Előre szeretném bocsátani, hogy ebben a posztban nagyon sok kép lesz, ennek okáról majd lentebb.

Szóval vissza Engelhartszellbe.

Másnap alig ébredtem fel, Eleonora már ott ült az ajtóm előtt. Mondta, hogy vegetáriánusok, de kikészített nekem házi kenyeret, általa elrakott lekvárt, kávét, fogyasszam nyugodtan. Előtte még megkérdezte, hogy mi a véleményem Orbán Viktorról és a magyar politikáról, meg a menekült kérdésről. Ez egy kicsit meglepett, mert erről itthon is maximum a közvetlen barátaimmal beszélgetek, de nem politizálok. Kénytelen voltam mosolyogva azt mondani, hogy nagyon szívesen beszélgetnék erről, de sajnos ehhez kevés a nyelvtudásom. :D Aztán megtudtam, hogy ő tanárnő, a párjával régóta együtt vannak, hogy volt férjnél, a lánya Bécsben tanul, operatőrnek és már most is nagyon jó munkákat kap. És a leglényegesebbet, hogy az itt kerékpározó emberek Au-nál átmennek a másik oldalra a biciklis komppal, s itt jönnek vissza, mert nem drága, viszont kikerülik a hegyet. Elmondta, hogy visszafelé is szívesen látnak,én meg mondtam neki, hogy valószínűleg a túlpartot fogom választani, ráadásul kilométerben sem ide esik az éjszaka, ám, ha mégis meggondolom magam, természetesen benézek. E-mail címet is cseréltünk, de nem bánom, hogy nem jelentkezett.

Van az, mikor érzed, hogy valami nem kerek, de nem tudod az okát. Nos, ő ilyen érzeteket váltott ki bennem. Nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyet, de nyugtalanító érzés volt, még sokáig foglalkoztatott, hogy miért taszít ennyire, holott hálás vagyok az éjszakáért és a kedvességéért. Sajnos a választ nem találtam meg.

Időm volt bőven, a reggeli beszélgetés után jó késői lett az indulás, de mivel tesóm vonata is kora délután ért Passauba, nem siettem. Nos, igen, a 10. napon csatlakozott hozzám tesóm, az utolsó pár napot együtt tekertük le.

Az út ezen az oldalon Passauig megint kellően dimbes-dombos volt, de hála az égnek akkora emelkedők nem voltak benne, mint előző nap.

Megörökítettem a német határ átlépését is, bizonyosságul álljon itt a határ tábla :D

Innen már csak 4 km-re volt a centrum.

Kb. dél volt, mire beértem a városba, több helyen is megálltam fotózni, bár az épületek jelentős része csak szimplán tetszett, azt nem tudom, hogy milyen funkcióval bírnak.

Innentől könnyen rátaláltam a vasútállomás felé vezető útra. Ezen a terecskén időztem egy kicsit, a szökőkút vizével frissítettem magam. Érdekes volt azt megtapasztalni, hogy az osztrákok nem nagyon használják strandolásra a Duna partot, sőt, a németeknél Passauban is csak a sétányon andalogtak.

És itt keltem át az Inn folyón.

Innen már nem volt hosszú az út a vasútig, viszont egy táblát jól elnéztem, így sikeresen a forgalommal szemben, de legalább az utat szegélyező, járdának nem nevezhető közlekedő részen gurultam be a pályaudvarra. Néztek is nagyot az emberek. :D

Míg én a tesómat vártam, a rendőrök a vámosokkal közösen szintén vártak. Csak ők a migránsokra. A túra alatt utoljára Győrben láttam migránsokat, illetve egy néger pasit Tullnban. A mozdulatai, öltözködése legalábbis arra utalt, hogy nem nagyon tudja hol van.

Nem is kellett sokat várni, a begördülő szerelvényen voltak illegális bevándorlók.

A hatóság emberei udvariasak voltak, nem volt szóváltás, higgadtan tájékoztatták a bevándorlókat, hogy mire számíthatnak, majd békésen kísérték őket valahova.

Tesóm megérkezését követően röpke városnézésre indultunk, mivel innen még várt ránk egy kisebb szakasz az esti pihenőig.

A túra fénypontjának nevezném a vasárnap estét, annyira jól éreztem magam, hogy el sem tudom mondani. Ehhez a hely varázsa mellett a társaság is nagyban hozzájárult. Mielőtt elindultam volna a túrára, neten kerestem az osztrák oldalon olyan személyeket, akik esetleg saját településükön kicsit elkalauzolnak. Kaptam egy felajánlást egy ismeretlentől, aki Passautól cirka 15 km-re Schardingban lakik a családjával. Miután meg lett a kontakt, beszélgetni kezdtünk a messengeren és ahogy közeledett az idő, úgy vártuk mindketten egyre izgatottabban a találkozást. Anikóban a beszélgetések során egy csupa szív, nagyszerű nőt ismertem meg, kíváncsi voltam rá élőben is. Úgyhogy Passauból hozzájuk vezetett az utunk.

De ne szaladjunk előre. Passauban megcsodáltuk a három folyó (Inn, Duna, Ilz) egymásba érkezését, fotókat is készítettünk, s ami vicces volt, épp azt találgattuk kit kellene megkérni, hogy csináljon rólunk közös fotót, mikor egy férfi magyarul felajánlotta, hogy szívesen elkészíti a képet. :) Kiderült, hogy Szerbiából hajóval vannak itt a nejével.

A nyíllal jelzett résznél álltunk, s a folyók tényleg ilyen sokszínűen értek egymásba.

Itt az egyik kiránduló hajó fordul meg az Inn-en.

Miután körbejártuk a szigetcsúcsot, Scharding felé vettük az irányt. Itt is meg kellett mászni néhány hegyet, az aszfaltozott kerékpárút egy idő után murvássá vált, de simán lehetett rajta a trekking biciklivel menni. Anikóval beszéltem telefonon, mondta, hogy régen kész a kaja, már csak minket várnak. :)

Ezt útközben fotóztam.

A városba érve el sem tudtuk őt és a párját téveszteni, lent vártak a ház előtt. Ugyanolyan nyitottsággal, közvetlenséggel, ahogy a levelezésekben megismertem. Miután lecuccoltunk, kicsit pihentünk és elfogyasztottuk az Anikó által készített finomságokat, városnéző túrára indultunk.

Scharding 700 éves fennállását ünnepelte a városka, most épp ételfesztivállal, ahová vendéglátóink elvittek minket is. Az Inn itt szélesebb, mint a Duna. A híd lábáig csendesen folydogált, utána megbolondult a víz és tele lett örvényekkel.

Vendéglátóim mesélték, hogy volt egy év, amikor a hídon nem lehetett átmenni a német oldalra, mert víz alatt állt. Le is fotóztam, hogy melyik évben meddig volt fent a víz.

Maga a város nagyon hangulatos. Olyan, mint mézeskalács falva.

Gondozott sétány, érdekes házak.

Fura lehet ilyen házban lakni, ami keskeny, az égig ér és alig van udvara :D

A partról felsétálva a Rózsák kertjén át jutottunk a belvárosba, majd a várba.

Az ételfesztiválon 30 nemzet képviseltette magát, a nép szórakoztatásáról bűvészek, szamba táncosok és még sorolhatnám hány féle csoport gondoskodott.

Egy kis ízelítő.

Még magyar lángosos is volt.

A várból csodás kilátás nyílt a szemközti településre.

Az idegenvezetés során sokat megtudtunk az itt lakók mentalitásáról, Zsolti mesélt a munkájáról, majd a napot egy cukrászda kiülős részén zártuk.

A fesztivál területe nem volt szeméttel teli, ahogy nálunk egy hasonló rendezvényen lenni szokott.

Nagyon elfáradtam, mire éjfél felé hazamentünk, itt éreztem először azt a fajta megkönnyebbülést, hogy hurrá, ezt is megcsináltam. És hogy ha erre képes vagyok, akkor bármi másra is. :)

Anikót és családját pillanatok alatt megszerettem, nagyon imponáló volt, ahogy Zsolt a munkájáról beszélt, az a közvetlenség, ahogy minket fogadtak. Megbeszéltük, hogy lesz még folytatás! :) Az előző napi kalandom és a schardingi vendégség között akkora kontraszt volt, hogy máig nem bírtam feldolgozni. Itt is megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem a csodás estét, a jó ízű beszélgetést és a remek társaságot! ;)