasztalat híján maga is részt vesz. Az idill törékeny, a határban meghúzódó telkeket pitiáner összegért vásárolja fel Szojka Pál (Kovács Frigyes) és annak fia, Kispali (Mátray László). Misi nem hagyja magát, véget nem érő harc kezdődik a földért. A film a család, élet, jövő hármasát feszegeti, s azt, hogyan válik Misi férfivá a konfliktusok hatására. A Kispalit alakító színész játéka is remek, az általa hozott figura megosztó, mégis sebezhető és szerethető.

A film elementáris képi kifejezésekkel szögez a képernyő elé, a színészek remek játéka végig izgalomban tartja a nézőt. Brutális jelenettel indul, s a durvaság végig jelen van a filmben. Nem érzem túlzónak sem az erőszakot, sem pedig a színészek játékát, pont olyan az egész, mint az élet. Utána olvasva a forgatásnak, sérültek a szereplők, miután beleadtak apait-anyait a játékba. A karakterek jellemfejlődése nyomon követhető, én mindenképp telitalálatnak érzem. Az pedig külön fricska, hogy a svéd befektetők mindegyike néger...

Aki teheti nézze meg!

Talán itt még meg lehet nézni:

https://videa.hu/videok/film-animacio/kojot-2017-magyar-akciofilm-bdrip-L5gbeTV6EMFsgLDf