fotó: internet

Mi kell a szerelemhez? Miért akarjuk mindenáron megmagyarázni az érzést? A gyerekek ösztönösen jobbak ebben is.

A rokonságban mindenféle korú és nemű gyerekek vannak. Az egyik kislány története különösen megkapó. Legyinthetnénk rá, hogy elmúlik, de ki tudja azt előre?!

Az óvoda első hónapjaiban kezdődött. A kisfiú az egyik nap beállított egy csomó szívecskével. Odaállt a lányka elé és ennyit mondott:

- Szerelmes vagyok beléd.

A leányzó se habozott a felelettel: - Én is.

<3 <3 <3

Azóta eltelt már több mint egy év, s ők ketten még mindig "szerelmesek". Olyannyira, hogy igyekeznek az óvodán kívül is időt tölteni egymással (természetesen a szülők támogatásával). Amikor nyáron szóba került, hogy a kisfiú születésnapi összejövetelére kit hívjanak meg, senki mást nem szeretett volna ott látni, csak a kislányt. És a lányka hasonlóan csak a fiú társaságára vágyott a saját születésnapján.

Mi ez, ha nem igazi szerelem? :)

Kövezzetek meg, de gyerekfejjel nem tudtam végig nézni egy részt se a Terminátorból. Erre egészen mostanáig kellett várni.

Az első részen anno azt hiszem, háromszor aludtam el. :) Még jó, hogy nem a moziban műveltem ezt, kár lett volna a belépőért.

Viszont felnőtt fejjel rávettem magam, hogy megnézzem. Az első rész, valljuk meg az igazat, nem kötött le nagyon. Elég gyengécske sztorinak tűnt, gyenge írói háttérrel.

Mivel több ismerősöm is azt mondta, hogy naaa, a második rész, az már valami, folytattam azzal.

És igazuk lett. Eleve a Guns and Roses zenéje telitalálat volt a filmhez, a John Connort alakító Edward Furlong tizenévesen tetszett. :) Jól hozza a flegma kiskamaszt, könnyű volt vele azonosulni ennyi idő távlatából is.

Viszont, amire kínosan ügyeltek, volt egy momentum, ami miatt nálam csillagos ötös a film.Természetesen írói szempontból. Ahogy a mentorom mondaná, csodák nincsenek. És lőn, megjelenik Schwarzenegger, aki a korábbi részben rossz fiú volt, most jóként. Az a történet elején egy kicsit megzavart. Viszont briliáns, hogy Sarah Connor (Linda Hamilton) emlékszik rá. :) Természetesen ezt vártuk, ha már folytatásról van szó.

Ami még nagyon tetszett, a karakter fejlődése. A mezei, naiv lánykából, tudatos és felelősségteljes anya lett. Az első és a második rész közt eltelt időről a fia mesél, de világosan kitűnik belőle, hogy az anyja készült az ítélet napjára. Ezt az elmegyógyintézetben sem felejti el. Tornázik, fitt és erős marad, tudja, szüksége lesz még rá.

A végén meseszerű, hogy a gép képessé válik megérteni a sírás mibenlétét, de egye fene, elfogadom.

Így volt jó a film, ahogy volt. Szerintem megnézem a következő részt is. :p

Magyarországon az alvilági figurák emberrablásait leszámítva, szerencsére nem túl gyakoriak az emberrablások. A gyerekrablás meg aztán végképp nem. Mégis néhány hete ehhez hasonló szalagcímekkel borzolta a média a kedélyeket. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy nem történt semmi ilyesmi. Még csak kísérlet sem.

A hírek az alábbiakat tartalmazták: egy 12 éves kislányt próbált  meg egy középkorú férfi elcsalni az általános iskola elől azzal, hogy "Szia, anyukád mondta, hogy vigyelek haza!"

A rendőrség azonnal nyomozásba kezdett és végül a nyomozás megállapításait alátámasztva a kislány töredelmesen bevallotta, hogy az általa leírt férfi nem létezik, kitalálta a történettel együtt. Nem akart mást, csak több figyelmet szeretett volna az édesanyja részéről kivívni és nem hitte, hogy kiderül a hazugsága.

Az első sokk hatására elkezdődött a "pedagógus-szülő-rendőrség ki a hibás" című magyar egymásra mutogatós játék.

Azzal kezdve, hogy a töketlen rendőrség hiába járőrözik az utcán x-szer naponta, ezt mégsem tudta megakadályozni. Biztosan hibázott az iskola, mert kiengedték a gyereket anélkül, hogy meggyőződtek volna róla, várja-e a gyereket hozzátartozó. És így tovább.

Azért valljuk be, a probléma ettől mélyebb és összetettebb. Főleg annak ismeretében, hogy kiderült, a kislány nem mondott igazat. Addig oké, hogy a szülő figyelmét szerette volna felhívni magára. Ennek ez a szélsőséges esete volt. Magam is ismerek olyan kamaszt, aki évekkel ezelőtt szintén elhanyagolva érezte magát a szülője által. Ő nagyon hamar szexkapcsolatokba bonyolódott, extrém színűre festette a haját, piercinget rakatott be és tetoválást csináltatott. De ezzel sem ért célt. Az intelligenciája révén sok embert manipulált és felhasznált a játszmáihoz, az anyukájával mégsem jutott dűlőre. Sőt, egy idő után már barátai se voltak. Ott az állt a háttérben, hogy a szülők elváltak és az anyuka egy másik férfival új családot alapított, ahol született egy gyermek. A testvérek között túl sok volt a korkülönbség, a nagyobbik hanyagolva érezte magát.

Azok, akik itt a pedagógusok felelősségét vizslatták, vajon a történet mögé néztek? Ez a kislány is lehet, hogy jó képességű, okos és ügyes, manipulatív, aki esetleg nehezebben illeszkedik be. És hogy mitől lesz valaki ilyen? A figyelemhiánytól. Ha nem kapja meg otthon, amire szüksége van, igyekszik játszóteret találni magának. Ha szerencséje van, a közösség megvédi és szeretik. Ha nem ilyen szerencsés, akkor a negatív véleményével, tetteivel tűnik ki, ellenséget szerezve magának.

A mai rohanó világban sok szülőnek elég az, hogy tudja a gyereke jó helyen van (iskolába-edzésre jár), jó jegyeket visz haza (nem kell vele otthon tanulni és megkockáztatom foglalkozni se), így látszólag mindenki boldog. Ha ez megspékelődik egy mozaik családdal, új apa-anya, tesók már is nehezebb a helyzet. Ha a gyerek példaképének tekintett szülőtől azt látja, hogy manipulálással, játszmákkal ér el eredményt akár a családban, akár a tágabb környezetében, a gyerek hamar olyanná lesz, mint a szülő. Csak az ő játszmáit nehezebb felismerni. Eleinte terrorizálja a szűk környezetét. Zsarolja, bántalmazza az osztálytársait, a gyengébbeket. Aztán színes fantázia révén meg nem történt eseményeket kreál. Sajátos eszközrendszert fejleszt ki, hogy felhívja magára a figyelmet. Egy idő után otthon is hazudik, történeteket talál ki, hogy érdekesebbnek tűnjön.

Az megnyugtató, hogy a pedagógusok nem hibáztak ebben az ügyben. Ahogy az is, nem volt még csak emberrablási kísérlet se.

Vajon mit érezhet most ez a kislány? Elégedett azzal, hogy a története bejárta a sajtót? Vagy esetleg szégyelli magát, hogy ilyen eszközökhöz folyamodott? És az anyukája? Ő vajon a szíve mélyén tudhatta, hogy a sztori kitalált?

Engem érdekelne, a hogyan tovább.

Vélhetően az iskolában vagy a tanárok, vagy a pszichológusok tartottak előadást a rendőrséggel karöltve. A családnak pedig talán jót tenne a szakszerű segítség. Hiszen az látszik, hogy nem csak élénk fantáziáról van szó, ez egy súlyos segélykiáltás és ha az anyuka kellően intelligens, akkor igyekszik minden eszközt és segítséget megragadni, hogy az elbillent egyensúlyt a gyerek életében helyre állítsa.

Szurkolok, hogy ez a kislány visszataláljon önmagához!

Aki ismeri nagyimat, tudja, hogy remek humorérzékkel megáldott.

A múltkor szélesebb családi körben szóba kerültek az utazások. Az egyik családtag szájából elhangzott, hogy még sosem repült.

Mami huncut tekintettel rá nézett, majd azt mondta: - Ha nem viselkedsz jól, bármikor repülhetsz. :p

A kacagások után tovább folyt a társalgás.

- Te már voltál törökben, meg görögben is, nem? Úgy emlékszem.

A megszólított hevesen rázta a fejét.

- Nem, nem voltam, csak itt a környező országokban.

Majd nagyi ismét kontrázott: - Görögben, meg törökben nem voltál, de Csörögben, ott már igen!

:)

Kívánok Maminak még sok-sok egészségben és humorban gazdag évet! ;)

Az alábbi cikkekben mélyebb témákat feszegettem.

Például, mit tennél, ha sérülten születne a gyermeked? Vagy mitől van az, hogy elfordulnak a régi barátok az utcán. Lehet, hogy én vagyok túl sok?  Emiatt nehéz a munkahelyen?

Akkor vagy felelős anya, ha társsal együtt vállalsz gyereket? Esetleg mindig másokra bízod a sajátodat?

Elmeséltem András történetét is, aki a saját boldogságáért nem mer kiállni. Illetve Emese cipőmániájáról is esett szó.

Jövök még! ;)

- Néger a férjem, és akkor mi van? – kérdezte Gabi barátnőm még a kilencvenes évek közepén, alig húszévesen, dacosan felszegve a fejét.

Akkoriban összesúgtak az emberek a hátuk mögött, időnként ujjal mutogattuk rájuk, de szerencsére fizikai atrocitás sosem érte őket. Néhány év múlva elváltak. Az okokról nem beszélgettünk, sem akkor, sem később. Sokáig, naivan azt gondoltuk, hogy biztosan a férje bőrszíne miatt történt. Egyikünk se rasszista, de azt hittük, hogy a néma terror, amivel a környezet és Gabi szülei fogadták a vőt, egy idő után vélhetően elhidegítette őket.  Sosem tudtuk meg, hogy mi történt. A férfi visszament Afrikába, a barátnőnk pedig becsülettel felnevelte a fiát. Közben olyan zárkózottá vált, hogy azóta eléggé felszínes a kapcsolatunk.

Ahogy most a facen pörgetem az ismerősök listáját, minden harmadik ismerősöm más nemzetiségű partnerrel van együtt. Angol, német, francia, török, bolgár, amerikai és még hosszan sorolhatnám milyen állampolgárokat fedeztem fel köztük. Mindenki mosolyog a képeken, a multikulturális környezet kinyitotta az ismerkedésre a lehetőségek ajtaját és sokan élnek vele. Házasságban, kapcsolatban, boldogan. Nők, férfiak vegyesen. A legtöbb kapcsolatban az angol, kisebb hányadában valamelyik fél anyanyelve a közös nyelv.

A gyerekeknek előnyös egy ilyen kapcsolat. Toleránsabbak lesznek azáltal, hogy más közegben is fel kell találniuk magukat, más szokásokat, életformát sajátítanak el, más kultúrát is megismernek. A többnyelvűséggel mindenképp előnnyel indulnak az életbe és ha több országban is élnek gyerekkorukban, felnőttként sem okoz majd nehézséget, hogy neki vágjanak a világnak. Magabiztosabban állnak helyt ismeretlen helyzetekben, kihívásokban és idegen országokba is bátran indulnak.

A más nemzetiségűekkel létesített kapcsolatok épp úgy végződnek, mint az azonos nyelvet beszélőké. Vannak, akik együtt maradnak és akadnak, akik végül elválnak.

Nemrég olvastam Pradyumna Kumar Mahanandia és Ann-Charlotte von Schedvin történetét. Az övéké jobban végződött, mint Gabié. Az 1949-ben született férfinak nem volt könnyű élete. A legalacsonyabb kaszt tagjaként esélye sem volt kitörni a szegénységből. Mégis azt jósolták születésekor, hogy művész lesz és a jövendőbelije messzi földről érkezik. A férfiból festő lett és 1975-ben a jóslat másik fele is valóra vált. December 17-én találkozott a svéd lánnyal, három hetet töltöttek együtt, majd a lány visszautazott Svédországba. Egy év és hat hónap múlva a férfi úgy döntött, hogy szerelme után megy.  Vett egy biciklit és közel 6500 km-t tekert, hogy újra magához ölelhesse a lányt. Az azóta eltelt időben két gyerekük született és a férfi elismert művész lett.  A férfi mindig azt mondja, hogy a kapcsolatuk titka az egymás iránti nyitottság. Meg az, hogy megértsék és tiszteljék egymás életét és kultúráját. Azt hiszem, ők üdítő színfoltot jelentenek a multikulti kapcsolatokban.

Én mégsem tudnék más nyelvű és nemzetiségű férfival élni. Sőt! Nem csak élni, de a barátságon túl mást sem tudok elképzelni.

Nincs bajom velük. Egyszerűen az jelentené számomra a nehézséget, hogy kifejezzem magam. Márpedig nekem ez a szeretetnyelvem. Nem tudnám elmondani azt, amit érzek úgy, ahogyan azt egy azonos kultúrából és nyelvi közegből érkezett személlyel megtehetem. Félreértésre ad okot egy rossz hangsúly, vagy egy indulatból odavetett mondat.  Ráadásul talán nem elég kifejező egy másik nyelv.  Például az angol „love” igével ellentétben a magyar megkülönbözteti a „szeretlek, kedvellek, szerelmes vagyok beléd” formákat. Nem hiába nehéz és szerintem a leggyönyörűbb nyelv az anyanyelvünk!

De az azonos nyelv ellenére is simán félreértjük egymást. Számomra nagyon fontos, hogy a másik kristálytisztán értse a mondandómat. Annak minden nüansznyi rezdülésével együtt. Hogy értse, amit mondok és véletlenül se értsen félre!

Minden médium tele van a hírrel. Tragikus hirtelenséggel elhunyt Gesztesi Károly.

Hallom a hőzöngőket, hogy nem kell rajta csodálkozni, tett érte, várható volt. Való igaz, nem élt szentként. De igyekezett az életmódján változtatni és sosem tagadta, ha hibázott. Vállalta önmagát és a tetteit elesettebb, vagy rosszabb pillanataiban is. A lapokban sem csak akkor nyilatkozott, mikor minden szép volt körülötte. Nem cukormázas sztár volt.

Nem ismertem személyesen. Mégis mélységesen átérzem a gyerekei és hozzátartozói fájdalmát. Elveszíteni egy apát, mindig óriási trauma. Főleg, ha az apának 56 év adatott meg. Főleg, ha a gyermeke még nem önálló.

56 év nem sok. Ennyi idő alatt csak elindítani tudod a gyerekeidet az életbe, de hosszan kísérni nem. Infarktus. Így szólnak a hírek. A lehető legalattomosabb betegségek egyike. Szinte nincs előjele, a kisebbet akár lábon is kihordod. Aztán bumm, a következő leterít és vége.

56 év. Mi fér bele ennyi időbe? Nem sok, ha elpazaroltad az éveidet. Ha későn eszméltél. Gesztesi szerette az életet. Időnként talán túlságosan is. Jó szerepeket kapott, remek társakat, kiváló szinkront. Mindannyian kicsit családtagnak érezzük. Kapásból fel tudunk sorolni egy csomó külföldi színészt, akinek ő kölcsönözte a hangját, a film- és színházi szerepeiben is maradandót alkotott, mindannyiunknál naponta otthon volt. Szerettem a sajátos és összetéveszthetetlen orgánumát. Szerettem a nevetését. Jóízűnek, őszintének hangzott.

56 év. Lehetett volna még több… Nem vigasztalja a szeretteit, hogy maradandó az életműve, ahogy az sem, hogy a nagy emberek mind túl korán mennek el.

56 év. Van-e jogunk bírálni? Kétségbe vonni, negatív véleményt alkotni a jó és rossz pillanatokról? Méltó módon emlékezni és tiszteletteljesen gyászolni igen, arra van jogunk.

Tragikus a színész halála. Mert apa volt, társ volt, kolléga, jó barát, mert tele volt tervekkel, mert nem így kellett volna történnie…

Egy újabb nagyformátumú színész erősíti az égi társulatot.  A családtagoknak csak a kérdések és a mi lett volna, ha valamit másképp csinál/csinálnak örök dilemmája maradt. Sosem múlik el a gyötrő érzés. Az ész hiába tudja, a szív nem fogadja el, hogy nem lehetett megmenteni.

50 perc. Ennyi ideig próbálták újraéleszteni. Nyúlfarknyinak tűnik, de valójában hosszú idő. A mentő mellett toporogva, vagy a defibrillátort nyomogatva végtelenek a percek két szívdobbanás között. A mentősök mindent megtettek, tudásuk legjavát adva. Minden perc számított és mégsem sikerült.  

A hirtelen halál egy dologra kőkeményen rákényszerít. Hogy azok, akik itt maradtak felálljanak. Mert az életnek mennie kell tovább. Nem lesz sétagalopp, nem fog elmúlni a fájdalom, de muszáj felállni annak, aki itt maradt.

Emlékezzünk a játékára, a pozitívumokra. A hibáit pedig nagylelkűen bocsássuk meg. Mert EMBER VOLT, egy közülünk.

Gesztesi Károly élt 56 évet. Legyen könnyű neki a föld!

fotó: blikk.hu/internet

Boldog Új Esztendőt kívánok!

fotó: internet

Unokaöcsémet foglalkoztatja a Mikulás, a Jézuska és a hogyan találnak ránk című kérdéskör.

Mikulás előtt aggódott, hogy nem talál oda hozzájuk, mert tavaly karácsony előtt költöztek új helyre. Néhány nap választott el a Karácsonytól, mikor megjegyezte.

- Tudom, hogy talált oda hozzánk a Mikulás. Biztosan a Jézuska mondta neki, hogy hol lakunk, mert ő már tavaly is volt nálunk. :D

Aztán folytatta.

- Képzeld, a fát apa hozza.

Én: - Nem a Jézuska?

Ő: - Nem, nem, láttam mikor apa hozta.

Na bumm..

Mondom neki: - Lehet apa hozta, besegít a Jézuskának, akinek sok dolga van, hogy neki már csak az ajándékot kelljen mindenhol a fa alá tenni.

Nem is esett róla több szó. ;)

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden kedves Olvasómnak!

fotó: saját

Mikulás reggelén orvosnál volt jelenésem, ezért úgy időzítettem, hogy közben el tudjak még néhány dolgot intézni, amire munkaidő után nem lett volna lehetőségem.

Nem keveset talpaltam és utaztam széles fővárosunkban keresztül-kasul, igénybe véve mindenféle tömegközlekedési eszközt. Amikor már a munkahelyem felé tartottam, a metróbejáratnál szembesültem vele, hogy nincs meg a bérletem. Lázasan kotorásztam a kabát és táskazsebekben, eredménytelenül. Azonnal tudtam, nagy a baj. Nem otthon maradt, hanem kirántottam a zsebemből, mert a nap folyamán már mutogattam.

Teljesen magam alatt voltam, mire beértem. És aznap valljuk be, nem voltam épp a helyzet magaslatán. Hó eleje lévén nem hiányzott a dupla kiadás. Azt sem tudtam felidézni, vajon hol húzhattam ki, mert a telefonnal azonos zsebben volt, azt pedig igen gyakran vettem elő, hol telefonálni,  hol az időt megnézni, hol meg az üzeneteimet csekkolni. Hiába küzdöttem, mint disznó a jégen, nem ugrott be.

Aztán győzött a racionális énem. Végig telefonáltam a helyeket, ahol jártam, majd következett a BKK és a MÁV talált tárgyak osztálya. És ezen a ponton elgurult a gyógyszerem. A vonal túloldalán mindenütt készségesen közölték, hogy nem áll módjukban az elveszett bérletet pótolni. Posztoltam jó pár csoportba és sokáig úgy tűnt hiába, a bérletkeresősdi nem vezet eredményre. Megadtam a paramétereit és elmondtam, hogy a BKK szelvény mögött a régi bérletem is ott van, amin még fénykép és lakcím is szerepel. Hátha így könnyebben megtalálnak...

A munkanap végén elmentem a Keleti pályaudvarra a MÁV személyes ügyfélszolgálatára. Nálam volt a bérlet fénymásolt példánya, kezemben a telefonon a fizetési igazolás. Naivan azt gondoltam, határozott fellépéssel és ezzel a két aduásszal simán szerzek egy másik bérletet, vagy adnak egy utazásra jogosító igazolást. Hiszen minden alkalommal bediktálom az igazolványszámomat a bérletvételkor, csak van nekik erről valami nyilvántartásuk. Ha vezetnek statisztikát, simán látható, hogy minden hónapban évek óta igénybe veszem a szolgáltatásukat. Szóval optimistán indultam neki, lesz másik bérlet.Hát nem ez történt. A cinikus ügyintéző a vállát vonogatta és közölte, hogy adathamisítás miatt nem áll módjukban másik bérletet kiállítani, meg még hiteles másolatot sem. Nincs már meg a nyomtatási képe az egy hete vásárolt havibérletnek.

Nem értettem. a 21. században mikor mindennek van nyoma, két nyomós "bizonyítékkal" sincs lehetőség új bérletet szerezni?! Úgy, hogy nem 200 Ft-ról beszélünk... Mindkét cég korszerűtlen, rugalmatlan és kábé a nullához konvergál a szolgáltatásuk színvonala és akkor még ez is. Vedd meg paraszt duplán a bérletet akkor is, ha mondjuk 70.000,-Ft-ba kerül és a fizetésedből alig tudod kigazdálkodni és a munkáltatód így már nem fizeti ki!!! A két ügyintéző csak "kedvesen/ironikusan" mosolygott, hogy megint egy hülye, aki elhagyta a bérletét és akin megint szép kis summát lehet bevasalni.

Értem én... Megértem, hogy kötik a szabályok őket, de nem hiszem, hogy egyik cégnél sincs egy épeszű alkalmazott/vezető, aki javasolná, hogy reformálják meg ezt a rendszert. Sejtem mi lehet az oka. Nem igazán nyereséges egyik cég sem, így lehúzzák azokat a szerencsétlen lúzereket, akik elhagyják a bérletüket. Gyanítom ettől se lesz sokkal beljebb a büdzsé.

Eléggé felpaprikázva értem haza. Útközben osztottam-szoroztam és rájöttem, az idő se nekem dolgozik. Minden várakozással eltelő nappal súlyos ezrek esnek ki a zsebemből. Nem igazán emberbarát hangulatban értem haza.

És akkor itthon várt a csoda!

Nem, nem a bérletem volt bedobva a postaládába, de kaptam egy üzenetet. Hogy értsétek, kezdem az elején. Két telefonom van. Az egyik titkosítva, a másik meg biztonsági tartalék, de mindig üzemképes. Ezt a másodikat sosem viszem magammal, így most is itthon várt. És veszettül villogott. Azt hittem merül és mikor megnéztem a kijelzőt, egyből hevesebben vert a szívem. Egy ismeretlen számról volt nem fogadott hívás és sms, hogy megtalálták a bérletemet és keressem az adott számon az átvétel végett.

Azonnal hívtam. Alig csengett ki párat, felvették. Egy kedves hölgy elmondta, hogy a barátnője találta meg a buszon és beírták a címemet, nevemet a telefonszám keresőbe, így adta ki a számomat a rendszer. Időpontot egyeztettünk másnapra. Egy lépést se kellett pluszban tennem, Ildikó a munkahelyemre hozta a bérletemet.  :)

Nem győztem neki elég hálás lenni és olyan jó volt megtapasztalni, hogy vannak még rendes emberek. Sokszor közönyösnek és felületesnek gondoljuk a körülöttünk lévőket, aztán egy ilyen eset alkalmával kiderül, hogy nyugodtan lehetünk optimisták, nem haltak még ki a jó emberek!

Ezzel a poszttal szeretném megköszönni Ildikónak és a barátnőjének, hogy a vizsgájuk előtt még örömet szereztek azzal, hogy elhozták a bérletemet! Szurkoltam nekik, remélem a vizsgát sikeresen teljesítették és az ő hétvégéjük is olyan jól sikerült, amennyire én örültem a visszakapott bérletnek! :)

Korábban beharangoztam az Aposztróf Kiadó által megjelentetett Dimenziók 10 kötetet, melyben 55 novella kapott helyet. A kiadó szokás szerint színvonalas műsorral és remek kiadvánnyal készült.

fotó: saját

Számomra külön örömet jelentett, hogy a barátaim is a díjazottak között voltak. Lásd Molnár Kitti blogját. Ő például külön díjat kapott Varga Péter Ivánnal együtt. Bereczk Imola pedig elhozta a második helyezettnek járó díjat. A díjazottak névsorát  itt olvashatjátok.

Az én novellám most nem ért helyezést, de büszke vagyok rá, hogy a kötetbe került. Jól megférnek, közel egymáshoz Baliné Kozma Anikó írótársam művével.;)

fotó: saját

A folytatást keressétek a kötetben! ;)

A bemutatót Nagy Milada, a kiadó társtulajdonosa nyitotta, majd Osváth László József tartott egy rövid összefoglalót a beérkezett pályamunkák sokszínűségéről.

fotó: saját

Az előadást Szűcs Tamás gitárművész játéka tarkította és a végén Dunai János kóstoltatta meg velünk az A'Capella szőlőbirtok djnyertes borait.

fotó: S.Judit

Az idő gyorsan elrepült, a hangulat remek volt, a 88 éves nagyim is kitűnően szórakozott. Péterrel már másodszor dedikáltunk együtt, remélem ez hagyománnyá válik. ;)

Sajnálhatjátok, ha lemaradtatok róla! :)

Ügyintézés a szolgáltatónál. *

A munkatárs az ügyfél beazonosításához megkérdezi a nevét és születési idejét. Begépeli az adatokat a kompjúterbe, majd megkérdezi:

- Az édesanyja neve Kovács Etelka, ön pedig Nyíregyházán született, ugye?

Az ügyfél tagadólag rázza a fejét.

- Nem, nem, anyámat Szabó Annának hívják és Budapesten születtem.

Az ügyintéző készségesen keresgél az adatbázisban, aztán meglepődve mégis csak elkéri a férfi személyi igazolványát.

- Uram, a születési hely és az anyja neve stimmel, de ön mégsem 1951.03.21-én született, hanem 1964.09.05-én az igazolványa tanúsága és rendszerünk adatai alapján.

A férfi fülig vörösödve:

- Elnézést, egy kicsit megkavarodtam.

:D

ui: Hogy téved valaki egy évtizedet és sok napot a születési dátumát illetően?! :p

*Az eset megtörtént, az adatok kitaláltak!

Társkeresés tinderen, más netes társkeresőn? Nem! Még mindig akad, aki az újságok hasábjain keresi az igaz szerelmet.

Megértem, hogy az idősebb korosztály esetleg ragaszkodik a levélpapírhoz, a személyesen megírt sorokhoz, de vajon a fiatalabbakat mi vonzza az ismerkedés ezen formájában?

Egy neves hetilap külön rovatot tart fent a társkeresőknek. Néha belekukkantok, amikor a mellette lévő hasábokon lévő cikkel végeztem. Amit legutóbb ott olvastam, megdöbbentett. Illetve, ha pontosan akarok fogalmazni, teljesen kiverte a biztosítékot.

Korosztályombeli férfinak keresnek a szülei párt. Nem elég, hogy a szülők keresik, az általuk fontosnak vélt értékrendet is leírják a fiuk pozitívnak titulált tulajdonságai után. A férfi erényei között szerepel, hogy diplomás, műszaki állással rendelkező, nem link, biztos hátterű, kellemes, jellemes. Elemezhetném ezt is, de talán az megbocsátható, hogy az ember a gyerekét ilyennek látja. Vagy ilyennek akarja látni.

A másik oldal, ami egy csomó kérdést felvet bennem. A nő legyen szép, derűs, vonzó, jó alakú, régi emberi, női erkölcsi értékeket valló. Válaszát saját kézírású fényképes levéllel küldje meg. 

Biztos a jó szándék vezérli az ilyen ősöket, de engem egyszerűen elképesztett. A kicsi fiuk életképtelen? Hiába diplomás, magától nem tud megfogalmazni egy épkézláb társkereső mondatot? 40 felett nem ismeri az ismerkedési csatornákat? Vagy lehet, hogy az újrakezdés után még nem áll készen az új társra, de a szülei be akarnak segíteni?

Magam elé képzelem azt, aki erre válaszol. A szép nőt, aki derűs. A szépség mindenkinek más és más. Sosem tudtam értelmezni. A szépség nálam egyenlő a jó kisugárzással, a pozitív életszemlélettel, az önazonossággal, a stabil erkölcsi értékrenddel. Vajon a szülőknek mi a szép? Nekik kell, hogy tetszen a nő? Mentségükre szóljon, a kisfiukat is jóképűnek titulálták. Aztán a következő. Legyen jó alakú. Hm… Talán arra gondolhattak a szülők, ha jó alakja van, biztos kihord egy gyereket. Vagy kettőt. Derűs. Ez egy szép szó. Nálam kicsit szinonimája annak, aki alapvetően kiegyensúlyozott, de nem feltétlenül boldog, inkább olyan belenyugvó. Régi emberi, női erkölcsi értéket valló nőt keresnek. Az milyen? Háztartásbeli, aki kiszolgálja az urát és csak a családnak él? Akinek a férje szava szent és nincs véleménye? Aki nem keres jobban, mint a párja? Aki elvárja, hogy eltartsák? Egyszerűen nem tudom ebben a hirdetésben azt a nőt látni, aki kedves, szerény, családra vágyik, komoly kapcsolatai voltak csak és arra vár, hogy valaki királynőt csináljon belőle.

A kézzel írott levél mit mond el az írójáról? Annyira kevés alkalommal írunk már kézzel, hogy aki nem gyakorlott benne, annak néhány sor után macskakaparásszerű lesz az írásképe. Más cirádás, gyöngybetűkkel ír, ami lehet elsőre vonzónak tűnik. Viszont, ha megmutatnánk egy grafológusnak, kiderülne egy csomó kevésbé vonzó tulajdonság az írójáról.

Az egész hirdetésben a fényképet értem. Megnézik, kielemzik, már ha lesz mit. De tételezzük fel, hogy a nő egész alakos fotót küld. A szülők megvizsgálják, összevetik a levéllel, aztán eldöntik, hogy tovább ajánlják-e csemetéjüknek az adott nőt.

A cikkem feltételezéseken alapszik. Nem látok sem a szülők, sem a fiuk, sem a leendő válaszadók fejébe. De engem kiborít ez a húspiacra jellemző keresési mód.  Az első gondolatom az volt, hogy egy irányítható cselédet keresnek a gyerekük mellé.

Most őszintén. Te válaszolnál egy ilyen levélre? Én biztosan nem. De érdekelne a történet elő- és utóélete. Egy szociológiai, pszichológiai tanulmány biztos kijönne belőle.

Az írói oldalamon hírül adtam, hogy az Aposztróf Kiadó novelláskötetébe ismét beválogatták egy novellámat.

Ezen a linken olvashatjátok a pályázat eredményét.

Álljon itt a könyvbemutatóra szóló meghívó. A  jó hangulat garantált!

fotó: Aposztróf Kiadó

Én ott leszek, gyertek, gyertek! :)

Ha lemaradtatok volna.

Az érdekességek és hírességek sorában kihagyhatatlanok az alábbi cikkeim. ;) Obama nejéről és az érdekes múzeumokról is írtam nemrég.

Az öletés jótékony hatása és a megéri-e szenvedni a boldogságért kérdéskörét feszegetik a következő cikkek. Az ettől újabbakat később hozom.

A Váci Irodalmi Szalon VII. évadának első vendége Geszti Péter volt. Nem citálnám ide a kreatív szakember önéletrajzát, de az este néhány értékes gondolatát mégis megosztanám veletek, kiragadva a műsorból a hozzám legközelebb álló részt. A több mint egy órás műsort teljes terjedelmében sajnos nem tudom átadni.

Kamaszkoromban ment az ÁSZ című műsora a televízióban, ott szerettem meg a munkásságát. 1989 amúgy is mérföldkő volt, nem csak az én életemben, de az országéban is. A rendszerváltást követően kinyíltak a kapuk és izgatottan vártuk a csodát. Azt, hogy nálunk is kapni lehet majd mindent, gondtalanul utazhatunk külföldre és így tovább. Mindenki pozitívan és nyitottan állt az új dolgokhoz. Ebbe az érába született meg kedvenc zenekarom, a Rapülők együttes.

fotó: internet

Hogy mitől volt ez akkora szám a rendszerváltás utáni időszakban? Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell menni az időben. 

Geszti Péter a zenekar alapítása előtt már dalszövegeket írt az Első Emeletnek, úgy, hogy nem tudta mi fán terem a szövegírás. Az a tézis, hogy a siker és a minőség között nincs összefüggés, ezekben a szerzeményekben remekül megmutatkozott. Az Első Emelet a 80-as évek közepén néhány évig a csúcson volt, aztán a siker megkopott. Geszti ekkorra elvégezte a magyar-történelem szakot az ELTE főiskolai karán és tisztán látta, hogy a szövegei csiszolásra szorulnak. Mivel világ életében kísérletező kedvű volt, a diplomamunkáját is Karinthyból írta, neki köszönheti, hogy rátalált egy sajátos hangra. Karinthy egyik rövid története terelte a rap szövegek felé. Nyelvi játékokkal kísérletezett, megpróbált úgy szöveget írni, hogy milyen lenne az, ha nem dalban öntene formát, s akár az ő hangterjedelmével is lehetne „énekelni”.  Jó néhány ilyen szösszenetet megírt, konkrét cél nélkül. Közben műsor vezetett a Danubius rádióban, ahol nyitott és fogékony volt a külföldről beáramló zenére és műsorvezetésre egyaránt. Azzal szórakoztatta a hallgatókat, hogy megfigyelte, mennyi a zene introja, míg énekelni kezdenek. A szünetekre ő néhány soros szövegeket írt, melyet felmondott. Így ő kapta a rádiónál a legtöbb levelet, azzal, hogy jó lenne, ha csendben maradna, mert nem tudják kazettára rögzíteni a számot a hallgatók! �

fotó: internet

Gesztire ma is jellemző, a nyitottság, játékosság, rugalmasság, amit remekül használt a Rapülőkben. Ugyan hangszeren nem játszik, de rátalált valamire, ami újszerű és itthon teljesen ismeretlen volt. Ebben az időszakban már odafigyelt rá, hogy a szövegei olyanok legyenek, amihez később is büszkén adná a nevét. A Rapülők számai olyanok voltak, mint a gyerekmondókák. Újszerű volt, ahogy a formailag összegyúrták, a nyelvi síkjai, a szójátékok és a ritmizáció. Groove-okra épült, amit más abban az időszakban nem használt.  Pimasz és felszabadult volt, könnyed formájú zene, amiben a mély mondandót első hallásra talán meg sem találtad.  Az akkori bizakodás köszönt vissza a zenében, a rendszerváltás utáni jó energiák vitték előre a zenekart is.  A mindent lehet érzése. Ezért állhatott ki rövid nadrágban Berkes Gabi a színpadra, ezért hangozhatott el a Zúg a Volga anélkül, hogy bárki sértőnek érezte volna.

A zenekar mégis két évet élt csak. Ennek az Első Emelethez van köze, ahol megtapasztalták a srácok, milyen az, ha a csúcs után jön valami, ami nem olyan jó. Ezt az érzést szerették volna elkerülni. Geszti többek között arról is mesélt, hogy eredetileg nem ők zenéltek volna. Ő rendületlenül gyártotta a dalszövegeket, amivel Szentmihályi Gábor Michel házalt a kiadóknál. Mindenhonnan elhajtották őt azzal, hogy Magyarországon nincs rap zene és igény sincs rá. Abban bíztak, hogy találnak majd valakit, aki ebben meglátja a fantáziát és srácokat, akik ezt előadják. Nekik meg kis túlzással csak a jogdíjat kell otthon várni. Közben Geszti demora vette a szövegeket és Michel javasolta, legyen ez az ő szóló albuma. Geszti viszont úgy volt vele, ha ez bukás lesz, nem szeretné egyedül csinálni, így végül meggyőzte a srácokat, hogy adják elő hárman. Berkes Gábor örült, hogy rövid nadrágban ugrálhat a színpadon, mert mindig ezt akarta. A motiváció néha csak ennyi és nem több. :) A Rapülők végül megállta a helyét.

Hallgassátok meg a zenéket a fentiek tükrében, ugye milyen érdekes ennyi idő távlatából rálátni a magyar rap kezdetére?

Geszti sikerét abban határoznám meg, hogy önazonos tudott maradni és mindig kellő kíváncsisággal fordult az új dolgok felé. Hogy őt idézzem: „A népszerűség nem jár egyébként és nem tart örökké.” Amit elé rakott a szerencse azt jó érzékkel és szorgalmasan fogta meg és soha nem élt vissza vele. Hisz abban, hogy holnap is érdemes felkelni.

Én pedig hiszem, hogy ha valaki nyitott és érdeklődő, az bárhol megállja a helyét, bármilyen körülmények között feltalálja magát, vagy felfedez új dolgokat, létrehoz egy új műfajt.

A könyvet még nem olvastam, de sorban álltam érte másfél órát. Szerencsére az idő kellemes volt, az összeverődött társaság remek és még az eső is elkerült.

Viszont a szervezéssel volt némi baj. Mutatom.

fotó: saját

Amíg a szem ellát, mindenütt emberek, akik a kávézót három oszlopban próbálták megközelíteni. A bejárat előtt már nem sorok voltak, inkább csak tömeg. A kép túloldalán a Dohány utcáig ért a sor vége. Sehol egy kordon, sehol egy szervező, aki eligazította volna az embereket. A kávézóba viszont már csak két ajtón lehetett bemenni, ez nem csak lassította tömeget, de torlaszok is kialakultak. Viszont meglepő módon mindenki higgadtan kezelte a helyzetet, nem volt (legalábbis a mi oldalunkon) lökdösődés, kiabálás, a sor szépen haladt. Jól esett, hogy időnként a felszolgálók nagy tálcákon kávét hordoztak körbe, amit aztán az emberek kézről kézre adtak tovább. 

Várakozás közben a kezembe került egy promóciós füzetecske, a tartalma alapján a könyv ígéretesnek tűnt. Már a fülszöveg elolvasása után is ezt éreztem. Jókat beszélgettünk a sorstársakkal, így egészen elviselhetővé vált a várakozás és egyszer csak azt vettem észre, hogy már a lépcsőn állok.

A bejáraton átjutva lehetett a könyvet megvásárolni, az eladók rutinosan és remekül navigáltak, intézték a pénzügyeket, osztották a könyveket. Külön sor volt azoknak is, akik csak könyvet vettek, de nem íratták alá.

A benti soroknál se sokat javult a helyzet - már, ami a tömeget illeti -, jó magyar módi szerint a cipzár elv nem működött, de legalább itt már akadt kordon.

fotó: saját

Frei türelmesen állta a rohamot, kedvesen dedikálta a könyvet, csacsogni vele nem volt idő.

fotó: saját

Sokan attól tartottak, hogy elfogynak a könyvek és csak a meghirdetett óráig tart a dedikálás, ám a szervezők folyamatosan kommunikáltak a facen a tömeggel. Megnyugtattak mindenkit, hogy könyv nélkül senki se megy haza. :D

fotó: saját

A vonaton belekezdtem. Szerencsére a végállomásig utaztam, különben fent maradtam volna, annyira belefeledkeztem az olvasásba.

Mindenkinek jó szórakozást!

A médiában is sokat szereplő közfoglalkozást betöltő híresség nevét nem írom le. Ő is csak emberből van, de azért az alábbi történet nem csak vicces lesz, tanulságos is.

A barátaim egy étteremben vacsoráztak, mikor bejött a - nevezzük így - Híres Ember. Az étteremben egy pillanatra megállt az élet, aztán mindenki folytatta a vacsoráját és a társalgást. Azt mindenki tudja, hogy a televízió torzít, ott mindenki kicsit másképp néz ki, így a barátaim nem voltak benne biztosak, hogy tényleg a Híres Emberhez van-e szerencséjük. Szó szót követett, valaki szerint nem ő volt az, mások meg állították, hogy de, életnagyságban ő az. Távozáskor a barátnőm nem bírta tovább. Odasétált a másik asztalnál vacsorázókhoz, udvariasan jó estét kívánt, aztán megkérdezte:

- Maga a Híres Ember?

A férfi, ránézett és igennel felelt. A barátnőm annyit válaszolt, hogy:

- Akkor jó. További szép estét, viszontlátásra.

Ezzel ott hagyta a megrökönyödött párost.

Néhány nap múlva a párjával sétáltak, amikor jött egy autó és majdnem elütötte őket. A barátnőm elég vehemens típus, pár lépés volt a lámpás kereszteződésig és az autót megállította a piros lámpa. A barátnőmnek se kellett több, melléjük érve feltépte a jobb egyet, behajolt és gondolkodás nélkül kiosztotta a kocsiban ülőket. Azok a meglepetéstől szólni se tudtak. A jobb egyben ülő kölyök szorongatta a mekis üdítőjét a sofőr pedig alig bírt kinyögni egy elnézést kéreket.

A barátnőm befejezte a mondandóját, akkor szembesült vele, hogy ki ül a volánnál. Ránézett a férfira és csak annyit kérdezett:

- Maga az?!

Mert a sofőr nem volt más, mint a Híres Ember. :)

Nem a Mindenszentek és a Halottak napja időpontját szeretném tisztázni veletek, sokkal inkább a temetőbejárás időpontját.

Mindegyikünknek van valakije odaát. Van, akinek a helyi temetőben nyugszik a szerette, másnak át kell utaznia hozzá a fél országot. Nincs is ezzel baj.

Azzal számomra már sokkal inkább, hogy mikor teszed ezt?! Csak a kötelező körök vannak, ilyentájt mész a temetőbe? Vagy eljutsz máskor is? Faluhelyen még mindig fontos, hogy Mindenszentekre rendbe legyen téve a sír, aki a temetőbe megy viseljen feketét és így tovább.

Személy szerint én azt vallom, hogy mindenki cselekedjen saját belátása szerint. Ha évente egyszer megy a temetőbe, tegyen úgy. Ha minden héten ott van, legyen úgy. Aki vallásos, teremtse meg vallásának megfelelően a kapcsolatot az elhunyt szerettével. A kispadon ülve a sír előtt, beszélgetve ott, vagy máshol, az tegyen úgy. 

Mindenki addig él, míg emlékeznek rá. Ezt megtehetem itthon is, az élők körében, nem kell hozzá a temetőbe menni. Van, akit megnyugtat, hogy biztos pontként a temetőben ott van a sír, meg lehet simogatni a fejfát, gondoskodni lehet az elhunytról holtában is. Friss virággal, vízzel és így van jól.

Nekem tetszik – már ha illik ilyet mondani – a szórásos temetés, akkor is, ha ez a temetőben történik, meg akkor is, ha a szabadban. Aki életében rendelkezik arról, hol szeretne nyugodni, annak a kérését illik tiszteletben tartani. De kissé elkorcsosult a világ, ma már sokat nyomnak a latban a piszkos anyagiak. Van, aki nem teheti meg, hogy koporsót és sírhelyet vásároljon, urnát vesz és hazaviszi a hamvakat.

Ha már Halottak napja. Lehet, nekünk nem fontos, hogy a temetőbe menjünk. De gondoljunk például a nagyszülőkre, akik örömmel sütnek-főznek, mert tudják, ilyenkor összejön a rokonság és a temetőlátogatás után mindenki benéz egy szóra. Becsüljük meg, ha van ilyen rokonunk, de erőn felül, csak azért, hogy az elvárásoknak megfeleljünk, nem kell most a temetőbe és rokonlátogatásra menni. Ha mégis lelkiismeret-furdalás gyötörne az elmaradt körök miatt, szervezzük meg magunk akkorra, amikor nekünk jó.

A hagyományokat ápolni kell, ám mégis tegye ezt mindenki úgy, ahogy neki a legjobb. A mai világban mindenki rohan. Azt látom, hogy az élőkkel se gördülékeny a kapcsolattartás, nyűg a vasárnapi ebéd, a kötelező születésnap, évforduló. A temetőjárat se kivétel ez alól. A „mit fog szólni Manci néni, hogy a szüleid/nagyszüleid sírjára nem vittél friss virágot”? Kit érdekel ez, őszintén? Sokkal fontosabb, hogy én tudjak megemlékezni róluk úgy, ahogy nekem jó.

Nem vagyok vallásos és azt sem szeretem, ha megszabják, mit, mikor, hogyan és hol kellene éreznem. Szépek a temetők ünnepi fényekbe öltöztetve, de megette a fene, ha az, aki ott nyugszik, csak ilyenkor jut eszembe. Vannak olyan elhunyt családtagjaim, akiknél évek óta nem voltam, mert nagyon messze helyezték őket örök nyugalomra. Ettől függetlenül gondolok rájuk. Itthon a lakás csendjében, a zúgó folyóparton, az erdei sétányon. Ott, ahol épp eszembe jutnak.  Ne csak a kötelező körök legyenek. Az élőkkel se. Ha már nem jutunk el hozzájuk, a telefont fel tudjuk emelni. A semmitől az is jobb. Nem kell megvárni, míg késő lesz…

Én mindenkinek meghagynám a szabad választás jogát és nem köteleznék senkit temetőlátogatásra.

2019.10.26-án Vácott az érdeklődők megtekinthették az emeletes vonatot. Szakszerű tájékoztatást követően a kíváncsi emberek birtokba vették a szerelvényt. A vonat mellett a gyerekeknek kitűzőt, hűtőmágnest kaptak, színezhettek, vonatos textilt varrhattak és a teaszürcsölés után lufival és élményekkel gazdagabban távozhattak.

Fentebb a szakszerűen megírt hír. :D Lentebb, amit én láttam. :p

fotó: saját

Elsőre azt mondanám, hogy az emeletes vonat nagyon tetszetős dizájnú, de vannak olyan hibái, ami miatt vélhetően nem nyeri el maradéktalanul a nagyközönség tetszését.

fotó: saját

Például, ahogy a mellékelt képen is látszik, egy átlagtól néhány centivel magasabb személy már csak a fejét lehajtva fér el.

fotó: P. Tibor

Ha 180 cm fölé nőttél és klausztrofóbiás vagy, nem neked találták ki ezt a típusú vonatot. A lépcsők miatt szerintem az idősebb korosztály nem fogja igénybe venni az emeletet. És mivel az üléssorok között szűk a járat, a leszállásnál biztosan tolongás lesz és sokan emiatt direkt az ajtók környékén tobzódnak majd.

Ha már ajtó... A két szerelvényszakasz közötti ajtó gombnyomással nyílik. Elég gyorsan. Viszont rossz hír a dobozzal, virággal, kávéval, kisgyerekkel közlekedőknek, hogy csukódáskor nem érzékeli, hogy az ajtóban áll valaki, simán összeprésel.

fotó: P. Tibor

Továbbá tudna 160-nal menni, de például a Budapest-Szob vonalon csak 120-szal lehet, mert a pálya állapota ettől többet nem tesz lehetővé.

Összességében tetszett. A többi úgyis a működéskor derül ki.

Ahogy az sok családban megszokott, az egyik ismerősöméknél is két autó van. Egy anyának és egy apának.

Az anya egyik nap apa autójával ment ügyet intézni és vitte a gyereket is. Némi autókázás után anya a gyerek felé fordulva megszólalt: - Látod, mennyi szemét van apád autójában?

A gyerek értőn bólogatott és kisvártatva ezt találta mondani: - Hát igen, úgy élünk, mint a cigányok. :)

Minden párkapcsolatot egy dolog tesz tönkre:

A szerelem.

Ha szerelmes vagy, azért.  Ha nem vagy szerelmes (már) a párodba, azért.

Ha nem abba vagy szerelmes, aki melletted van, azért...

* saját gondolat

Előttem már szerintem minden kritikát leírtak a filmről, ezért nem eresztem a sajátomat bő lére.

Sosem voltam se Marvel, se DC rajongó, de a Batman sztoriból azért mégis láttam párat. Heath Ledger alakítása Joker-ként lenyűgözött. Félve indultam a moziba, mert Joaquin Phoenix a plakáton nem ragadott magával. Egészen más karakterű arca van, mint a korábbi antihősnek, így kíváncsian vártam mit nyújt a filmben.

Az első öt perc után meggyőzött. Arról is, hogy elmebeteg, arról is, hogy a lehető legjobb választás volt. Színészi játéka szerintem Oscar esélyes.

Aki találkozott már az életben valódi elmebeteggel, annak duplán feláll a hátán a szőr a kiszámíthatatlan reakcióitól. Engem a székbe tapasztott és gyönyörűen hozta az ívet, hogyan lesz egy átlagos elmebetegből egy vérszomjas vadállat. Ahogy a pszichológiai könyvek és tanulmányok is kimutatták/kutatták, a gyerekkorban elszenvedett traumák határozzák meg a felnőttkori ént. A film értőn vezeti végig a nézőt a különböző állomásokon.

Megfelel a mai kor követelményeinek, kellően fordulatos, sötét és magával ragadó.

Nálam 10-es.