Több barátom, ismerősöm is nagy irodaházban dolgozik. Az egyiküknél esett meg az alábbi eset:

Az irodaház egyik-másik irodájába mágneskártyával lehet belépni, ami valljuk meg nem mindig egyszerű. A technika ördöge időnként blokkolja a kártyát, vagy szorul a zár, esetleg ráz a fogantyú.

Egyik nap néhány szaki érkezett az ominózus irodához, ahol sokan dolgoznak. Mindenki végezte a munkáját, a szakik pedig a köszönés után neki álltak valamit mókolni az ajtónál. A dolgozók türelmesek lévén, szótlanul hallgatták a fúrás-faragást. A mesterek egyike a művelet végén hangosan megjegyezte:

- Akkor ez kész, kilincs feltéve az ajtóra.

Az egyik munkatárs megkérdezte, hogy mégis ki rendelte meg a kilincset? Hiszen az ő munkaállomásuknak pont az a lényege, hogy illetéktelenek csak úgy ne tudjanak bemenni. Ráadásul, mivel sokan dolgoznak, a kulccsal való ajtónyitásnál fennáll az a veszély, ha valaki zsebre vágja, hazaviszi, másnap meg elfelejti behozni, akkor vagy 10-en fognak az ajtó előtt toporogni.

A szaki vakart egyet a fején, belenézett a papírjába és közölte, hogy nem tudja ki rendelte meg, de utána néz. Az irodisták se voltak restek. Egyikük felhívta a főnököt, aki csodálkozva hallgatta a sztorit, mert ő bizony nem kért ilyen jellegű cserét.

A szaki néhány perc elteltével a fejét csóválva jegyezte meg, hogy nevet nem tud társítani a megrendelőhöz, de két helyen is kellett ilyen cserét végre hajtani, ebből egyik a 205-ös iroda volt. A munkatársak röhögésüket visszafojtva igyekeztek kipréselni magukból, hogy jó-jó, de ez a 206-os.

A munkások mosolya nem volt őszinte. Kicsit több munkával, mint ahogy feltették a kilincset vissza applikálták a helyére a korábbi fogantyút és mintha semmi se történt volna, elhagyták az irodát.

A munkatársak még napok múlva is ezen röhögtek. :)

Ígértem, hogy jövök a gondolataimmal.

Az ablakon kinézve úgy tűnik rend van a világban. A fák, bokrok rügyeznek, nyílnak a virágok, a madarak csicseregnek. De az illúzióba beletrollkodik a csend. Alig van mozgás odakint. Az emberek jelentős része szabálykövető, akik mégis kint vannak, maszkban, egymástól távol sétálva lézengenek. Akik pedig nem, azok fittyet hánynak a szabályokra és csoportosan kóvályognak. Ahogy néhány nyugdíjas is a boltban. Kikérve maguknak, hogy megszabják nekik, mikor és hova mehetnek. Nem tudom, mi miatt nem sikerül felfogni, hogy az intézkedések egy része értük van.

Ejtenék néhány szót a maszkokról is. Azon kívül, hogy hiánycikk, akinek mégis van, az se biztos, hogy ki van vele segítve. Az allergiásoknak kifejezetten nehéz úgy közlekedni, hogy a maszk rajtuk legyen, ne babrálják az arcukat, mert ha tüsszögni kell és orrot fújni, úgyis le kell venni.

Az emberek türelmesen viselik a pékség-gyógyszertár előtti sorban állást. A boltról ezt nem tudom elmondani, ott mindenki egymás nyakában liheg.

A szerencsések home office-ban dolgoznak. De senki nem készíti fel az embereket arra, hogyan kezeljék ezt a helyzetet. Tudatosan kell elválasztani a szabadidőt és a munkaidőt, különben az ember képes a gép előtt ülni késő estig.

Azt vettem észre magamon, hogy nagyon feszült vagyok, holott nem lenne rá okom. Van munkám, van mit ennem, vannak körülöttem emberek, akikkel társasági életet élhetek, egészséges vagyok, akkor mi bajom van? Ráadásul voltam korábban is kényszerűen az ingatlanba zárva, kiszolgáltatva, mégsem éreztem ennyire elveszettnek magam, mint mostanában. Jó, néhány projekt csúszik. Ki tudja, hogy mikor ünnepelhetjük meg a könyvemet, mikor tarthatunk könyvbemutatót. De ezeknek nem kellene kétségbe ejtenie. A körülöttem lévők jól vannak, a legtöbbjüknek a munkája is megmaradt. Hol van hát a hiba?

Sokára fejtettem meg, hogy mi miatt van ez a feszítő érzés bennem. Amikor sérülés miatt voltam "szobafogságra" ítélve, láttam előre, hogy mikor lesz vége. Most ez hiányzik. Senki nem tudja mikor lesz vége. Azt tudjuk csak, hogy másképp kell lennie ezután a dolgoknak. Megijeszt az is, hogy már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Drasztikus változások mennek végbe a világban és nem látjuk, hogyan tovább. Na ez ijeszt meg. 

És szerintem az, hogy nem látni a végét és nem tudni mi lesz, sok emberben ugyanígy dolgozik. Csak valahogy erről nem beszélünk.

Jövök még...

A barátnőm 7 éves kisfiának próbálta elmagyarázni, hogy mit jelent a "puding próbája az evés".

- Tudod, például megszerelek egy biciklit, mondhatom, hogy kész, már csak ki kell próbálni, hogy tényleg jó-e, lehet-e vele bringázni.

Mire a gyerek: - És mi van, ha te felnőtt vagy és gyereket csinálsz? Azt nem tudod kipróbálni. :D

Tudom, a csapból is ez folyik.

Sokáig egyértelműen felhájpolt szörnyülködésnek gondoltam a vírussal kapcsolatos híreket. Amíg a messzi Kína volt érintett, optimistán reménykedtem, hogy ide nem jut el.

De itt van. És ugyan kevesebben halnak bele, mint egy influenzába, ám attól mégis muszáj komolyan vennünk.

Megránthatod a válladat, hogy Te nem tartozol a veszélyeztettek közé, de vajon a szüleid, nagyszüleid sem?

Nem kell túltolni a pánikot se, felvásárolva a boltok készleteit, de muszáj felelősségteljesen gondolkodni. A kézfertőtlenítés alap. Ha lemaradtál a fertőtlenítőkről, a gyógyszertárakban kevernek ki, bár felénk épp ott sem lehet kapni.

Ha ez meg van, már elég nagy lépést tettél azért, hogy elkerüld a vírust. Ugyanis az alkoholos fertőtlenítő néhány perc után megöli azt.

Akkor teszel jót magaddal és embertársaiddal, ha:

- kerülöd a zsúfolt helyeket,

- nem mész emberek közé lázasan, köhögve. Még a háziorvoshoz se,

- figyeled a híreket és betartod, amit kérnek,

- nem ölelgeted, puszilgatod se a családtagjaidat, se másokat,

- nem mismásolsz azzal kapcsolatban, hogy jártál-e külföldön. Sajnos sokan úgy vannak vele, hogy inkább bemennek dolgozni, minthogy kiessenek a munkából. Ez a lehető legnagyobb felelőtlenség, figyelembe véve a vírus lappangási idejét.

Én erre a részére nem kívánok több szót vesztegetni. Se pánikot kelteni, se elbagatellizálni. Mindenki tegyen saját belátása szerint, később pedig tudjon elszámolni a lelkiismeretével.

Ettől függetlenül foglalkoztat a téma.

Vajon milyen lesz a következő időszak? Sosem éltem át se világégést, se hiánygazdaságot. Nem tudom milyen az, mikor valami megállíthatatlanul és válogatás nélkül megbetegít embereket. És hogy lesz ezután?

Mennyit változnak majd az üdvözlési szokások? Mi, magyarok ölelkezős, puszilkodós nemzet vagyunk. Azt hiszem ezt egy jó darabig elfelejthetjük. 

Furcsa, hogy óráról-órára változik minden. Még tegnap is békésen bicikliztem, az utcák, terek tele voltak sétáló, nevetve évődő emberekkel, maszkot is csak elvétve láttam rajtuk. Úgy tűnt, itt a tavasz és minden rendben van. De ez csak a felszín volt. Azóta már emelkedett a betegek és karanténban lévők száma. A járvány itt van. Ilyenkor nem tudunk mást tenni, mint belesimulni az áramlatba és követni azt, ami jön.

Nem tudom milyen lesz, ha itthon kell maradni és csak meghatározott esetekben hagyhatjuk el a lakást. Erre is tett a városvezetés célzást

Próbálom a jó oldalát nézni. Lesz időnk egymásra. Játszani a gyerekekkel, beszélgetni a szülőkkel, nagyszülőkkel. Társasozni, olvasni, filmet nézni. Új dolgokat tervezni és elképzelni hogyan valósítsuk majd meg, amikor eljön az ideje.

Egyelőre ennyi. Igyekezzünk jól kihasználni az időt és nem pánikolni, mert az veszélyes. Legyünk óvatosak, felelősségteljesek, tartsuk be a szabályokat és akkor talán nem lesz baj.

Jövök még ezzel kapcsolatos gondolatokkal.

Már lecsengtek az új évi fogadalmas posztok a netes felületeken.

Én ritkán teszek az év végén fogadalmat, mert úgy gondolom, ha valamit el szeretnék érni, vagy változtatni szeretnék az életemen, arra nem kell ennyit várni, már holnaptól csinálhatom a dolgaimat másképp.

Itt van például mindjárt ez a környezetvédelem. Évek óta szelektíven gyűjtöm a szemetet, a műanyag zacskókat, szatyrokat többször felhasználom és ha már eléggé leamortizáltam, kukás zacskóként végzik. Ezzel még nem mentem meg a világot, de eddig is igyekeztem vászonszatyrot magammal vinni a bevásárlásokhoz és az azonos típusú árukat pedig egy műanyagzacskóba válogattam.

Idénre viszont beszereztem textilzsákot a pékárura és a zöldség-gyümölcsre is. Első alkalommal megszokásból letéptem a boltban a zacskót, majd jól elszégyellve magam visszatettem és előpakoltam a táskámból az otthonról hozottat. A pénztárnál néhányszor még furcsán néztek rám, de aztán másoknál is láttam házi készítésű bevásárlótáskát, így boldogan konstatáltam, mások is tesznek a környezetért.

Nem tűnik nagy dolognak, de azért engem jól eső érzéssel tölt el. Ahogy az is, hogy sokszor használok textil zsebkendőt papír helyett.

Többnyire van nálam zárható edény. Ha olyan helyen veszek ételt elvitelre, ahol a saját dobozukba tennék, inkább kérem ott fogyasztásra és átpakolom a sajátomba. Sajnos nem mindig sikerül így, de minden egyes alkalmat úgy élek meg, hogy ma is tettem valamit.

Nem kell óriási lépésekkel haladni, a zero-waste tőlem nagyon messze van, de azért a kis lépések is lépések. :)

Eltelt egy újabb év. Ma van pont két éve, hogy Zsolti végzetes balesetet szenvedett.

Azóta jó pár ismerős itt hagyott minket, de mindig lesznek olyanok, akik közelebb álltak hozzánk, emiatt a hiányuk is fájóbb. Épp a múltkoriban találkoztam régi kollégákkal, minden beszélgetés alkalmával valamilyen apropóból Zsoltit is emlegetjük.

Mennyi mindenről tudnánk egymásnak mesélni! Mióta elment, sarkából fordult ki a világ. Bizonyára rácsodálkozna néhány történésre. És büszkeséggel töltené el, ahogy a fia nő!

Az élet megy tovább, de nekem minden nőnapról a tragédia ugrik be elsőként.

Az élet megy tovább, de van, akiket sosem felejtünk el!

Unokaöcsém a múltkor kávézni szeretett volna. Az anyukája Maci kávét csinált neki és odaadta a saját, kedvenc, mintás kávéscsészéjében.

- Látod, milyen szép bögrében kaptad?

Unokaöcsém: - Igen, látom. Szép lányos.

:D

Még nincs hat éves, de nagyon tudja, hogy mi, merre, hány méter. Igazi kis férfi. :D

Sajnos a 70-es trolibusz végállomásán nagyon sok a hajléktalan, akik a hidegebb idő bekövetkeztével sokszor lógnak a buszon.

Az egyik alkalommal sikerült kifognom egy ilyen járatot. A busz tele velük, oltári büdös, a vodkás üveg kézről-kézre jár közöttük. Én meg a busz végén, éppen közéjük szorulva. Igyekeztem a levegővételt a minimálisra szorítani és számoltam a másodperceket a leszállásig. Eközben a következő monológra lettem figyelmes. Az egyik hajléktalan magyarázott bőszen a mellette ülőnek. Mondandóját nyomatékosítandó, az ablakon kifelé mutogatott.

- Tudtad, hogy itt volt a Közlekedési Múzeum? Gyerekként sokszor jártunk ott - húzott nagyot az üvegből, aztán folytatta. - És már a PECSÁ-ba se mehetünk ki. Lebontották - újabb korty -,  már semmi se a régi. Mindent beépítenek. Tele lesz minden betonnal.

A többiek oda se figyeltek rá, de ő csak mondta és mondta...

Meglepett, hogy fontos neki a környezet, mikor nincs hol aludnia, nincs mit ennie...

Elgondolkodtató.

Egy barátom anno letette voksát az elektromos autó mellett. Addig duruzsolt a fülembe, hogy egy idő után érdeklődve nézegettem én is ezeket a járgányokat.

Aztán volt szerencsém több elektromos autóba is beülni, kipróbálni. Vezetési élményben pluszt jelentett, hogy nem kell váltogatni, hangtalan az autó, beszélgetni is lehet és emellett még környezetkímélő is. Persze az egyes típusok árukhoz mérten nem rendelkeznek mindenféle extrával. Amelyikkel egy töltéssel csak 80 km-t lehet elmenni, nem túl gazdaságos. Pesten és környékén sok helyen van töltőpont, de vidéken és más országokban ekkora hatótávval az ember simán meg van lőve.

Bezzeg a Tesla! Az... És a barátom ódákat zengett róla. Én belenyugvással hallgattam, tudván, Teslát csak akkor vezethetek, ha veszek magamnak egy élményvezetést.

Aztán a sors kegyes volt hozzám! 

- snitt: Egy több napos Esszenciás rendezvényen voltam. Az ottani támogató közegről már korábban, több posztban is beszámoltam, de újfent csak szuperlatívuszokban tudok a közösségről és Menis munkájáról nyilatkozni. - snitt vége.

Vissza a Teslához. Ott állt a rendezvény helyszínén a parkolóban, azt gondoltam, nem hozzánk tartozik a tulajdonos, mivel mások is voltak rajtunk kívül.

fotó: saját

Amikor kiderült, mégis, megkérdeztem, hogy mehetünk-e vele egy kört. Naivan azt hittem, én majd beülök a jobb egybe, ő  pedig elfurikáz, miközben ismerteti az autó paramétereit.

fotó: saját

A saját tapasztalataimat írom le, akit mélyebben érdekelnek a  Model S 100D műszaki adatai, az a neten tájékozódhat.

A méretével és kinézetével nem lóg ki a szedánok sorából, viszont minden mással igen. Kívülről, mondjuk, hogy jelentéktelen az autó, de a nyitásra kiemelkedő ajtókilincsek már sejtetik, lesz még meglepetés.

fotó: saját

Körbejárva az első mindjárt az volt, hogy nem csak hátul van csomagtartó rész, de a elől is van hely a "motortérben". 

fotó: saját

 Hátul bőven elfér néhány nagyobb bőrönd, illetve rejtett megoldásként még egy tárolórekesz is akad a sima csomagtartó alatt, ahová kényelmesen be lehet pakolni például a töltőkábelt.

fotók: saját  

A belső tér nagyon impozáns,az egyetlen, ami nekem nem tetszett az a műszerfal fabetétje. A kényelmes és gyönyörűen varrott fehér bőrülések annál inkább.

fotó: saját

Épp úgy, mint a középkonzolon a nagy navigációs kijelző, ami emellett a kocsiról is érdemi információkkal szolgál.

fotó: saját

A műszerfalon alaphelyzetben a korábbi fogyasztást is megnézhettük. Mondjuk ez inkább a férfiakat kötötte le.

fotó: saját

Dávid, a tulajdonos megkérdezte, miután körbejártuk a kocsit és beültem előre-hátra, hogy mehetünk-e? Boldogan mondtam igent, aztán tátva maradt a szám. Automatikusan a jobb oldalra indultam, útitársaimmal megbeszélve, hogy az első fordulóban elől szeretnék ülni. Dávid mosolyogva intett, hogy rossz az oldal, én vezetek, nem? :)

Majd kiugrottam a bőrömből, le se tudom írni, micsoda izgalom lett úrrá rajtam. Bár azt hiszem, ha valaki annyira autóbolond, mint én, akkor pontosan tudja miről beszélek. Ráadásul ez a fajta nagyfokú bizalom meghatott. Hiszen nem egy olcsó autóról beszélünk és a jelenlévők közül még senki sem ült mellettem, fogalmuk se volt róla, hogy vezetek.

Pikk-pakk rám szabtuk az autót, ami azért sem volt túl nehéz, mert Krisztivel - a másik tulajdonossal - hasonlóképp szeretünk vezetni. Az elektronika behúzta az ülést, beállította a kormányt, tükröket, nekem már semmi dolgom nem volt vele.

fotó: saját

A hatótáv 450 km környékén van, ezzel Magyarországon simán találunk töltőpontot, ráadásul a kocsi fékezéskor vissza is termel az elhasznált energiából.

Óvatosan indultam el, de már a legkisebb "gázadásnál" érezhető volt, hogy van erő a kocsiban. Nagyon hamar kézre állt és könnyű volt vele autózni. Nem egészen 5 mp alatt van 0-ról 100-on, beletapasztva az utasokat az ülésbe. :D Gyönyörű az úttartása, a rázósabb kanyarokat is bátran lehet nagyobb sebességgel venni, szépen fekszi az utat. 150-ig gyorsulva a sebességet észre sem venni. Mivel az autó bivalyerős, a fékrendszere hasonlóan erőteljes.

Olyan vezetési élményt nyújtott, hogy a föld felett repkedve szálltam ki belőle. Eddig se voltak illúzióim, hogy miért kerül annyiba, amennyibe, de a vezetéssel meggyőzött arról, hogy a Tesla az ászok ásza.

És ne higgyétek, hogy a Tesla mérnökei sótlan fráterek, a kocsi irányjelzőjéhez adtak egy tréfás funkciót is. Több féle fingó hangot tud kiadni. Amikor menet közben ezt átkapcsolják és nem veszed észre, a meglepett arcodtól az útitársaid azonnal röhögőgörcsöt kapnak. ;)

Köszönöm Krisztinek és Dávidnak, hogy lehetővé tették számomra a vezetést. Dávid ráadásul azt mondta, hogy bármikor újra rám bízná az autót. Felejthetetlen és maradandó élményt szereztek vele, a bakancslistámon egy tételt általuk kipipálhattam!  <3

fotó: internet

Mi kell a szerelemhez? Miért akarjuk mindenáron megmagyarázni az érzést? A gyerekek ösztönösen jobbak ebben is.

A rokonságban mindenféle korú és nemű gyerekek vannak. Az egyik kislány története különösen megkapó. Legyinthetnénk rá, hogy elmúlik, de ki tudja azt előre?!

Az óvoda első hónapjaiban kezdődött. A kisfiú az egyik nap beállított egy csomó szívecskével. Odaállt a lányka elé és ennyit mondott:

- Szerelmes vagyok beléd.

A leányzó se habozott a felelettel: - Én is.

<3 <3 <3

Azóta eltelt már több mint egy év, s ők ketten még mindig "szerelmesek". Olyannyira, hogy igyekeznek az óvodán kívül is időt tölteni egymással (természetesen a szülők támogatásával). Amikor nyáron szóba került, hogy a kisfiú születésnapi összejövetelére kit hívjanak meg, senki mást nem szeretett volna ott látni, csak a kislányt. És a lányka hasonlóan csak a fiú társaságára vágyott a saját születésnapján.

Mi ez, ha nem igazi szerelem? :)

Kövezzetek meg, de gyerekfejjel nem tudtam végig nézni egy részt se a Terminátorból. Erre egészen mostanáig kellett várni.

Az első részen anno azt hiszem, háromszor aludtam el. :) Még jó, hogy nem a moziban műveltem ezt, kár lett volna a belépőért.

Viszont felnőtt fejjel rávettem magam, hogy megnézzem. Az első rész, valljuk meg az igazat, nem kötött le nagyon. Elég gyengécske sztorinak tűnt, gyenge írói háttérrel.

Mivel több ismerősöm is azt mondta, hogy naaa, a második rész, az már valami, folytattam azzal.

És igazuk lett. Eleve a Guns and Roses zenéje telitalálat volt a filmhez, a John Connort alakító Edward Furlong tizenévesen tetszett. :) Jól hozza a flegma kiskamaszt, könnyű volt vele azonosulni ennyi idő távlatából is.

Viszont, amire kínosan ügyeltek, volt egy momentum, ami miatt nálam csillagos ötös a film.Természetesen írói szempontból. Ahogy a mentorom mondaná, csodák nincsenek. És lőn, megjelenik Schwarzenegger, aki a korábbi részben rossz fiú volt, most jóként. Az a történet elején egy kicsit megzavart. Viszont briliáns, hogy Sarah Connor (Linda Hamilton) emlékszik rá. :) Természetesen ezt vártuk, ha már folytatásról van szó.

Ami még nagyon tetszett, a karakter fejlődése. A mezei, naiv lánykából, tudatos és felelősségteljes anya lett. Az első és a második rész közt eltelt időről a fia mesél, de világosan kitűnik belőle, hogy az anyja készült az ítélet napjára. Ezt az elmegyógyintézetben sem felejti el. Tornázik, fitt és erős marad, tudja, szüksége lesz még rá.

A végén meseszerű, hogy a gép képessé válik megérteni a sírás mibenlétét, de egye fene, elfogadom.

Így volt jó a film, ahogy volt. Szerintem megnézem a következő részt is. :p

Magyarországon az alvilági figurák emberrablásait leszámítva, szerencsére nem túl gyakoriak az emberrablások. A gyerekrablás meg aztán végképp nem. Mégis néhány hete ehhez hasonló szalagcímekkel borzolta a média a kedélyeket. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy nem történt semmi ilyesmi. Még csak kísérlet sem.

A hírek az alábbiakat tartalmazták: egy 12 éves kislányt próbált  meg egy középkorú férfi elcsalni az általános iskola elől azzal, hogy "Szia, anyukád mondta, hogy vigyelek haza!"

A rendőrség azonnal nyomozásba kezdett és végül a nyomozás megállapításait alátámasztva a kislány töredelmesen bevallotta, hogy az általa leírt férfi nem létezik, kitalálta a történettel együtt. Nem akart mást, csak több figyelmet szeretett volna az édesanyja részéről kivívni és nem hitte, hogy kiderül a hazugsága.

Az első sokk hatására elkezdődött a "pedagógus-szülő-rendőrség ki a hibás" című magyar egymásra mutogatós játék.

Azzal kezdve, hogy a töketlen rendőrség hiába járőrözik az utcán x-szer naponta, ezt mégsem tudta megakadályozni. Biztosan hibázott az iskola, mert kiengedték a gyereket anélkül, hogy meggyőződtek volna róla, várja-e a gyereket hozzátartozó. És így tovább.

Azért valljuk be, a probléma ettől mélyebb és összetettebb. Főleg annak ismeretében, hogy kiderült, a kislány nem mondott igazat. Addig oké, hogy a szülő figyelmét szerette volna felhívni magára. Ennek ez a szélsőséges esete volt. Magam is ismerek olyan kamaszt, aki évekkel ezelőtt szintén elhanyagolva érezte magát a szülője által. Ő nagyon hamar szexkapcsolatokba bonyolódott, extrém színűre festette a haját, piercinget rakatott be és tetoválást csináltatott. De ezzel sem ért célt. Az intelligenciája révén sok embert manipulált és felhasznált a játszmáihoz, az anyukájával mégsem jutott dűlőre. Sőt, egy idő után már barátai se voltak. Ott az állt a háttérben, hogy a szülők elváltak és az anyuka egy másik férfival új családot alapított, ahol született egy gyermek. A testvérek között túl sok volt a korkülönbség, a nagyobbik hanyagolva érezte magát.

Azok, akik itt a pedagógusok felelősségét vizslatták, vajon a történet mögé néztek? Ez a kislány is lehet, hogy jó képességű, okos és ügyes, manipulatív, aki esetleg nehezebben illeszkedik be. És hogy mitől lesz valaki ilyen? A figyelemhiánytól. Ha nem kapja meg otthon, amire szüksége van, igyekszik játszóteret találni magának. Ha szerencséje van, a közösség megvédi és szeretik. Ha nem ilyen szerencsés, akkor a negatív véleményével, tetteivel tűnik ki, ellenséget szerezve magának.

A mai rohanó világban sok szülőnek elég az, hogy tudja a gyereke jó helyen van (iskolába-edzésre jár), jó jegyeket visz haza (nem kell vele otthon tanulni és megkockáztatom foglalkozni se), így látszólag mindenki boldog. Ha ez megspékelődik egy mozaik családdal, új apa-anya, tesók már is nehezebb a helyzet. Ha a gyerek példaképének tekintett szülőtől azt látja, hogy manipulálással, játszmákkal ér el eredményt akár a családban, akár a tágabb környezetében, a gyerek hamar olyanná lesz, mint a szülő. Csak az ő játszmáit nehezebb felismerni. Eleinte terrorizálja a szűk környezetét. Zsarolja, bántalmazza az osztálytársait, a gyengébbeket. Aztán színes fantázia révén meg nem történt eseményeket kreál. Sajátos eszközrendszert fejleszt ki, hogy felhívja magára a figyelmet. Egy idő után otthon is hazudik, történeteket talál ki, hogy érdekesebbnek tűnjön.

Az megnyugtató, hogy a pedagógusok nem hibáztak ebben az ügyben. Ahogy az is, nem volt még csak emberrablási kísérlet se.

Vajon mit érezhet most ez a kislány? Elégedett azzal, hogy a története bejárta a sajtót? Vagy esetleg szégyelli magát, hogy ilyen eszközökhöz folyamodott? És az anyukája? Ő vajon a szíve mélyén tudhatta, hogy a sztori kitalált?

Engem érdekelne, a hogyan tovább.

Vélhetően az iskolában vagy a tanárok, vagy a pszichológusok tartottak előadást a rendőrséggel karöltve. A családnak pedig talán jót tenne a szakszerű segítség. Hiszen az látszik, hogy nem csak élénk fantáziáról van szó, ez egy súlyos segélykiáltás és ha az anyuka kellően intelligens, akkor igyekszik minden eszközt és segítséget megragadni, hogy az elbillent egyensúlyt a gyerek életében helyre állítsa.

Szurkolok, hogy ez a kislány visszataláljon önmagához!

Aki ismeri nagyimat, tudja, hogy remek humorérzékkel megáldott.

A múltkor szélesebb családi körben szóba kerültek az utazások. Az egyik családtag szájából elhangzott, hogy még sosem repült.

Mami huncut tekintettel rá nézett, majd azt mondta: - Ha nem viselkedsz jól, bármikor repülhetsz. :p

A kacagások után tovább folyt a társalgás.

- Te már voltál törökben, meg görögben is, nem? Úgy emlékszem.

A megszólított hevesen rázta a fejét.

- Nem, nem voltam, csak itt a környező országokban.

Majd nagyi ismét kontrázott: - Görögben, meg törökben nem voltál, de Csörögben, ott már igen!

:)

Kívánok Maminak még sok-sok egészségben és humorban gazdag évet! ;)

Az alábbi cikkekben mélyebb témákat feszegettem.

Például, mit tennél, ha sérülten születne a gyermeked? Vagy mitől van az, hogy elfordulnak a régi barátok az utcán. Lehet, hogy én vagyok túl sok?  Emiatt nehéz a munkahelyen?

Akkor vagy felelős anya, ha társsal együtt vállalsz gyereket? Esetleg mindig másokra bízod a sajátodat?

Elmeséltem András történetét is, aki a saját boldogságáért nem mer kiállni. Illetve Emese cipőmániájáról is esett szó.

Jövök még! ;)

- Néger a férjem, és akkor mi van? – kérdezte Gabi barátnőm még a kilencvenes évek közepén, alig húszévesen, dacosan felszegve a fejét.

Akkoriban összesúgtak az emberek a hátuk mögött, időnként ujjal mutogattuk rájuk, de szerencsére fizikai atrocitás sosem érte őket. Néhány év múlva elváltak. Az okokról nem beszélgettünk, sem akkor, sem később. Sokáig, naivan azt gondoltuk, hogy biztosan a férje bőrszíne miatt történt. Egyikünk se rasszista, de azt hittük, hogy a néma terror, amivel a környezet és Gabi szülei fogadták a vőt, egy idő után vélhetően elhidegítette őket.  Sosem tudtuk meg, hogy mi történt. A férfi visszament Afrikába, a barátnőnk pedig becsülettel felnevelte a fiát. Közben olyan zárkózottá vált, hogy azóta eléggé felszínes a kapcsolatunk.

Ahogy most a facen pörgetem az ismerősök listáját, minden harmadik ismerősöm más nemzetiségű partnerrel van együtt. Angol, német, francia, török, bolgár, amerikai és még hosszan sorolhatnám milyen állampolgárokat fedeztem fel köztük. Mindenki mosolyog a képeken, a multikulturális környezet kinyitotta az ismerkedésre a lehetőségek ajtaját és sokan élnek vele. Házasságban, kapcsolatban, boldogan. Nők, férfiak vegyesen. A legtöbb kapcsolatban az angol, kisebb hányadában valamelyik fél anyanyelve a közös nyelv.

A gyerekeknek előnyös egy ilyen kapcsolat. Toleránsabbak lesznek azáltal, hogy más közegben is fel kell találniuk magukat, más szokásokat, életformát sajátítanak el, más kultúrát is megismernek. A többnyelvűséggel mindenképp előnnyel indulnak az életbe és ha több országban is élnek gyerekkorukban, felnőttként sem okoz majd nehézséget, hogy neki vágjanak a világnak. Magabiztosabban állnak helyt ismeretlen helyzetekben, kihívásokban és idegen országokba is bátran indulnak.

A más nemzetiségűekkel létesített kapcsolatok épp úgy végződnek, mint az azonos nyelvet beszélőké. Vannak, akik együtt maradnak és akadnak, akik végül elválnak.

Nemrég olvastam Pradyumna Kumar Mahanandia és Ann-Charlotte von Schedvin történetét. Az övéké jobban végződött, mint Gabié. Az 1949-ben született férfinak nem volt könnyű élete. A legalacsonyabb kaszt tagjaként esélye sem volt kitörni a szegénységből. Mégis azt jósolták születésekor, hogy művész lesz és a jövendőbelije messzi földről érkezik. A férfiból festő lett és 1975-ben a jóslat másik fele is valóra vált. December 17-én találkozott a svéd lánnyal, három hetet töltöttek együtt, majd a lány visszautazott Svédországba. Egy év és hat hónap múlva a férfi úgy döntött, hogy szerelme után megy.  Vett egy biciklit és közel 6500 km-t tekert, hogy újra magához ölelhesse a lányt. Az azóta eltelt időben két gyerekük született és a férfi elismert művész lett.  A férfi mindig azt mondja, hogy a kapcsolatuk titka az egymás iránti nyitottság. Meg az, hogy megértsék és tiszteljék egymás életét és kultúráját. Azt hiszem, ők üdítő színfoltot jelentenek a multikulti kapcsolatokban.

Én mégsem tudnék más nyelvű és nemzetiségű férfival élni. Sőt! Nem csak élni, de a barátságon túl mást sem tudok elképzelni.

Nincs bajom velük. Egyszerűen az jelentené számomra a nehézséget, hogy kifejezzem magam. Márpedig nekem ez a szeretetnyelvem. Nem tudnám elmondani azt, amit érzek úgy, ahogyan azt egy azonos kultúrából és nyelvi közegből érkezett személlyel megtehetem. Félreértésre ad okot egy rossz hangsúly, vagy egy indulatból odavetett mondat.  Ráadásul talán nem elég kifejező egy másik nyelv.  Például az angol „love” igével ellentétben a magyar megkülönbözteti a „szeretlek, kedvellek, szerelmes vagyok beléd” formákat. Nem hiába nehéz és szerintem a leggyönyörűbb nyelv az anyanyelvünk!

De az azonos nyelv ellenére is simán félreértjük egymást. Számomra nagyon fontos, hogy a másik kristálytisztán értse a mondandómat. Annak minden nüansznyi rezdülésével együtt. Hogy értse, amit mondok és véletlenül se értsen félre!

Minden médium tele van a hírrel. Tragikus hirtelenséggel elhunyt Gesztesi Károly.

Hallom a hőzöngőket, hogy nem kell rajta csodálkozni, tett érte, várható volt. Való igaz, nem élt szentként. De igyekezett az életmódján változtatni és sosem tagadta, ha hibázott. Vállalta önmagát és a tetteit elesettebb, vagy rosszabb pillanataiban is. A lapokban sem csak akkor nyilatkozott, mikor minden szép volt körülötte. Nem cukormázas sztár volt.

Nem ismertem személyesen. Mégis mélységesen átérzem a gyerekei és hozzátartozói fájdalmát. Elveszíteni egy apát, mindig óriási trauma. Főleg, ha az apának 56 év adatott meg. Főleg, ha a gyermeke még nem önálló.

56 év nem sok. Ennyi idő alatt csak elindítani tudod a gyerekeidet az életbe, de hosszan kísérni nem. Infarktus. Így szólnak a hírek. A lehető legalattomosabb betegségek egyike. Szinte nincs előjele, a kisebbet akár lábon is kihordod. Aztán bumm, a következő leterít és vége.

56 év. Mi fér bele ennyi időbe? Nem sok, ha elpazaroltad az éveidet. Ha későn eszméltél. Gesztesi szerette az életet. Időnként talán túlságosan is. Jó szerepeket kapott, remek társakat, kiváló szinkront. Mindannyian kicsit családtagnak érezzük. Kapásból fel tudunk sorolni egy csomó külföldi színészt, akinek ő kölcsönözte a hangját, a film- és színházi szerepeiben is maradandót alkotott, mindannyiunknál naponta otthon volt. Szerettem a sajátos és összetéveszthetetlen orgánumát. Szerettem a nevetését. Jóízűnek, őszintének hangzott.

56 év. Lehetett volna még több… Nem vigasztalja a szeretteit, hogy maradandó az életműve, ahogy az sem, hogy a nagy emberek mind túl korán mennek el.

56 év. Van-e jogunk bírálni? Kétségbe vonni, negatív véleményt alkotni a jó és rossz pillanatokról? Méltó módon emlékezni és tiszteletteljesen gyászolni igen, arra van jogunk.

Tragikus a színész halála. Mert apa volt, társ volt, kolléga, jó barát, mert tele volt tervekkel, mert nem így kellett volna történnie…

Egy újabb nagyformátumú színész erősíti az égi társulatot.  A családtagoknak csak a kérdések és a mi lett volna, ha valamit másképp csinál/csinálnak örök dilemmája maradt. Sosem múlik el a gyötrő érzés. Az ész hiába tudja, a szív nem fogadja el, hogy nem lehetett megmenteni.

50 perc. Ennyi ideig próbálták újraéleszteni. Nyúlfarknyinak tűnik, de valójában hosszú idő. A mentő mellett toporogva, vagy a defibrillátort nyomogatva végtelenek a percek két szívdobbanás között. A mentősök mindent megtettek, tudásuk legjavát adva. Minden perc számított és mégsem sikerült.  

A hirtelen halál egy dologra kőkeményen rákényszerít. Hogy azok, akik itt maradtak felálljanak. Mert az életnek mennie kell tovább. Nem lesz sétagalopp, nem fog elmúlni a fájdalom, de muszáj felállni annak, aki itt maradt.

Emlékezzünk a játékára, a pozitívumokra. A hibáit pedig nagylelkűen bocsássuk meg. Mert EMBER VOLT, egy közülünk.

Gesztesi Károly élt 56 évet. Legyen könnyű neki a föld!

fotó: blikk.hu/internet

Boldog Új Esztendőt kívánok!

fotó: internet

Unokaöcsémet foglalkoztatja a Mikulás, a Jézuska és a hogyan találnak ránk című kérdéskör.

Mikulás előtt aggódott, hogy nem talál oda hozzájuk, mert tavaly karácsony előtt költöztek új helyre. Néhány nap választott el a Karácsonytól, mikor megjegyezte.

- Tudom, hogy talált oda hozzánk a Mikulás. Biztosan a Jézuska mondta neki, hogy hol lakunk, mert ő már tavaly is volt nálunk. :D

Aztán folytatta.

- Képzeld, a fát apa hozza.

Én: - Nem a Jézuska?

Ő: - Nem, nem, láttam mikor apa hozta.

Na bumm..

Mondom neki: - Lehet apa hozta, besegít a Jézuskának, akinek sok dolga van, hogy neki már csak az ajándékot kelljen mindenhol a fa alá tenni.

Nem is esett róla több szó. ;)

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden kedves Olvasómnak!

fotó: saját

Mikulás reggelén orvosnál volt jelenésem, ezért úgy időzítettem, hogy közben el tudjak még néhány dolgot intézni, amire munkaidő után nem lett volna lehetőségem.

Nem keveset talpaltam és utaztam széles fővárosunkban keresztül-kasul, igénybe véve mindenféle tömegközlekedési eszközt. Amikor már a munkahelyem felé tartottam, a metróbejáratnál szembesültem vele, hogy nincs meg a bérletem. Lázasan kotorásztam a kabát és táskazsebekben, eredménytelenül. Azonnal tudtam, nagy a baj. Nem otthon maradt, hanem kirántottam a zsebemből, mert a nap folyamán már mutogattam.

Teljesen magam alatt voltam, mire beértem. És aznap valljuk be, nem voltam épp a helyzet magaslatán. Hó eleje lévén nem hiányzott a dupla kiadás. Azt sem tudtam felidézni, vajon hol húzhattam ki, mert a telefonnal azonos zsebben volt, azt pedig igen gyakran vettem elő, hol telefonálni,  hol az időt megnézni, hol meg az üzeneteimet csekkolni. Hiába küzdöttem, mint disznó a jégen, nem ugrott be.

Aztán győzött a racionális énem. Végig telefonáltam a helyeket, ahol jártam, majd következett a BKK és a MÁV talált tárgyak osztálya. És ezen a ponton elgurult a gyógyszerem. A vonal túloldalán mindenütt készségesen közölték, hogy nem áll módjukban az elveszett bérletet pótolni. Posztoltam jó pár csoportba és sokáig úgy tűnt hiába, a bérletkeresősdi nem vezet eredményre. Megadtam a paramétereit és elmondtam, hogy a BKK szelvény mögött a régi bérletem is ott van, amin még fénykép és lakcím is szerepel. Hátha így könnyebben megtalálnak...

A munkanap végén elmentem a Keleti pályaudvarra a MÁV személyes ügyfélszolgálatára. Nálam volt a bérlet fénymásolt példánya, kezemben a telefonon a fizetési igazolás. Naivan azt gondoltam, határozott fellépéssel és ezzel a két aduásszal simán szerzek egy másik bérletet, vagy adnak egy utazásra jogosító igazolást. Hiszen minden alkalommal bediktálom az igazolványszámomat a bérletvételkor, csak van nekik erről valami nyilvántartásuk. Ha vezetnek statisztikát, simán látható, hogy minden hónapban évek óta igénybe veszem a szolgáltatásukat. Szóval optimistán indultam neki, lesz másik bérlet.Hát nem ez történt. A cinikus ügyintéző a vállát vonogatta és közölte, hogy adathamisítás miatt nem áll módjukban másik bérletet kiállítani, meg még hiteles másolatot sem. Nincs már meg a nyomtatási képe az egy hete vásárolt havibérletnek.

Nem értettem. a 21. században mikor mindennek van nyoma, két nyomós "bizonyítékkal" sincs lehetőség új bérletet szerezni?! Úgy, hogy nem 200 Ft-ról beszélünk... Mindkét cég korszerűtlen, rugalmatlan és kábé a nullához konvergál a szolgáltatásuk színvonala és akkor még ez is. Vedd meg paraszt duplán a bérletet akkor is, ha mondjuk 70.000,-Ft-ba kerül és a fizetésedből alig tudod kigazdálkodni és a munkáltatód így már nem fizeti ki!!! A két ügyintéző csak "kedvesen/ironikusan" mosolygott, hogy megint egy hülye, aki elhagyta a bérletét és akin megint szép kis summát lehet bevasalni.

Értem én... Megértem, hogy kötik a szabályok őket, de nem hiszem, hogy egyik cégnél sincs egy épeszű alkalmazott/vezető, aki javasolná, hogy reformálják meg ezt a rendszert. Sejtem mi lehet az oka. Nem igazán nyereséges egyik cég sem, így lehúzzák azokat a szerencsétlen lúzereket, akik elhagyják a bérletüket. Gyanítom ettől se lesz sokkal beljebb a büdzsé.

Eléggé felpaprikázva értem haza. Útközben osztottam-szoroztam és rájöttem, az idő se nekem dolgozik. Minden várakozással eltelő nappal súlyos ezrek esnek ki a zsebemből. Nem igazán emberbarát hangulatban értem haza.

És akkor itthon várt a csoda!

Nem, nem a bérletem volt bedobva a postaládába, de kaptam egy üzenetet. Hogy értsétek, kezdem az elején. Két telefonom van. Az egyik titkosítva, a másik meg biztonsági tartalék, de mindig üzemképes. Ezt a másodikat sosem viszem magammal, így most is itthon várt. És veszettül villogott. Azt hittem merül és mikor megnéztem a kijelzőt, egyből hevesebben vert a szívem. Egy ismeretlen számról volt nem fogadott hívás és sms, hogy megtalálták a bérletemet és keressem az adott számon az átvétel végett.

Azonnal hívtam. Alig csengett ki párat, felvették. Egy kedves hölgy elmondta, hogy a barátnője találta meg a buszon és beírták a címemet, nevemet a telefonszám keresőbe, így adta ki a számomat a rendszer. Időpontot egyeztettünk másnapra. Egy lépést se kellett pluszban tennem, Ildikó a munkahelyemre hozta a bérletemet.  :)

Nem győztem neki elég hálás lenni és olyan jó volt megtapasztalni, hogy vannak még rendes emberek. Sokszor közönyösnek és felületesnek gondoljuk a körülöttünk lévőket, aztán egy ilyen eset alkalmával kiderül, hogy nyugodtan lehetünk optimisták, nem haltak még ki a jó emberek!

Ezzel a poszttal szeretném megköszönni Ildikónak és a barátnőjének, hogy a vizsgájuk előtt még örömet szereztek azzal, hogy elhozták a bérletemet! Szurkoltam nekik, remélem a vizsgát sikeresen teljesítették és az ő hétvégéjük is olyan jól sikerült, amennyire én örültem a visszakapott bérletnek! :)

Korábban beharangoztam az Aposztróf Kiadó által megjelentetett Dimenziók 10 kötetet, melyben 55 novella kapott helyet. A kiadó szokás szerint színvonalas műsorral és remek kiadvánnyal készült.

fotó: saját

Számomra külön örömet jelentett, hogy a barátaim is a díjazottak között voltak. Lásd Molnár Kitti blogját. Ő például külön díjat kapott Varga Péter Ivánnal együtt. Bereczk Imola pedig elhozta a második helyezettnek járó díjat. A díjazottak névsorát  itt olvashatjátok.

Az én novellám most nem ért helyezést, de büszke vagyok rá, hogy a kötetbe került. Jól megférnek, közel egymáshoz Baliné Kozma Anikó írótársam művével.;)

fotó: saját

A folytatást keressétek a kötetben! ;)

A bemutatót Nagy Milada, a kiadó társtulajdonosa nyitotta, majd Osváth László József tartott egy rövid összefoglalót a beérkezett pályamunkák sokszínűségéről.

fotó: saját

Az előadást Szűcs Tamás gitárművész játéka tarkította és a végén Dunai János kóstoltatta meg velünk az A'Capella szőlőbirtok djnyertes borait.

fotó: S.Judit

Az idő gyorsan elrepült, a hangulat remek volt, a 88 éves nagyim is kitűnően szórakozott. Péterrel már másodszor dedikáltunk együtt, remélem ez hagyománnyá válik. ;)

Sajnálhatjátok, ha lemaradtatok róla! :)

Ügyintézés a szolgáltatónál. *

A munkatárs az ügyfél beazonosításához megkérdezi a nevét és születési idejét. Begépeli az adatokat a kompjúterbe, majd megkérdezi:

- Az édesanyja neve Kovács Etelka, ön pedig Nyíregyházán született, ugye?

Az ügyfél tagadólag rázza a fejét.

- Nem, nem, anyámat Szabó Annának hívják és Budapesten születtem.

Az ügyintéző készségesen keresgél az adatbázisban, aztán meglepődve mégis csak elkéri a férfi személyi igazolványát.

- Uram, a születési hely és az anyja neve stimmel, de ön mégsem 1951.03.21-én született, hanem 1964.09.05-én az igazolványa tanúsága és rendszerünk adatai alapján.

A férfi fülig vörösödve:

- Elnézést, egy kicsit megkavarodtam.

:D

ui: Hogy téved valaki egy évtizedet és sok napot a születési dátumát illetően?! :p

*Az eset megtörtént, az adatok kitaláltak!

Társkeresés tinderen, más netes társkeresőn? Nem! Még mindig akad, aki az újságok hasábjain keresi az igaz szerelmet.

Megértem, hogy az idősebb korosztály esetleg ragaszkodik a levélpapírhoz, a személyesen megírt sorokhoz, de vajon a fiatalabbakat mi vonzza az ismerkedés ezen formájában?

Egy neves hetilap külön rovatot tart fent a társkeresőknek. Néha belekukkantok, amikor a mellette lévő hasábokon lévő cikkel végeztem. Amit legutóbb ott olvastam, megdöbbentett. Illetve, ha pontosan akarok fogalmazni, teljesen kiverte a biztosítékot.

Korosztályombeli férfinak keresnek a szülei párt. Nem elég, hogy a szülők keresik, az általuk fontosnak vélt értékrendet is leírják a fiuk pozitívnak titulált tulajdonságai után. A férfi erényei között szerepel, hogy diplomás, műszaki állással rendelkező, nem link, biztos hátterű, kellemes, jellemes. Elemezhetném ezt is, de talán az megbocsátható, hogy az ember a gyerekét ilyennek látja. Vagy ilyennek akarja látni.

A másik oldal, ami egy csomó kérdést felvet bennem. A nő legyen szép, derűs, vonzó, jó alakú, régi emberi, női erkölcsi értékeket valló. Válaszát saját kézírású fényképes levéllel küldje meg. 

Biztos a jó szándék vezérli az ilyen ősöket, de engem egyszerűen elképesztett. A kicsi fiuk életképtelen? Hiába diplomás, magától nem tud megfogalmazni egy épkézláb társkereső mondatot? 40 felett nem ismeri az ismerkedési csatornákat? Vagy lehet, hogy az újrakezdés után még nem áll készen az új társra, de a szülei be akarnak segíteni?

Magam elé képzelem azt, aki erre válaszol. A szép nőt, aki derűs. A szépség mindenkinek más és más. Sosem tudtam értelmezni. A szépség nálam egyenlő a jó kisugárzással, a pozitív életszemlélettel, az önazonossággal, a stabil erkölcsi értékrenddel. Vajon a szülőknek mi a szép? Nekik kell, hogy tetszen a nő? Mentségükre szóljon, a kisfiukat is jóképűnek titulálták. Aztán a következő. Legyen jó alakú. Hm… Talán arra gondolhattak a szülők, ha jó alakja van, biztos kihord egy gyereket. Vagy kettőt. Derűs. Ez egy szép szó. Nálam kicsit szinonimája annak, aki alapvetően kiegyensúlyozott, de nem feltétlenül boldog, inkább olyan belenyugvó. Régi emberi, női erkölcsi értéket valló nőt keresnek. Az milyen? Háztartásbeli, aki kiszolgálja az urát és csak a családnak él? Akinek a férje szava szent és nincs véleménye? Aki nem keres jobban, mint a párja? Aki elvárja, hogy eltartsák? Egyszerűen nem tudom ebben a hirdetésben azt a nőt látni, aki kedves, szerény, családra vágyik, komoly kapcsolatai voltak csak és arra vár, hogy valaki királynőt csináljon belőle.

A kézzel írott levél mit mond el az írójáról? Annyira kevés alkalommal írunk már kézzel, hogy aki nem gyakorlott benne, annak néhány sor után macskakaparásszerű lesz az írásképe. Más cirádás, gyöngybetűkkel ír, ami lehet elsőre vonzónak tűnik. Viszont, ha megmutatnánk egy grafológusnak, kiderülne egy csomó kevésbé vonzó tulajdonság az írójáról.

Az egész hirdetésben a fényképet értem. Megnézik, kielemzik, már ha lesz mit. De tételezzük fel, hogy a nő egész alakos fotót küld. A szülők megvizsgálják, összevetik a levéllel, aztán eldöntik, hogy tovább ajánlják-e csemetéjüknek az adott nőt.

A cikkem feltételezéseken alapszik. Nem látok sem a szülők, sem a fiuk, sem a leendő válaszadók fejébe. De engem kiborít ez a húspiacra jellemző keresési mód.  Az első gondolatom az volt, hogy egy irányítható cselédet keresnek a gyerekük mellé.

Most őszintén. Te válaszolnál egy ilyen levélre? Én biztosan nem. De érdekelne a történet elő- és utóélete. Egy szociológiai, pszichológiai tanulmány biztos kijönne belőle.

Az írói oldalamon hírül adtam, hogy az Aposztróf Kiadó novelláskötetébe ismét beválogatták egy novellámat.

Ezen a linken olvashatjátok a pályázat eredményét.

Álljon itt a könyvbemutatóra szóló meghívó. A  jó hangulat garantált!

fotó: Aposztróf Kiadó

Én ott leszek, gyertek, gyertek! :)