Az élet idén sok embernek tartogat meglepetést. Sokszor nem épp pozitív meglepetést. Hanem balesetet, betegséget, halált...

A halál van akit csak meglegyint, másokat magával is visz. Fiatalokat, időseket, válogatás nélkül.

Mit érzel, mikor naponta olvasod a gyászról szóló híreket? Elment egy nagypapa, kicsit több, mint két hét alatt ragadta el a kaszás. Megöltek egy családanyát. A környezetedre ismersz? Igen, akár ott is történhetett volna...

Az inárcsi családsegítő hölgy esete azért égett mélyen a tudatomba, mert a rendvédelemben dolgozó barátaim jutottak eszembe. Hányszor fordulhatna elő ilyen?! És szerencse, hogy eddig mindegyikük épségben hazaért egy-egy szolgálat után. T. Andreát három gyereke várta haza.

Aztán egy másik anya. Meggyilkolták külföldön. Bármilyen munkát is végzett, akárhonnan is érkezett, nem ezt érdemelte. S. Mónika soha többé nem ölelheti magához kisfiát. A család részleteket sem tud. Külföldön folyik a nyomozás, a holttestet nem tudják hazaszállíttatni, mert nincs rá pénzük.

Elhunyt egy nagypapa. Tragikus hirtelenséggel. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy méltósággal, szerettei körében csukódott le a szeme. Nemcsak a család, a volt kollégái is gyászolják. Örökké mosolygott, mindenkihez volt egy kedves szava.

Egy másik ismerősnél agydaganatot diagnosztizáltak. Köztünk van még, de ki tudja meddig?! Mit érezhetett, mikor az orvosok közölték vele a diagnózist? És mit élt át a családja? Rutin napnak indult, mikor elesett. Utána alig bírt lábra állni, majd napok múltán rosszabbodott az állapota, míg végül a CT kimutatta a tumort. Már meg sem akarták műteni. Ő is örökké életvidám, a családját imádó nagypapa. A neje kétségbeesett, sokan támadják, hogy miért bízta a férjét hospice szolgálatra, idegenekre, miért nem ápolja ő otthon?! Megdöbbent az emberek rosszindulata. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit és miért úgy tesz, ahogy. De aki még sosem próbált meg magatehetetlen embert megmozdítani, felültetni, vagy megmosdatni, az milyen alapon ad kéretlen tanácsot? A hospice házban 24 órában szakszerű segítséget kap, gyógyszereket, infúziót, mindig ránéz valaki. És tudja fogadni a látogatókat. Otthon ápolást munka mellett ki tud bevállalni? És ha még az anyagi része meg is oldható, nem szakképzett ápoló belerokkan. Lelkileg hogy éli túl, hogy a szerette napról napra erőtlenedik? A korábban életerős ember nem kommunikál, nem eszik stb? És akkor még csak a "szép"  tüneteket említettem. Amikor magatehetetlenül fekszik, fuldoklik ... Ki tudja végig nézni anélkül, hogy maga ne rokkanna bele?

De az itt maradóknak élni kell. És azon az egy emberen kívül még egy egész családról gondoskodni. Összetartani. Ki mer hát ítélkezni? Miért lenne kötelessége bárkinek olyan keresztet magára venni, amit nem bír el?

Van példa a család összefogására is. De mindenkinek át kell értékelnie magában a dolgokat. Hogy mi fontos és mi nem. Hogy talán ÉLNI KELLENE és SZERETNI, hiszen az élet véges!

Álljon itt egy Richard Gere-nek vagy épp Anthony Hopkinsnak tulajdonított idézet. Az, hogy ki mondta, tulajdonképpen lényegtelen. A mondandó a fontos!

"Egyikünk sem jut ki innen élve. Így ne kezeld magad úgy, mint egy emléket. Edd a finom ételt. Sétálj a napsütésben. Ugorj az óceánba. Mondd ki azt az igazságot, amit rejtett kincsként őrzöl a szívedben. Légy bolondos. Légy kedves. Légy furcsa. Semmi másra nincs idő."