A Duna korzón járt a levegő június 15-én. Szerencsére. Mert így egészen sokan látogattak ki az aznapi dedikálásra. Emberek, rengeteg könyv, szuper hangulat. Ennyi, ha röviden akarom összefoglalni.

Ha kicsit hosszabban, akkor először is köszönetet kell mondanom az Aposztróf Kiadónak, hogy lehetőséget biztosítottak a dedikálásra. Még, ha nem is állt akkora sor a pavilon előtt, mint Závada Pál dedikálásánál, de azt gondolom, hogy egy kezdő írónak/költőnek ez óriási élmény. Én konkrétan lubickoltam a pozitív energiákban. Nagyon jó asztaltársakat kaptam, Takács Annamária költő és Tímár Gábor író személyében. Előtte pedig tartalmas eszmecserét folytattunk Greta May-jel, akinek már három krimije is megjelent két másik mű mellett az Aposztróf Kiadónál. Mindeközben felbukkant Tatár Rózsa, író, újságíró, a Művészeti Kávé- és Teaház megálmodója, akinek mindenkihez volt egy kedves szava.

Észre sem vettem, úgy elrepült az idő. Még éppen el tudtam csípni Bíró Szabolcsot, a székirodalom kitalálóját. Feldobódva, új élményekkel gazdagon tértem haza. Az új szerzeményeimmel megrakott bőröndöt alig bírtam haza húzni.

És íme a kötet:

És az én novellám eleje:

fotó: saját

Egy hétvégén két fura párral találkozni tekerés közben, nagy élmény.

1. A Duna kiáradt, magáévá tette a kerékpárút egy jelentős szakaszát. Kerülőútként csak a főút szolgált. Ebbe a koránt sem idilli helyzetbe érkezett nagy csomagokkal egy idős pár. Látszott rajtuk, hogy nem helyiek, de még csak nem is magyarok, így bőszen integetve próbáltam jelezni nekik, hogy álljanak meg. Aztán megkérdeztem, beszélnek-e angolul. Na itt kezdődött az első baj. Rázták a fejüket. A németre ugyanez volt a válasz. Végül csak kinyögték, hogy franciák. Nem vagyok előítéletes, de ekkor már tudtam, hogy kár strapálni magam, ezeknek mindegy lesz. A néni természetesnek vette, hogy övék a kerékpárút, kb. 30 kg cuccal úgy állt keresztbe, hogy senkinek nem volt esélye elmenni mellette, ő viszont egy tapodtat se mozdult a biciklijével. Kézzel-lábbal elmagyaráztuk nekik, hogy akadály van az úton és hogy ha utánunk jönnek, kivezetjük őket. Annak rendje szerint elindultak mögöttük, majd a néni (látszott, hogy vezérokos típus) a kanyarban! - sicc- megállt keresztben és pár percig ott maradt. Mikor végre kegyeskedett utánunk jönni, összeszorított szájjal nem szólt semmit arra a kérdésre, hogy mi történt. Természetesen itt is keresztben állt meg. Ekkor ért oda egy pár, akik megkérdezték segíthetnek-e. Mondtuk, ha tudnak franciául, akkor igen. Kiderült, hogy a férfi perfect belőle, így átvették a társalgást. Öreganyám azt nehezményezte, hogy miért akarjuk őket tovább vinni az úton, ha egyszer kiáradt a folyó és itt ki lehetne menni a főútra. A srác elmagyarázta, azért, hogy ne kelljen a szükségesnél több kilométert a forgalmas úton megtenni. Végül a banya minket teljesen ignorált, azután, hogy a pár felajánlotta, kikísérik őket a főútig. A férfiban annyi tisztesség volt, hogy legalább megköszönte az útba igazítást.

Tanulság: a franciákat kerüld messzire.

2. A másik páros kicsit egyszerűbb volt. Velük már az áradási területnél találkoztunk, a férfi magyar volt, a nő vélhetően orosz az akcentusából ítélve. Nekik is mondtuk, hogy van itt kb. 6-700 méterre egy út, ahol ki tudják kerülni a víz alatt lévő szakaszt. Odáig jöttek mögöttünk gyökkettővel, majd azzal szembesültünk, hogy egy nap alatt annyit emelkedett a vízszint, hogy már az az út is járhatatlan. Mondtam nekik, hogy  sajnos vissza kell jönniük a városig, ott tudnak kimenni a főútra. Azt hittem a nő drámázik, mikor a cirka 3 kilométerre lévő városhatárra azt mondta, hogy ő még egyszer olyan sokat nem akar tekerni, mert az rettenetes nagy kerülő. A férfi rávágta, hogy "miért, idefelé is csak 40 perc volt!". Itt összenéztünk tesómmal, tényleg sokáig tart nekik az út ebben a tempóban, bárhova is készülnek. De becsülendő, hogy legalább kerekeznek!

Tanulság: a kirándulásba kalkuláld bele a váratlan helyzeteket is.

A mai napon ismét a Corvin Művelődési Ház adott otthont az Aposztróf Kiadó Szó-kincs kötet bemutatójának.

Fülledt nyári nap volt, az esőt se úsztuk meg, de a 88 éves nagymamámat az eső sem tántoríthatta el attól, hogy elkísérjen. Tekintve, hogy a korábbi könyvbemutatót is nagyon élvezte. A mostani sem okozott csalódást. Külön büszkeség töltötte el, hogy a Dimenziók kötet különdíja után, most is megemlített Osváth László, aki értőn tolmácsolta a műveket.

A jó hangulatról kezdésnek az Odeon zenekar gondoskodott LGT tribute zenekarként, Presser ismert számait játszva.

fotó: saját

Nagy Milada, a kiadó társtulajdonosa szokás szerint sziporkázott a bevezető alatt, mielőtt átadta volna a szót Osváth Lászlónak, a fényképekről a másik tulajdonos, Hetyei László gondoskodott. Évek óta állandó zsűritagként közreműködő, civilben tanárként dolgozó Osváth László nem csak a versekből, novellákból olvasott fel, hanem beszélt a pályázatról és a kiadóval való együttműködéséről is. Kiemelte, hogy a beérkezett művek szerzői között jó pár ismerős névre bukkant, és tudta, hogy színvonalas írás került a kezébe. A beküldött 650 műből 110 került beválogatásra a kötetbe. Ezekből szemezgetett, vegyesen olvasott fel verseket és novellákat. Mivel nem volt tematikai megkötés, így a romantikus művektől az elgondolkodtató írásokig sok minden színesítette a palettát.

fotó: saját

A bemutató végén a megjelent szerzők dedikáltak, kiemelkedő írótársammal, Varga Péter Ivánnal, mi is elfoglaltuk a "dedikáló fotelt". Ha kezetekbe kerül a kötet, bátran kezdjetek az ő novellájával. Garantáltan nem bánjátok meg! Verskedvelőknek ajánlom Takács Annamária és Tóth Boglárka Fanni költeményeit, nekem mindkettő nagyon tetszett.

Váltottunk néhány mondatot a pogácsa és a frissítők mellett, majd az új élményekkel feltöltődve távoztunk.

Ez úton gratulálok költő- és írótársaimnak!  És köszönöm a szervezést a Kiadónak.

Mióta új, könnyű műanyag kukáink vannak a régi masszív darabok helyett, már nem csak a szél viszi őket messze egy-egy vihar esetén, de a kukabúvárok is jobban ki tudják használni a lehetőséget.

Így valahogy :p :

fotó: saját

Az Irodalmi Jelen Légy jelen! című pályázatának eredményhirdetésére, színvonalas környezetben került sor május 29-én. A Petőfi Irodalmi Múzeum adott helyt az eseménynek. A pályázat kiírásánál először arról volt szó, hogy az eredményhirdetésre május 31-én kerül sor. A következő pedig, hogy két hét múlva kint lesznek azoknak az alkotásoknak a címei, amelyeket beválogatnának a készülő e-könyvbe. Most 16-a van....

Érdekes volt ott ülni és figyelni a díjazottakat. A legtöbbjük már vagy korábbi alkotója a folyóiratnak, vagy a művében szerepel némi erdélyi kötődés. A műsort elég hosszúnak éreztem. Fura volt, hogy egy novella pályázat díjátadóján miért verseket adnak elő zongorakísérettel? Nekem jobban feküdt volna, ha a beérkezett művekből szemezgetnek és azokból kapok ízelítőt.

A program két nagyobb etapra oszlott, de a másodikon már sajnos nem tudtam jelen lenni, tekintve, hogy az első rész is hosszúra nyúlt. Elég vegyes érzésekkel távoztam.

Csalódott voltam, mert az elején beleolvastam néhány beküldött műbe. Igen, jól olvastátok, csak bele és nem el. Egyszerűen a központozás, a helyesírás és az írások silánysága miatt képtelen voltam végig olvasni őket. Tízen pár darabból talán kettőt sikerült elolvasnom az első betűtől az utolsóig. De egyik sem okozott eufóriát, nem volt az az érzésem, hogy húúú, ez ütősre sikerült.

Becsülendő, hogy a díjakat kettészedték, teret adva több alkotásnak is.

Álljon itt az enyém. Ha van véleményetek, ne tartsátok magatokban!

Várom a kritikákat a poszt alatt.

Kedves Olvasóim!

Ahogy már jeleztem korábban, az Aposztróf kiadó Szó-kincs kötetét is bemutatja két másik mellett a könyvhéten. Az antológiában szereplő szerzők pedig dedikálnak. A pontos időpontot ezen a linken olvashatjátok.

Aki velem szeretne találkozni, itt a remek alkalom! Várlak szeretettel a kiadó standjánál 2019. június 15-én, szombaton 16.00-16.30 között. A helyszín pedig itt található.

Hét másodperc.

Hét halott. Azonnal.

Hét túlélő.

Hét. Telnek a napok és kis túlzással lassan hét napja nem tudják felhozni és megközelíteni a roncsot. 

Hét másodperc mire elég? Aki látta a katasztrófát, az a sokktól fel se fogta ennyi idő alatt, hogy mi történt.

Hét másodperc. Amikor megpróbálsz vészhelyzetben telefonálni, nem tudod feloldani a telefon biztonsági kódját, remegő kézzel hirtelen azt sem tudod, kinek szólj. Ha felveszik, nem biztos, hogy összefüggően el tudod mondani mi történt és hol.

Hét másodperc. Felfoghatatlan, hogy ennyi idő alatt katasztrófa történik.

Hét másodperc. Hetvenhét percnek hat a rossz időjárási viszonyok között. Áradó Duna, szakadó eső.

Hét túlélő. Csoda. Hihetetlen csoda. És a kérdések: miért ők? Miért csak ők?! Ezt felteszik saját magunknak, a körülöttük lévő embereknek.

Hét halott. Talán nem szenvedtek túl sokat. Talán...

A többiek? Huszonegy embert még keresnek. Halottak. Vélhetően beszorultak a hajótestbe. Ahonnan esélyük se volt hét másodperc alatt kijönni.

És most nem hét család, nem hét ember gyászol. Nem háromszor hét család áll megrendülten a hullámsír felett.

Hét. Egyeseknek szerencse szám.... Másoknak örök tragédia...

Kiigazítás. Hét másodperc alatt leírva: Két újabb holttestet visszaadott a folyó. A  többi áldozat még a víz foglya, de a bizonytalanság és a tehetetlenség béklyóba zárja a hozzátartozókat is. Mert bár az áldozatokat visszahozni nem lehet, de mindenki megérdemli, hogy tisztességesen elbúcsúzzon a szerettétől. Hogy az itt maradottak válaszokat kapjanak a kérdésekre.

Május 29-e nem csak a koreaiaknak gyásznap. Mi sem felejtjük el. :(

Macáról már régen írtam. Mostanában csendes mederben folydogál az élete. Leszámítva, hogy jó fél éve egy szolgáltató cégnél kezdett dolgozni.

A cégvezető egy dekoratív, hatvanas nő. Igaz kicsit "túmacs", de segítőkész és kedves. A cégét a házában működteti. A földszinten vannak az irodák, az emeleten meg a lakrésze. Évtizedekkel ezelőtt elvált, a gyerekei kirepültek, ő pedig imád utazni. Maca lelkesen mutogatta egy hét munka után a facebookra kitett képeket, hogy a főnöke Dubajban, Amerikában, mikor hol volt. Azon egy kicsit mindketten megütköztünk, hogy a nevezetességek előtt szinte félmeztelenül pózolt, spagettipántos ruhácska, váll leejtős felső, de betudtuk a jó időnek. 

A kolléganők mind kedvesek voltak, hamar befogadták maguk közé Macát. Az egyik reggel kávét akart főzni a konyhában, a kolléganője pedig szólni akart, de Maca leintette, hogy várja őt a főnök a kávé után, majd megbeszélik, ha ott végzett. A konyhába lépve majdnem eldobta a csészéjét. Ott állt Bea*, a főnöknő anyaszült meztelenül. Egy pillanatra se zavartatta magát, kedvesen Macára mosolygott és közölte, hogy ő most elmegy fürdeni, utána megbeszélik a továbbiakat. Maca megsemmisülten indult az irodájába, a folyosón a kolléganőbe futva.

- Ezek szerint még a konyhában volt. Ezt akartam az előbb mondani.

Maca egész nap nem tért magához. Néhány nap múlva beállított a kedvenc ügyfelük, Zsolt*. A teendők megbeszélése után a lányok Macánál telepedtek le, Zsolt meg elégedetten távozott, tudta, minden rendben lesz a következő projekttel. Az egyik leányzó kérdezte Macát, hallotta-e már Zsolt locsolkodós sztoriját. Miután nemmel felelt, a lányok vihogva, egymás szavába vágva mesélték a következőt:

Zsolt az együttműködés első évében udvariasan megjelent Bea házánál húsvétkor. Gondolta jó fej lesz, meglocsolja a főnökasszonyt. Bea udvariasan beinvitálta, majd a nappali közepén felhúzta a felsőjét, és megkérdezte:

- Na, jó lett? Most csináltattam.

Szerencsére a felsőtől nem látta a férfi arcát... Zsoltot annyira sokkolta a látvány, hogy percekig meg se tudott szólalni, majd közölte Beával, hogy valamit otthon felejtett és locsolás nélkül távozott.  Azóta húsvétkor nagy ívben kerüli az irodát. :)

Maca pedig azon töri a fejét, hogy vajon mennyi időt fog kibírni itt? A társaság jó, a munka jó, de retteg, hogy mikor dobja le megint a textilt a főnöknője. És azon is elmerengett már párszor, hogy vajon ő ezt miért nem érzi gáznak?!

*A szereplők nevét természetesen megváltoztattam.

Lehetne ez a múltkori hírem friss köntösben. De sajnos nem az.

Nincs egy éve, hogy utoljára ilyen hír sokkolta az embereket. Nem csak a NAV-osokat, bárkit, aki becsülettel teszi a dolgát. 

Ugyanazok a kérdések megfogalmazódtak bennem, amik a múltkor is. Lásd itt.

Hogyan lehet ilyen esetek után a reputációt helyreállítani? Van-e valaki a szervezetben, aki a cselekmény mögé néz? Kapnak-e visszacsatolást azok, akikkel együtt dolgozott? Megtudják-e valaha, mi történt valójában? Vagy csak találgatnak?

Azt megértem, hogy a nyomozás kezdeti szakaszában nem adnak ki információt. De amikor lezárul a büntetőeljárás, a korábbi munkatársakkal tudatják-e, pontosan mi történt? Nem azért, hogy ezen csámcsogjanak. Nem az ujjal mutogatás miatt lenne fontos a visszacsatolás. Amiatt, hogy mindenki helyre tudja tenni magában. Mert elfelejteni soha nem fogják. Aki egy irodában ült vele, vagy akinek főnökként utasítást adott, esetleg aki rábízta élete legféltettebb titkát, mind csalódott. Mint egy hirtelen halál esetén. De míg ott a gyászfolyamat segít, itt a találgatás, elemezgetés csak ront a helyzeten.

Több dologra is rávilágít egy ilyen eset. Egyrészt, hogy vannak lyukak a rendszer páncélján, amire jobban kellene figyelni. Másrészt, hogy szükség lenne olyan szakemberekre, akik találgatás helyett segítenek megérteni és feldolgozni az eseményeket.

Amikor valakit így egyik pillanatról a másikra kivonnak és aztán soha többet, sehol nem bukkan fel, iszonyat űrt hagy maga után. Tág teret a légből kapott információknak. Nyilván az eseteket komoly felderítési munka előzi meg. És akit bilincsben visznek el a munkahelyéről, ritkán ártatlan. Megilleti az ártatlanság vélelme, de hogy az-e, arról az ott maradottak sosem értesülnek.

Hibás gyakorlat, mintha a vezetők ilyenkor homokba dugnák a fejüket. Valószínűsítem, ők egymás közt tudomással bírnak a büntetőeljárás végéről, az ítéletről, a megszüntetésről, de ezt mégsem osztják meg a beosztottakkal. Egyszer valaki elmesélhetné, hogy mi miatt nem? Miért tesz úgy egy ilyen eset után mindenki, mintha az adott volt kolléga hirtelen meghalt volna? Nincs erre egy forgatókönyv?

Ez az eset pedig szégyenfolt. Egy újabb. Hosszú idő, mire sikerül lemosni, ha sikerül egyáltalán...

Engedjétek meg, hogy elújságoljam, szerepel a nevem a fenti kiadvány tavaszi számában (28-29. oldal)

A novellapályázat eredményeiről nyilatkozik a zsűri az egyik oldalon, a másikon pedig a nyerteseket említik meg. Itt szerepelnek még a kiemelkedő alkotók is. Ezek között vagyok megtalálható.

Szétvet a büszkeség, de sajnos mégsem posztolhatom ide a képet, mert a polgári nevemen említenek, nem az íróin.

Aki ismer, tudja, kit keressen a sorok közt. Aki pedig nem, az kénytelen lesz elhinni, hogy ott vagyok! :)

Azzal a novellával pályáztam, ami bekerült az Aposztróf kiadó könyvhéten megjelenő kötetébe.

Az Irodalmi Jelen gálaestjére szóló meghívót hoztam nektek!

Örülnék, ha a díjazottak közé kerülne a novellám! ;)

Az est fényét emeli Várnagy Andrea zongoraművész, aki egyben társművésze is a rendezvénynek.

Ti jöttök?

Ti odafigyeltek az álmaitokra?

Velem sokszor fordul elő, hogy álmodok. És általában emlékszem is rájuk. Többnyire a napi történések szövődnek az álmokba, időnként a vágyak, máskor pedig az égiektől kapok útmutatást.

Ez történt tegnap is.

Nem mondom, hogy az adott téma napi szinten foglalkoztatna, de azért markáns szerepe van az életemben.

Álmomban egy nem várt szereplőtől kaptam egy kérdést, ami meglepett. Olyannyira, hogy kristálytisztán emlékeztem rá reggel is. Elég fura kifejezést használt arra, amit a köznyelv csak együttélésként aposztrofál, de minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább erősödött bennem, hogy igaza van.

Talán attól maradt meg bennem élénken, hogy a férfi, aki az üzenetet hozta nem illett a képbe. Nem gondoltam hitelesnek, meghökkentett, mikor nekem szegezte azt a mondatot. Egyúttal a bölcsessége meglepett.

Azt gondolom, illik odafigyelni az álmokra. A régi korok emberei hittek bennük. Nekünk is segítenek. Mint a belső iránytű. A hatodik érzék, megérzés, nevezzük bárminek, sokszor megóvna minket, ha hallgatnánk rájuk.

Figyeld önmagad és a jeleket. Mindenütt ott vannak, csak merj rájuk hagyatkozni!

Ezen a linken olvashatjátok az Ünnepi Könyvhéten megjelenő Szó-kincs antológia tartalomjegyzékét!

Még egyszer szeretettel gratulálok költő és író társaimnak. Néhányukat személyesen is van szerencsém ismerni, másokat pedig műveik által.

Június 15-16-án dedikálás keretében találkozhattok az alkotókkal. A többiről később!

Több, mint egy hónapja, hogy elhagytam a régi munkahelyemet.

A bejegyzésemet meglepően sokan látták és rengeteg embertől kaptam visszajelzést. Volt, aki leírta, hogy hasonló élethelyzetben van és erőt adott neki a cikkem. Mások támogatásukról biztosítottak. Sokan hívtatok, olyanok is, akikkel már nagyon régen beszéltem.

Jól esett, hogy ennyi ember figyel rám, bátorít. Kivétel nélkül mindenki azt mondta, ha már nem éreztem jól magam, a lehető legjobb döntés volt kilépni abból a közegből.

És hogy mit hozott az elmúlt időszak? Például azt, hogy gond nélkül végig alszom az éjszakákat. Nem ébredek verejtékben fürödve, heves szívdobogással, nem szorul össze a gyomrom, ha arra gondolok, mi vár rám másnap. Több időm lett magamra, a hobbijaimra. Több időm maradt a családomra, barátaimra.

A kezdeti kétségbeesést, a "hogyan továbbot?" felváltotta egy teljesen más szemlélet. Pozitív előretekintés, hogy akármi is lesz, az úgy lesz jó, ahogy jön. Nincs más dolgom, mint nyitva tartani a szemem és a fülem, hogy meglássam és befogadjam a lehetőségeket. Nem akarok már görcsösen mindenre választ. Az élet úgyis hozza azokat. És gördülékenyebben megy, mint mikor erőből szerettem volna megoldást találni.

Folyamatosan elemzem magam, a helyzetemet, néha elbizonytalanodok, ha új helyzetbe kerülök, de aztán megrázom magam és azt gondolom, menni fog!

Egyenként nem köszöntem meg a támogatásotokat, mert rengetegen adtatok-adtok erőt, így itt teszem meg.

Köszönöm, hogy veletek és általatok az lehetek, aki tényleg én vagyok!!! <3 És köszönöm azt is, hogy most is hívtok, támogattok!

"Csumi Aranyapáim!

- Te voltál már szerelmes? - kérdezte a múltkor egy bazi nagy dugás után Marcsi. Nem értettem, honnan jön a kérdés és mire akar vele kilyukadni. Mert azt már megtanultam, hogy csak úgy ok nélkül nem kérdez a fehérnép ilyet. Töredelmesen bevallotta, hogy ő bizony gyengéd érzelmeket táplál irántam egy ideje. Én meg férfiból vagyok, ezzel a hirtelen vallomással nem tudtam mit kezdeni, rekord gyorsasággal húztam nyúlcipőt.

Tipikus, de úgy ott hagytam, mint eb a Sza(ha)rát... Sosem fért a fejembe, hogy minek kell érzelmekről dumálni. Az vagy van, vagy nincs. Meg mi az a szerelem? Mert biztos nem egyenlő azzal, hogy ha meglátom, égnek áll a cerkám. Az még csak kívánás. Ha szeretek vele lenni, akkor meg jó társaság.

Gyáva módon Gyurmáig szaladtam a kérdéssel. Mivel ez komoly téma, néhány pálesz lecsúszott, mire sikerült kitalálnunk, hogy a női olvasat és a férfi gyökeresen eltér. A nők egy kedves gesztustól elalélva bármire ráhúzzák, hogy szerelmesek. Én meg azt hiszem utoljára talán a suliban éreztem amolyan villámcsapás szerű szikra robbanásosdit. Nem tudom, miért nem elég a csajoknak, hogy velük vagyunk, minek erre még címkéket aggatni?!

Marcsival néhány hétig nem találkoztunk. Javára legyen írva, ez alatt az idő alatt nem zaklatott üzenetekkel és éreztem, magától nem fog keresni. Kitaktikáztam, ha csak úgy beállítok, mintha semmi se történt volna, akkor rendben leszünk. Nem vittem virágot se, nem akartam én bocsánatot kérni. Az első tíz percben még duzzogott, alig szólt hozzám, de aztán sikerült megpuhítanom. Gyors numera volt. Utána megkérdezte, miért tűntem el. Mondtam, hogy baromi sok dolgom volt. Mindentudó mosollyal nyugtázta. Napokig nem került elő ez a szerelem kérdés, aztán újra előhozta. Nem volt kibúvó színt vallottam. Azzal nyitottam, nem fogok hazudni, kedvelem meg minden, de azért azt túlzás lenne állítani, hogy szerelmes vagyok belé. Azt hittem megsértődik, ehelyett megsimogatta az arcomat és annyit mondott, nem vagyunk egyformák. Én pedig valahogy megbékéltem azzal, hogy ő szerelmes belém. Néhány hétig ugrásra készen figyeltem, mi változik kettőnk kapcsolatában, de nem történt semmi.

Istenemre mondom, kurvára nem értem én a nőket."

Örömmel tudatom veletek, hogy az Aposztróf Kiadó Szó-kincs 2019-es pályázatán beválogatásra került a Virágkeringő című novellám. A kötetet a könyvhéten vehetitek kezetekbe! :)

A kiadó kötetei mindig sikert aratnak, lehetőséget biztosítva kezdő és kevésbé kezdő íróknak, költőknek. Színvonalas kiadványt ékíthetnek a bekerült művek. Gratulálok minden kedves tollforgató ismeretlennek, aki bekerült. Kíváncsian várom a kötet megjelenését!

fotó: Aposztróf Kiadó

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok minden kedves Olvasómnak!

Happy Easter!

fotó: internet

Fentebb az évezred szalagcíme.

Igaz, az eredeti nem pont így hangzott, de mixeltem egyet a nap fontos híreiből. Leírhatatlan érzés, mikor fáradtan hazaérsz, megnyitod a netet, hogy tájékozódj a nap eseményeiről és ezek jönnek szembe.

Az első, hogy Szeged belvárosában kergettek egy fehér pónit. Öt rendőrautó állta körbe, mikor sikerült elkapni. A másik hír még jobb. Buliból hazafelé két vagy három nő elkötött egy csuklós buszt.

A pónit értem. Szegény biztosan megijedt valamitől, azért szökött el. De hogy a csajoknak honnan jött a buszozás ötlete? És vajon melyik volt az a bátor, aki bevállalta, hogy vezeti? Tudom, van az az ital mennyiség, ami szuperhőssé és bármire képessé tesz... Végül annyira belejöttek a buszozásba, hogy ők is Szegeden kötöttek ki. De volt bennük annyi, hogy a kiindulási pontra visszajuttatták Sándorfalván a buszt. Onnan meg a rendőrök vitték tovább őket.

Szerencsére nem egyidőben történtek a fentiek, mert akkor simán betudhattuk volna az ufók szeszélyes játékának.

Akár az általam kreált szalagcímnek is lehetne hírértéke. Annyi fura dolog történik a világban. Nem tudom írtam-e már, hogy a buliból hazafelé menet a csajok megfújtak egy csuklós buszt? :p

Tahitótfalun a kempingben kapott helyet a 13. Mustang találkozó. Régi és új paripák nyerítettek, mindenki talált kedvére valót. A találkozót a Ford Cruising szervezte, a weboldalukon további érdekességeket találhattok: www.ford-cruising.hu

Volt szépségverseny, kvíz, sportautó kedvezményes bérléséhez is kaptunk szórólapot. Az időjárás kegyes volt a résztvevőkhöz. Aki megéhezett, válogathatott a finomságok közül. És természetesen a kirakodós részen ajándékot, emléket is lehetett vásárolni.

Lassan kinövi a rendezvény a kempinget, minden szabad helyet elfoglaltak a csodaszép autók.

Azt hiszem a szövegnél többet mondanak a képek. Több mint száz képet fotóztam, ízelítőt teszek fel nektek. :)

Sok régi és még több új autó volt, választani se tudtam volna.

/Az összes kép saját  készítésű és a tulajdonomat képezi. Engedély nélküli másolása, terjesztése, letöltése eljárást von maga után./

Remélem elnyerte a tetszéseteket! :)

Illyés Gyula (1902.11.02-1983.04.15) a letartóztatások és a börtönbüntetéseket követő kivégzések idején írta 1950-ben, de nem jelenhetett meg a sajtóban, csak az 1956-os forradalom idején. Nem meglepő, de ez után a vers ismét tiltólistára került. 1988-ban került újra elő gyűjteményes kötetben, de az emberek titokban a forradalmat követően másolták, terjesztették. Nyugaton megjelent hanglemezen is, a költő saját előadásában. A vers tényleg egy mondat. Olyan körmondat, amely halmozással fokozza a szenvedélyes hangulatot, jól előkészíti a központi mondandót, hogy a zsarnokság mindent áthat, úgy, hogy a végén az ember magában hordozza a zsarnokságot, képtelen szabadulni tőle.

Számomra miért meghatározó ez a vers? A közép iskola első évében a végzősök között volt egy barna hajú, villogó barna szemű fiú, aki az első pillanatban megigézett. Az egyik iskolai ünnepélyen ezt a verset szavalta el. Átérzéssel, hiba nélkül, borzongató gyönyörűséggel. Olyan átéléssel adta elő, hogy az ember lelke belesajdult. Ahányszor elolvasom, vagy meghallom valahol, ezek régi érzések kerítenek hatalmukba. A verset kiírtam magamnak egy spirálfüzetbe és sokszor elolvastam. A hátterével nem foglalkoztam, lázadó tiniként bennem lüktetett minden sora. És ma sincs ez másképp.

Ahogy anno a Curtis eset kapcsán is megfogalmaztam a véleményemet (itt), most sem tudok szó nélkül elmenni.

Az év felfedezettje díjat mondjuk, hogy megértem. Kellenek új elemek a zenei piacra. Majkára kis jó indulattal se lehetne ráhúzni az év felfedezettje címet, mert már régen felfedezték és azóta hasít felfelé.

Az év hip-hop felvétele díjat is esetleg... Biztosan jó gyerek ez a Krúbi és még az is lehet, hogy idővel majd kiforrja magát. Sajnálattal kell közölnöm minden Krúbi rajongóval, hogy a Nehézlábérzés című zeneszámot nem sikerült végig hallgatnom. Alpári akart lenni? Polgárpukkasztó? Ez volt a cél? Akkor sikerült. Az alábbi mondaton mindjárt a harminchatodik másodperc elején leakadtam: "mi ez a nagy lárma? Csak a Krúbi veri a farkát rá megint egy vak lányra". És innentől kezdve még néhány mondatot gyűrtem le erőnek erejével a torkomon.

Most komolyan ez az év hip-hop felvétele? Mit díjaztak? A klipet? Mert, ha a szöveget, akkor kutya egy világ jött el. Ez elmenne valami házi bajnokságon totál berúgva egynek. De egy komoly zenei díjátadón erre mondani azt, hogy az év eze, meg aza?! Direkt nem linkelem ide, aki akarja keresse meg ezt a szerintem borzasztó számot.

Versenyben volt Majka, Curtis és Király Viktor közös szerzeménye, a Füttyös is. Kiforrott zenészek, remek ívű dala, jó kis klippel, remek mondandóval.

Nem értem, nem értem, nem értem és nem értem!

Esküszöm, megpróbáltam befogadni Krúbi "művészetét". Belehallgattam még néhány művébe. Nem megy. Nekem ez nem megy. Pedig, aki ismer, tudja, hogy a zenei ízlésem a punktól, a jól megmondó előadóktól kezdve a populárisabb zenén át a rockig sok mindenre kiterjed.

Tényleg idáig jutottunk? Ez a borzadály díjat nyert?! Mindig azt hiszem, hogy nincs lejjebb, de az élet rendre bebizonyítja, hogy van. Ilyenkor elgondolkodok, hova tartunk...

A Családi Lap 2019. márciusi számában olvastam erről egy elgondolkodtató cikket. Az itt megemlített nevek és személyek a lapból származnak.

A 35 éves japán férfi, Akihido Kondo tavaly novemberben házasságot kötött Hacune Mikuval. Ez önmagában egy örömteli esemény lenne, ha a felek egyike nem digitális celeb lenne. Azaz a zenés-táncos videójátékokban főszerepet játszó virtuálisan kreált teremtmény... A férfi eddig plüss figurákat és posztereket tartott "szerelméről" a lakásában, de most egy Gaebox nevű hologramhardvernek köszönhetően végre "párkapcsolatban" élhetnek. A kreálmány ugyan csak korlátozott visszajelzésekre képes, a férfi mégis boldognak érzi magát.

Fotó: internet

Igen, ez a rajzolt leányka lenne az ara. Most legyinthetnénk, hogy ez a trend Ázsiában dívik, ahol a manga hősök és hősnők világában minden kicsit más és nagyon furcsa.

Erre rácáfolni látszik, hogy egy francia nő, Lilly két éve él boldog "párkapcsolatban" robot vőlegényével. Még mindig vonogathatjuk a vállunkat, ez ránk nem tartozik. Mindenki úgy él, ahogy akar, azzal akivel/amivel akar. Ez tény.

Az viszont mindenképp elgondolkodtató, hogy a sok magányos férfi és nő, akikről írtam egy korábbi bejegyzésben, mikor választ valódi társ helyett egy robotot, vagy hologramot? Az emberek elkényelmesednek a saját magukra szabott, bejáratott világukban, az érzelmi életük sivárrá válik, s talán ennek hatására képesek társként tekinteni ezekre a teremtményekre.

A férfiak sebezhetőek, ahogy a cikkben is említik. Főleg, ha évekig hiába próbálkoztak, vagy nem volt kapcsolatuk, vagy mindegyik kudarccal végződött. A negatív tapasztalások hatására könnyen befelé fordulnak, s olyan társat keresnek, aki kontrollálható és nem okoz csalódást. Erre ezek a virtuális nők és a robotok alkalmasak. Kényelmessé teszik a "kapcsolatot", mert az történik, amit a valós fél szeretne. Ha nincs kedve társalogni, hozzá se szól a robothoz .Az ilyen jellegű kapcsolatokban több az extremitás is, mint egy hagyományos felállásúban. Az emberek így is elidegenedtek egymástól, elég csak a lakókörnyezetünkben szétnézni. Régen mindenki tudta ki, mivel foglalkozik, hogy hívják a szomszédját,összejártak, de ma már az is eredmény, ha köszönnek egymásnak az emberek.

A bejegyzés végére egy érdekesség. 2018-ban Budapesten megnyílt az első szexrobotbordélyház, a 700.000 Ft-ba kerülő robotnak cserélhető a feje és az erre nyitott személyiségek óránként 15.000 Ft-ért élvezhetik robotot. Kérdem én, ezzel nem lettek a nők tárgyiasítva?!

Ez után még mindig azt gondolod, hogy minket nem érint ez az egész?

UPDATE: Mai cikk az Indexen... Rímel a korábbi bejegyzésemre és erre.

Azt hiszem, ismét tágítottam a komfortzónámon.

21 év 7 hónap után elhagytam a régi, ismert, megszokott és szeretett munkahelyemet. Tettem ezt saját magam miatt, előtérbe helyezve az egészségemet és a távlati céljaimat. Magamat választottam, szeretettel.

Az életem felét töltöttem ott. S anno, úgy képzeltem, majd onnan megyek nyugdíjba. De az élet változik, a körülmények változnak és néha meg kell lépni azt is, ami korábban lehetetlennek tűnt.

Világéletemben azt szerettem volna csinálni, amitől most búcsúzom. Szívvel-lélekkel végeztem a munkámat, mert számomra ez HIVATÁS volt, nem csak egy munkahely. Jó ideje már, hogy nyomokban sem hasonlított arra, ahová elszerződtem. Nem volt közösség, nem voltak közös célok, és nehéz volt azonosulni azzal, amivé lett, vagy ami felé tart a hely.

Döntésemben millió körülmény közrejátszott, nem volt egyszerű meghozni, hogy elhagyom a komfortzónámat, de miután a kiégés szépen lassan a bőröm alá itta magát a kétségekkel együtt, el kellett engednem az illúzió buborékába csomagolt elképzeléseimet.

Munkahelyet keresni és találni ennyi egy helyen töltött év után nem könnyű. Amiről korábban azt hittem erény, a lojalitás, megbízhatóság, kiderül, hogy a mai felgyorsult világban hátrány. Nem ezt látják, hanem azt, hogy az ember végtelenül megalkuvó, nem fejlődik és nem tanul. Legalábbis a száraz tények az önéletrajzban valahogy így jönnek le a külső szemlélőnek. Aki veszi a fáradságot és kíváncsi a tények mögött az emberre, az egy izgalmas pályába kap betekintést.

De életem eddigi egyetlen munkáltatójánál eltöltött idő alatt sikerült beleplántálni az alkalmazottakba, hogy innen bizony nem lehet csak úgy váltani, mert nem értünk semmihez, mert annyira speciális a terület, hogy máshol nem állnánk meg a helyünket.

Én most azon dolgozom, hogy a sztereotípiákra rácáfoljak! Szurkoljatok, hogy sikerüljön!

Az egyik barátom küldte át az alábbi beszélgetést. Róla tudni kell, hogy versenyszinten bringázik, a profilképe, a borítója és a képei jelentős része is a kerékpározáshoz köthetőek.

Randomra, a semmiből ráírt Tamás. Ezzel alapvetően semmi baj nem lenne, információt ismeretlenül is lehet kérni, de azért ez?! :p

Szerintem még most is ott ül és azon gondolkodik, hogy miért kapott tiltást. :)