A reggel remekül indult. Ferdinand rákérdezett a "városnéző" pólóként aposztrofált aikidos felsőmet látva, hogy karatézom-e. Mondtam, hogy aikidozom, s innen már gördülékeny volt a beszélgetés, kiderült, hogy elég jó szinten karatézott valaha, de vacak volt a szövetség, ment a széthúzás, felrúgták a szabályokat, szóval már nem csinálja. Mondta, hogy ha visszafelé is erre jövök, örömmel látnak. Vagy bármikor máskor :D Jó érzésekkel indultam útnak.

Az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis az egyik gumipók körülbelül 500 méter után elengedett, s a hátsó felembe állt. Amivel nem is lett volna nagy baj. A baj abból lett, hogy a kedvenc bringás nadrágom kilyukadt. Persze jó turista módjára én ezzel csak az esti vetkőzésnél szembesültem. Utólag már mindegy is, mit gondoltak az emberek a kilógó hátsóm láttán, de azért na....:)

Utólag elárulhatom azt is, hogy ez a rész volt az egyik legcsodálatosabb a túra során. Ezt itt mindenkinek látnia kell, aki errefelé jár. Nem hiába híres Wachau nem csak a boráról, de a látnivalókról is. Utam során hegyek-völgyek, szőlőtőkék, mesebeli várak, kastélyok közt kanyarogtam. Lépten-nyomon meg kellett állnom fényképezni, így elég lassan haladtam.

Dürnstein lenyűgözött. Kicsit nekem olyan mini Szentendrés volt, megannyi turista, képzőművészeti alkotásokkal teli boltok, portré és tájkép rajzolók, igazi kirándulós hangulat. :) Igazi kirándulós árakkal. ;) De legalább lehetett kártyával is fizetni, ami az általam vásárolt hűtőmágneseim számát tekintve nem is volt baj.

Ez itt a vár, messziről.

Nos, erről az építményről fogalmam sincs, hogy micsoda, de nagyon tetszett.

És íme a városka hangulatát idéző kép:

A kilátás a város végén. Innen a Duna kanyargós vonalát követve haladtam. Ezt a látványt pedig csak itta a szemem és a lelkem. Teljesen feltöltődtem tőle.

A szőlőtőkék teraszos művelésben, a kerékpárút köztük fut, s időnként a vonatot is egészen közelről láthatjuk. Szerintem a lenti kép megállná a helyét egy jó kis bringás útikalauzban is.

A kedvemet még az sem tudta elrontani, hogy a viharfelhők folyamatosan gyülekeztek. 

Azt hiszem ezt talán Jochingban fényképeztem. Itt a tér azon felén, ahonnan a kép készült állt egy barométer, amin mindenféle információk voltak.

Innen már csak néhány kilométer volt Willendorfig, de előtte még jó magyar módjára felmásztam egy használaton kívüli kőfejtőhöz technikai szünetre. Az alábbi kép lefelé jövet készült.

Willendorfban szerettem volna megnézni a Vénusz múzeumot, amiről majdnem lemaradtam. Délben zárt (ebédidő kettőig) de a teremőr leányzó szenzációsan jó fej volt, látta, hogy meg vagyok pakolva, így ráhúzott a nyitvatartásra még néhány percet a kedvemért. A belépő két eurot taksált. A múzeum pillanatok alatt körbejárható volt, lévén, hogy egy nagyobbacska teremből áll, melynek közepén üvegvitrinben áll a 11 cm-es szobrocska. Egy másolat, tudomásom szerint az eredetit Bécsben őrzik. Az itt kiállított Vénusz szobor érdekessége, hogy kb. 35.000 éves és nagyon kidolgozott. A kiállítóterem térképén még néhány kőkorszaki Vénusz szobor lelőhelyet is láthatunk, mellettük a már koránt sem ilyen részletesen megmunkált szobor utánzatokkal.

A szobrot 1908-ban találták egy ásatásnál. Miután a múzeummal végeztem, a hölgy elirányított a kb. 50 m-re lévő lelőhelyhez, ahová néhány lépcső megmászása után jutottam. Fentről csodálatos panoráma nyílt a Dunára és a környékre, a lelőhelyet pedig egy jókora szobor jelezte.

Willendorfból már csak néhány kilométer volt Melk. A Duna bal partján érkeztem a városhoz vezető hídhoz, előtte még lefotóztam Emmersdorfot. A hídon nem volt időm a tériszonyommal foglalkozni, egyrészt, mert roppant mód fújt a szél,

másrészt meg lenyűgözött az impozáns apátság látványa.

Az apátság messze kiemelkedett a környezetből, az útikönyvből megtudtam, hogy a X. században épült, de mai formáját az 1700-as években nyerte el.

Az apátságba nem mentem fel, mert ahogy a város utcácskáin csatangoltam, megállapítottam, hogy a biciklit kb. a főtéren kéne hagyni, a városháza és a kávézók ölelte téren, s onnan még bizony jó pár perces gyaloglás vár az utazóra. Mire ideértem már du. két óra volt, s előttem  még egy jó 40 km-es szakasz volt. Attól féltem, hogy ha az is bővelkedik a látnivalókban, akkor sosem érek a kinézett szálláshelyig. (Utólag, egy barátnőm beszámolójából kitűnt, hogy nem volt elragadtatva az apátságtól, drágállotta a belépőt, amiért nem kárpótolta a belső látvány sem.) Én épp azt néztem odalentről, hogy mennyivel jobban mutatna, ha nem lenne felállványozva, s az jutott eszembe, hogy aki felmegy, vajon annak milyen a panoráma?

A várost elhagyva még egy búcsúpillantást vethettem az apátságra, mielőtt újra az egyhangú gát várt.

Ybbsig volt néhány látnivaló, dunai hajók és itt-ott felbukkanó várak. Úgy voltam vele, ha lesz szállás 10 km-rel odébb, akkor megnézem a várost és megyek tovább. A városka főterén lévő szökőkútnál álltam meg pihenni.

Innen telefonáltam és még jó, hogy nem indultam útnak, mert tele volt a netről kinézett panzió. Ybbsben is csak egy panziót találtam, aminek viszonylag elfogadható árai voltak, drága hotel azért akad. Igaz ez a panzió is belváros szívében volt. Még gurultam egyet, mielőtt döntöttem volna. Megtaláltam a bringamúzeumot, ami nem túl szerencsés időpontban van nyitva, reggel 10 és délután 17 ó között. Mondanom se kell, hogy már inkább hét óra volt, mire odaértem, így csak az ablakon bekukucskálva pillantottam be. Másnap is korai indulás volt tervben, így a múzeum kimaradt.

Reggel fejedelmi kiszolgálásban volt részem, Zolitól ágyba kaptam a kávét. Amíg ő elment futni, addig én nyugodtan rendezhettem a soraimat és készülhettem a következő etapra. 8 órakor sikerült elindulnom, az első rész teljesen ellazított. Csak gurultam a hegyről lefelé, Bécs még szinte aludt. :) Aztán megpillantottam a Dunát. És addig néztem, hogy sikerült elnézni a lehajtót, némi flikk-flakkal még az autópálya előtt rátaláltam a helyes irányra. Az első sokk mindjárt meg is volt. Utána azzal kellett szembesülnöm, hogy nem kicsit fúj a szél. Természetesen a kerékpározás ősi törvényének megfelelően szembe...

Pedig innentől már igazán élveznem kellett volna az utat. Hiszen hol a Duna jobb, hol a bal partján haladtam, kiépített, széles kerékpárúton, ahol magyar módival ellentétben sem babakocsit tologató anyukák, sem keresztbe rohangáló kutyák/gyerekek/felnőttek nem voltak.

Nos, hogy Bécs tábla nélkül mégse maradjak, a város határában csináltam pár képet és roppantul megörültem a Dunának.

Klosterneuburgba érkezve érdekes szoborral találkoztam egy múzeum előtt.

Majd alig pár száz méter múlva egy minivasútpark tárult a szemem elé, bár nem volt nyitva, a kerítésen benyúlva azért csak fotóztam.:)

Ez a vasútállomás elég jópofa a mellette lévő paddal.

Greifensteinig nem voltam túlságosan eleresztve látnivalókkal, előtte a helyi szórakozóhely falán lévő graffitik nyerték el a tetszésemet. Hétvégente itt buliznak a helyiek.

Majd ez:

Aztán közeledett maga a falucska, a kerékpárút bekanyargott egy átjárón át szembe a templommal.

Ahogy itt fényképezgettem, néztem a megfelelő szöget, beállításokat, egy édes kávé színű kislányt tolt mellém babakocsiban a fehér apuka. Egy idő után magyarul megkérdezte, hogy lefényképezzen-e. Én meg jól meglepődtem, aztán konstatáltam, hogy persze, a Magyarország feliratú trikómban nem volt nehéz rájönnie, hogy honnan jöttem. :D

Jól elbeszélgettük az időt, megtudtam, hogy a neje afrikai, ő pedig kürtőskalácsokat csinál vásárokon, általában hétköznap van otthon, hétvégén meg utazik, s amikor a neje nincs otthon, fotót készít a lányka napjáról, hogy este el tudja mesélni mik történtek velük. Így én is az aznapi gyűjteményük része lettem. :D

Tullnig a gáton haladtam Budapest felől nézve a bal parton. Kicsit se volt vidámító a szembe szél, a borús idő és az egyhangú táj. Szinte senki nem jött se szembe, se velem egy irányba. Attól féltem, hogy minden ilyen lélekölő lesz, de Tullnba érve kisütött a nap és mindenféle szépeket láttam.

Például ezt a római tornyot:

Aztán, ahogy visszatekertem a kerékpárútra két szökőkutat is felfedeztem. Az egyik érdekessége az volt, hogy sógoréknál közterületen is kiteszik a nedves felület, csúszásveszélyt jelző táblát. Lásd a kút túloldalán.

A következő szökőkút sokkal jobban tetszett. Két motoros srác érkezett elé, beállították a motorokat és fotózták jobbról-balról... Egy darabig néztem, majd elkértem a telefonjukat és csináltam róluk pár képet. Cserébe ők is lefotóztak engem. Amikor odatoltam a biciklimet, jó fejek voltak és mondták, hogy most már három paripa van a képen. :) Kivívtam a tiszteletüket, hogy Magyarországról jövök, egyedül és hogy Passauig megyek. Az egyiknek aranyfoga volt, de mindketten intelligensek, jó humorúak és nagyon közvetlenek voltak.

Tulln után olyan volt, mintha valami mesebeli helyre tévedtem volna. Kiszáradt folyómeder, természetes ártér. Rajtam kívül egy nagy csoport is több helyen megállt fényképezni.

Altenwörthnél átkeltem a jobb partra egy zsilipen. Ember sehol, nem voltam teljesen nyugodt, hiszen tériszonyom van, ez meg mégis csak egy monumentális valami a folyó felett.

És íme az adatai:

Kremsig ismét egyhangúvá vált az út, főleg, hogy a szél nem akart csillapodni. Viszont hihetetlen szerencsém is volt. Alig hagytam el a város szélét jelző táblát, ezt itt:

Összetalálkoztam egy nyugdíjas hölggyel, aki volt olyan kedves és benavigált a városközpontba, értékes perceket spórolva azzal, hogy nem nekem kellett a táblákat nézegetni. Sajnos a young hostelnél a telefont se vették fel, kénytelen voltam a neten böngészve szállást keresni.

Ahogy a belvárosban kavarogtam, egy kedves kis panziót találtam nem messze a látnivalóktól, ebben a hangulatos kis utcácskában. Mint kiderült, az eurovelo 6 kerékpárút is ezen a macskaköves szakaszon megy keresztül.

Itt cuccoltam le (Ferdinand Stasny panziójában) és indultam felfedező körútra. A szállásomtól karnyújtásnyira volt az alábbi kapu, a pizzériát ajánlották figyelmembe, de nem vágytam olasz ételre.

Ahogy áthaladtam itt, a fogház előtt is elsétáltam. Vele srégen szemben a karikatúra múzeum, melynek karikatúrái a fogház falán is megtalálhatóak. Sétámat a Kremsi kapu előtt fejeztem be. Azt hiszem ez minden útikönyvben szerepel, így gyorsan én is lefotóztam.

A napallergiám itt már győzedelmeskedett, természetesen a sok kence-fice közül csak az erre való krémet hagytam otthon. Murpy.

Lefekvés előtt beugrottam a Sparba, hogy másnapra legyen szendvicsnek való, meg vettem vizet, egy citromos sört és ott hagytam 9,48 Eurot. A szállásért meg 45-öt fizettem.

A kremsi etap vége 86,39 km lett.

A múltkor megállapítottuk, hogy a gyerekek mennyire intelligensek.

A Duna-parton sétálva összefutunk egy régen látott kisgyermekes anyukával és a férjével. A körülbelül két éves, helyes, szőke legényke a babakocsiban. Tesóm megjegyzi a házaspárnak, hogy "látom, nőttök, mint a gomba!". Anyukának bólintani sincs ideje, mert a gyerek kontráz jól elnyújtottan:

- Goooomba, gooooomba!

Hihihi, nem tehetek róla, de eszembe jutott a klasszikus vicc.... :)))

Viszonylag korán lementem reggelizni, mondván, hogy majd ha úgy hozza a sors, Bécsben nézelődök.

A felszolgáló leányzóról kiderült, hogy magyar, nagyon segítőkész, és jól elbeszélgettük az időt. 9 óra után sikerült elindulnom, féltem is, hogy nem lesz ez jó, mert az előző napi 100 km után alig bírtam felkelni, úgy ébredtem, mint akit fejbe vertek.

Az első néhány kilométert roppant mód élveztem. Igaz alig találkoztam emberekkel, dimbek-dombok közt kanyargott az út, de megnyugtató volt a tudat, hogy majd mindenütt remekül kitáblázták a környéket.

Valahogy sikerült erre a murvás útra is rákeverednem Parndorf után, de aztán egy idő után jó minőségű aszfalt út lett belőle.

A 10-es út mellett összefutottam egy rekussal, egy darabig beszélgettünk, volt időm megcsodálni a biciklijét. Ő sokkal gyorsabban haladt, mint én, így kb. negyed óra múlva elköszöntünk egymástól, kölcsönösen jó utat kívánva.

Schwechat előttig álmos településeken gurultam, se ember, se látnivaló. Az irányról GPS nélkül is tudtam, hogy jó, mert láttam felszállni a repülőgépeket.

Egyszer csak kibukkantak a felhőkből. Elég nagy sűrűséggel.

Az egyik település után dombnak felfelé kellett kaptatnom, a kamionosok és az autósok türelmesen cammogtak mögöttem, nyugodtan viselve, hogy nem tudnak kielőzni. Valahol a domb közepén járhattam, mikor jobbra felfedeztem egy kerékpárutat. Mivel időben voltam, szentül hittem, hogy jó lesz az irány, még ha kis kitérőt is tartalmaz. Aztán szemben velem felbukkant a reptér lezárt kapuja. Na bumm! Akkor szembesültem vele, hogy lehet nem a legjobb helyen vagyok. Ekkorra elfogyott az aszfalt út, murvásba váltott, ember sehol, a gps lehalt. Hm... Egy darabig nézegettem a repülőket és a papír alapú térképen kisilabizáltam, ha balra tartok, előbb-utóbb jön Bécs. Amíg a technikával vacakoltam, felbukkant egy férfi, aki szintén megerősített benne, hogy jó irányba haladok, s egy idő után lesz aszfalt is.

A repteret megnéztem jobbról, balról, előlről, hátulról, kezdtem kétségbe esni. Végül ahol a kerékpárút összefutott a főúttal, néhány repülőgépet néző férfi elküldött egy újabb kerékpáros részre, mondván, hogy ne a főúton tekerjek. Megint jött néhány flikk-flakk a murván, kétszer is megcsodálhattam az autópályát, de végül csak sikerült Schwechatnál becsatlakozni Bécsbe. Akkor nyugodtam meg, mikor elkerekeztem a temető mellett, mert ezt a pontot, mint megjegyzendőt előzőleg Sasával átbeszéltük. A GPS-re nézve még volt 15 km Zoli lakóhelyéig. Borzasztó meleg volt, a helyi Sparban vett két flakon ásványvizet majdnem egy hajtásra ittam meg.

Először azt hittem a török szultánnál járok, de ez az épület a temetőn belül volt. Nem tudom, hogy isten tiszteletre, vagy valami családi kripta-e, mindenesetre impozáns.

Bécsben még egyszer meg kellett látogatnom egy üzletet, annyira szomjas voltam. Útközben csak kapkodtam a fejem, főleg, ahogy közeledtem a belváros felé, akkora forgalom volt a kerékpárúton is. Érdekes módon itt nem voltak túl szélesek a sávok és sokszor két-három autósáv között haladt az út. Volt olyan, hogy hátra pillantottam a lámpás kereszteződésben és addigra már 20-30 biciklista sorakozott mögöttem. Öltönyös, hippi, gyári munkás, egyetemista, túrázó, volt minden.

Ez valahol a belváros környékén található, az üzleti negyedben, itt egy kicsit szusszantam. Úgy voltam vele, hogy mivel Zoli mondta, hogy 7 ó előtt nem lesz otthon, ráérek.

A Duna-parton nagy élet volt, kondicionáló park idősebbeknek, fiataloknak, napozók, gördeszkázók és millió biciklis, gyalogos. Nem győztem őket kerülgetni. A lenti szoborcsoportot pedig képtelen voltam értelmezni. Annyira ronda volt, hogy muszáj volt lefotóznom. :D

Na és akkor kb. ez után kezdődtek a bajok. Először is, hogy valahol túl korán tértem le az útról, majd menetközben megállt a GPS, az embereket kérdezgettem, hogy merre kell mennem. Természetesen hegynek felfelé. Valahogy nem nagyon sikerült a biciklimmel egymásra találnunk, mert a hegynek felfelé üzemmód nem jött be. Kénytelen voltam leszállni és tolni, ami nem kis erőfeszítésembe került. Próbáltam Zolit is hívni, de ki volt kapcsolva. Itt kaptam először infarktust. Attól féltem, hogy a korábban megbeszéltek már nem állják helyüket, esetleg elutazott és akkor mit fogok én csinálni ebben a metropoliszban egyedül?! Azt eldöntöttem, hogy akár előkerül Zoli, akár nem, én a hegyről sehova se megyek már aznap. :D

Ezen a szakaszon is nagy szolgálatot tett a powerbank, amivel útközben is folyamatosan tudtam tölteni a telefonomat. Az egy nagyon jó vétel volt. :D

Mire felkeveredtem a hegyre, Zoli is visszahívott, sűrű elnézések közepette, mondván, hogy mostanság ezt csinálja a telefonja. Amíg megérkezett beültem a Zimmermann nevű borozóba a lakóhelyétől néhány száz méterre. Nem tudom milyen rendezvény volt, de tele volt emberekkel.

Lent a szőlőt dézsmáló kártevőnek állított emlék látható. Ez egy nagyobb szőlőbirtok előtt van. Az információs táblán, hogy mikor, milyen károkat okozott, illetve  hogy került ide.

Vacsora után még egy kicsit kellett felfelé caplatni a szőlőtőkékkel szegélyezett úton. Erősen sötétedett, így már csak Bécs esti fényeit tudtam lefotózni.

Azt hiszem azért ezen a képen látszik, hogy hol vagyok. A kép hátterében világító akármi Bécs.  :D

A km órámat minden nap lefotóztam, de nem teszem fel. Itt 71,4 km volt a vége. Zolival még ittunk egy pohár bort, éjfél utánig beszélgettünk. A hegyi levegő és az izgalmak hatására úgy aludtam, mint a tej.

Elme roskadtak mindenütt akadnak. Ezt az ajtót néhány napja fotóztam. A felirat lehet a betörőknek szól. Ezt talán még értem is. De hol van még? Vagy hol van már karácsony?! :)

A 4. napon nem lehetett panaszom a késői indulásra, mivel Sasának muszáj volt dolgozni menni, nélküle meg a bringát nem tudtam volna lecígölni az emeletről, így hozzá alkalmazkodva reggel 8-kor már a hátam mögött hagytam Győr csodálatos városát.

Az út vadregényes helyeken vezetett, mivel a szigetközi bicikli utat céloztam be. Az emberek mindenütt barátságosak voltak, úton-útfélen ismeretlenek köszöntek rám és kívántak jó utat. A táblák jól látható helyeken, az információk pontosak, az út jó minőségű, teletűzdelve különböző kerékpáros megállókkal, pihenőkkel. Információs táblák a korabeli gazdasági vasútról, ősi mesterségekről, a Szigetköz erdőiről, élővilágáról.

Mosonmagyaróvárra érkezve lángosost kerestem volna, de a termálfürdőnél sem találtam, így a Grande Pizzéria és Étterembe ültem be, ahol gnoccis csirkét ettem, ami 5*-os volt. A belvárosban nem túl sokat tekeregtem, de azért szép képet sikerült ott is lőni, íme:

Egy nőtől kérdeztem meg, hogy merre kell Bécs felé menni, mit ne mondjak jól elirányított. Furcsa is volt, hogy olyan nagynak tűnt a város, aztán feltűnt, hogy egyes tereptárgyakat mintha már láttam volna... Szomorúan állapítottam meg, hogy plusz 10 km-t csak beletettem a bringába, ami a 32 fokos hőségben kicsit sem volt vicces.

Végül a szélerőművek mellett sikerült rálelni a Mosonszolnok felé vezető útra. Addig viszont az aszfalt melege mellett a kamionokkal is meg kellett küzdenem.

Az autópálya felett átívelő felüljárón fotóztam az alábbi képet. Aznap volt, hogy a kamionsor Hegyeshalomtól Mosonmagyaróvárig ért, bármerre tekintgettem, végeláthatatlan sor volt, a másik oldalt már rendőrök is vigyázták a rendet.

Fent a mosonszolnoki templomocska látható. Csendes, barátságos kis településnek tűnt. Aztán elkerekeztem Albertkázmérpusztáig (erről a határátkelőről még életemben nem hallottam.) Itt is mintha megállt volna az idő, alig lézengtek emberek az úton, a fák közt meg sem mozdult a szél, forró nyári nap perzselte a földeket. A böglyök rászálltak a jószágokra és nagyot haraptak belőlük. Meg belőlem is. Ugyanis a netes csomagot gondoltam, hogy határátlépés előtt aktiválom sms-ben. Valamiért ezt a rendszer nem engedte, így jó negyed órát elcseverésztem a mező szélén a telefonos ügyintézővel, amikor is megszakadt a vonal. Kezdtem kicsit kétségbe esni, de volt olyan jó fej, hogy visszahívott és simán megoldotta a problémát, amiért így utólag is örök hála!

Mosonszolnok után az út egyre érdekesebb képet mutatott. Egy idő után olyannyira megszaporodtak a gödrök, hogy közel voltam hozzá, hogy feladom. Valahol itt tudatosult bennem először, hogy teljesen magamra leszek utalva egy ismeretlen országban egyedül. A meleg, a böglyök, az első nehézség megtorpantott. S még várt rám a szálláskeresgélés. A borús hangulatomat csak egy tapsifüles dobta fel, akit nem sikerült megörökítenem, olyan iramban ugrált előttem a mezőn tova. :)

Ez itt az albertkázmérpusztai római katolikus templom. Az előtte található ismertető tábláról megtudhatjuk, hogy Albertkázmérpuszta a XIX. században a fejlett mezőgazdasági gazdálkodás mintapéldája volt, az egyik legszebb major volt, Albert-Kázmér szász-tescheni herceg alapította, róla is nevezték el a települést. A templomot az első fiú gyermek születése alkalmából emelték (aki a család 9. gyermeke volt). Maga a település a vasfüggöny idejében veszítette el hajdani pompáját, már csak nyomokban emlékeztet az egykori virágzó majorra.

Az államhatárhoz érve konstatáltam, hogy három osztrák rendőr is vigyázza a határt. Az egyikkel szóba elegyedtem, jó fej volt, még fotót is csinált rólam és jó utat kívánt.

Neusiedl am See-ig már jó minőségű út vezetett, lendületesen lehetett haladni. Este 7-kor értem a városba.

Naivan azt gondoltam, hogy egyszerű lesz a szálláskeresés, hiszen egy turizmusra épülő településen ez nem okozhat gondot. Az első panzióban mindjárt jött a pofára esés. A főút felőli oldalon nagy tábla hirdette, hogy van kiadó szoba, de a másik oldalon már át volt húzva a tábla, hogy minden szobájuk foglalt. Nem is értettem, ez nem annyira osztrák mentalitás... Majd elküldtek egy 300 m-re lévő panzióhoz. Csak azt felejtették el megmondani, hogy ott felújítás van. Egyet találtam magamtól, de ott meg hiába csengettem, senki sem nyitott ajtót. Elkeseredésemben a Hotel Wendébe is betévedtem, ahol a recepciós elég csúnyán mért végig, majd közölte, hogy 200 Euro felett van szobájuk egy éjszakára. Na vazz! Mire elhagyott volna a lelkierőm, egy magyarul beszélő férfi elirányított a Hotel Tabor-ba, ahol végül 38 Euroért kaptam egy szobát reggelivel. Eddigre már bőven elmúlt 8 óra is. A bringáról se kellett mindent lecuccolni, azt betettük a mosókonyhába.

Persze azért a kalandok itt se értek véget. Jó, hogy meleg idő volt, mert itt kimostam a ruháim egy részét és optimistán bíztam benne, hogy meg is száradnak.

Hajnal fél 3-3 felé arra ébredtem, hogy megjöttek a falszomszédaim. Két seggrészeg pasas. Nem elég, hogy ordenáré hangosak voltak és sokáig röhögtek, még azt is végig hallgathattam, ahogy az egyik kiteszi a rókát a fürdőben...

Elég vegyes érzelmekkel ért utol az álommanó.

A tekergés vége ennyi lett:

Az alábbi eset már nem most esett meg, de épp ma került felelevenítésre.

A mai gyerekek igazi mini zsenik, a technikai kütyüket jobban ismerik a fiatal felnőtt generációnál, olyan szavakat használnak, amit biztosan nem a szüleiktől tanultak...

Még olyan 1996 környékén műtötték nagypapámat. A rokon kisfiút (volt vagy 4-5 éves) leküldték hozzánk, hogy kérdezze meg, hogy van a papa, akit pár nappal korábban engedtek haza a kórházból.

A kis srác le is jött, udvariasan köszönt, majd feltette a kérdést. Nagypapa válasza:

- Tudod, pont úgy, mint aki kés alatt volt.

Kölyök: - Kés alatt?! Az nem is igaz, ma már lézerrel műtenek. :)

Na pfff! És akkor mondja még valaki, hogy a gyerekek nem elég értelmesek...

Amikor a képet készítettem, gyorsan megnéztem, hogy valahol a névadó nincs-e a környéken. De Jean-Claude Van Damme sehol se bukkant fel. :)

Egy kicsit már kezdtem aggódni, mert minden nappal egyre később keltem fel. De mondjuk a 3. napra tervezett etap se volt túl vészes, mert csak 40 km volt előirányozva. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ha így haladok, sose érek Passauba. :D

A levegő egészen lehűlt, de legalább nem égtem tovább! És természetesen azért a nap végére ismét kellően meleg lett. Még jó, hogy változatosan pakoltam be a ruhákat.

Az időt ebédig jól elbeszélgettük, majd a barátaim elvittek a Vámház Fogadóba, ahol akkora adag kaját hoztak, hogy nem is bírtam megenni. Ebéd után egy kis városnézés fagyizással egybekötve. A komáromi híd majdnem olyan, mint az esztergomi Mária Valéria. Az Erzsébet híd 1892. szeptemberétől szolgálja az átjutni vágyókat.

Bal oldalt a Nemzeti Adó- és Vámhivatal épülete, tőle balra most épp nem látszik a híd. :)

Itt olyan szélvihar volt, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, érdemes-e útnak indulnom bárhová is. Egy kis eső is esett, de hál istennek hamar elvonult.

Kora délután sikerült elbúcsúzni, s alig kanyarodtam ki az utcából, két alkesz bringás állta utamat. Szomorúan konstatáltam, hogy Magyarországon ilyenek minden településen vannak. Kerékpárút híján az 1-es számú főúton kerekeztem, de a térdig érő szél miatt ez korántsem okozott eufóriát.

Gönyű előtt már jól kiépített kerékpárút kezdődött, a táj változatos és szemet gyönyörködtető volt.

Hol egy napraforgó tábla, hol egy búzamező szegélyezte az utat.

Győrbe érkezve komoly logisztikai feladatot okozott, hogy a biciklit beszuszakoljuk a liftbe és felmanőverezzünk az 5. emeletre. Miután kicsit rendbe szedtem magam, Sasával városnézésre indultunk. Ittam a látványt, hiszen imádom Győrt, ráadásul az utóbbi időben mindig csak a téli arcát láttam.

A diák világbajnokságra készülve ez a kis figura számolja vissza a napokat:

Természetesen szökőkút nélkül nincsen városkép, íme a nekem tetsző lentebb.

A sétálóutca közepén pedig ez a szobor fogadja a járókelőket.

Majd egy kis óvárosi hangulat.Vacsorázni a Hajó Étterembe mentünk, ami nagyon hangulatos hely és szuper a kajájuk. Az út az étteremig a Rába parton vezet.

Az új hídról nem sikerült tökéletesen a kép, de azt kell tudni róla, hogy folyamatosan változtatja a színét.

És a mai poszt végére álljon itt egy virág. Győr tele van virággal, élettel, jó lehet ott élni :D

Lefekvés előtt még útvonalat terveztünk tableten, mert rájöttem, hogy innentől magamra leszek utalva és Bécsben meg is kell találnom majd Zoli barátomat. :) Még jó, hogy Sasa ért a kütyükhöz és járatos Bécsben is.

Természetesen a második nap sem sikerült emberi időben elindulni, de talán megbocsátható, olyan jól éreztem magam a barátoknál. :)

Fenséges villásreggelit fogyasztottunk a teraszon, isteni kávét ittam, élveztem és megéltem a pillanatokat. Jó házi gazda módjára Tomi még vitaminokat is osztogatott, szóval minden tökéletes volt.

Az elindulás nehézkesen ment. Már csak azért is, mert 10 óra felé már hétágra sütött a nap. Szomorúan állapítottam meg, hogy Esztergom és Komárom között nincs mindenütt kiépített kerékpár út, ahol pedig mégis van, ott árnyék nincs. Nyergesújfalun borzasztó rossz minőségű az út és a közlekedési kultúra is hagy némi kívánnivalót maga után, viszonylag hamar megállapítottam, hogy ott semmi szép nincs rajtam kívül! ;)

A hátizsákot megpróbáltam a csomagok tetejére logisztikázni, stabilan meg is állt, de az agyváltós biciklit olyan szinten lelassította, hogy akik szembe jöttek a dombon felfelé, kétszer olyan gyorsan haladtak, mint én, aki elméletben lefelé gurult.

Kedves barátom korábban megjegyezte, hogy biztos csak előadom, hogy bringával megyek, innen-onnan posztolok egy képet, de tuti a vasutat választom. Neki álljon itt a kép bizonyosságul, hogy még ha akartam volna, se tudtam volna vonattal menni. ;) Az állomás le van zárva...

Az ebédemet a vasúton fogyasztottam el. Még jó, hogy volt nálam lekvár, mert a rántott húst Esztergomban felejtettem...

Neszmély előtt lefotóztam a Beton Büfét. Ez a romhalmaz senkinek semmit nem mond, de nekem egy korábbi túrámat idézi. Anno 1999-ben a Fertő-tó megkerülésekor az egyik nap előtte álltunk meg elfogyasztani a szendvicskénket. Akkoriban még divatos volt, hogy a pillangók úton-útfélen kínálták magukat. Itt egy szépnek még enyhe jó indulattal sem mondható örömlány árulta sosem volt bájait, s míg mi ebédeltünk, ő a fél óra alatt 3 kamionost is boldoggá tett. :D  Szóval ez a kép csak azért, mert letűnt korokat idéz.

Innen tovább haladva Neszmély végén finom kézműves fagyit ettem, nagyon jól esett a forróságban. A fagyizó tulajdonosa megcsodálta a biciklimet és megkérdezte, hogy meddig megyek. Mondtam, hogy Passau a terv, láttam a szemében az elismerést, majd búcsúzóul a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra és nagyon jó utat kívánt. Még hogy az emberek nem kedvesek! :)

Almásfüzitő előtt egy érdekes táblát is láttam, de azt majd beteszem a mosoly albumba. :D A timföldgyár szintén a régi rendszerből maradt csúfságnak, falain örökbecsű igazságot hirdetve, amit talán a működés idején tényleg mindenki magáénak vallott.

Innentől szuper jó út vezetett Komáromig, bár kevésbé élveztem az utat a melegben, éreztem, hogy megkapott a nap.Hogy mennyire, az csak pár száz kilométerrel és néhány nappal később derült ki....

Komáromban nem is nagyon néztem szét, az aszfalt ontotta a meleget és én alig vártam, hogy Gyuláékhoz érjek. A városnézés másnapra maradt, miután kibeszélgettük magunkat.

De azért egy szökőkutat itt is lefotóztam. (Abból lesz még pár itt-ott)

Továbbá lefotóztam az 1914-ben elesett katonáknak állított emléket.

Nos, az ember lányát sokféle hatások érik, amikor kiderül, hogy olyasmire vállalkozik, ami nem éppen hétköznapi.

Amikor magadnak megfogalmazol egy nagy célt, ízlelgeted, dédelgeted, de még nem osztod meg senkivel, lamentálsz, hezitálsz, hogy vajon jó-e, tedd-e, akarod-e. Aztán eldöntöd, hogy igen, ezt kell csinálni, ezt szeretnéd, belső kényszer hajt. Lassan a külvilágban is realizálódik a történet, bizalmasan elmondod néhány bennfentesnek, de még nincs az, hogy mindenképp el kell indulnod. Még csak beszélgetsz róla, rágod...

Aztán egyszer elmondod valakinek, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik és azt mondja, hogy ha megcsinálod, hát ő bizony felnéz rád. Akkor abban a pillanatban eldől. Hogy Te ezt megteszed. Hogyan is okozhatnál csalódást? Magadnak? Nem másnak?! Magadnak, mert érzed, hogy képes vagy rá, de kell hozzá a biztatás...

És igen van az a pont, ahonnan tényleg nincs visszaút. Na meg persze ezen felül is tervek :D Sok, új, talán szokatlan. Viszont az egy másik bejegyzés lesz.... Máskor.... Most vissza a túrához...

Ahogy a korábbi posztban már olvashattátok, nem kis előkészületet igényelt. Hiszen az ember lánya nem minden nap indul neki egyedül, biciklivel az ismeretlennek.

Indulás előtti este meglátogattak a barátok és biztattak, hogy biztosan szuper lesz minden. Én körülbelül ekkorra bizonytalanodtam el, hogy tényleg kell-e ez nekem. Szerencsére nem volt időm túl sokat ezen agyalni, mivel az este gyorsan telt, filmnézéssel, beszélgetéssel és kevés alvással. Itt jött az újabb aggály, vajon 3 óra alvás után mennyire logikus belevágni egy ilyen túrába? Még akkor is, ha tudtam, hogy az első etap nem lesz hosszú. A magyar szakaszt úgy terveztem meg, hogy beiktattam a barátok meglátogatását is, úgyis ritkán jutunk el egymáshoz.

A viszonylagos alváshiány hála az égnek csak este ütközött ki, de akkorra már nagyon fáradt voltam alapból is. Nem a km viselt meg, hanem inkább az az izgalom, hogy menni fog-e, képes leszek-e végig csinálni. Egész úton az lebegett a szemem előtt, hogy ha mások egyedül neki vágnak az El Caminonak, akkor én nyerő helyzetben vagyok, hiszen a cuccaimat nem magam cipelem, a bicikli elbírja, nekem csak élvezni kell a tájat és elmélkedni azon, amiért neki indultam.

Nos, az elmélkedés az első 20 km-en nem nagyon jött össze. Az alábbiak fogalmazódtak meg bennem, néha egyszerre, néha meg kisebb-nagyobb fázis késéssel:

a) normális vagyok-e?

b) nem lenne-e jobb, ha most azonnal visszafordulnék?

c) képes vagyok-e egyedül eljutni Passauba?!

A cuccaim lehetetlenül nehéznek tűntek, a táj nem nyűgözött le, izzadtam, mint fürdős k..a a templomban, szóval konkrétan mindenhogy éreztem magam, csak jól nem.

Az áttörés a 20. km  környékén jött. A Duna kibukkant a fák közül (persze korábban is végig ott volt, láttam is, de a hatás...), tova úszott rajta egy hajó és akkor hirtelen azt éreztem, hogy jó helyen vagyok. Hogy minden rendben lesz. Hogy akarom én ezt.

Hiába döntöd el fejben, hogy majd menni fog, azért nem olyan egyszerű.

A kompon beittam a csendesen ringatózó Duna látványát, szippantottam a jó levegőből és végtelenül élveztem, hogy nincs más utas rajtam kívül. Partot érve betértem egy kávéra a pilismaróti rév büfébe, ahol összefutottam egy francia fiúval, aki Franciaországból egészen Romániáig kerekezik egyedül, napi 140 km-eket tekerve. Hol van ehhez képest az én napi 80-as vállalásom?! Kicsit el is szégyelltem magam, hogy képes vagyok sajnálni magam, holott még alig tekertem egy kicsit.

Vincent nagyon örült, hogy végre valakivel tudott szót váltani, én meg annak, hogy azért még néhány dologra emlékszem, s nem kopott el teljesen a nyelvtudásom. Ahogy elköszöntünk egymástól, abban maradtunk, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot és lelket öntünk a másikba, főleg, hogy Vincent egyedül, számára ismeretlen országban ünnepli majd a szülinapját. (Ugye, mire nem jó a facebook?!)

Esztergom felé horrorisztikus élmények értek, korai volt a megnyugvás, meg az, hogy majd én akkor innentől élvezem az utat. Sajnos egy jó 5 km-es szakaszon nincs kiépítve a kerékpárút, ami az autósokat egyáltalán nem zavarja, mint az őrült úgy közlekednek és előznek, akár tehergépjárművel és busszal is. Rendesen halál félelmem volt. Ezt az érzetet fokozta a mellém érkező belga biciklis társ, akit többször is figyelmeztetnem kellett, hogy húzódjon mögém, mert jönnek a kocsik. Az öreg egy kicsit Pándy Andrásra emlékeztetett és nem töltött el boldogsággal, hogy mellettem teker. :D  Míg Vincentnél alig voltak cuccok, "András bácsi" még a kemping asztalt is felkötözte a brinyóra. Ő egyébként Bulgáriából tekert Belgiumba. :)

Újfent megállapítottam, hogy a hátizsákom nélkül egyszerűbb lenne az élet, de nem volt mit tennem, máshogy nem sikerült bepakolni.

Esztergom kertvárosi részén leültem a tájban gyönyörködni, majd jött egy család, ahol a kisfiúnak oly annyira szimpatikus lettem, hogy egy csomószor kézen fogott, s elhúzott a vízig, hogy menjek be vele. :)

A megbeszélt időben megérkeztem a barátaimhoz, ahol nagyon jó hangulatban telt a nap hátralévő része. Megnéztem egy aikido edzést ( http://aikidoesztergom.hu ) is /ez itt a reklám helye!/, csak ajánlani tudom mindenkinek. Edzés után vacsorázni a sörkertbe (Kék Duna Söröző) mentünk, ahol isteni volt a hekk. Abban a boldog tudatban feküdtem le aludni, hogy igen, tényleg jó lesz ez a túra nekem!

A tanú kihallgatások sokszor vicc számba mennek. A nyomozó hiába akar szépen kérdezni, ha a delikvens nem tudja értelmezni sem a kérdést.

Álljon itt néhány példa a tanúktól, tanúkról. Elöljáróban annyit, hogy attól függően ki mit szeretne elérni egy-egy kihallgatáson, úgy alakítja az irodaberendezést. Alapesetben úgy néz ki, hogy a nyomozó ül az asztala mögött, a kihallgatandó személy pedig vele szemben foglal helyet az asztal túloldalán, úgy, hogy a rendőr lássa a kezét, szemét stb. Ám az is előfordul, hogy az irodában értekezletet tartanak, vagy más miatt a székek össze-vissza vannak, például az asztal helyett a szekrény felé fordítva.

Megjön az ember, akik Sötétnek hívnak. De tényleg. Már ez önmagában mulatságra ad okot, persze nyomozó ismerőseim csak egymás közt viccelődnek vele, a jó hangulat garantált. A kihallgató tiszt leültetné a tanút, mutatja is neki, hogy hova kellene. Sötét úr leül. Az irodatársak egymásra néznek és várnak. Eltelik néhány másodperc, míg a visszanyelt röhögés után emberi hangon tudnak szólni. Felszólítják a tanút, hogy nem lenne baj, ha megfordulna a székkel és nem a szekrényt nézné.

Mire az ember: Hát furcsállottam is, hogy így akarnak kihallgatni! :)

Másik eset, nehéz a kérdés, ám érkezik a határozott válasz:

- Milyen munkarendben végezte a munkáját?

- Napi 4x12 órában. És két nap szabad....

Igaz, sok helyen elhangzik, hogy egy nap 24 órából, meg egy éjszakából áll. Úgy látszik itt ezt fejlesztették tovább! :)

Kedves Olvasóim, a cím már önmagában megtévesztő, lévén, hogy több pontatlanság is van benne.

Az első mindjárt az, hogy nem Bécsből indultam, a másik pedig, hogy nem is volt világ körüli a túra, de egy barátom nagyon kedvesen így aposztrofálta, szóval ezért lett ez a megtisztelő cím. Ezentúl a túra részleteit, leírásokat ezen a néven találjátok.

Kezdjük mindjárt az elején. Ahogy a korábbi posztban már olvashattátok, nem volt egyszerű biztosítást kötni, úgyhogy javasolom mindenkinek, jóval a túra előtt járja körbe a lehetőségeket és semmit ne hagyjon az utolsó napra. Az internetes csomag megválasztásával is akadtak gondjaim, azt a határátlépés előtti órákban aktiváltam, szerencsémre kedves ügyintézőket fogtam ki, mert az sms küldő rendszer véletlenül sem akarta az igazságot  - Ez itt a reklám helye /Telekom/.

Aztán itt van még a sátor, hálózsák, polifoam és társainak a kérdése. Mindenképp jó, ha már eleve drágább, de garantáltan vízálló cuccokat vásárolsz, hiszen nem lehet tudni, hogy mikor fog rád szakadni az ég és lesz-e lehetőséged azonnal fedett helyre menni - Murphy törvénye alapján általában pont semmi nincs a közeledben. És ha nem kegyes hozzád az időjárás, akkor azzal is szembesülhetsz, hogy néhány óra alatt 10 fokot is esik a hőmérséklet és a cuccaid nem száradnak meg másnapra sem. Vizesen meg nem annyira buli tekerni, ráadásul a táskáid is bebüdösödnek a ruhákkal együtt.

Mielőtt neki vágsz, a biciklidet is alaposan készítsd fel. Nem árt, ha egy héttel a túra előtt már semmit sem cserélgetsz rajta, mert nem fogod tudni megszokni.

Térképből nem árt, ha van papír alapúd, vagy legalább fotón a telefonodban, fényképeződön, mert az is előfordul, hogy a GPS megadja magát. Ami egy több milliós városban nem vicces.

Ha hosszabb útra mész, mindenképp kerüld el, hogy hátizsákot is kelljen vinned, mert ez több száz kilométeren keresztül nem éppen felemelő érzés.

Tanulságos volt, hogy a ruhák javát sosem vettem fel (ennek egy része az időjárásnak köszönhető), másrészt pedig volt lehetőségem mosni. Érdemes ennek figyelembevételével tervezni.

Ha valamit fel kell fogatnod, ne bízd a véletlenre, inkább több gumipók, ha lehet vegyes méretben, illetve a régieknél nem árt megnézni, hogy nem öregedtek-e el túlságosan.

Kép az összecsomagolásról és a nem épp szívderítő végeredmény indulás előtt:

Tudom, hogy a fenti cím miatt majd jól megugrik a látogatottsága az oldalamnak, de előre kell bocsájtanom, hogy senki nem azt fogja kapni, amire számít. :)

Be kell vallanom, hogy életemben nem néztem még meg egy F1 közvetítést sem. Jó, persze ettől függetlenül azért tudom ki Hamilton, meg Alonso és így tovább, de valahogy ez volt az a sport, ami sosem kötött le.

Most viszont lehetőségem nyílt VIP jeggyel részt venni az idei nagydíj szombati napján. Kalandosra sikeredett az elindulás, a tervezetthez képest jelentős csúszással, mivel az első leküzdendő akadály adva volt, jó, jó, van jegy, de mivel jutunk ki? A családi kupaktanács összeült, végül kaptunk egy autót. Okés, irány a Hungaroring. Útközben az egyik pillanatról a másikra olyan szinten szakadt le az ég, mintha dézsából öntötték volna, az ablaktörlő a legmagasabb fokozaton ment, de így se lehetett látni semmit. Kb. 500 méter múlva meg simán vége lett. Hurrá, legalább nem a Hungaroringen!

A szektorba való eljutás kalandosra sikeredett, bár utólag visszagondolva a táblákon lévő tájékoztatás megfelelő volt, csak én voltam bizonytalanabb. A rendőrök, securitysok nagyon segítőkészek voltak, mindenki kedvesen igazított útba, még ott is, ahol a forgalmat akadályoztam :D

A VIP parkolóba érve meg kellett állapítanom, hogy a helyekből itt sem lehet válogatni, de hálát adtam a sorsnak, hogy nem a külső, sártól dagonyás, domboldali parkolóban kell letenni a kölcsön kocsit. Kiszúrok egy helyet, gondoltam oda simán beférünk, nem nagy az autó, szervó is van benne, és egyből a nehezebb formát választottam, a betolatást. Hogyha véletlen még esne egy kis eső, csak könnyebb szemből kiállni, mint kitolatni.... A biztonsági őrök szurkoltak, miután közöltem velük, hogy az autó kölcsönbe van, ráadásul nem is érzem/látom se az elejét, se a végét. A bizalmuk egészen megtisztelő volt, lévén, hogy egy Porsche Cayenne-t kellett centizgetnem. :) Végig az járt a fejemben, hogy ha annak csak egy picit megtolom az elejét, tuti nem úszom meg 2 milla alatt :D Vért izzadva betettem a kocsit a helyére. A biztonsági őrök szemében elismerés, majd az egyik azt mondja: Kapsz egy négyes alát. Megkérdeztem tőle, hogy mi a skála csúcsa, mert, ha 10 pontból, akkor elég karcsú. Megnyugtatott, hogy 5-ös rendszerben számolt. :)

Ezek után irány a tribün megkeresése. Nézem az órát, nagy hangzavar, holott épp szünetnek kellett volna lennie. Kiderült, hogy komoly csúszás van a napi programban, így még pont elkaptuk az időmérő végét.

Szuper helyünk volt, nagyon jó rálátással a pályára, s kiderült, hogy tulajdonképp passzol nekem ez a feeling, meg a kocsik is bejönnek. Az időmérő után kezdődött a GP2-es verseny. Az itteni versenyzőknek még a neve se volt ismerős, de azért bőszen szurkoltunk. A végén az eredményhirdetésnél én pont kajáért álltam sorban, de akivel voltam, elment megnézni, hogy akkor ki nyert. Jön vissza, kérdem, hogy mi lett a vége. Válasz:

- Első a kék, a második a sárga, a harmadik meg a fehér lett. :)

Tessék! Ilyen ez, ha két nő megy ki a Forma 1-re, s nem éppen felkészült a rendezvényből. :)

Lentebb egy GP2-es versenyautó.

Az ember a halált mindig nehezen fogadja el.

Nehéz egy betegséget, egy balesetet, egy fiatal élet elvesztését bármikor is feldolgozni. De muszáj az életnek tovább mennie. Viszont, amikor valaki önkezével vet véget a vélt, vagy valós szenvedéseinek?! Arra mit lehet mondani? Az ember lelkének egyik fele sír, gyászol és azon gondolkodik, hogy miért? Mi vezetett idáig? Hogy a közvetlen környezete vajon nem látta? Ennyire nem foglalkozott vele senki? Hiszen nagy társasági életet élt. Ilyen jól tudta titkolni? Hogy senkinek semmi nem tűnt fel?

Persze T. P. mindig a társaság közepe volt. Humoros, segítőkész, jó szándékú, aki mindig igyekezett a jót látni, aki nem akart bántani soha senkit. Lehet ez alatt roppant össze?! A jó akarat alatt? Hogy nem tudta senkinek elmondani, ami őt bántotta, foglalkoztatta? Hogy úgy volt vele, nem terhel ezzel senkit? Hiszen mindig ő az, aki vidámságot csempész mások életébe? Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy elmondani sem tudom.

Közben meg ott van az a másfajta érzés. Az a másik fél, ami nem gyászol, hanem valami egészen mást érez.  Haragot és dühöt. Hogy gyáva és önző módon megfutamodott. Hogy ő, akit annyian szerettek, kedveltek, akinek mindenkihez volt egy kedves szava, most csak magára gondolt. Önző módon csak és kizárólag saját magára. A nélküle felnövő gyerekére és az itt hagyott űrre nem. A meg nem válaszolt kérdésekre, a család, a barátok fájdalmára, értetlenségére nem gondolt.

Sokáig ott lesz még a kérdés, hogy miért?! Miért?! Miért?!

Nem így kellett volna lennie!

Rest in peace Peti! :(

T.P élt 41 évet  :(((((

Az egyik ismerőssel megesett tanulságos eset:

Az ismerős albérletben lakik, ahol az áramszolgáltató napok óta nem kapcsolja vissza az áramot. Természetesen az incidens egyedi, hiszen az albérletben mindig minden be van fizetve időre. A tulajdonos az albérlő előtt hívja az ELMÜ hibabejelentő vonalát. Szokásos ide kapcsolás, oda kapcsolás, majd végre a sok géphang és azonosítás után egy élőlény. Kedves érdeklődés, hogy miért nincs még visszakapcsolva az áram?

Az ügyfélszolgálatos rutinos munkatárs, megjegyzi, hogy biztos nem volt otthon senki, amikor voltak kint. A tulaj cérnája fogy, megjegyzi, hogy kint van az óra a lépcsőházban, nem kellett otthon lennie a visszakapcsoláshoz senkinek sem.

Akkor biztos nem kapcsolták vissza a főbiztosítót. Mondják, hogy de visszakapcsolták, ám úgy sincs áram.

Az ügyfeles megkérdezi, de biztos? Mert a kollégái mindig lekapcsolva  hagyják.

A tulaj mondja, hogy biztos.

Jó, akkor várjanak - kéri a nő -, megnézi az adatbázisban, hogy befizették-e a számlát és hogy voltak-e kint a munkatársai. Eltelik jó néhány perc, mire közli: „Köszönöm türelmét, igen, látom a befizetést a rendszerben. A kollégák nem voltak kint visszakapcsolni.”

PIFFF!!!! 

Ezt nekik lehet. Ha Te csúszol a számlabefizetéssel, jaj Neked! De hogy leolvad a mélyhűtőd, tönkre megy a kajád, elveszik egy fontos projekted stb., az senkit nem érdekel.

Az alábbi eset pesti nyomozókkal esett meg.

A párosnak az ország legtávolabbi vidékén kellett nyomozati cselekményt foganatosítaniuk. Mindent előre leegyeztettek, előkészítettek, engedélyeztettek, majd aznap verőfényes napra ébredtek, de hiába indultak korán, a nagy budapesti dugót mégsem sikerült kikerülni, mivel a Hungária körúton az ő oldalukon baleset nehezítette a haladást. Egyes-kettes, egyes-kettes, lassan múlt az idő, a GPS szerint még majd 3 órányi út várt rájuk. Mivel még életükben nem jártak az adott településen, ezért a navigációs rendszer útmutatásait vették alapul. Bár ne tették volna!

Hiszen az a dög az autópálya közepén kiírta, hogy hajtsanak le. Szabálykövetők lévén, úgy is tettek. Igen ám, de azt az okos GPS sem mondta, hogy adott szakaszon végig 60 km/órás sebességkorlátozás van, hogy a gépkocsikat nem tudják kielőzni, mert alattuk a lomha autó a sokadik visszaváltás után sem akar majd megtáltosodni és arról sem volt szó, hogy a hosszú úton legalább kétszer kell tankolni, mert annyit fogyaszt az autónak titulált lajhár tempójú monstrum.

Hogy mindez még ne legyen elég, hihetetlenebbnél hihetetlenebb településeken haladtak át, ezerrel tűzött a nap, szakadt róluk a víz, mert a klíma az átlagnál is jobban lassította a kocsit, így csak rövid időre kapcsolták időnként be.

A fáradtság egy kimondhatatlan nevű településen csapott le rájuk elementáris erővel. Úgy, hogy mindketten jajgatni kezdtek. Egyszerre. S mindketten azt hitték, a másik csak merő együttérzésből vonyít. Vihar előtti csend volt. Olyan nagykönyvben megírt. A szél se rezzent. A házak között megszorult a levegő. A tarkójukat perzselte a nap, a jegyzőkönyv lassan készült az egyre forróbbá váló motorháztetőn. Az aláírások után elköszöntek, ahogy illik. Igyekeztek minél gyorsabban beszállni a kocsiba, hogy legalább az elviselhetetlen meleg rövid időre is, de megszűnjön. A sofőr mindkét keze tele volt, ám úgy gondolta, kisujjal még ki tudja nyitni az ajtót. Tévedett. Az ujja lecsúszott a fogantyúról, a körme viszont beakadt és annak rendje és módja szerint középtájt meghajolt, épp csak el nem tört. Na ő ekkor kezdett üvölteni. A kollégája a mappával zsonglőrködött, amin a jegyzőkönyvet írta. Biztos ismeritek, felül csíptetős, nem túl bonyolult szerkezet. Beszálláskor az írótömb sarkát egy mozdulattal beletolta az orrába. Egymásra néztek és megállapították, hogy ez bizony nem az ő napjuk...

És akkor még nem sejtették, hogy a késő esti órákban, a Hungária körúton, szinte majdnem ugyanott, ahol a reggeli baleset volt, most a visszafelé haladó sávban akadályozza két összekoccant autó és az intézkedő kolléga a forgalmat. :)

Először is vegyél egy nőt. Aki tudja mit akar. Persze egész addig, míg azzal nem szembesül, hogy bizony az idei nyaralás rengeteg utánajárást igényel.

Kezdjük sorban. EU-s betegkártyát tudsz igényelni a kormányhivatalban is, naivan azt gondolod, hogy kellően rugalmas a nyitvatartási idejük, így pikk-pakk elintézik. A pasi készségesen tájékoztat róla, hogy ugyan náluk is kérvényezheted, de azt elküldik az Egészségbiztosítási Pénztárnak, akik, ha nem szólítanak fel hiánypótlásra, két-három hét alatt postán megküldik, hacsak nem tudsz becsattogni érte. Másik lehetőség, hogy befáradsz az EP-hez és ott azonnal a kezedbe is adják. Meglepő módon, gyors ügyintézéssel nettó 10 p alatt kész. :D

Oké, ez megvolna. Kellene egy frankó biztosítás. Vagy több. Mert a bringát külön kell biztosítani. Az utasbiztosítás a balesetekre jó, de a kerékpárra nem terjed ki. Ja és az sem mindegy, hogy mit és hol szeretnél kötni. Illetve melyik országokba készülsz. A felének csak Magyarország területére terjed ki a biztosítása. Oké. Ezt tudomásul vettük, következő lépés a megkötés. Először szembesülsz vele, hogy szükség lenne a biciklid vázszámára, amit természetesen fejből nem tudsz. Hívod az eladót, mivel a garanciajegyed épp nincs kéznél. Az eladó elmondja, hogy azt ők nem tartják nyilván, úgyhogy haza kell ugranod érte. Sebaj. Visszatekersz, mi baj lehet?! Már azon kívül, hogy a garanciajegyen a betűket-számokat bárminek olvashatod. Újabb telefon a szervíznek, készségesen kiokosítanak, hogy a kerékpár legalján, valahol a hajtómű környékén megleled a számokat. Először egy ember segít tartani a bringát, majd egész népes nézősereg szurkol, hogy sikerüljön fejre állítás nélkül is megtalálnod a számot. Aláhasalsz, na ott nincs. Igaz az előző heti sártól lehet nem látod, úgyhogy röpke csutakolás. A közönség lelkesen biztat, szerintük ott lesz az. A bringa alja tükörfényes, szám sehol. Újabb fejtörés, körbejárás éééééés jé?! a szám a kormánycsövön van. Tornagyakorlatnak nem volt utolsó. Hurrá! Mindenki fellélegzik, a tömeg szétoszlik, vissza a szerződéskötéshez. Adatok rendben, bankkártyás fizetés rendben. Jöhet az utasbiztosítás. Az már csak ujjgyakorlat. Gondolod Te. Egész addig, míg rá nem jössz, hogy a bankkártyádat nem fogadja el a rendszer. Semmi probléma, majd másnap mehetsz vissza készpénzzel megkötni a szerződést.  Még jó, hogy nem az utolsó pillanatra hagytad.

Nos, mi jöhet még? Ja, hogy kellene egy frankó sátor is. Először is menj el a Decathlonba. Ez itt nem a reklám helye. Remek kis sátrak kitéve, Te meg  vakarod a fejed, hiszen a könnyen felállíthatóak nem alkalmasak kerékpáron történő szállításra, ami meg az lenne, vagy horror áron van, vagy nem tudod eldönteni, hogy megfelel-e. Jó, nem kell ezt elkapkodni. Irány haza, a pince feltúrásával előkotrod a valahonnan ezer éve Rád hagyományozottat. Majd kiderül, hogy jó lesz-e. Azért, mielőtt felállítod, biztosítsd be magad. A tesód megígéri, hogy odaadja az övét, de arról meg az derül ki, hogy anno a csőtörés szennyvízzel árasztotta el, bár ki lett fertőtlenítve... Sebaj, próbáld meg felállítani a sajátodat. Hogy Te ezt sosem használtad korábban? Akkor szánj rá egy jó órát. Ki tudja mit rejt a táska. Hihetetlen, kipakoláskor örömmel tölt el, hogy minden alkatrész meg van. Már csak azt kell kitalálni, hogy melyiknek mi a funkciója! Hurrá! Egy fél óra elteltével ez is meg van. Elheveredsz a verejtékkel felállított sátradban, s amíg henteregsz beborul. Nos, akkor állítsunk fel új rekordot azzal, hogyan is tudjuk pikk-pakk lebontani. Az nem is nehéz. Már csak vissza kellene csomagolni. Ne add fel, akkor se, ha az ötszöri összehajtás után még mindig nem fér bele a táskájába. Korábban is belekerült, most sem lehet másképp. :) Mintegy másfél-két óra elteltével nyugodtan megihatsz a jó munka örömére egy sört. :)

Mi van még hátra? Tudom! Hurrááááá! Nyaralunk! :)

Naaa, a második félidőben mintha feléledtünk volna és egészen jó helyzeteink akadtak!

Azért, hogy mindjárt szinte szöglettel kezdtek ellenünk a belgák.... Egyébként meg sokkal lendületesebb a játék, mint az első félidőben.

Elek is kapott egy sárgát, gyűlnek itt a lapok. És a szabadrúgás is..... A belgák 21. kapuralövése már idegesítő! Irány a másik térfél!!!

Hogy a 65. percben kiveszi a lövésünket a kapus... Ejjj!!!! Nagyon akarom, hogy tovább jussunk!!! És Juhász lövését nézve a fiúk is nagyon akarják, hogy tovább jussunk!!!

Még 15 perc! Annyira jó lenne! Álomszerű! Hajrá Magyarok!!!

78. perc. A második belga gól. A kimondhatatlan nevű néger sráctól.  :(

A 80. percben kénytelen vagyok azt mondani, hogy Hazard eldöntötte a mérkőzést. És igen, ahogy láthattuk, eléggé gyorsak.

Elek szöglete azért bizonyítja, hogy még nem adták fel a fiúk, becsülettel végigtolják a meccset. Szalai rúgása is nagy volt! Egy gólt, legalább egyet! Annyira megérdemelnénk!

Dzsudzsák szabadrúgása a 87. percben 31 méterről sejthető volt, hogy a falba fog ütközni.

Elek rúgása a 89. percben is hihetetlen, hogy nem megy be.

És a 90. percben.. Áh... Ez nem volt jó így, kicsit sem. Ezzel az utolsóval marad egy kis keserű szájíz. De!

SZÉP VOLT FIÚK, SZÉP VOLT FIÚK! SZÉP VOLT FIÚK!

Azt semmiképp sem tartottam jó ómennek, hogy Kleinheisler még a meccs előtt lesérült. És a 10. percben befejelt belga gól azért nem hozta meg a lelkesedésemet.

Kádárnak figyelnie kell, hogy ne legyen több sárgája. A szabadrúgás hál istennek nem ment be, Király kezének nem tett jót a védés, hogy belecsapott a kapufába.... A 39. percben a belga kapu fölé lőtt labda szép próbálkozás volt, de azt hiszem a belgák kicsit gyorsabbak. A 40. percben Dzsudzsák gyönyörűt rúgott,  kár, hogy centikkel mellé ment.

A meccs még véletlenül sem unalmas, ha rágnám a körmeimet, most tuti elkezdeném.... Első félidő vége. De jó lenne, ha a másodikban betalálnánk mondjuk mindig pont eggyel többször a belga kapuba, mint ahogy ők a miénkbe...

Most nagyon azt kívánom, hogy fél óra múlva ne váljon valóra, amire fogadtam. Ugyanis azt gondolom, hogy a belgák kellően erős ellenfelek. Szóval én megtettem a meccset a belgákra. 2-1-re.

Akárhogy is lesz, a magyar csapat már nyert. Egy lelkes szurkolótábort, egy olyan élmény sorozatot, amire eddig nem volt példa, s nem utolsó sorban azt, hogy a magyar játékosokat most már jegyzik a nemzetközi fociporondon.

Szurkolok, hogy szép meccs legyen, hogy ha véletlen búcsúzni kell, akkor az méltóságteljesen történjen, ne olyan meccset lássunk, mint a horvát-portugál volt. Az eléggé unalmasra sikeredett.

Szóval:

HAJRÁ MAGYARORSZÁG!!!! <3