Ezt a novellámat csak itt olvashatjátok teljes terjedelmében.

Koronavírus

A rémálom első napjai még az utcán találták. Jött, ment, intézkedett. Ahogy szokott. Nem tudott lassítani. Tervezett, telefonált, szervezkedett. Nehezen akarta elfogadni ezt az új, megváltozott helyzetet.

Nem félt az egyedülléttől, az egész élete így telt. Ez most mégis más volt. A magánynak ezer arca volt. Ennek, ami kint leselkedett, nem volt semmije. Nem társultak hozzá ingerek, nem öltött formát. Eleinte élénken vizslatta a szembejövő idegenek arcát. Felkészült rá, hogy elkapja a pillanatot, biztos volt benne, ő majd felismeri és meglátja a másikon. De nem történt semmi.

Nem akarta feladni a szokásos tevékenységeit, élvezettel szívta be a kissé benzingőzös levegőt és elhitte, hogy a világában rend van. Miért ne lenne? A gyerekek össze-vissza futkostak a parkban, egy fiatal nő kutyát sétáltatott, egy középkorú házaspár kart karba öltve sietett valahová. Egy férfi izzadt trikóban rótta a köröket, míg egy menedzser kinézetű a táskáját a kezében lóbálva hangosan telefonált. Elsuhant mellette egy beöltözött biciklis és a madarak daloltak.

– Nincs járvány, nincs vírus, nincs baj – mantrázta.

Sosem élt át világégést, hiánygazdaságot. Elképzelni sem tudta, milyen lehet, ha elrendelik a kijárási tilalmat és órákig kell sorban állnia, hogy bejusson a kifosztott boltba.

Egyik nap még békésen grasszált a korzón, nézte a vízfelületen megcsillanó napfényt, hallgatta a zsongó embertömeget, aztán hirtelen sötét lett. Komor felhő úszott a nap elé, majd feltámadt a szél, kirántva egy kislány kezéből a félig megrágott csokit, hangos zizegéssel tova sodorva a csokipapírt, mely együtt keringett egy éltesebb korú hölgy virágos kalapjával. Különös tánc volt. Ő csak állt bénultan, miközben a tömeg igyekezett minél messzebb kerülni a hirtelen kerekedett ősztől. Az előző pillanatban még tavasz volt. A virágok nehézkes illata betöltötte a levegőt, a kabátokat a szekrény mélyére száműzték, kardigán se kellett. Egészen addig a borzongató pillanatig. Ekkor értette meg, hogy itt van, nem menekülhet előle. Ideért. A zsigereiben érezte. Valami megváltozott. Az emberekben is.

Másnapra kiürültek a játszóterek, eltűntek az emberek, az ég egész napra sötétbe burkolózott. Hideg lett, a tea keserű, a patika előtt kígyózó sorban a színt csak a zöld orvosi maszkok jelentették. Az emberek gyanakvóan, távolságot tartva, némán vártak a sorukra. Senki nem volt türelmetlen, de a csendben ott vibrált a feszültség. Nem beszélgettek egymással, hirtelen mindenki gyanakvó lett.

Fázósan húzta össze magán fekete dzsekije zipzárját. Belenyugvással állapította meg, hogy se maszk, se kézfertőtlenítő. Egyik gyógyszertárban se volt. Be se állt a sorba. Semmire nem volt szüksége, csak körbe akart nézni. Nem tudta elhinni, hogy egyik napról a másikra ennyire megváltozott a világ. Érezte, hogy többé semmi se lesz ugyanaz.

Egyhangúan teltek a napok, színt csak az vitt beléjük, mikor délutánonként kiült az erkélyre és a szemközti házban lakó meleg párt nézte. A szívébe bele-belenyilalt, mikor a szél felé sodorta nevetésüket. Még ha fájt is, nem tudta levenni róluk a szemét. Ahogy egymással évődtek, kedvesen megsimították egymás karját, rég volt emlékeket idéztek.

Néhány nap után már nem akarta magát a látványukkal kínozni, tüntetőleg engedte le a redőnyt. Közben érezte, hogy eljött, utolérte a kaszás. Egyre biztosabb volt benne, hogy meghal. Nem éli túl a járványt. Reggelente a foszlott szélű köntösben kortyolta el a feketét, majd úgy, ahogy volt, kiállt a márciusi fagyba. Elidőzött a szürke erkélyen a poros virágládák között. Mikor már azt érezte, a hideg a csontjáig hatol, akkor ment csak be.

A karantén napjai összefolytak, egy idő után már nem tudta milyen napot írnak. Nem érdekelte. Az emlékeibe menekült. Egyre hosszabb ideig álldogált az erkélyen reggelente, míg nem egy nap arra ébredt, hogy lázas. A szája kiszáradt, légzése nehézzé vált és mindene fájt, ahogy kikecmergett az ágyból.

A kávé a csapban végezte, ő pedig visszakúszott az ágyba. Egy fess férfiról álmodott, aki csókokkal halmozta el és nevetve súgta a fülébe, örökké együtt leszünk. A hangra riadt fel. A szíve hevesen dobogott, hosszú időbe telt, mire felfogta, csak álom volt. Érezte, hogy közeledik a vég. Megtehette volna, hogy felhívja az ingyenes zöld számot, de tudta, már késő. Őt nem a koronavírus viszi el, hanem a szíve. A darabokra tört, megtépázott szíve, ami a fess férfi után maradt.