"Csumi Aranyapáim!

Kicsit eltűntem, most érzem igazán Kölcsey szavait, "balsors, akit régen tép"... Azt reméltem hoz ránk víg esztendőt az újabb év, de nagyobbat nem tévedhettem volna. Nézzétek el, ha nem leszek túl humoros.

Nyáron élveztük a kerti munka mellett azt is, hogy kicsit ki lehetett mozdulni, bár se fesztivál, se nagy külföldi utazás nem volt.  Végül is elvoltunk itt a tavon, tömeg se volt, de azért megdumáltuk Gyurmával, hogy biztos, ami ziher, szilveszterkor wellnessezni megyünk. 

Na abból se lett semmi. Meg úgy kábé semmiből se.

Augusztus végén jó apámat műtötték, nyilván nem volt betervezve, a földekről a kórházba rohangáltunk felváltva Marcsival, hogy mindene legyen az öregnek, amire bent szüksége lehet. Jól ránk ijesztett, egész nap kint dolgoztam, telefonom letéve, örültem, hogy lyuk van a seggemen, mikor egyszer csak megjelent Gyurma. Ő csak akkor jön, ha megbeszéljük, hogy iszunk valamit, az aszfaltot jobban bírja, mint a földutat. Igaz, hogy a Renault Zoétól már megszabadult, de a mostani kocsija se oda lett kitalálva. Szóval már messziről látom, hogy óvatoskodik az úton, tiszta por körülötte minden, a tehenek bőgnek, a kutyák csaholnak, ő meg mint valami rossz filmben sose ér oda. Mikor nagy nehezen megérkezett, még ki se szállt a kocsiból, úgy mondta, hogy a fatert elvitte a mentő, mert zöld volt, mint a friss lucerna és délelőtt óta rókázott. Nekem se kellett több, csapot-papot ott hagyva vágtattam a megyei kórházba, szerencsére a zsék se állítottak meg. Már erősen sötétedett, mire beértem, apámat akkor tolták a röntgenbe és senki nem mondott semmit. Szerencsére Gyurma bejöhetett velem, mert a hülye covid miatt egy emberhez egy hozzátartozó mehetett volna, de szemet hunytak, mégis csak kolléga. A röntgenből már csak az üres ágyat tolták vissza, na ott megborultam egy pillanatra. Még jó, hogy Gyurma ott volt, gyorsan váltott néhány szót a személyzettel. Kiderült, hogy apámnak kizáródott a sérve, amit már régen meg kellett volna műteni, de mindig halogatta. Jó, hogy nem maradt ott. Mivel életmentő műtét volt, két hétig nem jöhetett haza. Marcsinak nem győztem elég hálás lenni, mikor hazahoztuk, erőn felül ápolta fatert. 

Októberben fellélegeztünk, nagyjából minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Az öröm nem tartott sokáig, a gyerek az iskolából hazahozta a vírust, amit Marcsi is elkapott, akkor meg én jártam hozzájuk. Nem volt ízérzékelése, simán bármitől elfáradt, aztán még egy hónap múlva is úgy köhögött, hogy attól féltem, ő is a kórházban köt ki. 

Helyette a tanárnőt vitte el a mentő. Szegény Joli már nem jött ki... Alig múlt 45, nem tudtunk szervi bajáról, úgyhogy megdöbbenve vettük tudomásul a halálhírét. Mivel az idős anyukája otthonban volt, öregkori demencia miatt, más élő rokona meg nem volt, így ránk hárult  a temetés megszervezése is. Nem volt túl felemelő karácsony előtt ilyesmit intézni. 

Csendes ünnep volt, otthon. A szilveszter is pont ilyen. Február elején gondoltunk egyet, felpakoltuk a snowbordot, meg a sílécet, irány Eplény. Még jó, hogy nem csak hármasban mentünk Marcsival, meg a gyerekkel, hanem jött Gyurma is, mert különben mindenki ott maradt volna Veszprémben, míg én a kórházban lábadozok. Szerintem fél órája se voltunk a pályán, mikor akkorát taknyoltam, hogy nyílt lábszártörésem lett. A sztori fele hiányos, mert elveszítettem az eszméletemet és csak a műtét utánról vannak emlékeim. Ahogy a többiek elmondták, Gyurma nem bírta kivárni a mentőket, a hátán cipelt le a hegyről, Marcsi és a fia hősként a deszkákat és a síléceket vitték. Egy éjszakát mindenki Veszprémben töltött, én a kórházban, a többiek meg Gyurma ismerősének a vendégházában. Másnap a doki hazafuvarozta a többieket, rám írt telón, hogy jön értem, ha már hazavihet. Egy hétig élveztem a kórház vendégszeretetét, tényleg kedvesek voltak, de azért megkönnyebbültem, mikor Gyurma értem jött. Szerencsére a záróval már a mi kórházunk is fogadott. Most meg járni tanulok. A fekvőgipsz és a járógipsz is lekerült, kezdődnének a tavaszi munkák, ehelyett én gyógytornára járok. Meg a gyógytornász hozzám. 

Imádkozzatok, ha tudtok, hogy ennyi legyen elég idénre, mert baromira nem ezt terveztem!"

Nőként nem egyszerű autót vásárolni. Ha az ember lánya odaállít egy kereskedésbe, rendre hülyének nézik. Tisztelet a kivételnek. Még mindig nem elfogadott, hogy egy nőt is érdekelhetnek az autók és érthet hozzájuk annyira, mint egy férfi. 

Volt olyan kereskedés, ahol az ezernégyszáz köbcentis benzines mellett beindítottak egy kétezres turbó dízelt és megkérdezte a kereskedő, hogy halljuk-e milyen szép hangja van a benzinesnek, mert az tökéletes állapotban van. Mikor megkérdeztem, hogy a dízel hangját mióta hasonlítjuk össze a benzinessel, csendben elsomfordált. Vagy ott is csúnyán néztek ránk, ahol a keveset futott, csak a városban postázásra használt autótól fáztunk...

No de vissza az eredeti témához. Években mérhető, mire saját autóm lett. Ennek két roppant egyszerű oka van, az egyik az, hogy nem voltam igazán rászorulva, a másik pedig, hogy nem vagyok megalkuvó típus. Általában addig megyek, amíg olyan nem lesz a vágyott tárgy, eszköz, amilyet elképzeltem.

És itt elérkeztünk az autóvásárlás egyik fontos kritériumához. Természetesen mindenkinek van csúcs kategória, amit csak messziről csodál és sajnos sose lesz az övé. De attól még nagyon fontos, hogy amibe minden nap beülsz, az tetszetős legyen. Ne csak kiszolgáljon, ne csak fél szívvel szeresd. Ha munkaeszközöd, akkor végképp nem mindegy miben töltesz hosszú órákat. Ha hétvégi autónak vetted, melengesse meg a szívedet, mikor ránézel. Én legalábbis így voltam. Vehettem volna jóval olcsóbban vadonatúj autót is, de egyszerűen nem éreztem azt, hogy az lenne az én autóm.

Az évek teltek, használtam a céges kocsikat, a családét, barátokét, mígnem úgy éreztem, most már tényleg ideje lenne megvenni a nekem való járművet. És ahogy az lenni szokott, egyre drágább járműveket néztem. Ami tetszett, sokat futott, vagy túl nagy volt, esetleg túl kicsi, nem volt megfelelő a teljesítménye és így tovább.

Sosem akartam hibridet, automatát se, mondván, majd én váltogatok, az jó móka. Aztán néztem a fogyasztást és mivel elektromos autókat már volt szerencsém kipróbálni, kicsit a hibridnek is utánaolvastam. A fogyasztás és a könnyen kezelhetőség meggyőzött. Közben a felszereltséget és megbízhatóságot, mint szempontot se hanyagoljuk el. Így tettem le a voksomat végül egy hibrid Toyota Auris mellett. Az átélt kalandokról majd a poszt végén írok.

fotó: internet

Nagyon népszerűek a TS modellek, én mégis egy hatchbacket választottam, a céljaimnak tökéletesen megfelel. Mielőtt rátérnénk az autó általam díjazott előnyeire, mutatok pár képet kívülről.

fotó: autonavigator.hu

Mutatós az autón több helyen is elhelyezett hybrid felirat. Így azonnal tudjuk, hogy egy környezetkímélőbb autót látunk. Nincs zöld rendszámuk, ha nem figyelsz nem tűnik fel, hogy másabb technológiát képviselő autó áll/halad melletted-előtted.

fotó: autonavigator.hu

A motorteret jól jellemzi a japán letisztult egyszerűség, azonnal mindent látsz. A ráncfelvarrás utáni Auris nem annyira gömbölyű, morcos a kinézete, nagyobb a csomagtere, mert az akkupakk lejjebb került, így kényelmesen pakolható.

fotó: vezess.hu

fotó: vezess.hu

A jobb oldali képen a régi Auris csomagtartója, látványos kettő közti  méretbeli különbség.

A hibrid egészen másfajta vezetési élményt nyújt, mint egy hagyományos kézi váltós, benzines. Az 1800 cm3-s motorral ellátott autó kicsit nehezen gyorsul, de ha elindul, megy ám!  Úgyhogy itt és most megcáfolom azon hiedelmeket, hogy ezzel csak városi tempóban lehet közlekedni. Én napi szinten pályázom vele, ha odalépek, nem kell rajta gondolkodni, hogy ki tudom-e előzni az előttem haladót. 

fotó: autonavigator.hu

Ahogy azt a Toyotától már megszokhattuk, minden kézre esik benne. A sok kényelmi funkció mellett ez is nagyon tetszett. A kartámasz nem luxus, ahogy a pohártartók, az aprónak kialakított rekesz, a napszemüveg tartó se. A középkonzolon az autóról kapunk információkat, ott helyezkedik el a navigáció, a rádió, a klíma. Menetközben tudjuk nézni, hogy az autó benzint, vagy energiát használ-e. Azt is látjuk, hogy hány km-re elég még a tankban lévő benzin.

fotó: internet

A váltó felett nem csak a szivargyújtó kapott helyet, hanem a különböző módváltók is. Ezekről később írok. 

Az esti vezetésnél egy kis fénysugár pont a váltóra esik, könnyen megtalálod, ez se nagy dolog, csupán Toyota precizitás. A fényszórókkal nem vagyok kibékülve. A reflektor tökéletes, a sima menetfényt viszont sötétben gyengének érzem.  Parkolásnál célszerű odafigyelni, piszokul lent van az eleje. A reflektor mellett talán ez az egyetlen hibája, nem hegyi terepre való.

A multifunkciós kormány könnyen kezelhető. Ha bluetooth-szal ellátott a kocsi, a telefont a kormányról is fel tudjuk venni. Ha van benne tempomat, azt is itt állítjuk be. Aki sokat pályázik vele, az gyakrabban használja, bár ismerek olyanokat, akik a lámpától-lámpáig való gurulásnál is használják  tempomatot.

 fotó: autonavigator,.hu

A műszerfalon kapott helyet a fogyasztásmérő és itt is látszik, hogy hány km-t tudunk még autókázni.

fotó totalcar.hu

Elsőre biztosan szokatlan, hogy nem a klasszikus fordulatszámmérőt látjuk, de könnyű értelmezni a látottakat. Az ECO sávban autózik szépen az autó, ha POWER-be megy, akkor a mutató is pirosba vált, célszerű nem túl sokáig pörgetni ebben a tartományban, nem hálás érte. CHG-ben nincs benzin felhasználás. És akkor vissza a gombokhoz. EV módban viszonylag keveset tudunk autózni, mondjuk városon belül, teljesen feltöltött akkupakknál lehetséges néhány km-t. Én legtöbbször ECO módban használom, nem kell rá figyelni, hogy mikor vált át benzinre vagy elektromos módra. A műszerfalon amúgy is megjelenik, ahogy az a fenti képen látszik. A POWER-nél megugrik az autó, mintha tuningolva lenne, ez a fogyasztásán is érezhető. A tévhitek eloszlatása végett, olyan 60-70 km-es utazósebességig simán lehet elektromos módban autózni. A vezetés során könnyű ráérezni, hogyan tudjuk maximálisan kihasználni az elektromos hajtást.

fotó: autonavigator.hu

A fogyasztása nagyban függ a használattól. Ha ész nélkül nyomod neki, simán hozza a tipikus benzines átlagot. Ha figyelsz a gázadásra, téli időszakban se megy 6 l fölé, úgy, hogy a megtett út háromnegyedében pályán használom, a maximum eddig a hidegben, folyamatos fűtéssel is 5,7 volt, nyáron meg 4,6-4,9 között mozgott.  Ha több városi használat lenne benne, még mindig lehetne faragni belőle. 

Ennyit a műszaki adatokról. 

Egy kis ízelítő az eddigi tapasztalatokból

Az autó stabil, a kipörgésgátló és a menetstabilizátor szépen dolgozott, mikor kipróbáltam csúszós, havas úton.  A korábbi autókkal mindig lehetett a csúsztatott kuplung melletti gázadással játszani, itt furcsa volt, hogy bármilyen nem megfelelő mozdulatra azonnal korrigál a kocsi. Természetesen megnyugtató, hogy a beépített védelmi rendszerek kitűnően teszik a dolgukat.

Még az elején volt egy - utólag viccesnek minősített - kalandom. Budára, a hegyek közé, erdőbe voltam hivatalos egy rendezvényre. Nem vagyok gps párti, de amikor ismeretlen helyre megyek, lecsekkolom az útvonalat, illetve beállítom a navigációt, amire aztán vagy hagyatkozok, vagy sem. :p Egy darabig ismertem az utat, addig nem volt semmi gond. Aztán benavigált egy nem túl széles aszfaltos útra. Mentem, mentem, mígnem úgy éreztem, hogy mégse lesz ez jó, ezért ösztönösen kerestem egy irányba passzoló másik lehetőséget. Gyönyörű kis utca képében szembe is jött a megváltás. Elég meredek lejtős, a közepén láttam, hogy alant szélesebb aszfaltút vezet, biztos voltam benne, hogy azon kéne tovább haladnom. Viszont az nem látszott az utcácskából, hogy a lejutás nem lesz egyszerű. Gyanútlanul elaltatta a figyelmemet az a tény, hogy nem zsákutcába hajtottam. Akkor kellett volna észbe kapnom, amikor a közepén egy eszméletlen széles kapubejárót láttam, ahol egy billenős Zil is simán megfordult volna, az autók pedig velem szemben, orrukkal felfelé parkolták le. Ott kellett volna visszakozni, de nem tettem. Az út egyre keskenyebb lett, majd hirtelen az aszfaltot felváltotta a terméskőből kirakott, vízelvezető árokra hajazó útszakasz, ahonnan már maximum kínkeservesen lehetett volna hegynek felfelé tolatni. A hátralévő távolság néhány méter lehetett, lent hívogatón suhantak a kocsik a kétsávos úton, a gyalogosok a járdán, a biciklisek pedig a kialakított bringasávon. De az a néhány méter, ami elválasztott a műúttól,egészen meredek volt. A víz egy pillanat alatt levert, hiszen a kocsi eleje már így is szinte a földet súrolta, visszatolatni esélyem se volt, lepergett előttem, hogy most aztán leamortizálom az alig pár hónapos szerzeményemet. Gyorsan felmértem, hogy nem véletlenül csak terepjárók álltak az utcában, azok is velem szemben. Ha hiszitek,ha nem, centiről centire tettem lejjebb a kocsit. A gyalogúton egy srác megállt és nézte, sikerül-e épségben leérnem. Egy helyen ért le a kocsi eleje, mikor már az aszfaltos útra mentem. A srác elismerően bólintott, nekem viszont félre kellett állnom néhány percre, hogy a remegés a kezemben-lábamban csillapodjon és a pulzusom is visszaálljon a normális értékre. 

Szerencsére a kocsinak nem lett semmi baja és azóta hál istennek ilyen kalandban se volt részem. Egyet tudok biztosan. Az Auris egy kényelmes és megbízható autó. Ha most vennék másik kocsit, akkor is a Toyota mellé tenném a voksomat. 

A Honvéd kórház valamiért mindig a hírekbe kerül. Én most mégsem ezért írok róla.

A napokban rendezgettem az egészségügyi papírjaimat és kezembe került egy tíz évvel ezelőtti térdsérüléshez kapcsolódó lelet. Azonnal beugrott az is, hogy mennyire lelkiismeretes volt a traumatológus doki, aki ellátott és akihez néhány alkalommal még visszamentem. Beszélgettünk munkáról, hivatásról, sportról, mindig alapos és érdeklődő volt, akkor is, ha előtte műtött, túlórázott. Közvetlen volt és azt éreztem tényleg érdekli a sérülés mögött az ember, nem csak egy újabb eset vagyok.

A térdpanaszom kiújult, gondoltam rákeresek az interneten, hogy hol praktizál, mert bár nem térdspecialista, de  nagyon sokat segített és szerettem volna kikérni a véleményét.

Megdöbbenve szembesültem a hírrel, hogy dr. Tamás Gergely orvos százados életének 38. évében, 2018 március 24-én elhunyt. Pillanatokig csak bámultam a monitort. A mostani időszakban amúgy is érzékenyebb vagyok a halálhírre, nem tudom ez mitől ütött olyan nagyon szíven. Talán attól, hogy évekig küzdött a rákkal, vagy attól, hogy két kislányt hagyott maga után, mindenesetre azt éreztem, hogy az élet mint már oly sokszor, megint igazságtalan.

Sokszor hangoztatom, hogy becsüljük meg az életet, mert nem tudni mennyi adatik belőle.

RIP!

Csodálkoznál drága barátom, mi minden történt itt egy év alatt! Azt hittük múló rossz emlék lesz a Covid-19 (mára már szitokszó lett), s ahelyett, hogy itt hagyott volna bennünket, már a harmadik hullámnál járunk. Létezik többféle vakcina is, de senki se tudja melyik meddig véd meg, milyen mellékhatásai vannak... Az emberek jó része szkeptikus az oltakozással kapcsolatban.

Képzeld, mindenhova maszkban megyünk. Lassan már az a furcsa, ha valakin nincs maszk. Nem ölelgetjük egymást, nem járunk sehova, tisztes távolságból és leginkább neten beszélgetünk egymással. Megszűntek az utazások, bezártak a vendéglátó helyek, maximum itthonra rendelünk. 

A sporteseményeket is online nézzük, a koncertekre is online járunk, ahogy színházba is.

Te ezt bírnád? 

Eddig az idősebbek mentek el, a második hullámtól már a fiatalabbakat, a mi korosztályunkat se kíméli a vírus. Nem nézek tévét, mert minek? Mindenhonnan ugyanaz folyik.

Idén a március 15-i ünnepség is elmaradt. Bezárkózott a világ...

Az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseire emlékezem és megállok egy pillanatra, hogy Rád is emlékezzek. 

Olyan jó lenne megvitatni, mit szólsz ahhoz, ami itt zajlik, de három éve már csak gondolatban beszélgetek veled....

 fotó: internet

Valentin napra ma kicsit más tartalommal készültem, mint az előző években:

Vannak helyzetek, amikor mindegy mit csinálsz, nem vagy elég jó. És néha ez nem rajtad múlik. Van, amikor úgy kapsz második esélyt, hogy nem számítasz rá.

Az önértékelés sok embernél billeg, nem érzi magát kedvesnek, szépnek, szerethetőnek. Vagy épp túl sok önbizalma van, amivel sárba tipor másokat. 

Vannak tündérmesék. Csak meg kell találni a sajátunkat. :)

Ezekkel zárom a she.hu-s pályafutásomat. Remélem tetszettek a történeteim, olvassatok tőlem másokat is. A weboldalamon frissülnek a novellák. 

Ha pedig hosszabb lélegzetvételű írásra vágysz, ajánlom a krimimet. Rendeld meg bátran itt!

Bizonyára észrevettétek, hogy a www.she.life.hu oldalra már nem publikálok. Ennek az oka, hogy a korábbi szerkesztőség egyöntetűen felállt és máshol folytatták.

Viszont jó pár cikkemet még nem szedtem nektek csokorba,  most pótolom a hiányosságot.

Elsőnek mindjárt itt van a munkahelyi közösségekről szóló írásom. Hoztam egy könnyedebb karantésztorit egy balul elsült napról.

Ha már új élethelyzet, érdemes azt is végig gondolni, hogy van-e értelme időt pazarolni értéktelen emberekre. Az se baj, ha végzel egy kis önismereti munkát, hogy ne történjen mindig ugyanaz. Talán lehet másképp, sosincs késő. Nem érdemes beleragadni valamibe, ami csak illúzió. És mielőtt azonnal ítélkezel, adj esélyt a másiknak. A házasság mindig nehéz,de vajon meg lehet menteni, ha már elszürkült? Erről szól az utolsó cikk, amit hoztam.

Még egy adagot tartogatok nektek, remélem jól esik majd újra elolvasni őket.

Sosem terveztem nekrológot írni. Kínkeserves, könnyes és nehéz teher, nem hálás feladat.

A félbehagyott könyvekhez hasonlít, állsz a megírt lapok felett és egyszer csak nincs tovább... 

Idén sok jó ember hagyott itt minket. Idősek, fiatalok egyaránt. De mégis van olyan haláleset, ami a többitől sokkal jobban fáj, mélyebben érint. A halál minden percben emlékeztet az élet múlandóságára és felhívja a figyelmet, hogy mindent akkor tegyünk meg, mikor lehetőségünk van rá, mert ki tudja lesz-e holnap. Félbehagyott életek... 

...Csabi más volt, mint mi. Mégis nagyon olyan mint te, vagy én, egy közülünk. Az óvodában furcsának találtuk, mert más volt, de hamar megszerettük és a különbség egy pillanat alatt eltűnt. Csendesen tanított minket türelemre, elfogadásra és észre se vettük, mikor vált olyanná, mint mi. Egy lett közülünk. Egy, aki mégis különleges volt. Sosem akarta magát másnak mutatni, mint aki valójában volt. Önmagát adta akkor is, ha emiatt elutasították, nevetett, ha az élet vihara tépázta és töretlen optimizmussal dolgozott a céljaiért, amiket kitartásának köszönhetően rendre elért. Fáradhatatlan volt. Örök küzdő és előre tekintő. Makacsul érvelő vitapartner, lojális barát, érzékeny társadalmi segítő, író-olvasó, művelt ember, szerető férj. 

Korai volt elmenned Csabi! Annyi mindent kellett volna még tenned! Haragszom Rád azért, hogy most az egyszer nem tartottad meg az ígéretedet. Azt mondtad, átbeszéljük a regényemet, de nem jutottál a végére....Tudom, hogy a táskádban lapult az utolsó pillanatig és mindannyian hittük, sok mindenről értekezünk még. 

A megíratlan történetek soha nem fejeződnek be. Ahogy az ő története se, mert mi itt, a szívünkben tovább írjuk azt!

fotó: internet

A születésnapod kapcsán is eszembe jutsz. Elsőként hívtál szinte mindig, mikor engem ünnepeltünk. Ha másra nem is futotta az időből, egy jó szóra mindig telt.

Vehetnénk egy puncs tortát Neked, evés közben megtárgyalnánk az élet dolgait. Ha valami csoda folytán újra közénk kerülnél, rácsodálkoznál milyen fura évünk van. Maszkos emberek mindenütt, tisztes távolság, a családtagok is alig-alig ölelgetik egymást. Vajon mit szólnál?  Időről időre korlátozzák a mozgásterünket. Most például este 8-ra haza kell érni. Pont, mint kiskamasz koromban. Ezt hogy bírnád? A zárt kapus meccseket.... Sorolhatnám...

A srácokkal biztosan nevetve húznátok egymás agyát a foci kapcsán. Nem lenne ott Újpest, meg Fradi drukker, csak közös örömködés azon, hogy a válogatott kijutott az EB-re. 

Látod, mikről maradsz le?

...

Ilyet se láttam még sehol. :D

A fotó saját, Nagymaroson lőttem.

forrás: saját fotó

A médiumok tele vannak a balul sikerült verseny részleteivel.

Csodálom, hogy nem történt haláleset. Én ugyan nem versenyzem, de a közvetlen családtagjaim igen. Ott voltak. Elsőként láttam a felvételt. Nem adja vissza azt a sokkot, amit átéltek az ott tartózkodók. Borzasztó az a fajta tehetetlenség, amikor látod és tudod, hogy nem tudsz megállni, nincs mit tenni, itt esés lesz. A végeredmény meg 60-80 km-es sebességnél megjósolhatatlan.

Emberek repültek át a korláton, landoltak az árokban, estek át egymás - nem olcsó - kerékpárjain. Volt, akinek a vénájából spriccelt a vér, akadt, akinek egy darab hiányzott az ujjából. A szerencsések maguk másztak át vissza az útra, a kevésbé szerencséseket a sporttársak adták ki a mentősöknek.

Nem ismerem a helyszínt, de azt látom a felvételeken és a nyilatkozatokból világosan kitűnik, hogy a szervezésből adódott a baj. Egymásra engedni az amatőr és versenysportolókat? Egy olyan úton, ahol nem tudnak egymástól elszakadni?  Benne van a pakliban,  hogy az elsőként elesett nem reálisan mérte fel a saját képességeit. De ha normális a szervezés, akkor ott maximum még pár ember esik rajta kívül, nem lesz belőle tömegbaleset.

Nem akarok ítélkezni, nem akarok felelősöket keresni, de muszáj levonni a tanulságot, hogy ilyen SOHA TÖBBÉ NE FORDULJON ELŐ!

Remélem kiheverik a sérültek azt a traumát, ami ott érte őket.  Igen, a biciklis létbe bele van kalkulálva, hogy az ember időnként felborul, sőt még az is, hogy elütik, de nem törvényszerű, hogy ennek be kell következnie!

Jobbulást kívánok mindenkinek és maradéktalan felépülést!

A minap egy író felületen jött szembe az a kérdés, hogy írnál-e abban a tudatban, hogy te vagy a Földön az utolsó ember és sosem fogja elolvasni senki a művedet.

A válaszom határozott igen volt, mert én magamnak is szeretek írni. Tovább gondoltam ezt a kérdést, vajon mihez kezdenék a tudattal, hogy egyedül vagyok.

Mivel elég erős az életösztönöm, lehet, hogy el-elkeserednék, de nem adnám fel, az tuti. Ne foglalkozzunk egyelőre azzal, hogy például internet-tv adás, áram-fűtés-víz lenne-e, feltételezzük, hogy igen.

Eleinte biztos furcsa és ijesztő lenne, hogy nincs kihez szólni. Aztán megrémítene, hogy mit fogok enni. Bár, ha a boltok árukészlete megmaradna, egy darabig még biztos nem halnék éhen. Próbálnám élvezni a hirtelen rám szakadt csendet és naponta lemennék a folyóhoz, mert a vízpart mindig megnyugtat. Órákig képes vagyok nézni, ahogy hol sebesen, hol lassan kanyarog, feltölt a felette táncot járó madarak látványa, élvezem a Nap meleg sugarait és gyönyörködöm a lemenő fényében.

Mivel nem kellene dolgoznom és pénzt se költeni, végre azt csinálhatnám, amit mindig is szerettem volna. Biztosan megpróbálnék eljutni minél messzebbre, ha már kiélveztem a komforzónán belüli helyek adta szépségeket.

Mielőtt nekivágnék a nagyvilágnak, előbb rendet tennék a fényképeim között és gondosan mérlegelném, mire lesz szükségem az utazás során, figyelembe véve, hogy sosem jövök vissza. Naplót vezetnék az első perctől, hátha egyszer mégis lesz valaki, aki elolvassa. Magam miatt is ez lenne a legfontosabb dokumentum. Nyomon követhető lenne, hogy alakulnak a gondolataim, egyúttal magam lennék a pszichológusom is.

A kezdeti semmittevést felváltaná egy szigorú napi rutin.  Bár nem lenne jelentősége többé a napoknak, de annak igen, hogy adott napon mit tettem. Minden nap próbálnék valami újat tanulni, aminek az egyedüllét és a túlélés során hasznát veszem.  Napi egy film biztos helyet kapna az új életemben, hogy halljak más embereket is. A családi videókkal talán nem kínoznám magam, csak ritkán, mert lehangolna, hogy nincsenek velem.

Rákapnék a hangos beszédre. Magammal vitatnék meg mindent, hogy ne felejtsem el, milyen az. Hátha egyszer még szükségem lenne rá. És azt hiszem sürgősen beszereznék néhány kutyát. Velük legálisan igazolhatnám, hogy miért beszélek hangosan. :D  Tudom, hogy senki nem kérdezné meg, de azért valamihez muszáj lenne kötni, hogy tudom épelméjű vagyok.

Nem tudom mennyi idő után jönne az első komolyabb hullámvölgy és azt sem, mivel húznám ki magam a gödörből. De akkor se adnám fel! Fohászkodnék egy magasabb hatalomhoz, hogy segítsen túlélni ezt a helyzetet. A hit sok mindenen átlendíti az embert.

Ha utolérne valami nyavalya, amibe illik belehalni és ezt felismerném magamon, akkor azt hiszem megadnám magam a sorsnak.

Most ülök a szobámban és arra gondolok, milyen jó, hogy nem vagyok egyedül.  Szerencsés vagyok, mert olyan országban élek, ahol a nők és a férfiak egyenrangúak, szabadon közlekedhetek, jó az orvosi ellátás, van élelmiszer, víz, eddig elkerültek a világjárványok és nincs háború.

Hálás vagyok azért, hogy van családom, barátaim és vannak körülöttem emberek. Nehéz időszakon megyünk át mindannyian és sokan elszigetelve érezhetitek magatokat a karantén miatt, de tudnotok kell, hogy a telefon túloldalán valaki lehet pont a te hívásodat várja.

Lehet dühösnek lenni és levertnek. Muszáj kiengedni a felgyülemlett feszültséget. De aztán nézz előre! Mi van, ha holnap tényleg te leszel az utolsó ember a Földön? Most mondd el azoknak, akik fontosak, most tegyél meg dolgokat értük, míg van rá lehetőséged!

"Csumi Aranyapáim!

Nem bánom ám, egy csöppet se, hogy vége a karanténnak. Mondjuk az baromira messze van, hogy az élet visszatérjen a rendes kerékvágásba, de a földeken eddig is dolgoztunk, a boltba menetel meg nem hiányzik. Gyurmával megtárgyaltuk, hogy idén maximum szilveszterkor merészkedünk el valami wellness hotelba, fesztivál, lagzi, Balcsi kimarad. Jó lesz a kerti medence is, ha még nem rágták szét a rágcsálók. Mikor már jobb idő lesz, előhozom a fészerből.

Marcsival a karantén alatt két méterről beszélgettünk, no szex.  Mondjuk ez nem igaz, egyszer kipróbáltuk a webkamerás bulit. Már csak a bugyit meg a melltartót kellett volna levennie, mikor a gyerek besétált a képbe, én meg ott álltam álló dákóval. Szerencsére jól levertem a kamerát a monitorról, Marcsi meg kínjában csak vihogott. A kissrác szerencsére a telefonba magyarázott, hóna alatt valami könyvvel... Mondjuk lehet az osztálytársai mindent láttak, mert azóta a faluban olyan kiskölykök is vigyorogva köszönnek, akikről azt se tudom ki fia-borjai.

Ennek az önmegtartóztatósdinak is volt előnye, most, hogy letelt a rabság (bár Gyurma szerint még korai örülni), annyit szexelünk, mint huszonévesen se. Dokinak nem mondtam, hogy találkozgatunk, de biztosra mentem, miután kiderült, hogy nálunk is van két fertőzött, csak az után bújtunk össze, hogy megcsináltattam a tesztet.

Gatyás Ede, aki már megjárta a börtönt és szintén kellett tesztet csináltatnia, mert dumált az egyik fertőzöttel, azt mondta a DNS mintavétel se volt olyan szörnyű, mint ez. Nekem nincs összehasonlítási alapom, de hogy éhgyomorra öklendezzek, az marhára nem hiányzott. Mindegy, a lényeg, hogy negatív lett.

Pont a karantén végére esett a falunap is, meg akkor volt pünkösd is, de nem élveztem. Lett volna valami fellépős műsor, szigorúan betartva mindenki Cilije által ajánlott másfél méter távolságot, ám elmosta az eső. A termésnek nagyon kellett, de Marcsinak kevésbé. Úgy volt, ha jó idő lesz, kimegyünk a földekre és az erdőben a patak mellett, hogy is mondjam... Szóval megszeretgetjük egymást. Na, ebből se lett semmi. Végül nálam kötöttünk ki, igaz szerintem a wc ülőkén kívül minden alkalmatosságot kipróbáltunk. Mondja valaki, hogy a nőknek nincs sorozat orgazmusa és hogy egy bizonyos kor felett már nem megy négyszer... :p

Mondjuk másnap egyikünk se bírt lábra állni, még szerencse, hogy megbeszéltük, pünkösd hétfőn senki nem csinál semmit, a kocsma nem nyit ki, én meg nem megyek a földre. Nehéz is lett volna...

Majd még jelentkezem!"

Még az is lehet, hogy az exem kutyájának is köze van hozzá. :D

Az olvasnivalókat megtaláljátok a szövegre kattintva.

Volt, aki home office-ban tolta végig a karantént. A nőkről és a ballagásról is volt idő elmélkedni.

Könnyed novellámat kikapcsolódás céljából írtam.

Figyelem, figyelem!

Ha lemaradtál volna róla, elkészült a saját weboldalam. Nem csak blogbejegyzésekkel, de a novelláimmal is találkozhatsz a felületen. Sőt, a regényemmel kapcsolatban pont ma került fel friss információ!

https://berillshero.hu

Nézegessétek, olvassátok, véleményezzétek! Ha tetszik, bátran osszátok meg másokkal is! :)

Bár elég régen jelentkeztem, nem vesztem el, csak kicsit feltorlódtak a dolgok.

Ti viszont ne maradjatok olvasnivaló nélkül a nehezebb napokon se!

Az otthon maradás előnyei-hátrányai, vajon milyen gyereket neveltél? A férfiak igen is szeretnének gyereket. Csak ott van az a bizonyos csak...Vagy épp akkor jön rá az ember fia, mikor nem is sejti.

Az otthonlétben az is jó, hogy messzire tudod kerülni azokat az embereket, akik idegesítenek. ;)

Csöppet sem könnyed novellákat is hoztam. Az egyik fájdalmas titokról lebbenti fel a fátylat, a másikat pedig a reborn babák ihlették. Titok-titok hátán. Érzelmek és bizalom, mire tanít a helyzet?

"Végre itt a nyár és meleg az idő..." így kezdődik egy klasszikus slágerünk. Nyár még nincs, de a megszorítások után megjött a jó idő és kinyitottak a fagyizók.

Az egyik fagyizó előtt az éltesebb korú hölgy odafordult a vele lévő szintén nem fiatal nőkhöz:

- Itt a nyalodába elnyaltok egy fagyit?

:D

Idén csak virtuális a virág a távolból,de annál nagyobb szeretettel köszöntelek titeket: Anyukám és Nagymamám!

forrás: internet

"Csumi Aranyapáim!

Nem tűntem el, sőt a korona is elkerült eddig, de a földeken azért van munka. Oda ebből a mizériából szerencsére viszonylag kevés jut el.

Megmondom őszintén a tv-ben csak focit nézek, a neten meg World of tanks-ezek és kb. itt ki is merült az aktivitásom. Úgyhogy elég viccesen értesültem a világjárványról. Marcsi hívott telefonon, hogy lemondja a találkánkat. Nem is volt ezzel baj, máskor is megesett, tudomásul vettem, az okokat se firtattam.

Aztán Gyurma, beállított egy valag kézfertőtlenítővel, meg maszkokkal. Először azt  hittem a farsangi buliból maradtak a cuccok, mert nem sebészi maszkot hozott, hanem halálfejes meg ilyen-olyan csiricsáré mignonos sárgát. Azt mondta egyik betege varrta és innentől kezdve vegyem fel, ha a boltba megyek, mert korona így, korona úgy. Meg a gumikesztyűt is, az véd a vírustól. Mondtam neki, hogy a disznó elletéséhez szoktam felvenni kesztyűt, nem vagyok én finnyás városi gyerek, nem lesz semmi bajom. Akkor leültetett a net elé és mutogatott olyan oldalakat, amiken az orvosok egymással konzultálnak. Hülye se vagyok, megértettem, hogy nagy a baj, de ez a kesztyű-maszk kombó kiborított. Próba gyanánt a helyi kisboltba mentem be és nem akartam elaprózni, a fekete halálfejest aggattam magamra. Julcsi, a pénztáros remegő hangon közölte, hogy nincs egy fillér se a kasszában, mindenki kártyával fizet. Alig bírtam megnyugtatni, hogy nem a bevételért jöttem és hogy innentől kezdve minden épeszű ember így fog közlekedni.

Marcsitól kaptam pár vászontasakot a cuccokra, de nyilván ilyenkor hagyom otthon. Alig 20 perc volt, mire kesztyűs kézzel szét tudtam húzni a nylont úgy, hogy pakolni is tudjak. Gyurma a lelkemre kötötte, hogy felejtsem el az orrvakarást, homloktörölgetést, azt csak akkor, ha már mindent lefertőtlenítettem. A boltban viszont elfelejtettem a fejem tetejére tolni a napszemüveget, így minél jobban erőlködtem, annál jobban befújtam a maszkot és tiszta pára lett a szemüveg. Kábé olyan vakon matattam, mint Esmeralda a brazil szappanoperában. Sebaj, túl voltam ezen is, aztán jött a fizetés. Azt se láttam, hogy mit ütött be Julcsi, találomra szórtam a pénzt a pultra. A kesztyűben a visszajáró is kicsúszott a kezemből és már majdnem megtöröltem a gyöngyöző homlokomat, mikor rájöttem, hogy ez tilos. A kocsiba beszálláskor lerángattam azt a vackot, majd végig fújkáltam a műszerfalat, kormányt, aztán beugrott, hogy a pékhez elfelejtettem bemenni. Megpróbáltam visszavenni a kesztyűt, de össze volt tapadva, így hagytam a picsába, másik meg nem volt nálam.

A pékség előtt egy jó fél órát vártam, még úgy is, hogy csak 4-en voltak előttem. Pista bát nem zavarta a koronavírus, úgy meglapogatta a Jóska hátát, hogy azt hittem az öreg kiköpi a tüdejét. Hol volt még akkor a 65 éven felüliekre vonatkozó korlátozás?! A pékségből kijőve majdnem dobtam egy hátast, fel se ismertem Icukát, aki úgy nézett ki a férjétől elorozott vegyvédelmi öltözékben, mint az Álarcos énekes fellépői. 

Újabb fújás után indultam haza. Eldöntöttem, hogy ez a hóka-móka nem ér annyit, jó lesz nekem két hetente egyszer bevásárolni, van itthon minden, ami meg nincs, az majd nem hiányzik, oszt jó napot.

Szóval már két hete sehol se voltam, locsolkodni korábban se jártam, elvagyok a földeken, meg az állatokkal. Esténként végig böngészem a híreket a neten. A mémek jobban lekötnek, mint a komoly cikkek, de talán nálunk még nincs is nagy baj, Gyurma szerint egyelőre nincs fertőzött a faluban.

Maradjon is így! Majd még jövök!"

Ezt a novellámat csak itt olvashatjátok teljes terjedelmében.

Koronavírus

A rémálom első napjai még az utcán találták. Jött, ment, intézkedett. Ahogy szokott. Nem tudott lassítani. Tervezett, telefonált, szervezkedett. Nehezen akarta elfogadni ezt az új, megváltozott helyzetet.

Nem félt az egyedülléttől, az egész élete így telt. Ez most mégis más volt. A magánynak ezer arca volt. Ennek, ami kint leselkedett, nem volt semmije. Nem társultak hozzá ingerek, nem öltött formát. Eleinte élénken vizslatta a szembejövő idegenek arcát. Felkészült rá, hogy elkapja a pillanatot, biztos volt benne, ő majd felismeri és meglátja a másikon. De nem történt semmi.

Nem akarta feladni a szokásos tevékenységeit, élvezettel szívta be a kissé benzingőzös levegőt és elhitte, hogy a világában rend van. Miért ne lenne? A gyerekek össze-vissza futkostak a parkban, egy fiatal nő kutyát sétáltatott, egy középkorú házaspár kart karba öltve sietett valahová. Egy férfi izzadt trikóban rótta a köröket, míg egy menedzser kinézetű a táskáját a kezében lóbálva hangosan telefonált. Elsuhant mellette egy beöltözött biciklis és a madarak daloltak.

– Nincs járvány, nincs vírus, nincs baj – mantrázta.

Sosem élt át világégést, hiánygazdaságot. Elképzelni sem tudta, milyen lehet, ha elrendelik a kijárási tilalmat és órákig kell sorban állnia, hogy bejusson a kifosztott boltba.

Egyik nap még békésen grasszált a korzón, nézte a vízfelületen megcsillanó napfényt, hallgatta a zsongó embertömeget, aztán hirtelen sötét lett. Komor felhő úszott a nap elé, majd feltámadt a szél, kirántva egy kislány kezéből a félig megrágott csokit, hangos zizegéssel tova sodorva a csokipapírt, mely együtt keringett egy éltesebb korú hölgy virágos kalapjával. Különös tánc volt. Ő csak állt bénultan, miközben a tömeg igyekezett minél messzebb kerülni a hirtelen kerekedett ősztől. Az előző pillanatban még tavasz volt. A virágok nehézkes illata betöltötte a levegőt, a kabátokat a szekrény mélyére száműzték, kardigán se kellett. Egészen addig a borzongató pillanatig. Ekkor értette meg, hogy itt van, nem menekülhet előle. Ideért. A zsigereiben érezte. Valami megváltozott. Az emberekben is.

Másnapra kiürültek a játszóterek, eltűntek az emberek, az ég egész napra sötétbe burkolózott. Hideg lett, a tea keserű, a patika előtt kígyózó sorban a színt csak a zöld orvosi maszkok jelentették. Az emberek gyanakvóan, távolságot tartva, némán vártak a sorukra. Senki nem volt türelmetlen, de a csendben ott vibrált a feszültség. Nem beszélgettek egymással, hirtelen mindenki gyanakvó lett.

Fázósan húzta össze magán fekete dzsekije zipzárját. Belenyugvással állapította meg, hogy se maszk, se kézfertőtlenítő. Egyik gyógyszertárban se volt. Be se állt a sorba. Semmire nem volt szüksége, csak körbe akart nézni. Nem tudta elhinni, hogy egyik napról a másikra ennyire megváltozott a világ. Érezte, hogy többé semmi se lesz ugyanaz.

Egyhangúan teltek a napok, színt csak az vitt beléjük, mikor délutánonként kiült az erkélyre és a szemközti házban lakó meleg párt nézte. A szívébe bele-belenyilalt, mikor a szél felé sodorta nevetésüket. Még ha fájt is, nem tudta levenni róluk a szemét. Ahogy egymással évődtek, kedvesen megsimították egymás karját, rég volt emlékeket idéztek.

Néhány nap után már nem akarta magát a látványukkal kínozni, tüntetőleg engedte le a redőnyt. Közben érezte, hogy eljött, utolérte a kaszás. Egyre biztosabb volt benne, hogy meghal. Nem éli túl a járványt. Reggelente a foszlott szélű köntösben kortyolta el a feketét, majd úgy, ahogy volt, kiállt a márciusi fagyba. Elidőzött a szürke erkélyen a poros virágládák között. Mikor már azt érezte, a hideg a csontjáig hatol, akkor ment csak be.

A karantén napjai összefolytak, egy idő után már nem tudta milyen napot írnak. Nem érdekelte. Az emlékeibe menekült. Egyre hosszabb ideig álldogált az erkélyen reggelente, míg nem egy nap arra ébredt, hogy lázas. A szája kiszáradt, légzése nehézzé vált és mindene fájt, ahogy kikecmergett az ágyból.

A kávé a csapban végezte, ő pedig visszakúszott az ágyba. Egy fess férfiról álmodott, aki csókokkal halmozta el és nevetve súgta a fülébe, örökké együtt leszünk. A hangra riadt fel. A szíve hevesen dobogott, hosszú időbe telt, mire felfogta, csak álom volt. Érezte, hogy közeledik a vég. Megtehette volna, hogy felhívja az ingyenes zöld számot, de tudta, már késő. Őt nem a koronavírus viszi el, hanem a szíve. A darabokra tört, megtépázott szíve, ami a fess férfi után maradt.

Mostanában ezer a dolog, de a cikkírásra mindig jut idő. Aki lemaradt volna, annak ismét csokorba szedtem a publikált írásaimat.

A karantén alatt talán még nehezebb elmenni szó nélkül a hazugságok mellett, magadnak se teszel vele jót. Viszont fontos megszüntetni a családi viszályokat, hiszen ki tudja lesz-e alkalom később elsimítani azokat. És azt hiszem nem most van itt az ideje a szingli ismerősöket bombázni értelmetlen kérdésekkel, de érdemes odafigyelni a túl tökéletesnek tűnő jelöltekre is.

Talán ma azokból van több, akinek kimarad a fodrász, kozmetikus, körmös, mint akiknek rendezettek a soraik. Elődeink szépségtippjeit azonban nem ajánlom kipróbálásra!

Szerintem nem dicsérik meg a marketingest. :p

fotó: shop.rossmann.hu

Egy vers mára József Attilától: Csak az olvassa...

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

fotó: internet/wikipedia

A járvány miatt kialakult helyzetben sokszor nem a versenyzés a cél, hanem a talpon maradás.

Az embereket megosztja, hogy szükséges-e a verseny, van-e értelme. Ha bedobod a témát egy társaságban, azonnal parázs vita alakul ki a jelenlévők között. 

Az, hogy ki hova áll, nagyban függ a saját emlékeitől. Aki gyerekkorából kellemes emlékeket idéz fel a megmérettetéseket illetően, az biztosan a pártolók mellett teszi le a voksát. Akinek viszont kínszenvedés volt minden egyes verseny, az - kis sarkosítással - bizonyára betiltaná az összes versenysportot. 

Mindenkinek van véleménye, de sosem szabad elfelejteni, hogy a verseny a nagy egésznek csak egy szeletkéje. Az önmegvalósítás és a hozott minták, öröklött tulajdonságok nagyban befolyásolják a vélekedésünket a verseny és a versenyhelyzetek során.

A társasjátékon, csapatsortban edződött ember jobb csapatjátékossá válik, mint aki sosem csinált semmit. Sokan csak nyerni szeretnének, holott a versenyben jól megfér az együttműködés is.  A csapatsportok például kifejezetten építenek az egyéni tudásra és képességre. Hiszen ezek összeadódnak és jobb eredményt képesek elérni általa, mint ahol mindenki az egyéni teljesítményére koncentrál. Természetesen az a csapat lesz eredményesebb, ahol a benne lévők közösen dolgoznak a célért és azt gondolják, hogy nem az egyén sikere az igazi siker, hanem a közösségé. Ezt tarthatjuk szem előtt ebben a mostani szituációban is. Közösen kell megoldani és alkalmazkodni az új igényekhez. Csinálhatjuk ezt jól, ha a kollégáinkkal együttműködve dolgozunk ki új eljárásokat.

Hogy a verseny jó-e vagy rossz, arra nincs egyértelmű válasz. Arra hamarabb találunk választ, hogy kit szeretnénk legyőzni. Magunkat-e vagy másokat? Érdemes végig gondolni, hogy a két kérdésből számunkra melyik a meghatározó. Mert nem mindegy, hogy magamat akarom legyőzni, vagy a másikat.  A saját teljesítményemen tudok javítani, a másik munkáját nem tudom befolyásolni. 

A verseny jelen van a mindennapokban is. Az állásinterjún, a párválasztásban, küzdeni kell az iskolába való bejutásért és még sorolhatnám. Fontos, hogy ezekhez a „versenyekhez” megedződjünk. Ahogy azzal sem árt tisztában lenni, mik az erősségeink. Ha tudjuk, hogy jobban működünk csapatban, akkor érdemes afelé orientálódni például álláskereséskor. Ha viszont folyamatosan azon dolgozunk, hogy magunkból hozzuk ki a legjobbat, saját magunkkal versengve akarunk mindig jobbak és jobbak lenni, nekünk találták ki a vállalkozást. Ahol magunk szabhatjuk a feltételeket, mi alakíthatjuk a munkát. 

Aki gyerekként se szeretett versenyezni, még lehet remek munkaerő és biztos támasza a családjának. Az ő ereje a stabilitásában van. Vélhetően rá a kollégái is mindig számíthatnak, a rábízott feladatokat időre elvégzi. Viszont őt nem tudjuk versengéssel nagyobb teljesítményre ösztönözni. 

Érdemes megfigyelni magunkat és a gyerekeinket is versenyhelyzetben, sokat elárul a személyiségünkről.  Ma már meg kell tanítani a gyerekeket nyomás alatt is jól teljesíteni. Fontos, hogy azt éreztessük vele, hogy a szülői szeretet nem a versenyen elért helyezésétől függ. Aki kiborul azon, hogy nem ő nyert a kártyán, a szavalóversenyen, az talán rosszul kezeli a stresszhelyzetet. Ahelyett, hogy ítélkeznénk, elemezzük ki a helyzetet. Attól ment rosszul az adott feladat, hogy túlizgulta magát, vagy egyszerűen mindig ő szeretne a legjobb lenni, netán elkapkodta a megoldást? Egy csomó helyzetre lehet treníroznia magát az embernek. Azáltal, hogy gyakorolja, feszegeti a határait, folyamatosan alakul a hozzáállása. Ha többször kerül ugyanabba a helyzetbe, a végén már erőlködés nélkül is képes lesz megoldani és ez ad egyfajta biztonságot. 

Egy biztos. Versenyzésre senkit nem lehet kényszeríteni, de mégis szükséges időnként versenyhelyzetet teremtetni és megmérettetni magunkat, hogy tudjuk hol tartunk. Nem mások miatt, hanem önmagunkért. Hiszen az egész élet egy nagy verseny!