Egy hétvégén két fura párral találkozni tekerés közben, nagy élmény.

1. A Duna kiáradt, magáévá tette a kerékpárút egy jelentős szakaszát. Kerülőútként csak a főút szolgált. Ebbe a koránt sem idilli helyzetbe érkezett nagy csomagokkal egy idős pár. Látszott rajtuk, hogy nem helyiek, de még csak nem is magyarok, így bőszen integetve próbáltam jelezni nekik, hogy álljanak meg. Aztán megkérdeztem, beszélnek-e angolul. Na itt kezdődött az első baj. Rázták a fejüket. A németre ugyanez volt a válasz. Végül csak kinyögték, hogy franciák. Nem vagyok előítéletes, de ekkor már tudtam, hogy kár strapálni magam, ezeknek mindegy lesz. A néni természetesnek vette, hogy övék a kerékpárút, kb. 30 kg cuccal úgy állt keresztbe, hogy senkinek nem volt esélye elmenni mellette, ő viszont egy tapodtat se mozdult a biciklijével. Kézzel-lábbal elmagyaráztuk nekik, hogy akadály van az úton és hogy ha utánunk jönnek, kivezetjük őket. Annak rendje szerint elindultak mögöttük, majd a néni (látszott, hogy vezérokos típus) a kanyarban! - sicc- megállt keresztben és pár percig ott maradt. Mikor végre kegyeskedett utánunk jönni, összeszorított szájjal nem szólt semmit arra a kérdésre, hogy mi történt. Természetesen itt is keresztben állt meg. Ekkor ért oda egy pár, akik megkérdezték segíthetnek-e. Mondtuk, ha tudnak franciául, akkor igen. Kiderült, hogy a férfi perfect belőle, így átvették a társalgást. Öreganyám azt nehezményezte, hogy miért akarjuk őket tovább vinni az úton, ha egyszer kiáradt a folyó és itt ki lehetne menni a főútra. A srác elmagyarázta, azért, hogy ne kelljen a szükségesnél több kilométert a forgalmas úton megtenni. Végül a banya minket teljesen ignorált, azután, hogy a pár felajánlotta, kikísérik őket a főútig. A férfiban annyi tisztesség volt, hogy legalább megköszönte az útba igazítást.

Tanulság: a franciákat kerüld messzire.

2. A másik páros kicsit egyszerűbb volt. Velük már az áradási területnél találkoztunk, a férfi magyar volt, a nő vélhetően orosz az akcentusából ítélve. Nekik is mondtuk, hogy van itt kb. 6-700 méterre egy út, ahol ki tudják kerülni a víz alatt lévő szakaszt. Odáig jöttek mögöttünk gyökkettővel, majd azzal szembesültünk, hogy egy nap alatt annyit emelkedett a vízszint, hogy már az az út is járhatatlan. Mondtam nekik, hogy  sajnos vissza kell jönniük a városig, ott tudnak kimenni a főútra. Azt hittem a nő drámázik, mikor a cirka 3 kilométerre lévő városhatárra azt mondta, hogy ő még egyszer olyan sokat nem akar tekerni, mert az rettenetes nagy kerülő. A férfi rávágta, hogy "miért, idefelé is csak 40 perc volt!". Itt összenéztünk tesómmal, tényleg sokáig tart nekik az út ebben a tempóban, bárhova is készülnek. De becsülendő, hogy legalább kerekeznek!

Tanulság: a kirándulásba kalkuláld bele a váratlan helyzeteket is.