Viszonylag korán lementem reggelizni, mondván, hogy majd ha úgy hozza a sors, Bécsben nézelődök.

A felszolgáló leányzóról kiderült, hogy magyar, nagyon segítőkész, és jól elbeszélgettük az időt. 9 óra után sikerült elindulnom, féltem is, hogy nem lesz ez jó, mert az előző napi 100 km után alig bírtam felkelni, úgy ébredtem, mint akit fejbe vertek.

Az első néhány kilométert roppant mód élveztem. Igaz alig találkoztam emberekkel, dimbek-dombok közt kanyargott az út, de megnyugtató volt a tudat, hogy majd mindenütt remekül kitáblázták a környéket.

Valahogy sikerült erre a murvás útra is rákeverednem Parndorf után, de aztán egy idő után jó minőségű aszfalt út lett belőle.

A 10-es út mellett összefutottam egy rekussal, egy darabig beszélgettünk, volt időm megcsodálni a biciklijét. Ő sokkal gyorsabban haladt, mint én, így kb. negyed óra múlva elköszöntünk egymástól, kölcsönösen jó utat kívánva.

Schwechat előttig álmos településeken gurultam, se ember, se látnivaló. Az irányról GPS nélkül is tudtam, hogy jó, mert láttam felszállni a repülőgépeket.

Egyszer csak kibukkantak a felhőkből. Elég nagy sűrűséggel.

Az egyik település után dombnak felfelé kellett kaptatnom, a kamionosok és az autósok türelmesen cammogtak mögöttem, nyugodtan viselve, hogy nem tudnak kielőzni. Valahol a domb közepén járhattam, mikor jobbra felfedeztem egy kerékpárutat. Mivel időben voltam, szentül hittem, hogy jó lesz az irány, még ha kis kitérőt is tartalmaz. Aztán szemben velem felbukkant a reptér lezárt kapuja. Na bumm! Akkor szembesültem vele, hogy lehet nem a legjobb helyen vagyok. Ekkorra elfogyott az aszfalt út, murvásba váltott, ember sehol, a gps lehalt. Hm... Egy darabig nézegettem a repülőket és a papír alapú térképen kisilabizáltam, ha balra tartok, előbb-utóbb jön Bécs. Amíg a technikával vacakoltam, felbukkant egy férfi, aki szintén megerősített benne, hogy jó irányba haladok, s egy idő után lesz aszfalt is.

A repteret megnéztem jobbról, balról, előlről, hátulról, kezdtem kétségbe esni. Végül ahol a kerékpárút összefutott a főúttal, néhány repülőgépet néző férfi elküldött egy újabb kerékpáros részre, mondván, hogy ne a főúton tekerjek. Megint jött néhány flikk-flakk a murván, kétszer is megcsodálhattam az autópályát, de végül csak sikerült Schwechatnál becsatlakozni Bécsbe. Akkor nyugodtam meg, mikor elkerekeztem a temető mellett, mert ezt a pontot, mint megjegyzendőt előzőleg Sasával átbeszéltük. A GPS-re nézve még volt 15 km Zoli lakóhelyéig. Borzasztó meleg volt, a helyi Sparban vett két flakon ásványvizet majdnem egy hajtásra ittam meg.

Először azt hittem a török szultánnál járok, de ez az épület a temetőn belül volt. Nem tudom, hogy isten tiszteletre, vagy valami családi kripta-e, mindenesetre impozáns.

Bécsben még egyszer meg kellett látogatnom egy üzletet, annyira szomjas voltam. Útközben csak kapkodtam a fejem, főleg, ahogy közeledtem a belváros felé, akkora forgalom volt a kerékpárúton is. Érdekes módon itt nem voltak túl szélesek a sávok és sokszor két-három autósáv között haladt az út. Volt olyan, hogy hátra pillantottam a lámpás kereszteződésben és addigra már 20-30 biciklista sorakozott mögöttem. Öltönyös, hippi, gyári munkás, egyetemista, túrázó, volt minden.

Ez valahol a belváros környékén található, az üzleti negyedben, itt egy kicsit szusszantam. Úgy voltam vele, hogy mivel Zoli mondta, hogy 7 ó előtt nem lesz otthon, ráérek.

A Duna-parton nagy élet volt, kondicionáló park idősebbeknek, fiataloknak, napozók, gördeszkázók és millió biciklis, gyalogos. Nem győztem őket kerülgetni. A lenti szoborcsoportot pedig képtelen voltam értelmezni. Annyira ronda volt, hogy muszáj volt lefotóznom. :D

Na és akkor kb. ez után kezdődtek a bajok. Először is, hogy valahol túl korán tértem le az útról, majd menetközben megállt a GPS, az embereket kérdezgettem, hogy merre kell mennem. Természetesen hegynek felfelé. Valahogy nem nagyon sikerült a biciklimmel egymásra találnunk, mert a hegynek felfelé üzemmód nem jött be. Kénytelen voltam leszállni és tolni, ami nem kis erőfeszítésembe került. Próbáltam Zolit is hívni, de ki volt kapcsolva. Itt kaptam először infarktust. Attól féltem, hogy a korábban megbeszéltek már nem állják helyüket, esetleg elutazott és akkor mit fogok én csinálni ebben a metropoliszban egyedül?! Azt eldöntöttem, hogy akár előkerül Zoli, akár nem, én a hegyről sehova se megyek már aznap. :D

Ezen a szakaszon is nagy szolgálatot tett a powerbank, amivel útközben is folyamatosan tudtam tölteni a telefonomat. Az egy nagyon jó vétel volt. :D

Mire felkeveredtem a hegyre, Zoli is visszahívott, sűrű elnézések közepette, mondván, hogy mostanság ezt csinálja a telefonja. Amíg megérkezett beültem a Zimmermann nevű borozóba a lakóhelyétől néhány száz méterre. Nem tudom milyen rendezvény volt, de tele volt emberekkel.

Lent a szőlőt dézsmáló kártevőnek állított emlék látható. Ez egy nagyobb szőlőbirtok előtt van. Az információs táblán, hogy mikor, milyen károkat okozott, illetve  hogy került ide.

Vacsora után még egy kicsit kellett felfelé caplatni a szőlőtőkékkel szegélyezett úton. Erősen sötétedett, így már csak Bécs esti fényeit tudtam lefotózni.

Azt hiszem azért ezen a képen látszik, hogy hol vagyok. A kép hátterében világító akármi Bécs.  :D

A km órámat minden nap lefotóztam, de nem teszem fel. Itt 71,4 km volt a vége. Zolival még ittunk egy pohár bort, éjfél utánig beszélgettünk. A hegyi levegő és az izgalmak hatására úgy aludtam, mint a tej.