Azt hiszem, ismét tágítottam a komfortzónámon.

21 év 7 hónap után elhagytam a régi, ismert, megszokott és szeretett munkahelyemet. Tettem ezt saját magam miatt, előtérbe helyezve az egészségemet és a távlati céljaimat. Magamat választottam, szeretettel.

Az életem felét töltöttem ott. S anno, úgy képzeltem, majd onnan megyek nyugdíjba. De az élet változik, a körülmények változnak és néha meg kell lépni azt is, ami korábban lehetetlennek tűnt.

Világéletemben azt szerettem volna csinálni, amitől most búcsúzom. Szívvel-lélekkel végeztem a munkámat, mert számomra ez HIVATÁS volt, nem csak egy munkahely. Jó ideje már, hogy nyomokban sem hasonlított arra, ahová elszerződtem. Nem volt közösség, nem voltak közös célok, és nehéz volt azonosulni azzal, amivé lett, vagy ami felé tart a hely.

Döntésemben millió körülmény közrejátszott, nem volt egyszerű meghozni, hogy elhagyom a komfortzónámat, de miután a kiégés szépen lassan a bőröm alá itta magát a kétségekkel együtt, el kellett engednem az illúzió buborékába csomagolt elképzeléseimet.

Munkahelyet keresni és találni ennyi egy helyen töltött év után nem könnyű. Amiről korábban azt hittem erény, a lojalitás, megbízhatóság, kiderül, hogy a mai felgyorsult világban hátrány. Nem ezt látják, hanem azt, hogy az ember végtelenül megalkuvó, nem fejlődik és nem tanul. Legalábbis a száraz tények az önéletrajzban valahogy így jönnek le a külső szemlélőnek. Aki veszi a fáradságot és kíváncsi a tények mögött az emberre, az egy izgalmas pályába kap betekintést.

De életem eddigi egyetlen munkáltatójánál eltöltött idő alatt sikerült beleplántálni az alkalmazottakba, hogy innen bizony nem lehet csak úgy váltani, mert nem értünk semmihez, mert annyira speciális a terület, hogy máshol nem állnánk meg a helyünket.

Én most azon dolgozom, hogy a sztereotípiákra rácáfoljak! Szurkoljatok, hogy sikerüljön!