A járvány miatt kialakult helyzetben sokszor nem a versenyzés a cél, hanem a talpon maradás.

Az embereket megosztja, hogy szükséges-e a verseny, van-e értelme. Ha bedobod a témát egy társaságban, azonnal parázs vita alakul ki a jelenlévők között. 

Az, hogy ki hova áll, nagyban függ a saját emlékeitől. Aki gyerekkorából kellemes emlékeket idéz fel a megmérettetéseket illetően, az biztosan a pártolók mellett teszi le a voksát. Akinek viszont kínszenvedés volt minden egyes verseny, az - kis sarkosítással - bizonyára betiltaná az összes versenysportot. 

Mindenkinek van véleménye, de sosem szabad elfelejteni, hogy a verseny a nagy egésznek csak egy szeletkéje. Az önmegvalósítás és a hozott minták, öröklött tulajdonságok nagyban befolyásolják a vélekedésünket a verseny és a versenyhelyzetek során.

A társasjátékon, csapatsortban edződött ember jobb csapatjátékossá válik, mint aki sosem csinált semmit. Sokan csak nyerni szeretnének, holott a versenyben jól megfér az együttműködés is.  A csapatsportok például kifejezetten építenek az egyéni tudásra és képességre. Hiszen ezek összeadódnak és jobb eredményt képesek elérni általa, mint ahol mindenki az egyéni teljesítményére koncentrál. Természetesen az a csapat lesz eredményesebb, ahol a benne lévők közösen dolgoznak a célért és azt gondolják, hogy nem az egyén sikere az igazi siker, hanem a közösségé. Ezt tarthatjuk szem előtt ebben a mostani szituációban is. Közösen kell megoldani és alkalmazkodni az új igényekhez. Csinálhatjuk ezt jól, ha a kollégáinkkal együttműködve dolgozunk ki új eljárásokat.

Hogy a verseny jó-e vagy rossz, arra nincs egyértelmű válasz. Arra hamarabb találunk választ, hogy kit szeretnénk legyőzni. Magunkat-e vagy másokat? Érdemes végig gondolni, hogy a két kérdésből számunkra melyik a meghatározó. Mert nem mindegy, hogy magamat akarom legyőzni, vagy a másikat.  A saját teljesítményemen tudok javítani, a másik munkáját nem tudom befolyásolni. 

A verseny jelen van a mindennapokban is. Az állásinterjún, a párválasztásban, küzdeni kell az iskolába való bejutásért és még sorolhatnám. Fontos, hogy ezekhez a „versenyekhez” megedződjünk. Ahogy azzal sem árt tisztában lenni, mik az erősségeink. Ha tudjuk, hogy jobban működünk csapatban, akkor érdemes afelé orientálódni például álláskereséskor. Ha viszont folyamatosan azon dolgozunk, hogy magunkból hozzuk ki a legjobbat, saját magunkkal versengve akarunk mindig jobbak és jobbak lenni, nekünk találták ki a vállalkozást. Ahol magunk szabhatjuk a feltételeket, mi alakíthatjuk a munkát. 

Aki gyerekként se szeretett versenyezni, még lehet remek munkaerő és biztos támasza a családjának. Az ő ereje a stabilitásában van. Vélhetően rá a kollégái is mindig számíthatnak, a rábízott feladatokat időre elvégzi. Viszont őt nem tudjuk versengéssel nagyobb teljesítményre ösztönözni. 

Érdemes megfigyelni magunkat és a gyerekeinket is versenyhelyzetben, sokat elárul a személyiségünkről.  Ma már meg kell tanítani a gyerekeket nyomás alatt is jól teljesíteni. Fontos, hogy azt éreztessük vele, hogy a szülői szeretet nem a versenyen elért helyezésétől függ. Aki kiborul azon, hogy nem ő nyert a kártyán, a szavalóversenyen, az talán rosszul kezeli a stresszhelyzetet. Ahelyett, hogy ítélkeznénk, elemezzük ki a helyzetet. Attól ment rosszul az adott feladat, hogy túlizgulta magát, vagy egyszerűen mindig ő szeretne a legjobb lenni, netán elkapkodta a megoldást? Egy csomó helyzetre lehet treníroznia magát az embernek. Azáltal, hogy gyakorolja, feszegeti a határait, folyamatosan alakul a hozzáállása. Ha többször kerül ugyanabba a helyzetbe, a végén már erőlködés nélkül is képes lesz megoldani és ez ad egyfajta biztonságot. 

Egy biztos. Versenyzésre senkit nem lehet kényszeríteni, de mégis szükséges időnként versenyhelyzetet teremtetni és megmérettetni magunkat, hogy tudjuk hol tartunk. Nem mások miatt, hanem önmagunkért. Hiszen az egész élet egy nagy verseny!