A kedvem reggel még rosszabb volt, mint éjjel, ugyanis ébredés után konstatáltam, hogy még mindig szakad az eső. Így semmi akadálya nem volt, hogy komótosan fogyasszam el a reggelit.

Mire mindent felmálháztam és elindultam, szerencsére elállt, de azért nem volt baj, hogy volt rajtam vastagabb ruha. A városba érve az eső utáni második sokk is utolért, Borsószem Királykisasszony megviccelt, bár kicsit sem nevettem. A csúszós villamos sínbe beakadt a kerekem, azt hittem eltaknyolok, továbbá már láttam lelki szemeim előtt, ahogy kitörik a kerék én meg ott állok a nagy ismeretlen közepén tönkre ment bringával. Olyannyira az események hatása alá kerültem, hogy a híresen jó tájékozódási képességem is cserben hagyott, mert ha a sínek mellett mentem volna, egyből a városközpontba érek, ehelyett csak némi kitérő árán találtam meg újra a helyes utat. Végül is nagy baj nem történt, a lovagi tornára a felvonulás éppen akkor kezdődött.

A forgalmat és a menetet elől és hátul is rendőrök biztosították.

Fotóztam, hallgattam a zenét és velük csorogtam le én is a főtérig. Természetesen ne egy Visegrádi Palotajáték méretű eseményt képzeljetek el, mert ez sokkal kisebb rendezvény, de a bevonulás nagyon látványos volt.

A térre érkező különböző villamosokat is megállították, akkor fotóztam ezt a régebbi szerelvényt. Mögötte félig látszik a Szentháromság szobor.

És álljon itt kontrasztnak az új villamos is.

Itt még meg kell említsem, hogy ezen az úton biciklisek nem a gyalogosok mellett közlekednek, hanem a villamos melletti részen, vagy a villamos előtt. Ahogy láthatjátok azért az a rész nem túl széles, ráadásul, ahogy írtam, eléggé balesetveszélyes is, főleg nedves időben. A gyalogosok itt még véletlenül se engedik el a járdán közlekedő bringást. Szóval vagy mész a sín mellett, vagy kell egy másik utcát keresni.

A felvonulás végén megkértem két rendőrt, hogy fotózzanak le a szoborral, aminek eleget is tettek, bár a gyalogosokhoz hasonlóan ők se voltak túl kedvesek.

Innen az út egy darabig a forgalmas főút mellett vezetett, Ottensheim városkán áthaladva pedig elnézegettem a komphoz igyekvő embereket és a békésen kávézgatókat a főtéren.

Ez az út jön fel a komptól, s a lenti látvány tárul az utazó szeme elé. Hangulatos kis városka.

Ottensheimtől ismét a gáton vezetett az út, ezen a szakaszon több nagyobb csoporttal is találkoztam. A biciklisek barátságosak voltak, köszöngettek is, meg integettek is. Egy fa alatt ültem le ebédelni, ez alatt volt vendégem az alábbi pillangó:

A gáton haladva gyönyörködtem a természet szépségeiben.

Aschach előtt egy meredek balos út vezetett fel a hídra, de onnan meseszép volt az elém táruló látvány.

Úgy döntöttem, hogy egy kávét és egy fagyit megérdemlek, így beültem a tömött Weltzel kávézóba. Először egy pizzériába akartam menni a városközponttól távolabb, de ott érdekes módon sziesztát tartottak. A térképet nézegetve rájöttem, ha nem szeretném, hogy az éjszaka a csodálatos Duna-kanyarban érjen, még vár rám cirka 30 km. Amiből a végén 40 lett, de nem lövöm le a poént.

Ez itt Aschach és alig valami a fagyizóból:

Ez itt egy másik fagyizó. Alig pár lépésre onnan, ahol én voltam. De míg a másik kert része is tele volt, itt nem nagyon lézengtek emberek.

Aschach sétányán többen hattyút és kacsát etettek.

Természetesen több ok miatt sem abban az ütemben haladtam, ahogy elterveztem, ebből a kellemesebbik az volt, hogy lenyűgözött a táj. Ezt a részt hívják a Duna legszebbjének. Igazi kis ékszerdobozka. A hatalmas fenyők alatt, a Duna folyását követve kanyarog a kerékpárút is. Csak úgy ittam a látványt.

Minden fotó után azt hittem, hogy több szépség már nem lesz, de az út minduntalan rácáfolt. :)

Schlögen előtt egy házaspárt kértem meg, akik lefotóztak engem is, de ide természetesen én nem kerülök fel, képzeljetek a képre! ;)

A víz hol zölden, hol szürkés-kéken ragyogott.

Nem győztem ámuldozni.

Ahogy átértem ezen a részen Au-nál volt egy biciklis komp. De láttam, hogy szépen tovább lehet menni a kerékpárúton, így eszembe se jutott átkelni a túlpartra. Főleg annak tükrében nem, hogy valamiért úgy érzékeltem, azon a felén jóval kevesebb a lakott település. Előtte még Inzellnél oldtimer találkozó volt, tele volt a kemping is. Én meg azt gondoltam, hogy még néhány km-t simán letekerek Wesenuferig.

Tévedtem. A Duna (Pest felől nézve bal oldalán) a kerékpárút egy idő után a főútba torkollik és hegyek-völgyek (inkább hegyek) váltják egymást. Nos, itt konkrétan azt éreztem, hogy megdöglök. Meleg volt, nyűgös voltam, ráadásul mikor begurultam Wesenuferbe, még véletlenül se láttam egy nyamvadt panziót se. A településen szerintem kb. 500-an laktak.

De már láttam a célt magam előtt! Passau másnapra már csak 35 km. :) Ezen az úton gurultam le Wesenefurba.

Naivan azt gondoltam Engelhartszellben nagyobb sikerem lesz. De addig még újabb ugyan ekkora hegy megmászása várt rám. Borsószem Királykisasszony 7 sebessége meg iszonyat karcsú az osztrák "dombocskákhoz". Vagy én vagyok gyenge...

Engelhartszellbe érkezve több panziónál is lukra futottam. Természetesen itt is elküldtek a helyiek egy domb tetején lévőbe, ahol szintén nem volt szabad szoba.

Ezt az egyik panzió előtt fotóztam. Konkrétan a bejárata mellett.

Végső kétségbeesésemben, hogy 3 vagy 4 felhívott/megtekintett helyből egyben sincs szabad szoba, gondoltam, keresztül tekerek a városkán, hátha valamelyik utcában rábukkanok egyre. Előtte még az interneten egy utolsó előtti címet kinéztem és elindultam megkeresni. Az utcáról épp akkor ment volna be egy udvarra egy középkorú nő, úgyhogy leszólítottam. Elmondtam neki, hogy szállást keresek magamnak egy éjszakára. Nagyon kedves volt és felajánlotta, hogy náluk eltölthetek egy éjszakát, van a házuk alsó szintjén egy szoba, ahol senki nem fog zavarni, tartozik hozzá mosdó is, addig maradok reggel, amíg jól esik. :)

Nagyon barátságos volt, bár valami fura előérzetem volt vele kapcsolatban. Megnéztem a ház alsó szintjét és úgy döntöttem, mi bajom lehet?! Suttyomban lefotóztam őt és mint kiderült a testvérét, meg a kocsijuk rendszámát, s szétküldtem a barátoknak, hogy ha másnap reggel nem jelentkeznék, akkor ilyen utca, ilyen szám alatt ennél és ennél szálltam meg. Konkrétan Joseph Fritz és családja jutott eszembe az itt lakókról, de már nem volt visszaút. Voltam olyan fáradt, hogy rábólintottam. Elenonora kedves volt, szeretett volna törölközőt, ágyneműt adni, de mondtam neki, hogy mindenem van. Látta, hogy fáradt vagyok, így békén hagyott. Bár mondta, hogy vendégeket várnak, ha van kedvem csatlakozhatok hozzájuk. Udvariasan megkérdeztem, mikor kelnek, hogy időzítsem a távozásomat és mivel tartozom a szállásért. Az utóbbiért nem kért semmit, a többit megbeszéltük. És még este beállított egy adag frissen sült pitével, ami nagyon finom volt. :)