A minap egy író felületen jött szembe az a kérdés, hogy írnál-e abban a tudatban, hogy te vagy a Földön az utolsó ember és sosem fogja elolvasni senki a művedet.

A válaszom határozott igen volt, mert én magamnak is szeretek írni. Tovább gondoltam ezt a kérdést, vajon mihez kezdenék a tudattal, hogy egyedül vagyok.

Mivel elég erős az életösztönöm, lehet, hogy el-elkeserednék, de nem adnám fel, az tuti. Ne foglalkozzunk egyelőre azzal, hogy például internet-tv adás, áram-fűtés-víz lenne-e, feltételezzük, hogy igen.

Eleinte biztos furcsa és ijesztő lenne, hogy nincs kihez szólni. Aztán megrémítene, hogy mit fogok enni. Bár, ha a boltok árukészlete megmaradna, egy darabig még biztos nem halnék éhen. Próbálnám élvezni a hirtelen rám szakadt csendet és naponta lemennék a folyóhoz, mert a vízpart mindig megnyugtat. Órákig képes vagyok nézni, ahogy hol sebesen, hol lassan kanyarog, feltölt a felette táncot járó madarak látványa, élvezem a Nap meleg sugarait és gyönyörködöm a lemenő fényében.

Mivel nem kellene dolgoznom és pénzt se költeni, végre azt csinálhatnám, amit mindig is szerettem volna. Biztosan megpróbálnék eljutni minél messzebbre, ha már kiélveztem a komforzónán belüli helyek adta szépségeket.

Mielőtt nekivágnék a nagyvilágnak, előbb rendet tennék a fényképeim között és gondosan mérlegelném, mire lesz szükségem az utazás során, figyelembe véve, hogy sosem jövök vissza. Naplót vezetnék az első perctől, hátha egyszer mégis lesz valaki, aki elolvassa. Magam miatt is ez lenne a legfontosabb dokumentum. Nyomon követhető lenne, hogy alakulnak a gondolataim, egyúttal magam lennék a pszichológusom is.

A kezdeti semmittevést felváltaná egy szigorú napi rutin.  Bár nem lenne jelentősége többé a napoknak, de annak igen, hogy adott napon mit tettem. Minden nap próbálnék valami újat tanulni, aminek az egyedüllét és a túlélés során hasznát veszem.  Napi egy film biztos helyet kapna az új életemben, hogy halljak más embereket is. A családi videókkal talán nem kínoznám magam, csak ritkán, mert lehangolna, hogy nincsenek velem.

Rákapnék a hangos beszédre. Magammal vitatnék meg mindent, hogy ne felejtsem el, milyen az. Hátha egyszer még szükségem lenne rá. És azt hiszem sürgősen beszereznék néhány kutyát. Velük legálisan igazolhatnám, hogy miért beszélek hangosan. :D  Tudom, hogy senki nem kérdezné meg, de azért valamihez muszáj lenne kötni, hogy tudom épelméjű vagyok.

Nem tudom mennyi idő után jönne az első komolyabb hullámvölgy és azt sem, mivel húznám ki magam a gödörből. De akkor se adnám fel! Fohászkodnék egy magasabb hatalomhoz, hogy segítsen túlélni ezt a helyzetet. A hit sok mindenen átlendíti az embert.

Ha utolérne valami nyavalya, amibe illik belehalni és ezt felismerném magamon, akkor azt hiszem megadnám magam a sorsnak.

Most ülök a szobámban és arra gondolok, milyen jó, hogy nem vagyok egyedül.  Szerencsés vagyok, mert olyan országban élek, ahol a nők és a férfiak egyenrangúak, szabadon közlekedhetek, jó az orvosi ellátás, van élelmiszer, víz, eddig elkerültek a világjárványok és nincs háború.

Hálás vagyok azért, hogy van családom, barátaim és vannak körülöttem emberek. Nehéz időszakon megyünk át mindannyian és sokan elszigetelve érezhetitek magatokat a karantén miatt, de tudnotok kell, hogy a telefon túloldalán valaki lehet pont a te hívásodat várja.

Lehet dühösnek lenni és levertnek. Muszáj kiengedni a felgyülemlett feszültséget. De aztán nézz előre! Mi van, ha holnap tényleg te leszel az utolsó ember a Földön? Most mondd el azoknak, akik fontosak, most tegyél meg dolgokat értük, míg van rá lehetőséged!