Ahogy a nagyoktól már megszokhattuk, a könyveknek is van előszava, meg utóirata, én nem is nyújtanám itt a végtelenségig.

Jöjjön a kinek mit köszönök rész:

Köszönöm a családomnak és a barátaimnak (első sorban azoknak, akik naponta képeket és mini beszámolókat kaptak tőlem), hogy hittek bennem, elengedtek, támogattak és biztattak.

A sógoromnak, hogy képes volt értem éjjel eljönni!

S-nek, hogy anno segített kompakt gépet választani, hiszen a képeim jelentős része enélkül nem jöhetett volna létre.;)

T-nek, hogy az indulás előtt energiával töltött fel és végig hitte, hogy képes leszek megcsinálni.

Azon barátaimnak, akik vendégül láttak, akik élményekkel gazdagították utamat, s az újonnan szerzett schardingi barátoknak, hogy ismeretlenül is úgy fogadtak, hogy azt éreztem hazaértem.

A bicikli szervizes srácoknak a gondoskodó kezeket, a bringa tényleg nem hagyott cserben!

A túrakerékpározás csoport tagjainak a hasznos információkat!

Az utam során felbukkanó ismeretleneknek a kedvességet!

És mindenkinek aki bármilyen formában hozzájárult, hogy ezt átélhessem! :D

A túra konzekvenciái egy következő posztban lesznek olvashatóak.

Sajnos Macával mostanság nem sokat találkoztam, de azért a pasik kapcsán mindig tudtuk, hogy mi van a másikkal.

Sokadszorra is ugyanaz a tanulság. Mindegy hány évesek, milyen iskolázottságúak, valahogy a pasik alapvetően gyávák. (Tisztelet a kivételnek, már ha van!)

Ugyanis, amikor azt hiszed, hogy minden szép és jó, hogy egy harmonikus kapcsolatban vagy, ami kölcsönös tiszteleten és őszinteségen alapul, jön a pofára esés, a delikvens képes egyik napról a másikra eltűnni szó nélkül.

Maca és én sem értettük soha, hogy miért nem lehet megmondani, ha valami nem megy? Őszintén, frankón. Abból az ember lánya tanulna. Például, hogy mit ne kövessen el újra, vagy mi érinti érzékenyen a másik felet. Vagy.... sorolhatnám napestig. És ugye mi nők hajlamosak vagyunk:

a) bármiért magunkat hibáztatni - általában a valós indok meg köszönő viszonyban sincs azzal, amire mi gondolunk...

b) darabokra elemezni a szituációt,

c) emiatt jobb esetben csak nem aludni, rosszabban meg a másikat kérdésekkel, különböző fórumokon üzenetekkel bombázni.

Egyik sem jó megoldás. Aki menni akar, menjen. Ha nem mondta meg mi volt a baja, az akkor tulajdonképpen az ő baja. Egyedül. :D Neked már nem kell ezzel foglalkozni.

Hogy miért is írom le mindezt? Tanulságul. Figyelmeztetőnek a kedves férfiaknak. A nők jobban szeretik, ha nem lebegtetik őket, hanem kerek perec megmondjátok a tutit. Ami lehet akkor nagyon fáj, de fel fogunk belőle állni. Míg a nagy csendekből, mellébeszélésekből sosem.

Ha bizonytalan vagy magadban, a kapcsolatban, mondd meg. Ha idő kell, mert van még mit elrendezni magadban, azt is megértjük. Bármit, mondom még egyszer BÁRMIT meg lehet beszélni. Kommunikáció nélkül amúgy se működhet semmi sokáig.

Snitt.

Vissza Macához. Nem is tudom, hogy jellemezzem azt az egyedet, akibe most futott bele. A pasi erősnek, felelősségteljesnek és megbízhatónak tűnt. Az első akadályig. Azt valahogy nem bírta leküzdeni. Kiderült, hogy amiket magáról előadott, amikre Maca felnézett, azokat a tulajdonságokat csak szerette volna magáénak tudni, de még nem volt rájuk készen. És az is kiderült, hogy makacs, de következetlen. Hogy elméletben mindent nagyon tud, de a gyakorlattal hadilábon áll. Hogy képtelen kimondani a legegyszerűbb szavakat, mint köszönöm, szeretlek, igen, nem, ne haragudj! És hogy a mama hotel előnyeit élvezi, mint újra kezdő. De nincs távlati célja, ergo sosem fog Macával összeköltözni. Most meg patt helyzet van. Se veled, se nélküled. Maca többször megkérdezte, hogy akkor ezek után mégis hogyan lesz tovább kettejük kapcsolata, de egyelőre nincs válasz. Az első akadálynál a srác hetekig nem kereste Macát. Ott valami eltört mindkettejükben és a problémát nem sikerült megbeszélni, a pasi nem mond róla semmit. Vajon miért?

Kíváncsian várom, mi sül ki ebből.

http://port.hu/a_lany_a_vonaton_the_girl_on_the_train/pls/fi/films.film_page?i_topic_id=2&i_film_id=175008&i_city_id=-1&i_county_id=-1

Megnéztem a napokban a fenti filmet. És most neki kezdtem a könyvnek is. A film engem lekötött. Nem könnyed esti szórakozás, elgondolkodtató. Mindig újabb és újabb részletek kerülnek elő a múltból. Szép lassan bontakoznak ki az életek, az okok-okozatok, persze a végkifejlet itt sem az, amire a kedves néző számít.

Engem meggyőzött. :)

Reggelre is megmaradt a szomorú idő. Hogy a borús hangulatot ellensúlyozzunk egy jó kis capuccinoval és almás pitével nyitottuk a napot. Olyan 4.000,-Ft-nak megfelelő Euroért. De hát egyszer élünk!:D

Ebben a posztban is sok fotó lesz.

Alant látható a szállodánk folyosója. Kicsit nagy a kontraszt az ár és a kinézet között. De ez egy 4 vagy lehet 5?! csillagos hotel. Amikor előző nap beballagtam a folyosóra a kulccsal a kezemben, azt hittem, hogy eltévedtem és a raktárban kötöttem ki. :D Persze a szoba belülről másabb volt, minimalista stílus, de kényelmes.

A telefonon folyamatosan csekkoltuk az időjárást, hogy akkor induljunk el, mikor nem esik. Érdekes módon a befelé út sokkalta rövidebbnek tűnt, mint kifelé.

Városnézés előtt, már útközben is elő-előkaptam a fotó apparátot. Tessék egy Blaha pékség nem a Blahán.

Ez még a város ipari részén készült, megörökítettem a vele szemben lévő híres linzi kémiai üzemet is, amely csak úgy ontotta magából a füstöt.

Ez után a vasútállomásra vezetett az utunk, hogy tudjuk délután hová kell menni. Ám mielőtt odaértünk volna, még egy cigaretta automatát is fotóztam. Ennek az érdekessége, hogy kéri a személyi igazolványszámodat, szóval, ha nem vagy nagykorú, nem kapsz cigit.

Az állomás előtt szép, szökőkutas tér, a bejáratot oroszlánok őrzik.

Az időjárás eddig még kegyes volt, a dzsekit is le tudtuk venni. Innen a belváros felé vettük az irányt. A következő parkban az alábbi szobor állt. Akkora volt, hogy tesóm beleállt, de még nyújtózkodva se érte el a felső részét.

Lett volna lehetőség háztetős városnézésre, a lenti képen a reklámként szolgáló szobor látható. Azt mondták, hogy másfél óra a túra, melynek az a lényege, hogy egy térképpel a kezedben a különböző ingatlanok tetejéről nézed meg a várost, de mivel mást is terveztünk, így ez kimaradt.

Többek közt szerettük volna megnézni a Mária dómot. Gigantikus méretei már kívülről is lenyűgözték az embert.

Bent épp orgonáltak, remek az akusztikája is. Engem a kazettás ablakok ragadtak magukkal.

Következő utunk a Mozart házhoz vezetett, de előtte még láttunk egy aikido iskolát hirdető molinót, természetesen ez se maradhatott ki a fotókból.

Mielőtt megérkeztünk volna a Mozart házhoz, a képviselőházat is útba ejtettük, az udvar közepén állt ez a szökőkút.

Mozart a Linzi szimfóniát szerezte ebben a házban, de sajnos a szobába nem lehetett felmenni, viszont egy beugróban a teljes művet meg lehetett hallgatni.

A beugró kb. az EU-s zászló alatt található.

A főtér felé haladva egy kis utcai hangulatkép.

 Egy újabb régi villamos.

A Tourinform feletti erkélyt is megnéztük, itt hirdette ki Hitler az ezeréves birodalmat.

A főtér még a borús időben is hangulatos.

Itt ültünk be ebédelni egy pizzériába. Alig kezdtünk neki, újra leszakadt az ég, így a vonat indulásáig hátralévő részt ismét a Tourinform előtt ácsorogva töltöttük.

Mielőtt búcsút vettünk volna a várostól, egy utolsó hangulatképet még csináltam.

Ahogy látjátok, az eső nem akart szűnni. Akkor indultunk a pályaudvarra, mikor kevésbé esett. Volt még időnk a vonatig, addig a pályaudvaron kávéztunk. A biciklik felrakása a vonatra kicsit se volt egyszerű, lévén, hogy a Rail Jeteken a korábbi személyszállító részből kanyarintottak le egy darabot a bicikliknek, így a feljárat is maradt a régi, embernyi szélességű, a biciklik kormánya meg már az ajtóknál elakadt. A vihart és a felhőket sajnos nem sikerült Linzben hagyni, hazáig jöttek velünk. A vihar akkor tetőzött, mikor a Keletibe értünk, de nem volt kecmec, mivel már nagyon későre járt, át kellett érni a Nyugatiba. A szél vízszintesen fújta az esőt, a víz bokáig ért, villámok cikáztak mindenfelé. Hál istennek hazafelé olyan vonatot fogtunk ki, amire nem kellett felemelgetni a bicikliket, de az alatt a 15 p alatt, míg átértünk az egyik pályaudvarról a másikra, az eddig szárazon maradt cuccok teljesen eláztak.

Mit ne mondjak, a túra vége rendhagyóra és maradandóra sikeredett! :D

Itt a vége, fuss el véle. Már csak egy kis összegzés van hátra. De az egy másik poszt lesz.

Mire a gép elé jutok, már nagyjából aktualitását is vesztik azok a filmek, amiket megnéztem. De azért nem adom fel! :D

1. Sully - Csoda a Hudson folyón

http://www.port.hu/sully_-_csoda_a_hudson_folyon_sully/pls/w/films.film_page?i_film_id=177053

Tom Hanks nem adja mindenféle vacakhoz a nevét, a film megrázó és nagyon tanulságos. Tipikus amerikai. Ahol a biztosító arra játszik, hogy bebizonyítsa, lehetett volna ezt másképp is csinálni. A kulcs mondatot a másodpilóta mondja ki, mikor megkérdezi tőle a bizottság, hogy mit csinálna másképp? Válasz: Ha lehet, inkább júliusban szállnék le a Hudsonra. :D

A filmben mindenféle érzelmi hatásokon átmegy az ember a főszereplővel együtt és szurkol, hogy Tom Hanks tényleg hősként jöjjön ki a történetből. Kicsit engem emlékeztet a Denzel Washingtonos  Kényszerleszállásra, de nálam is kb. 8-8,5 pontot ér.

2. Mélytengeri pokol

http://www.port.hu/melytengeri_pokol_deepwater_horizon/pls/fi/films.film_page?i_topic_id=2&i_film_id=174187&i_city_id=-1&i_county_id=-1

Mark Walhberg és Kurt Russel se szokott rossz filmekben játszani, de egymás után nézve a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, egy kicsit besokalltam. Jó-jó, de például én kicsit sem értek az olajfúrótorony működéséhez és nagyon jó fejek, hogy kiírják a paramétereket, ám nekem így sem mond semmit. Szurkoltam persze, hogy minél többen megmeneküljenek, de azért a másik film jobban tetszett. Ez mondjuk kap egy 6,5-t.

3. Bridget Jones babát vár

http://www.port.hu/bridget_jones_babat_var_bridget_jones_s_baby/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=174188&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_topic_id=2

Megszoktuk már, hogy ez egy csajos film, most sem hazudtolja meg magát a sztori. Viszont Patrick Demsey tökéletes választás volt a másik férfi főszereplőnek Colin Firth kimért angolságát ellensúlyozni. A film végig szórakoztató, nem véletlen, hogy minden alkalommal telt házzal játszotta a mozi. Vicces, de megható, nálam kap egy 10-est.

4. Gólyák

http://www.port.hu/golyak_storks/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=172081&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_topic_id=2

3D-s mesefilm, tanulságos, szórakoztató és aranyos. Remek szombat délutáni kikapcsolódás. 8 pont.

A következő film A lány a vonaton lesz. Ezt könyvben is olvasni fogom. Ha a két élmény összeér, majd elmondom milyen. ;)

A reggel esővel fogadott. Szerencsére már csak egy rövidebb etapot terveztünk Linzig. Úgy gondoltuk, lesz ott annyi látnivaló, hogy jut belőle a másnap délutáni vonatindulásig bőven. Illetve, azt is kitaláltuk, hogy ha lesz szállás Linzben, akkor még Mauthausenig visszatekerünk és megnézzük a koncentrációs tábort.

Az idő mindezt maximálisan keresztül húzta.

A reggelit a közeli pékségben fogyasztottuk el, majd egy rövid túra keretében bejártuk Aschachot, mielőtt útnak indultunk.

Vissza a hídon, immár borús időben.

Az út családi gazdaságok között kanyargott, aztán a gáton tekertünk Ottensheimig. Addigra már újra gyülekeztek fejünk felett a felhők.

Mielőtt elindultunk Linzbe még felhívtam a Jugendhaust, hogy tudnak-e fogadni, de nemleges választ kaptam. Így azt terveztük, hogy Linzbe érve a Tourinformban érdeklődünk szállás iránt.

Az ebédet a gáton fogyasztottuk el, itt csak élveztük a természet közelségét.

A lenti táblát Linz előtt fotóztam.

Alig értünk Linzbe, leszakadt az ég. A Tourinform előterében vártunk vagy másfél órát, mire egyáltalán bármerre el lehetett indulni. Ott mondták, hogy a városban most valami fesztivál van, így sehol nincs szállás. Össze-vissza telefonálgattak, mire 16 km-rel odébb Ansfeldenben, az autópálya mellett sikerült a Rosenberger hotelben helyet találni. Az eső elállt, de bármikor rákezdhetett volna.

A Szentháromság szobor immár megfelelő szögben. Mikor hétvégén itt voltam, a lovagi torna miatt mögötte le volt zárva a tér.

A mostoha időjárási körülményekre tekintettel úgy döntöttünk, hogy akkor Mauthausen kimarad, inkább elfoglaljuk a szállást, Linzet pedig majd megnézzük másnap. Nagyon nehezen keveredtünk ki a városból, rájöttem, hogy nekem ezek a nagy városok a mumusaim. A hotelt sem volt egyszerű megtalálni, mivel tényleg az autópálya mellett volt, a pályára felvezető úton tudtuk csak hátulról megközelíteni. Miután lepakoltunk újra esni kezdett.

Ahogy már írtam, ma Magyarországon mindenki szeret mindent bejelenteni. Meg fel.

Megérkezik a rendőrkapitányságra a delikvens. A nyomozó szólítja:

- Szopkó Úr!.... /Ilyen névvel valószínűleg biztos van némi fóbiája és önértékelési zavara, hogy a hatóságoknál akar elégtételt venni a társadalmon./

A bejelentő még el sem kezdte, de tudja fokozni.

- Kérem szépen, először is nekem az a problémám, hogy nem jelentettek be a munkahelyemen....blabla...

A rendőr hallgatja, majd tájékoztatja, hogy a bejelentése az illetékes adóigazgatósághoz kerül, mert nem ők az illetékesek eljárni az ügyében. Szopkó úr mélységesen felháborodik.

- Na, de kérem! Nekem azt mondták, hogy bejelentést tehetek a rendőrségen is.

A nyomozó türelmes, szépen elmagyarázza, hogy emberünk is értse. Aztán jön a következő kérdése.

- Értem. Akkor most már azt mondja csak meg, hogy minek kellene nekem az OEP felé jelezni bármit, az OEP nem a NAV-hoz tartozik?!

Sajnos Anikóéknak másnap dolgozni kellett menni, így reggel már csak a telepakolt hűtő várt, meg a kedvesség, hogy bármiből csinálhatunk szendvicset. :)

Nehezen indultunk neki, de végül fél 11 felé csak elhagytuk Schardinget. Passuig jó párszor meg kellett állni, attól féltem, hogy a betervezett út felét sem sikerül teljesíteni.

Passauba érve most a bal partot választottuk, elkerülendő a hegyeket. És még csináltunk jó pár fotót. Alant még mindig az Inn, ez még a jobb oldalon készült.

A belváros egy szeletkéje:

Csak egy szép kép a folyón úszó hajókról:

Búcsú a várostól a német oldalon, háttérben a város nevezetességeivel.

Érdekes módon lefelé elég jól gurultunk. Valószínűleg az a szembe szél, ami engem hátráltatott, most jó irányból ért. :)

Útközben sellőt is láttunk:

Au-ig hol a Duna mellett, hol mezőgazdasági utakon kerekeztünk. Sokan jöttek ezen az oldalon is csapatostul. Sikerült ismét magyarokba botlani. Olyan 16 éves forma srácok és lányok voltak, nem túl kommunikatívak. Aunál biciklis kompra szálltunk.

A komp 2 Euroba került és nagyon hamar átért a túloldalra. A komposok úgy kapkodták ki a nehezebbnél nehezebb bicikliket, mintha csak tollpihék lettek volna.

Mára már nem ígértek felhőtlen jó időt, ezért szorgalmaztam, hogy jussunk el Aschachba, hogy ne a nagy fenyők alatt érjen a vihar, aminek egyelőre még hál istennek semmi jele nem volt.

A sclögeni rész tesómat is elkápráztatta. :)

Aschachban abban a pizzériában szálltunk meg, ahol én pár nappal korábban kávézni szerettem volna. A La Mamma-ban (http://www.lamamma.at/wp/). A hely nagyon szuper volt, a pizzájuk fenséges, ajánlani tudom mindenkinek, aki arra jár.

Alig parkíroztuk le a bicikliket a bicikligarázsban megjött a vihar is. Szerencsénk volt. Mire leszakadt az ég, mi már a pizzéria ablakán lestük a Dunán cikázó villámokat.

A levegő kicsit hűlt, így itt is nagyon jót aludtunk.

Ez szerintetek mi? :)

Előre szeretném bocsátani, hogy ebben a posztban nagyon sok kép lesz, ennek okáról majd lentebb.

Szóval vissza Engelhartszellbe.

Másnap alig ébredtem fel, Eleonora már ott ült az ajtóm előtt. Mondta, hogy vegetáriánusok, de kikészített nekem házi kenyeret, általa elrakott lekvárt, kávét, fogyasszam nyugodtan. Előtte még megkérdezte, hogy mi a véleményem Orbán Viktorról és a magyar politikáról, meg a menekült kérdésről. Ez egy kicsit meglepett, mert erről itthon is maximum a közvetlen barátaimmal beszélgetek, de nem politizálok. Kénytelen voltam mosolyogva azt mondani, hogy nagyon szívesen beszélgetnék erről, de sajnos ehhez kevés a nyelvtudásom. :D Aztán megtudtam, hogy ő tanárnő, a párjával régóta együtt vannak, hogy volt férjnél, a lánya Bécsben tanul, operatőrnek és már most is nagyon jó munkákat kap. És a leglényegesebbet, hogy az itt kerékpározó emberek Au-nál átmennek a másik oldalra a biciklis komppal, s itt jönnek vissza, mert nem drága, viszont kikerülik a hegyet. Elmondta, hogy visszafelé is szívesen látnak,én meg mondtam neki, hogy valószínűleg a túlpartot fogom választani, ráadásul kilométerben sem ide esik az éjszaka, ám, ha mégis meggondolom magam, természetesen benézek. E-mail címet is cseréltünk, de nem bánom, hogy nem jelentkezett.

Van az, mikor érzed, hogy valami nem kerek, de nem tudod az okát. Nos, ő ilyen érzeteket váltott ki bennem. Nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyet, de nyugtalanító érzés volt, még sokáig foglalkoztatott, hogy miért taszít ennyire, holott hálás vagyok az éjszakáért és a kedvességéért. Sajnos a választ nem találtam meg.

Időm volt bőven, a reggeli beszélgetés után jó késői lett az indulás, de mivel tesóm vonata is kora délután ért Passauba, nem siettem. Nos, igen, a 10. napon csatlakozott hozzám tesóm, az utolsó pár napot együtt tekertük le.

Az út ezen az oldalon Passauig megint kellően dimbes-dombos volt, de hála az égnek akkora emelkedők nem voltak benne, mint előző nap.

Megörökítettem a német határ átlépését is, bizonyosságul álljon itt a határ tábla :D

Innen már csak 4 km-re volt a centrum.

Kb. dél volt, mire beértem a városba, több helyen is megálltam fotózni, bár az épületek jelentős része csak szimplán tetszett, azt nem tudom, hogy milyen funkcióval bírnak.

Innentől könnyen rátaláltam a vasútállomás felé vezető útra. Ezen a terecskén időztem egy kicsit, a szökőkút vizével frissítettem magam. Érdekes volt azt megtapasztalni, hogy az osztrákok nem nagyon használják strandolásra a Duna partot, sőt, a németeknél Passauban is csak a sétányon andalogtak.

És itt keltem át az Inn folyón.

Innen már nem volt hosszú az út a vasútig, viszont egy táblát jól elnéztem, így sikeresen a forgalommal szemben, de legalább az utat szegélyező, járdának nem nevezhető közlekedő részen gurultam be a pályaudvarra. Néztek is nagyot az emberek. :D

Míg én a tesómat vártam, a rendőrök a vámosokkal közösen szintén vártak. Csak ők a migránsokra. A túra alatt utoljára Győrben láttam migránsokat, illetve egy néger pasit Tullnban. A mozdulatai, öltözködése legalábbis arra utalt, hogy nem nagyon tudja hol van.

Nem is kellett sokat várni, a begördülő szerelvényen voltak illegális bevándorlók.

A hatóság emberei udvariasak voltak, nem volt szóváltás, higgadtan tájékoztatták a bevándorlókat, hogy mire számíthatnak, majd békésen kísérték őket valahova.

Tesóm megérkezését követően röpke városnézésre indultunk, mivel innen még várt ránk egy kisebb szakasz az esti pihenőig.

A túra fénypontjának nevezném a vasárnap estét, annyira jól éreztem magam, hogy el sem tudom mondani. Ehhez a hely varázsa mellett a társaság is nagyban hozzájárult. Mielőtt elindultam volna a túrára, neten kerestem az osztrák oldalon olyan személyeket, akik esetleg saját településükön kicsit elkalauzolnak. Kaptam egy felajánlást egy ismeretlentől, aki Passautól cirka 15 km-re Schardingban lakik a családjával. Miután meg lett a kontakt, beszélgetni kezdtünk a messengeren és ahogy közeledett az idő, úgy vártuk mindketten egyre izgatottabban a találkozást. Anikóban a beszélgetések során egy csupa szív, nagyszerű nőt ismertem meg, kíváncsi voltam rá élőben is. Úgyhogy Passauból hozzájuk vezetett az utunk.

De ne szaladjunk előre. Passauban megcsodáltuk a három folyó (Inn, Duna, Ilz) egymásba érkezését, fotókat is készítettünk, s ami vicces volt, épp azt találgattuk kit kellene megkérni, hogy csináljon rólunk közös fotót, mikor egy férfi magyarul felajánlotta, hogy szívesen elkészíti a képet. :) Kiderült, hogy Szerbiából hajóval vannak itt a nejével.

A nyíllal jelzett résznél álltunk, s a folyók tényleg ilyen sokszínűen értek egymásba.

Itt az egyik kiránduló hajó fordul meg az Inn-en.

Miután körbejártuk a szigetcsúcsot, Scharding felé vettük az irányt. Itt is meg kellett mászni néhány hegyet, az aszfaltozott kerékpárút egy idő után murvássá vált, de simán lehetett rajta a trekking biciklivel menni. Anikóval beszéltem telefonon, mondta, hogy régen kész a kaja, már csak minket várnak. :)

Ezt útközben fotóztam.

A városba érve el sem tudtuk őt és a párját téveszteni, lent vártak a ház előtt. Ugyanolyan nyitottsággal, közvetlenséggel, ahogy a levelezésekben megismertem. Miután lecuccoltunk, kicsit pihentünk és elfogyasztottuk az Anikó által készített finomságokat, városnéző túrára indultunk.

Scharding 700 éves fennállását ünnepelte a városka, most épp ételfesztivállal, ahová vendéglátóink elvittek minket is. Az Inn itt szélesebb, mint a Duna. A híd lábáig csendesen folydogált, utána megbolondult a víz és tele lett örvényekkel.

Vendéglátóim mesélték, hogy volt egy év, amikor a hídon nem lehetett átmenni a német oldalra, mert víz alatt állt. Le is fotóztam, hogy melyik évben meddig volt fent a víz.

Maga a város nagyon hangulatos. Olyan, mint mézeskalács falva.

Gondozott sétány, érdekes házak.

Fura lehet ilyen házban lakni, ami keskeny, az égig ér és alig van udvara :D

A partról felsétálva a Rózsák kertjén át jutottunk a belvárosba, majd a várba.

Az ételfesztiválon 30 nemzet képviseltette magát, a nép szórakoztatásáról bűvészek, szamba táncosok és még sorolhatnám hány féle csoport gondoskodott.

Egy kis ízelítő.

Még magyar lángosos is volt.

A várból csodás kilátás nyílt a szemközti településre.

Az idegenvezetés során sokat megtudtunk az itt lakók mentalitásáról, Zsolti mesélt a munkájáról, majd a napot egy cukrászda kiülős részén zártuk.

A fesztivál területe nem volt szeméttel teli, ahogy nálunk egy hasonló rendezvényen lenni szokott.

Nagyon elfáradtam, mire éjfél felé hazamentünk, itt éreztem először azt a fajta megkönnyebbülést, hogy hurrá, ezt is megcsináltam. És hogy ha erre képes vagyok, akkor bármi másra is. :)

Anikót és családját pillanatok alatt megszerettem, nagyon imponáló volt, ahogy Zsolt a munkájáról beszélt, az a közvetlenség, ahogy minket fogadtak. Megbeszéltük, hogy lesz még folytatás! :) Az előző napi kalandom és a schardingi vendégség között akkora kontraszt volt, hogy máig nem bírtam feldolgozni. Itt is megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem a csodás estét, a jó ízű beszélgetést és a remek társaságot! ;)

Hát ez a no comment kategória :D

A kedvem reggel még rosszabb volt, mint éjjel, ugyanis ébredés után konstatáltam, hogy még mindig szakad az eső. Így semmi akadálya nem volt, hogy komótosan fogyasszam el a reggelit.

Mire mindent felmálháztam és elindultam, szerencsére elállt, de azért nem volt baj, hogy volt rajtam vastagabb ruha. A városba érve az eső utáni második sokk is utolért, Borsószem Királykisasszony megviccelt, bár kicsit sem nevettem. A csúszós villamos sínbe beakadt a kerekem, azt hittem eltaknyolok, továbbá már láttam lelki szemeim előtt, ahogy kitörik a kerék én meg ott állok a nagy ismeretlen közepén tönkre ment bringával. Olyannyira az események hatása alá kerültem, hogy a híresen jó tájékozódási képességem is cserben hagyott, mert ha a sínek mellett mentem volna, egyből a városközpontba érek, ehelyett csak némi kitérő árán találtam meg újra a helyes utat. Végül is nagy baj nem történt, a lovagi tornára a felvonulás éppen akkor kezdődött.

A forgalmat és a menetet elől és hátul is rendőrök biztosították.

Fotóztam, hallgattam a zenét és velük csorogtam le én is a főtérig. Természetesen ne egy Visegrádi Palotajáték méretű eseményt képzeljetek el, mert ez sokkal kisebb rendezvény, de a bevonulás nagyon látványos volt.

A térre érkező különböző villamosokat is megállították, akkor fotóztam ezt a régebbi szerelvényt. Mögötte félig látszik a Szentháromság szobor.

És álljon itt kontrasztnak az új villamos is.

Itt még meg kell említsem, hogy ezen az úton biciklisek nem a gyalogosok mellett közlekednek, hanem a villamos melletti részen, vagy a villamos előtt. Ahogy láthatjátok azért az a rész nem túl széles, ráadásul, ahogy írtam, eléggé balesetveszélyes is, főleg nedves időben. A gyalogosok itt még véletlenül se engedik el a járdán közlekedő bringást. Szóval vagy mész a sín mellett, vagy kell egy másik utcát keresni.

A felvonulás végén megkértem két rendőrt, hogy fotózzanak le a szoborral, aminek eleget is tettek, bár a gyalogosokhoz hasonlóan ők se voltak túl kedvesek.

Innen az út egy darabig a forgalmas főút mellett vezetett, Ottensheim városkán áthaladva pedig elnézegettem a komphoz igyekvő embereket és a békésen kávézgatókat a főtéren.

Ez az út jön fel a komptól, s a lenti látvány tárul az utazó szeme elé. Hangulatos kis városka.

Ottensheimtől ismét a gáton vezetett az út, ezen a szakaszon több nagyobb csoporttal is találkoztam. A biciklisek barátságosak voltak, köszöngettek is, meg integettek is. Egy fa alatt ültem le ebédelni, ez alatt volt vendégem az alábbi pillangó:

A gáton haladva gyönyörködtem a természet szépségeiben.

Aschach előtt egy meredek balos út vezetett fel a hídra, de onnan meseszép volt az elém táruló látvány.

Úgy döntöttem, hogy egy kávét és egy fagyit megérdemlek, így beültem a tömött Weltzel kávézóba. Először egy pizzériába akartam menni a városközponttól távolabb, de ott érdekes módon sziesztát tartottak. A térképet nézegetve rájöttem, ha nem szeretném, hogy az éjszaka a csodálatos Duna-kanyarban érjen, még vár rám cirka 30 km. Amiből a végén 40 lett, de nem lövöm le a poént.

Ez itt Aschach és alig valami a fagyizóból:

Ez itt egy másik fagyizó. Alig pár lépésre onnan, ahol én voltam. De míg a másik kert része is tele volt, itt nem nagyon lézengtek emberek.

Aschach sétányán többen hattyút és kacsát etettek.

Természetesen több ok miatt sem abban az ütemben haladtam, ahogy elterveztem, ebből a kellemesebbik az volt, hogy lenyűgözött a táj. Ezt a részt hívják a Duna legszebbjének. Igazi kis ékszerdobozka. A hatalmas fenyők alatt, a Duna folyását követve kanyarog a kerékpárút is. Csak úgy ittam a látványt.

Minden fotó után azt hittem, hogy több szépség már nem lesz, de az út minduntalan rácáfolt. :)

Schlögen előtt egy házaspárt kértem meg, akik lefotóztak engem is, de ide természetesen én nem kerülök fel, képzeljetek a képre! ;)

A víz hol zölden, hol szürkés-kéken ragyogott.

Nem győztem ámuldozni.

Ahogy átértem ezen a részen Au-nál volt egy biciklis komp. De láttam, hogy szépen tovább lehet menni a kerékpárúton, így eszembe se jutott átkelni a túlpartra. Főleg annak tükrében nem, hogy valamiért úgy érzékeltem, azon a felén jóval kevesebb a lakott település. Előtte még Inzellnél oldtimer találkozó volt, tele volt a kemping is. Én meg azt gondoltam, hogy még néhány km-t simán letekerek Wesenuferig.

Tévedtem. A Duna (Pest felől nézve bal oldalán) a kerékpárút egy idő után a főútba torkollik és hegyek-völgyek (inkább hegyek) váltják egymást. Nos, itt konkrétan azt éreztem, hogy megdöglök. Meleg volt, nyűgös voltam, ráadásul mikor begurultam Wesenuferbe, még véletlenül se láttam egy nyamvadt panziót se. A településen szerintem kb. 500-an laktak.

De már láttam a célt magam előtt! Passau másnapra már csak 35 km. :) Ezen az úton gurultam le Wesenefurba.

Naivan azt gondoltam Engelhartszellben nagyobb sikerem lesz. De addig még újabb ugyan ekkora hegy megmászása várt rám. Borsószem Királykisasszony 7 sebessége meg iszonyat karcsú az osztrák "dombocskákhoz". Vagy én vagyok gyenge...

Engelhartszellbe érkezve több panziónál is lukra futottam. Természetesen itt is elküldtek a helyiek egy domb tetején lévőbe, ahol szintén nem volt szabad szoba.

Ezt az egyik panzió előtt fotóztam. Konkrétan a bejárata mellett.

Végső kétségbeesésemben, hogy 3 vagy 4 felhívott/megtekintett helyből egyben sincs szabad szoba, gondoltam, keresztül tekerek a városkán, hátha valamelyik utcában rábukkanok egyre. Előtte még az interneten egy utolsó előtti címet kinéztem és elindultam megkeresni. Az utcáról épp akkor ment volna be egy udvarra egy középkorú nő, úgyhogy leszólítottam. Elmondtam neki, hogy szállást keresek magamnak egy éjszakára. Nagyon kedves volt és felajánlotta, hogy náluk eltölthetek egy éjszakát, van a házuk alsó szintjén egy szoba, ahol senki nem fog zavarni, tartozik hozzá mosdó is, addig maradok reggel, amíg jól esik. :)

Nagyon barátságos volt, bár valami fura előérzetem volt vele kapcsolatban. Megnéztem a ház alsó szintjét és úgy döntöttem, mi bajom lehet?! Suttyomban lefotóztam őt és mint kiderült a testvérét, meg a kocsijuk rendszámát, s szétküldtem a barátoknak, hogy ha másnap reggel nem jelentkeznék, akkor ilyen utca, ilyen szám alatt ennél és ennél szálltam meg. Konkrétan Joseph Fritz és családja jutott eszembe az itt lakókról, de már nem volt visszaút. Voltam olyan fáradt, hogy rábólintottam. Elenonora kedves volt, szeretett volna törölközőt, ágyneműt adni, de mondtam neki, hogy mindenem van. Látta, hogy fáradt vagyok, így békén hagyott. Bár mondta, hogy vendégeket várnak, ha van kedvem csatlakozhatok hozzájuk. Udvariasan megkérdeztem, mikor kelnek, hogy időzítsem a távozásomat és mivel tartozom a szállásért. Az utóbbiért nem kért semmit, a többit megbeszéltük. És még este beállított egy adag frissen sült pitével, ami nagyon finom volt. :)

Az Ybbsben talált szállásról még néhány szó. A Franciország-Németország meccset is meg tudtam tekinteni, szóval panaszra nem lehetett okom. Egy három ágyas szobában voltam egyedül, egy kocsma és étterem felett, de a magyar módival ellentétben ez az étterem este 10 ó-kor tényleg bezárt. Nem volt hőbörgés és záróráig mindenki kulturáltan szórakozott. Ami zavart, az a lépcsősor az emeletre, illetve, hogy a biciklit a kertben hagyhattam csak. Igyekeztem a fedett terasz alá leparkírozni. A wc-zuhanyzó több szobával közös volt a folyosón, de mással nem futottam össze és a mellékhelyiség is tiszta volt.

A reggelinél tudatosult, hogy a felszolgáló nőnek nem vagyok szimpatikus, valószínűleg nem tetszett neki, hogy elraktam néhány dzsemet. De hát ilyen az élet. 45,5 Euroért szerintem belefért...

Ezen a napon éreztem először azt, hogy úgy haladok, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Érdekes, hogy eleinte mindig csak lestem, hogy a 20-30 évvel idősebb osztrák nyuggerek erőlködés nélkül bárhol lehagynak, aztán rájöttem, hogy könnyű nekik, mert vagy fél elektromos, vagy teljesen elektromos biciklikkel suhantak, én szerencsétlen meg küzdöttem az agyváltós bringámmal. :D Az azért megnyugtatott, hogy sógoréknál se két forintért dobálják az elektromos biciklit, csak valószínűleg náluk a nyugdíjból vagy a fizetésből könnyebben megveszik, mint mi.

Ybbsből kifelé jövet ismét meseszép helyeken vezetett az út, a hajókat nézegettem a Dunán és élveztem a víz közelségét.

Itt jött két olasznak tűnő fiatalember, akik nagy elánnal lekanyarodtak az aszfaltos kerékpárútról és a föld úton elvágtattak a bozótos irányába. Csak lestem, hogy a nagy táskákkal vajon hova tartanak.

Az útikönyvből már tájékozódtam róla, hogy Greinben sok érdekesség vár, ezért úgy terveztem, hogy mindent megnézek ott, amit lehet. Így is lett.

A kép bal oldali részén Greinburg vára, ami innen nem is tűnt olyan vészesnek. De haladjunk sorban.

A korabeli városháza, illetve Ausztria legrégebbi, egyben fennmaradt kőszínháza. A város aranykorában 1563-ban építették a honatyák. Jó két és fél évszázaddal később felvetődött, hogy másként kellene hasznosítani. Ekkor született meg a kőszínház ötlete. A rokokó színház 165 fő befogadására alkalmas, a nézőtéren vannak olyan székek, amelyek kulccsal nyílnak, így csak az tudta leengedni, akinek volt hozzá kulcsa, azaz a város gazdag polgárai. És hogy az előadást ne kelljen megszakítani, ha az urakat és a nagyságákat a szükségleteik elszólítják, a nézőtér egyik felében elhúzható függöny mögött egy wc is található. :)

Igen, az ott szemben. :D

A színházban csak ámultam és bámultam. Kezdődött azzal, hogy kicsit sokallottam a 4,50-es belépőt, de a jegyszedő kedvesen azt mondta, hogy ha kevesebb pénzem van, vagy nincs apróm, akkor is bemehetek. Majd el is tűnt. Itt szembesültem először azzal, hogy megbíznak bennem, senki nem lihegett a nyakamba, nem nézték, hogy megfogdosom-e a kiállított tárgyakat, ahogy azt egy valamire való magyar múzeumban tették volna. És mégis minden a helyén maradt, sőt, meglepően jó állapotban volt a kellékes szoba is, vagy a színház aljában berendezett korabeli életet ábrázoló helyiség is.

Itt találkoztam Donatella Panzerával. A hölgy olasz idegenvezető és szintén egyedül rótta az osztrák kerékpárutakat. Elmesélte, hogy Passauból tart Bécsbe, ez az út szerepelt a bakancslistáján és el volt ájulva tőle, hogy milyen gyönyörű itt minden. Tipikus olasz nő, nyitott, közvetlen, nagy dumás és lelkes. Iszonyatosan lelkes. Azon is nagyot nevettünk, hogy megkérdezte tőle a gondnok/jegyszedő, hogy milyen nemzetiségű, majd a kezébe nyomott egy szlovák nyelvű prospektust. :D

Fent a kilátás a színházból. Ausztriában minden városkának ugyanilyen hangulatos a főtere. Általában középütt egy szökőkúttal.

Alig értünk le a színház elé, Donatella felkiáltott, majd egy láthatóan se nem olasz, se nem osztrák hölgy nyakába ugrott. Odáig követtem a beszélgetést, hogy ezer éve nem beszéltek és valamiért azt hittem, hogy a szállodában találkoztak össze, aztán mikor megvolt a telefonszám csere Donatella elmondta, hogy a hölgyet Olaszországból ismeri, egyébként amerikai és most véletlenül pont itt nyaralnak a férjével. Még, hogy nem kicsi a világ?! Erre mennyi esélye volt? :)

Elbúcsúztunk egymástól, aztán én feltekertem a várig. Illetve nem pontosan így történt. Itt már sokadjára kellett megtapasztalnom, hogy az agyváltó ennyi cuccal hegynek felfelé nem és nem megy. Szóval feltoltam a bringát, majd megváltottam az 5 euros belépőt. És érdekes módon itt se loholt senki a sarkamban. Kaptam egy magyar nyelvű prospektust, amiről elmondta a pénztáros, hogy ha a látogatás végén visszaviszem nem kell kifizetni. Azt nem mondta, hogy lefényképezni nem szabad, szóval.... ;)

A kastély belső árkádos udvara. A vár nem minden helyisége látogatható, van ahová előzetes bejelentkezéssel fogadnak csoportokat, de így is érdekes volt egyedül kóborolni egy ekkora építményben. Az első részében hajózási múzeumot rendeztek be, remek makettekkel. A kastélyt 1488-ban kezdték építeni és mintegy 5 évvel később fejezték be. Attól is különleges, hogy abban az időben nem volt szokás valamit csak lakóépületnek építeni, már pedig ez a vár azért készült.

A 33 méter hosszú lovagteremből így látni a Dunát. A terem méretei miatt szintén egyedülálló. A falakon a korabeli uralkodók portréi. S ami igazán lenyűgözött, az a Duna kavicsból kirakott terem, melyhez fogható szintén nincs máshol.

Mielőtt tovább indultam volna, egy kávét és fagyit engedélyeztem magamnak.

Alig hagytam el Greint, úgy tűnt, hogy valami baj van a biciklimmel. Az első kerék egy-egy fordulásnál furán megpattant. Leszálltam megnézni, hát egy nagyon apró kavics beszorult a gumiba. Megkönnyebbülten szálltam vissza, miután kioperáltam, s itt kapott nevet a hófehér Csepel Fractal. Ekkor lett belőle Borsószem Királykisasszony. Gondolom nem kell ecsetelni a miértjét. :D

Mauthausen felé vettem az irányt, ahol tervbe volt véve a koncentrációs tábor megtekintése.

De sajnos, mire odaértem a tábor már bezárt. Ráadásul ide is valami emelkedőn kellett volna felmenni, azt a vár után már nem szívesen vállaltam volna be.

Az egyik kereszteződésnél kicsit elbizonytalanodtam, majd egy fiatal kölyök mondta, hogy merre tudok Linz felé menni. Na, rá ugyanúgy nem kellett volna hallgatni, mint a nőre Mosonmagyaróváron. Itt csak plusz 5 km-t tettem a biciklibe, de azt földúton. Kb. 2 km után az út egyre inkább hasonlított valami amerikai őserdőre, jó magyar susnyásra, s mire izgulni kezdtem volna, pont addigra találkoztam egy futóval, aki elmondta, hogy itt is végig lehet menni, ugyan rövidebb, mint a rendes kerékpárút, de a végén kidőlt fatörzseken kell átemelni a biciklit. Ekkor adtam fel és fordultam vissza. A kerékpárút egy idő után újra a gáton futott, szeltem a kilométereket, de már így is fél hét lett, mire Linzet megláttam. Abból az irányból, ahonnan én érkeztem a város az ipartelepi oldalát mutatta.

Ahogy a városba értem volna, egy kis csaj feljött előttem az útra úgy, hogy szét se nézett. Majdnem elgázoltam. Ékes anyanyelvemen felhívtam a figyelmét a közlekedés veszélyeire, és hogy vajon a kedves mamája mit szólna mindehhez, szegény megszeppent, de esküszöm jól esett megmondani neki a magamét. :D Ő se fog többet körültekintés nélkül kikerekezni mások elé.

Linzben találtam egy Lidlt, ahol vettem vacsorának valót, majd a netet böngészve felhívtam a Jugendgastehaus-t, ahol elmondták, hogy fél 9-ig van recepció, addig érjek oda. Ekkor már fél 8 volt. Megnéztem a távolságot, s úgy saccoltam laza 15 perc alatt már ott is vagyok. Egy dolgot hagytam ki a számításból. Kitaláljátok mit? Hát azt, hogy ide is olyan emelkedőn kellett felmenni, hogy végül negyed 9-re értem oda, addigra már a bugyimból is facsarni lehetett a vizet. Alig tettem le a biciklit, magyar szó ütötte meg a fülemet. Két kézműves pasas beszélgetett, akik a linzi lovagi tornára érkeztek. :D

Az aznapi etap 99,18 km lett, kellemesen elfáradtam, így nem is bántam, hogy a ház szabályai szerint 10-kor bezárták mind a biciklitárolót, mind az emeleteket összekötő folyosókat és már senki se ki, se be.

Hajnalban ébredtem fel arra, hogy görcsöl a hasam, holott, nem volt még itt az ideje, illetve, hogy lehűlt a levegő és szakad az eső. Az utóbbi miatt nehezen aludtam el újra, járt az agyam, hogy esőben vajon mennyit és hogy fogok tudni tekerni.

Az előző hónap utolsó előtti munkanapján venném meg a havi bérletet (következő hó elsejétől érvényes az azt követő hó ötödik napjáig).

A sor szokás szerint kilométer hosszú, mindegy, hogy hétköznap, hétvégén, elsején, tizedikén, harmincegyedikén mész, mindig sokan vannak. Nem is értem. Hasonlóan a Lidl pénztárához, hiába kanyargózik az embertömeg beláthatatlan messzeségben, ez a pénztárosokat

a) kicsit sem érdekli,

b) a komótos munkatempójukon nem változtatnak,

c) képesek az orrod előtt bezárni,

d) olyan unottan végzik a munkájukat, hogy még az én életkedvem is elmegy tőlük.

Nos, két sor. Az egyikben türelmetlenül topogó emberek, a másikban szinte senki. Igaz, a kutricában pénztáros se. Viszont egy papírhalommal előtte jól szituált 50-es nő szobrozik. Gondolom én, mit veszíthetek, próbáljuk ki a rövidebb sort.

Néhány pillanat múlva megérkezik egy felizgatott szőke csaj (hogy ki/mi izgatta fel, az röpke 2 mp alatt kiderül). Kedvesnek nem nevezhető mosollyal elmondja a  hölgynek, hogy ő tuti nem fog tudni segíteni, különben is már lejárt a munkaideje. És a másik pénztáros se tud segíteni. Aki tud, érti és meg tudja nyitni a rendszert, na ő majd holnap lesz. A nő elmondja, hogy most szeretne megoldást a problémájára, mire a szöszi sajnálkozva elismétli ugyanazt, mint egy papagáj. Az 50-es nő látja, hogy nem jutnak előbbre, azzal a zárszóval meg, hogy neki már lejárt a munkaideje, amúgy sem tud vitatkozni. Én állok némán, várva, hogy vajon be kell-e állnom a hosszú sorba, vagy esetleg megesik rajtam a szíve.

Utóbbi. Szőke int, majd én is meghallgathatom, hogy lejárt a munkaideje.

Mondom: Egy jövő havi bérletet kérek szépen.

Elsőre azt hiszem, hogy leájul a székről. - Bééér-le-tet? - szótagolja, jól megnyújtva az é-t.

Bólintok, majd várom a reakciót. Meghallgathatom, hogy lejárt a munkaideje - ezt egyébként elsőre is értettem. Meg azt is, hogy a bérletet még fel is kell írnia... Megnyugtatom, hogy céges számlát nem kérek róla. Megkönnyebbülten sóhajt fel, majd megkapom a szelvényt.

Szöszike hozzáteszi, hogy ez akkor hétfőtől lesz majd érvényes....

Nem vitatkozom. Hétfőn 5-e van. Az előző bérletem jó addig. Ez meg már csütörtöktől érvényes... Semmi probléma, végül is tudom, hogy lejárt a munkaideje. Már gondolkodnia se kell :D

A reggel remekül indult. Ferdinand rákérdezett a "városnéző" pólóként aposztrofált aikidos felsőmet látva, hogy karatézom-e. Mondtam, hogy aikidozom, s innen már gördülékeny volt a beszélgetés, kiderült, hogy elég jó szinten karatézott valaha, de vacak volt a szövetség, ment a széthúzás, felrúgták a szabályokat, szóval már nem csinálja. Mondta, hogy ha visszafelé is erre jövök, örömmel látnak. Vagy bármikor máskor :D Jó érzésekkel indultam útnak.

Az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis az egyik gumipók körülbelül 500 méter után elengedett, s a hátsó felembe állt. Amivel nem is lett volna nagy baj. A baj abból lett, hogy a kedvenc bringás nadrágom kilyukadt. Persze jó turista módjára én ezzel csak az esti vetkőzésnél szembesültem. Utólag már mindegy is, mit gondoltak az emberek a kilógó hátsóm láttán, de azért na....:)

Utólag elárulhatom azt is, hogy ez a rész volt az egyik legcsodálatosabb a túra során. Ezt itt mindenkinek látnia kell, aki errefelé jár. Nem hiába híres Wachau nem csak a boráról, de a látnivalókról is. Utam során hegyek-völgyek, szőlőtőkék, mesebeli várak, kastélyok közt kanyarogtam. Lépten-nyomon meg kellett állnom fényképezni, így elég lassan haladtam.

Dürnstein lenyűgözött. Kicsit nekem olyan mini Szentendrés volt, megannyi turista, képzőművészeti alkotásokkal teli boltok, portré és tájkép rajzolók, igazi kirándulós hangulat. :) Igazi kirándulós árakkal. ;) De legalább lehetett kártyával is fizetni, ami az általam vásárolt hűtőmágneseim számát tekintve nem is volt baj.

Ez itt a vár, messziről.

Nos, erről az építményről fogalmam sincs, hogy micsoda, de nagyon tetszett.

És íme a városka hangulatát idéző kép:

A kilátás a város végén. Innen a Duna kanyargós vonalát követve haladtam. Ezt a látványt pedig csak itta a szemem és a lelkem. Teljesen feltöltődtem tőle.

A szőlőtőkék teraszos művelésben, a kerékpárút köztük fut, s időnként a vonatot is egészen közelről láthatjuk. Szerintem a lenti kép megállná a helyét egy jó kis bringás útikalauzban is.

A kedvemet még az sem tudta elrontani, hogy a viharfelhők folyamatosan gyülekeztek. 

Azt hiszem ezt talán Jochingban fényképeztem. Itt a tér azon felén, ahonnan a kép készült állt egy barométer, amin mindenféle információk voltak.

Innen már csak néhány kilométer volt Willendorfig, de előtte még jó magyar módjára felmásztam egy használaton kívüli kőfejtőhöz technikai szünetre. Az alábbi kép lefelé jövet készült.

Willendorfban szerettem volna megnézni a Vénusz múzeumot, amiről majdnem lemaradtam. Délben zárt (ebédidő kettőig) de a teremőr leányzó szenzációsan jó fej volt, látta, hogy meg vagyok pakolva, így ráhúzott a nyitvatartásra még néhány percet a kedvemért. A belépő két eurot taksált. A múzeum pillanatok alatt körbejárható volt, lévén, hogy egy nagyobbacska teremből áll, melynek közepén üvegvitrinben áll a 11 cm-es szobrocska. Egy másolat, tudomásom szerint az eredetit Bécsben őrzik. Az itt kiállított Vénusz szobor érdekessége, hogy kb. 35.000 éves és nagyon kidolgozott. A kiállítóterem térképén még néhány kőkorszaki Vénusz szobor lelőhelyet is láthatunk, mellettük a már koránt sem ilyen részletesen megmunkált szobor utánzatokkal.

A szobrot 1908-ban találták egy ásatásnál. Miután a múzeummal végeztem, a hölgy elirányított a kb. 50 m-re lévő lelőhelyhez, ahová néhány lépcső megmászása után jutottam. Fentről csodálatos panoráma nyílt a Dunára és a környékre, a lelőhelyet pedig egy jókora szobor jelezte.

Willendorfból már csak néhány kilométer volt Melk. A Duna bal partján érkeztem a városhoz vezető hídhoz, előtte még lefotóztam Emmersdorfot. A hídon nem volt időm a tériszonyommal foglalkozni, egyrészt, mert roppant mód fújt a szél,

másrészt meg lenyűgözött az impozáns apátság látványa.

Az apátság messze kiemelkedett a környezetből, az útikönyvből megtudtam, hogy a X. században épült, de mai formáját az 1700-as években nyerte el.

Az apátságba nem mentem fel, mert ahogy a város utcácskáin csatangoltam, megállapítottam, hogy a biciklit kb. a főtéren kéne hagyni, a városháza és a kávézók ölelte téren, s onnan még bizony jó pár perces gyaloglás vár az utazóra. Mire ideértem már du. két óra volt, s előttem  még egy jó 40 km-es szakasz volt. Attól féltem, hogy ha az is bővelkedik a látnivalókban, akkor sosem érek a kinézett szálláshelyig. (Utólag, egy barátnőm beszámolójából kitűnt, hogy nem volt elragadtatva az apátságtól, drágállotta a belépőt, amiért nem kárpótolta a belső látvány sem.) Én épp azt néztem odalentről, hogy mennyivel jobban mutatna, ha nem lenne felállványozva, s az jutott eszembe, hogy aki felmegy, vajon annak milyen a panoráma?

A várost elhagyva még egy búcsúpillantást vethettem az apátságra, mielőtt újra az egyhangú gát várt.

Ybbsig volt néhány látnivaló, dunai hajók és itt-ott felbukkanó várak. Úgy voltam vele, ha lesz szállás 10 km-rel odébb, akkor megnézem a várost és megyek tovább. A városka főterén lévő szökőkútnál álltam meg pihenni.

Innen telefonáltam és még jó, hogy nem indultam útnak, mert tele volt a netről kinézett panzió. Ybbsben is csak egy panziót találtam, aminek viszonylag elfogadható árai voltak, drága hotel azért akad. Igaz ez a panzió is belváros szívében volt. Még gurultam egyet, mielőtt döntöttem volna. Megtaláltam a bringamúzeumot, ami nem túl szerencsés időpontban van nyitva, reggel 10 és délután 17 ó között. Mondanom se kell, hogy már inkább hét óra volt, mire odaértem, így csak az ablakon bekukucskálva pillantottam be. Másnap is korai indulás volt tervben, így a múzeum kimaradt.

Reggel fejedelmi kiszolgálásban volt részem, Zolitól ágyba kaptam a kávét. Amíg ő elment futni, addig én nyugodtan rendezhettem a soraimat és készülhettem a következő etapra. 8 órakor sikerült elindulnom, az első rész teljesen ellazított. Csak gurultam a hegyről lefelé, Bécs még szinte aludt. :) Aztán megpillantottam a Dunát. És addig néztem, hogy sikerült elnézni a lehajtót, némi flikk-flakkal még az autópálya előtt rátaláltam a helyes irányra. Az első sokk mindjárt meg is volt. Utána azzal kellett szembesülnöm, hogy nem kicsit fúj a szél. Természetesen a kerékpározás ősi törvényének megfelelően szembe...

Pedig innentől már igazán élveznem kellett volna az utat. Hiszen hol a Duna jobb, hol a bal partján haladtam, kiépített, széles kerékpárúton, ahol magyar módival ellentétben sem babakocsit tologató anyukák, sem keresztbe rohangáló kutyák/gyerekek/felnőttek nem voltak.

Nos, hogy Bécs tábla nélkül mégse maradjak, a város határában csináltam pár képet és roppantul megörültem a Dunának.

Klosterneuburgba érkezve érdekes szoborral találkoztam egy múzeum előtt.

Majd alig pár száz méter múlva egy minivasútpark tárult a szemem elé, bár nem volt nyitva, a kerítésen benyúlva azért csak fotóztam.:)

Ez a vasútállomás elég jópofa a mellette lévő paddal.

Greifensteinig nem voltam túlságosan eleresztve látnivalókkal, előtte a helyi szórakozóhely falán lévő graffitik nyerték el a tetszésemet. Hétvégente itt buliznak a helyiek.

Majd ez:

Aztán közeledett maga a falucska, a kerékpárút bekanyargott egy átjárón át szembe a templommal.

Ahogy itt fényképezgettem, néztem a megfelelő szöget, beállításokat, egy édes kávé színű kislányt tolt mellém babakocsiban a fehér apuka. Egy idő után magyarul megkérdezte, hogy lefényképezzen-e. Én meg jól meglepődtem, aztán konstatáltam, hogy persze, a Magyarország feliratú trikómban nem volt nehéz rájönnie, hogy honnan jöttem. :D

Jól elbeszélgettük az időt, megtudtam, hogy a neje afrikai, ő pedig kürtőskalácsokat csinál vásárokon, általában hétköznap van otthon, hétvégén meg utazik, s amikor a neje nincs otthon, fotót készít a lányka napjáról, hogy este el tudja mesélni mik történtek velük. Így én is az aznapi gyűjteményük része lettem. :D

Tullnig a gáton haladtam Budapest felől nézve a bal parton. Kicsit se volt vidámító a szembe szél, a borús idő és az egyhangú táj. Szinte senki nem jött se szembe, se velem egy irányba. Attól féltem, hogy minden ilyen lélekölő lesz, de Tullnba érve kisütött a nap és mindenféle szépeket láttam.

Például ezt a római tornyot:

Aztán, ahogy visszatekertem a kerékpárútra két szökőkutat is felfedeztem. Az egyik érdekessége az volt, hogy sógoréknál közterületen is kiteszik a nedves felület, csúszásveszélyt jelző táblát. Lásd a kút túloldalán.

A következő szökőkút sokkal jobban tetszett. Két motoros srác érkezett elé, beállították a motorokat és fotózták jobbról-balról... Egy darabig néztem, majd elkértem a telefonjukat és csináltam róluk pár képet. Cserébe ők is lefotóztak engem. Amikor odatoltam a biciklimet, jó fejek voltak és mondták, hogy most már három paripa van a képen. :) Kivívtam a tiszteletüket, hogy Magyarországról jövök, egyedül és hogy Passauig megyek. Az egyiknek aranyfoga volt, de mindketten intelligensek, jó humorúak és nagyon közvetlenek voltak.

Tulln után olyan volt, mintha valami mesebeli helyre tévedtem volna. Kiszáradt folyómeder, természetes ártér. Rajtam kívül egy nagy csoport is több helyen megállt fényképezni.

Altenwörthnél átkeltem a jobb partra egy zsilipen. Ember sehol, nem voltam teljesen nyugodt, hiszen tériszonyom van, ez meg mégis csak egy monumentális valami a folyó felett.

És íme az adatai:

Kremsig ismét egyhangúvá vált az út, főleg, hogy a szél nem akart csillapodni. Viszont hihetetlen szerencsém is volt. Alig hagytam el a város szélét jelző táblát, ezt itt:

Összetalálkoztam egy nyugdíjas hölggyel, aki volt olyan kedves és benavigált a városközpontba, értékes perceket spórolva azzal, hogy nem nekem kellett a táblákat nézegetni. Sajnos a young hostelnél a telefont se vették fel, kénytelen voltam a neten böngészve szállást keresni.

Ahogy a belvárosban kavarogtam, egy kedves kis panziót találtam nem messze a látnivalóktól, ebben a hangulatos kis utcácskában. Mint kiderült, az eurovelo 6 kerékpárút is ezen a macskaköves szakaszon megy keresztül.

Itt cuccoltam le (Ferdinand Stasny panziójában) és indultam felfedező körútra. A szállásomtól karnyújtásnyira volt az alábbi kapu, a pizzériát ajánlották figyelmembe, de nem vágytam olasz ételre.

Ahogy áthaladtam itt, a fogház előtt is elsétáltam. Vele srégen szemben a karikatúra múzeum, melynek karikatúrái a fogház falán is megtalálhatóak. Sétámat a Kremsi kapu előtt fejeztem be. Azt hiszem ez minden útikönyvben szerepel, így gyorsan én is lefotóztam.

A napallergiám itt már győzedelmeskedett, természetesen a sok kence-fice közül csak az erre való krémet hagytam otthon. Murpy.

Lefekvés előtt beugrottam a Sparba, hogy másnapra legyen szendvicsnek való, meg vettem vizet, egy citromos sört és ott hagytam 9,48 Eurot. A szállásért meg 45-öt fizettem.

A kremsi etap vége 86,39 km lett.

A múltkor megállapítottuk, hogy a gyerekek mennyire intelligensek.

A Duna-parton sétálva összefutunk egy régen látott kisgyermekes anyukával és a férjével. A körülbelül két éves, helyes, szőke legényke a babakocsiban. Tesóm megjegyzi a házaspárnak, hogy "látom, nőttök, mint a gomba!". Anyukának bólintani sincs ideje, mert a gyerek kontráz jól elnyújtottan:

- Goooomba, gooooomba!

Hihihi, nem tehetek róla, de eszembe jutott a klasszikus vicc.... :)))

Viszonylag korán lementem reggelizni, mondván, hogy majd ha úgy hozza a sors, Bécsben nézelődök.

A felszolgáló leányzóról kiderült, hogy magyar, nagyon segítőkész, és jól elbeszélgettük az időt. 9 óra után sikerült elindulnom, féltem is, hogy nem lesz ez jó, mert az előző napi 100 km után alig bírtam felkelni, úgy ébredtem, mint akit fejbe vertek.

Az első néhány kilométert roppant mód élveztem. Igaz alig találkoztam emberekkel, dimbek-dombok közt kanyargott az út, de megnyugtató volt a tudat, hogy majd mindenütt remekül kitáblázták a környéket.

Valahogy sikerült erre a murvás útra is rákeverednem Parndorf után, de aztán egy idő után jó minőségű aszfalt út lett belőle.

A 10-es út mellett összefutottam egy rekussal, egy darabig beszélgettünk, volt időm megcsodálni a biciklijét. Ő sokkal gyorsabban haladt, mint én, így kb. negyed óra múlva elköszöntünk egymástól, kölcsönösen jó utat kívánva.

Schwechat előttig álmos településeken gurultam, se ember, se látnivaló. Az irányról GPS nélkül is tudtam, hogy jó, mert láttam felszállni a repülőgépeket.

Egyszer csak kibukkantak a felhőkből. Elég nagy sűrűséggel.

Az egyik település után dombnak felfelé kellett kaptatnom, a kamionosok és az autósok türelmesen cammogtak mögöttem, nyugodtan viselve, hogy nem tudnak kielőzni. Valahol a domb közepén járhattam, mikor jobbra felfedeztem egy kerékpárutat. Mivel időben voltam, szentül hittem, hogy jó lesz az irány, még ha kis kitérőt is tartalmaz. Aztán szemben velem felbukkant a reptér lezárt kapuja. Na bumm! Akkor szembesültem vele, hogy lehet nem a legjobb helyen vagyok. Ekkorra elfogyott az aszfalt út, murvásba váltott, ember sehol, a gps lehalt. Hm... Egy darabig nézegettem a repülőket és a papír alapú térképen kisilabizáltam, ha balra tartok, előbb-utóbb jön Bécs. Amíg a technikával vacakoltam, felbukkant egy férfi, aki szintén megerősített benne, hogy jó irányba haladok, s egy idő után lesz aszfalt is.

A repteret megnéztem jobbról, balról, előlről, hátulról, kezdtem kétségbe esni. Végül ahol a kerékpárút összefutott a főúttal, néhány repülőgépet néző férfi elküldött egy újabb kerékpáros részre, mondván, hogy ne a főúton tekerjek. Megint jött néhány flikk-flakk a murván, kétszer is megcsodálhattam az autópályát, de végül csak sikerült Schwechatnál becsatlakozni Bécsbe. Akkor nyugodtam meg, mikor elkerekeztem a temető mellett, mert ezt a pontot, mint megjegyzendőt előzőleg Sasával átbeszéltük. A GPS-re nézve még volt 15 km Zoli lakóhelyéig. Borzasztó meleg volt, a helyi Sparban vett két flakon ásványvizet majdnem egy hajtásra ittam meg.

Először azt hittem a török szultánnál járok, de ez az épület a temetőn belül volt. Nem tudom, hogy isten tiszteletre, vagy valami családi kripta-e, mindenesetre impozáns.

Bécsben még egyszer meg kellett látogatnom egy üzletet, annyira szomjas voltam. Útközben csak kapkodtam a fejem, főleg, ahogy közeledtem a belváros felé, akkora forgalom volt a kerékpárúton is. Érdekes módon itt nem voltak túl szélesek a sávok és sokszor két-három autósáv között haladt az út. Volt olyan, hogy hátra pillantottam a lámpás kereszteződésben és addigra már 20-30 biciklista sorakozott mögöttem. Öltönyös, hippi, gyári munkás, egyetemista, túrázó, volt minden.

Ez valahol a belváros környékén található, az üzleti negyedben, itt egy kicsit szusszantam. Úgy voltam vele, hogy mivel Zoli mondta, hogy 7 ó előtt nem lesz otthon, ráérek.

A Duna-parton nagy élet volt, kondicionáló park idősebbeknek, fiataloknak, napozók, gördeszkázók és millió biciklis, gyalogos. Nem győztem őket kerülgetni. A lenti szoborcsoportot pedig képtelen voltam értelmezni. Annyira ronda volt, hogy muszáj volt lefotóznom. :D

Na és akkor kb. ez után kezdődtek a bajok. Először is, hogy valahol túl korán tértem le az útról, majd menetközben megállt a GPS, az embereket kérdezgettem, hogy merre kell mennem. Természetesen hegynek felfelé. Valahogy nem nagyon sikerült a biciklimmel egymásra találnunk, mert a hegynek felfelé üzemmód nem jött be. Kénytelen voltam leszállni és tolni, ami nem kis erőfeszítésembe került. Próbáltam Zolit is hívni, de ki volt kapcsolva. Itt kaptam először infarktust. Attól féltem, hogy a korábban megbeszéltek már nem állják helyüket, esetleg elutazott és akkor mit fogok én csinálni ebben a metropoliszban egyedül?! Azt eldöntöttem, hogy akár előkerül Zoli, akár nem, én a hegyről sehova se megyek már aznap. :D

Ezen a szakaszon is nagy szolgálatot tett a powerbank, amivel útközben is folyamatosan tudtam tölteni a telefonomat. Az egy nagyon jó vétel volt. :D

Mire felkeveredtem a hegyre, Zoli is visszahívott, sűrű elnézések közepette, mondván, hogy mostanság ezt csinálja a telefonja. Amíg megérkezett beültem a Zimmermann nevű borozóba a lakóhelyétől néhány száz méterre. Nem tudom milyen rendezvény volt, de tele volt emberekkel.

Lent a szőlőt dézsmáló kártevőnek állított emlék látható. Ez egy nagyobb szőlőbirtok előtt van. Az információs táblán, hogy mikor, milyen károkat okozott, illetve  hogy került ide.

Vacsora után még egy kicsit kellett felfelé caplatni a szőlőtőkékkel szegélyezett úton. Erősen sötétedett, így már csak Bécs esti fényeit tudtam lefotózni.

Azt hiszem azért ezen a képen látszik, hogy hol vagyok. A kép hátterében világító akármi Bécs.  :D

A km órámat minden nap lefotóztam, de nem teszem fel. Itt 71,4 km volt a vége. Zolival még ittunk egy pohár bort, éjfél utánig beszélgettünk. A hegyi levegő és az izgalmak hatására úgy aludtam, mint a tej.

Elme roskadtak mindenütt akadnak. Ezt az ajtót néhány napja fotóztam. A felirat lehet a betörőknek szól. Ezt talán még értem is. De hol van még? Vagy hol van már karácsony?! :)

A 4. napon nem lehetett panaszom a késői indulásra, mivel Sasának muszáj volt dolgozni menni, nélküle meg a bringát nem tudtam volna lecígölni az emeletről, így hozzá alkalmazkodva reggel 8-kor már a hátam mögött hagytam Győr csodálatos városát.

Az út vadregényes helyeken vezetett, mivel a szigetközi bicikli utat céloztam be. Az emberek mindenütt barátságosak voltak, úton-útfélen ismeretlenek köszöntek rám és kívántak jó utat. A táblák jól látható helyeken, az információk pontosak, az út jó minőségű, teletűzdelve különböző kerékpáros megállókkal, pihenőkkel. Információs táblák a korabeli gazdasági vasútról, ősi mesterségekről, a Szigetköz erdőiről, élővilágáról.

Mosonmagyaróvárra érkezve lángosost kerestem volna, de a termálfürdőnél sem találtam, így a Grande Pizzéria és Étterembe ültem be, ahol gnoccis csirkét ettem, ami 5*-os volt. A belvárosban nem túl sokat tekeregtem, de azért szép képet sikerült ott is lőni, íme:

Egy nőtől kérdeztem meg, hogy merre kell Bécs felé menni, mit ne mondjak jól elirányított. Furcsa is volt, hogy olyan nagynak tűnt a város, aztán feltűnt, hogy egyes tereptárgyakat mintha már láttam volna... Szomorúan állapítottam meg, hogy plusz 10 km-t csak beletettem a bringába, ami a 32 fokos hőségben kicsit sem volt vicces.

Végül a szélerőművek mellett sikerült rálelni a Mosonszolnok felé vezető útra. Addig viszont az aszfalt melege mellett a kamionokkal is meg kellett küzdenem.

Az autópálya felett átívelő felüljárón fotóztam az alábbi képet. Aznap volt, hogy a kamionsor Hegyeshalomtól Mosonmagyaróvárig ért, bármerre tekintgettem, végeláthatatlan sor volt, a másik oldalt már rendőrök is vigyázták a rendet.

Fent a mosonszolnoki templomocska látható. Csendes, barátságos kis településnek tűnt. Aztán elkerekeztem Albertkázmérpusztáig (erről a határátkelőről még életemben nem hallottam.) Itt is mintha megállt volna az idő, alig lézengtek emberek az úton, a fák közt meg sem mozdult a szél, forró nyári nap perzselte a földeket. A böglyök rászálltak a jószágokra és nagyot haraptak belőlük. Meg belőlem is. Ugyanis a netes csomagot gondoltam, hogy határátlépés előtt aktiválom sms-ben. Valamiért ezt a rendszer nem engedte, így jó negyed órát elcseverésztem a mező szélén a telefonos ügyintézővel, amikor is megszakadt a vonal. Kezdtem kicsit kétségbe esni, de volt olyan jó fej, hogy visszahívott és simán megoldotta a problémát, amiért így utólag is örök hála!

Mosonszolnok után az út egyre érdekesebb képet mutatott. Egy idő után olyannyira megszaporodtak a gödrök, hogy közel voltam hozzá, hogy feladom. Valahol itt tudatosult bennem először, hogy teljesen magamra leszek utalva egy ismeretlen országban egyedül. A meleg, a böglyök, az első nehézség megtorpantott. S még várt rám a szálláskeresgélés. A borús hangulatomat csak egy tapsifüles dobta fel, akit nem sikerült megörökítenem, olyan iramban ugrált előttem a mezőn tova. :)

Ez itt az albertkázmérpusztai római katolikus templom. Az előtte található ismertető tábláról megtudhatjuk, hogy Albertkázmérpuszta a XIX. században a fejlett mezőgazdasági gazdálkodás mintapéldája volt, az egyik legszebb major volt, Albert-Kázmér szász-tescheni herceg alapította, róla is nevezték el a települést. A templomot az első fiú gyermek születése alkalmából emelték (aki a család 9. gyermeke volt). Maga a település a vasfüggöny idejében veszítette el hajdani pompáját, már csak nyomokban emlékeztet az egykori virágzó majorra.

Az államhatárhoz érve konstatáltam, hogy három osztrák rendőr is vigyázza a határt. Az egyikkel szóba elegyedtem, jó fej volt, még fotót is csinált rólam és jó utat kívánt.

Neusiedl am See-ig már jó minőségű út vezetett, lendületesen lehetett haladni. Este 7-kor értem a városba.

Naivan azt gondoltam, hogy egyszerű lesz a szálláskeresés, hiszen egy turizmusra épülő településen ez nem okozhat gondot. Az első panzióban mindjárt jött a pofára esés. A főút felőli oldalon nagy tábla hirdette, hogy van kiadó szoba, de a másik oldalon már át volt húzva a tábla, hogy minden szobájuk foglalt. Nem is értettem, ez nem annyira osztrák mentalitás... Majd elküldtek egy 300 m-re lévő panzióhoz. Csak azt felejtették el megmondani, hogy ott felújítás van. Egyet találtam magamtól, de ott meg hiába csengettem, senki sem nyitott ajtót. Elkeseredésemben a Hotel Wendébe is betévedtem, ahol a recepciós elég csúnyán mért végig, majd közölte, hogy 200 Euro felett van szobájuk egy éjszakára. Na vazz! Mire elhagyott volna a lelkierőm, egy magyarul beszélő férfi elirányított a Hotel Tabor-ba, ahol végül 38 Euroért kaptam egy szobát reggelivel. Eddigre már bőven elmúlt 8 óra is. A bringáról se kellett mindent lecuccolni, azt betettük a mosókonyhába.

Persze azért a kalandok itt se értek véget. Jó, hogy meleg idő volt, mert itt kimostam a ruháim egy részét és optimistán bíztam benne, hogy meg is száradnak.

Hajnal fél 3-3 felé arra ébredtem, hogy megjöttek a falszomszédaim. Két seggrészeg pasas. Nem elég, hogy ordenáré hangosak voltak és sokáig röhögtek, még azt is végig hallgathattam, ahogy az egyik kiteszi a rókát a fürdőben...

Elég vegyes érzelmekkel ért utol az álommanó.

A tekergés vége ennyi lett:

Az alábbi eset már nem most esett meg, de épp ma került felelevenítésre.

A mai gyerekek igazi mini zsenik, a technikai kütyüket jobban ismerik a fiatal felnőtt generációnál, olyan szavakat használnak, amit biztosan nem a szüleiktől tanultak...

Még olyan 1996 környékén műtötték nagypapámat. A rokon kisfiút (volt vagy 4-5 éves) leküldték hozzánk, hogy kérdezze meg, hogy van a papa, akit pár nappal korábban engedtek haza a kórházból.

A kis srác le is jött, udvariasan köszönt, majd feltette a kérdést. Nagypapa válasza:

- Tudod, pont úgy, mint aki kés alatt volt.

Kölyök: - Kés alatt?! Az nem is igaz, ma már lézerrel műtenek. :)

Na pfff! És akkor mondja még valaki, hogy a gyerekek nem elég értelmesek...

Amikor a képet készítettem, gyorsan megnéztem, hogy valahol a névadó nincs-e a környéken. De Jean-Claude Van Damme sehol se bukkant fel. :)