Minden kedves Olvasómnak nagyon boldog Mikulást! Remélem jók voltatok gyerekek! Ettől a Mikulástól szívesen kapnék ajándékot! ;)

Vannak azok a bizonyos napok.

Mármint nem azok a piros betűsek, hanem azok, amiken még véletlenül se sikerül semmi. A végén nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Okulásul a történet:

Már a reggel is borzasztóan indult. Nagyon fáradtan, kicsit kapkodva indultam útnak, a vállamon egy hulahopp karikával. A vonatnál egy idősebb nő figyelmen kívül hagyta, hogy már előre toltam a karikát és félig felléptem, ő nagyon fel akart szállni, olyannyira, hogy majdnem eltörte a karikámat. Sebaj, az út további részét átvészelte. Megúszta a többszöri átszállást a tömegközlekedési eszközökön, s fellélegezve léptem be a munkahelyre. Illetve léptem volna be, ha a karika a forgóvillán nem akad fenn. Oké, többszöri nekifutásra ez is kipipálva. De éreztem, hogy baj lesz. Hogy ez már egy ilyen elcseszett nap.

Még nem volt 9 óra, mikor egy laza mozdulattal az iratokra öntöttem a kávét. Természetesen nem egy lapot érintett, hanem egy egész kupacot.

Azt hittem, hogy a délutánt már megúszom. Kifelé sietve indultam, a kolléga megígérte, hogy elvisz egy darabon. A hónom alá csaptam a sapkámat, majd a folyosó végén a mágnes kártyával kivágtattam az előtérbe. Gondoltam elteszem a mágnes kártyát a táskámba, felveszem a sapkát és már ott sem vagyok. Nos, a sapkám nem volt meg. Viszont a táskám minden cipzárja tárva-nyitva. Még jó, hogy a több emeletnyi utat nem szórtam végig a cuccokkal. Irány vissza a sapkáért. Hál Istennek nem kellett sokat mennem, elég hamar megtaláltam a folyosón.

Úgy értem haza, hogy akkor ma már semmihez se nyúlok, nehogy baj legyen. De lett. A hálóban az ágyam közel van ajtóhoz. És én csak úgy lazán ledobtam a farmeremet az ágy végébe, majd kicsit később be akartam csukni az ajtót. Nem sikerült. Viszont a farmer lábszára beszorult alá. Húztam, toltam, mindkettő remekül mozgott. Az óra mutatóval együtt. 3/411 volt. A nadrág sehogy sem akart kijönni. Végső kétségbeesésemben úgy gondoltam, egy picit megemelem az ajtót, mindjárt kijön a nadrág. Így is tettem. A nadrág a kezemben. Az ajtóval együtt. Az sem vigasztalt, hogy bivaly erős vagyok. Ugyanis az ajtót sikerült leemelnem a helyéről. Hát, ha lejött, vissza is megy. Gondoltam naivan. Ment is. Hol az egyik fele, hol a másik. Miután a derekamat is meghúztam vele, feladtam és nem átalkodtam segítséget kérni.

A szomszédom biztosan örült, hogy 23 ó-kor még jöhet hozzám dolgozni. :D (De jött és nagyon szépen köszönöm neki ez úton is!)

Ez volt az a pont, amikor tényleg elhatároztam, hogy most már ideje aludni. Ott nagy baj nem érhet. ;)

A napokban jártam a Premier Kultcaféban (http://www.premiercafe.hu/). És igen, ez itt tényleg a reklám helye. :)

Én ugyan egy könyvbemutatóra érkeztem a fenti kávézóba, ahol Réti Lászlóval (http://www.retilaszlo.com/) lehetett az új könyvéről, a Falak mögöttről beszélgetni, de a hely az első pillanatban elvarázsolt.

Hogy még véletlenül se csapongjak, kezdjük az elején. Megérkezve az első, amit tapasztaltam, hogy idősek, fiatalok vegyesen ücsörögtek az asztaloknál, hívogató szendvics, sütemény, üdítő, kávé és barátok, rokonok társaságában. Az első pillanatban megragadtak a ketrecbe zárt mackók, amelyek csak a mai napra vártak. Arra, hogy a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány jóvoltából új gazdára találhassanak és egy nemes ügyet szolgálhassanak. A magyar sportolók, filmrendezők mellett neves külföldi sztárok is csatlakoztak a kezdeményezéshez. Ha nem tudtam volna, hogy a Premier Kultcafé fogyatékkal élőket is foglalkoztat, fel sem tűnt volna. Ugyanis nagyon kedves és lelkes emberek dolgoznak ott, akik a szívüket is beleteszik a munkába. Segítőkészek, udvariasak és felkészültek. :)

A véletlen úgy hozta, hogy Réti László jóvoltából Kárász Róberttel és nagyon szimpatikus párjával, Benedek Róza Muriellel is válthattam pár szót a könyvbemutató előtt. Robi lelkesen mesélt a macikról, arról, hogy az egykori Vörösmarty Mozi hogy lett az általa megálmodott hely és még sok mindenről, közvetlen stílusban, mintha ezeréves ismerősök lennénk. A könyvbemutatót ő vezette fel, s engem élőben is meggyőzött, hogy csupa szív, empatikus és a tv-n kívüli világban is roppant mód otthonosan mozgó, hiteles személyiség.

A 2033-ban játszódó krimihez Róza tett fel értő kérdéseket, remekül szőve a beszélgetés fonalát. A kiadó vezetője is roppant szórakoztató módon adott ki kulisszatitkokat az íróról, aki néhány információval szintén itt szembesült.

Ami bennem mélyen megmaradt, hogy milyen szívóssággal végzi az íráshoz szükséges kutatómunkát a család és a munkahely napi feladatai mellett. Elmondása szerint az általa szabott határidőre tekintettel ezt a legújabb könyvet nem olvasta el egyben, mikor kész lett, de vélhetően így sem csalódnak az olvasók majd, hiszen minden könyve letehetetlen. László az írást hobbiként műveli, talán ezért is olyan szórakoztatóak az írásai, mert nem muszájból, kényszerből alkot, ahogy azt egyes "neves, nagy, kortárs" magyar írók teszik, akinek ezáltal a könyvei számomra kaptafaszerűvé válnak.

És íme a dedikált nyitóoldal

Rock and roll stílusú táncot rop az 5 éves forma kislány egy ismerős nővel, akin szoknya van. Az egyik fordulónál a leányzó becsúszik a nő lábai közé, melyet a nézők hangos ovációval jutalmaznak. A lányka apukája megjegyzi, hogy szívesen cserélne a lányával. A nő meg egyből rávágja:

- Mi van, ha nincs rajtam bugyi?!

Mire a kislány: - De van, láttam és a hónod aljáig fel van húzva! :)

Egy rövid intermezzo még létrejött Maca és a srác között. Először is a srác időt kért. Maca meg azt vette észre, hogy eltelt úgy egy hónap, hogy nem is gondolt a végén már a köztük lévő kapcsolatra se és a férfiú is egyre ritkábban jutott eszébe, általában akkor sem pozitív felhanggal.

Ennek örömére a napokban boldogan újságolta, hogy akkor ez ennyi volt, nem kell neki ez az ember,lezárta, befejezte, a srác nőjön fel, találja ki mit akar, ő nem fog asszisztálni hozzá.

Ez volt az elmélet. A gyakorlat meg egészen mást hozott. Ugyanis a srác egyik este felhívta, hogy szeretné elvinni vacsorázni. Úgy is lett. A vacsorán újra gondolták a kapcsolatot. Maca repkedve, örömittasan ért haza. Az öröme egészen pontosan másfél napig tartott.

Aznap délután meglátta a srácot az exnőjével. Kézen fogva. Szíve szerint oda ment volna és felpofozta volna a csávót, de inkább hagyta, elég volt ezt a banális helyzetet megemésztenie. Épp nekem panaszkodott, mikor egy közös ismerősüktől kapott egy viber üzenetet, melyben volt egy női név és egy dátum és néhány szó arról, hogy embere mikor, hol találkozgat ezzel a másikkal. Innen tudta meg, hogy az exen és rajta kívül van még egy harmadik nő is.

Az ex és a harmadik roppant mód hasonlítanak, Maca ekkor megrázta magát és azt mondta, hogy erre nincs szüksége. Semmilyen formában. A következő találkozón a pasi hiába várta. És jellemző, hogy ugyan Maca nem mondta le a találkozót, de a srác fel sem hívta sem akkor, sem azóta. Mi lett volna, ha a találkozóra menet elüti a villamos?!

Mennyire lehetett ő fontos ennek a jellemtelen, gyáva embernek?!

A kapitányságra megérkezik a 25 körüli fiatalember az anyukájával. Bejelentést szeretnének tenni. A bejelentést felvevő rendőr megkérdi, hogy ki teszi a bejelentést. Anyuka beszél, elmondja, hogy a fia teszi, de kell hozzá ő is. A rendőr tájékoztatja, hogy egyszerre nem fogja tudni meghallgatni őket, döntsék el a sorrendet. Anyuka felcsattan:

- De a fiam egyedül nem tud bejelentést tenni!

A rendőr megkérdi, hogy miért nem, hiszen szemmel láthatóan semmi baja. A gyerek bőszen bólogat. Erre anyuka a hatósági közeg orra alá tol egy régebbi pszichiátriai kórlapot, amelyen a következő áll a fiatalemberről:

"Vasárnap óta furcsán viselkedik. "Istennek képzeli magát és fehér lepedőben járkál". Majd megütötte az apját, azóta mindenki fél tőle. Elmondása szerint 10 éves kora óta használ drogot, melyre az a testvére szoktatta rá, aki jelenleg börtönben ül."

:)

Az ember minden nagy út után összegez, mert mi már csak ilyenek vagyunk. Az El Caminot megjártakat is minduntalan arról faggatják, hogy miben változott meg az élete, milyen tapasztalásokkal lett gazdagabb.

Akkor álljanak itt az én tapasztalásaim.

- Hiszek magamban! Amit kitaláltam, képes vagyok véghez vinni!

- Segítőkész emberek mindenütt akadnak!

- Tudom kezelni a helyzeteket! És tényleg. Persze egy ilyen út nem mindenkinek való. Aki fél egyedül, esetleg bizonytalan magában, az inkább társasággal, pontról pontra leszervezve mindent induljon útnak.

Jó érzés volt megtapasztalni, hogy képes vagyok elengedni magam. Ezzel alapvetően problémám szokott lenni, mert szeretek mindent kontroll alatt tartani. Hosszabb biciklitúrán ezt megelőzően nagyon régen voltam. Ott pont az a szabadság érzés ragadott magával, hogy akkor és ott állok meg, ahol nekem tetszik. Ezt az érzést kerestem magamban, az útban és örömmel mondhatom el, hogy meg is találtam. Nagyon jó volt úgy kalandozni, hogy az útvonal egy része is menet közben alakult, hogy nem stresszeltem túl azt sem, mikor, hol fogok megszállni és mit eszem majd.

Megtanultam, hogy nem mindig én döntök, hagyni kell magam sodortatni az árral.

Természetesen nem ész nélkül indultam neki, olvashattátok, elég jelentős szervezés előzte meg. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak kétségeim, de nem szoktam feladni a dolgokat, pedig volt itt is néhány olyan pillanat, amikor le kellett ülnöm és elgondolkodni, hogyan tovább. Az egyik ilyen pánikra hajlamosító helyzet Nezsiderben ért, mikor már azt hittem, hogy nem találok szállást. Vagy Bécsben, mikor a GPS megadta magát és Zolit is sokadszorra sikerült utolérnem. Vagy valahol a gáton, mikor azt éreztem, többet haladok hátra, mint előre.

De szerencsére komoly akadállyal nem kellett megküzdenem. A bringa strapabíró és semmilyen technikai malőr nem volt vele.

Friss lendülettel és nagy lelkesedéssel faltam a kilométereket és szívtam magamba az új élményeket. Nem mondom, hogy a személyiségem megváltozott, de azt észrevettem, hogy könnyedebben engedek el dolgokat, helyzeteket, amivel nem nekem kell foglalkozni. Erre nagyon jó volt ez az út.

Újra felfedeztem, hogy képes vagyok kilépni a komfort zónámból és még élvezem is.

Nagyjából ennyi történt. :D

A vasúton vannak ám bajok.

Nem elég, hogy a kalauz a végállomás előtt kb. 25 m-rel ér hozzád, holott a szerelvény nem olyan hosszú, a majd egy órás útból meg bőven telne rá, hogy akár kétszer is körbejárjon, de még félre is beszél!

Ránéz a bérletemre - halkan jegyzem meg novi csentó, ropogós novemberi, tudjátok, mint a múltkor. /Havi, adott hó elsejétől következő hó 5. napjáig/ Kedvesen hozzám fordul és azt mondja:

- Tudja, ez most hetedikéig jó lesz.

- December hetedikéig? Miért is?

- Hát mert most volt Halottak napja, meg ünnepek, azért... - villantja rám meglévő három fogát..

Lehet ez a múltkori szőke, pénztáros nő párja?! :)

Ahogy a nagyoktól már megszokhattuk, a könyveknek is van előszava, meg utóirata, én nem is nyújtanám itt a végtelenségig.

Jöjjön a kinek mit köszönök rész:

Köszönöm a családomnak és a barátaimnak (első sorban azoknak, akik naponta képeket és mini beszámolókat kaptak tőlem), hogy hittek bennem, elengedtek, támogattak és biztattak.

A sógoromnak, hogy képes volt értem éjjel eljönni!

S-nek, hogy anno segített kompakt gépet választani, hiszen a képeim jelentős része enélkül nem jöhetett volna létre.;)

T-nek, hogy az indulás előtt energiával töltött fel és végig hitte, hogy képes leszek megcsinálni.

Azon barátaimnak, akik vendégül láttak, akik élményekkel gazdagították utamat, s az újonnan szerzett schardingi barátoknak, hogy ismeretlenül is úgy fogadtak, hogy azt éreztem hazaértem.

A bicikli szervizes srácoknak a gondoskodó kezeket, a bringa tényleg nem hagyott cserben!

A túrakerékpározás csoport tagjainak a hasznos információkat!

Az utam során felbukkanó ismeretleneknek a kedvességet!

És mindenkinek aki bármilyen formában hozzájárult, hogy ezt átélhessem! :D

A túra konzekvenciái egy következő posztban lesznek olvashatóak.

Sajnos Macával mostanság nem sokat találkoztam, de azért a pasik kapcsán mindig tudtuk, hogy mi van a másikkal.

Sokadszorra is ugyanaz a tanulság. Mindegy hány évesek, milyen iskolázottságúak, valahogy a pasik alapvetően gyávák. (Tisztelet a kivételnek, már ha van!)

Ugyanis, amikor azt hiszed, hogy minden szép és jó, hogy egy harmonikus kapcsolatban vagy, ami kölcsönös tiszteleten és őszinteségen alapul, jön a pofára esés, a delikvens képes egyik napról a másikra eltűnni szó nélkül.

Maca és én sem értettük soha, hogy miért nem lehet megmondani, ha valami nem megy? Őszintén, frankón. Abból az ember lánya tanulna. Például, hogy mit ne kövessen el újra, vagy mi érinti érzékenyen a másik felet. Vagy.... sorolhatnám napestig. És ugye mi nők hajlamosak vagyunk:

a) bármiért magunkat hibáztatni - általában a valós indok meg köszönő viszonyban sincs azzal, amire mi gondolunk...

b) darabokra elemezni a szituációt,

c) emiatt jobb esetben csak nem aludni, rosszabban meg a másikat kérdésekkel, különböző fórumokon üzenetekkel bombázni.

Egyik sem jó megoldás. Aki menni akar, menjen. Ha nem mondta meg mi volt a baja, az akkor tulajdonképpen az ő baja. Egyedül. :D Neked már nem kell ezzel foglalkozni.

Hogy miért is írom le mindezt? Tanulságul. Figyelmeztetőnek a kedves férfiaknak. A nők jobban szeretik, ha nem lebegtetik őket, hanem kerek perec megmondjátok a tutit. Ami lehet akkor nagyon fáj, de fel fogunk belőle állni. Míg a nagy csendekből, mellébeszélésekből sosem.

Ha bizonytalan vagy magadban, a kapcsolatban, mondd meg. Ha idő kell, mert van még mit elrendezni magadban, azt is megértjük. Bármit, mondom még egyszer BÁRMIT meg lehet beszélni. Kommunikáció nélkül amúgy se működhet semmi sokáig.

Snitt.

Vissza Macához. Nem is tudom, hogy jellemezzem azt az egyedet, akibe most futott bele. A pasi erősnek, felelősségteljesnek és megbízhatónak tűnt. Az első akadályig. Azt valahogy nem bírta leküzdeni. Kiderült, hogy amiket magáról előadott, amikre Maca felnézett, azokat a tulajdonságokat csak szerette volna magáénak tudni, de még nem volt rájuk készen. És az is kiderült, hogy makacs, de következetlen. Hogy elméletben mindent nagyon tud, de a gyakorlattal hadilábon áll. Hogy képtelen kimondani a legegyszerűbb szavakat, mint köszönöm, szeretlek, igen, nem, ne haragudj! És hogy a mama hotel előnyeit élvezi, mint újra kezdő. De nincs távlati célja, ergo sosem fog Macával összeköltözni. Most meg patt helyzet van. Se veled, se nélküled. Maca többször megkérdezte, hogy akkor ezek után mégis hogyan lesz tovább kettejük kapcsolata, de egyelőre nincs válasz. Az első akadálynál a srác hetekig nem kereste Macát. Ott valami eltört mindkettejükben és a problémát nem sikerült megbeszélni, a pasi nem mond róla semmit. Vajon miért?

Kíváncsian várom, mi sül ki ebből.

http://port.hu/a_lany_a_vonaton_the_girl_on_the_train/pls/fi/films.film_page?i_topic_id=2&i_film_id=175008&i_city_id=-1&i_county_id=-1

Megnéztem a napokban a fenti filmet. És most neki kezdtem a könyvnek is. A film engem lekötött. Nem könnyed esti szórakozás, elgondolkodtató. Mindig újabb és újabb részletek kerülnek elő a múltból. Szép lassan bontakoznak ki az életek, az okok-okozatok, persze a végkifejlet itt sem az, amire a kedves néző számít.

Engem meggyőzött. :)

Reggelre is megmaradt a szomorú idő. Hogy a borús hangulatot ellensúlyozzunk egy jó kis capuccinoval és almás pitével nyitottuk a napot. Olyan 4.000,-Ft-nak megfelelő Euroért. De hát egyszer élünk!:D

Ebben a posztban is sok fotó lesz.

Alant látható a szállodánk folyosója. Kicsit nagy a kontraszt az ár és a kinézet között. De ez egy 4 vagy lehet 5?! csillagos hotel. Amikor előző nap beballagtam a folyosóra a kulccsal a kezemben, azt hittem, hogy eltévedtem és a raktárban kötöttem ki. :D Persze a szoba belülről másabb volt, minimalista stílus, de kényelmes.

A telefonon folyamatosan csekkoltuk az időjárást, hogy akkor induljunk el, mikor nem esik. Érdekes módon a befelé út sokkalta rövidebbnek tűnt, mint kifelé.

Városnézés előtt, már útközben is elő-előkaptam a fotó apparátot. Tessék egy Blaha pékség nem a Blahán.

Ez még a város ipari részén készült, megörökítettem a vele szemben lévő híres linzi kémiai üzemet is, amely csak úgy ontotta magából a füstöt.

Ez után a vasútállomásra vezetett az utunk, hogy tudjuk délután hová kell menni. Ám mielőtt odaértünk volna, még egy cigaretta automatát is fotóztam. Ennek az érdekessége, hogy kéri a személyi igazolványszámodat, szóval, ha nem vagy nagykorú, nem kapsz cigit.

Az állomás előtt szép, szökőkutas tér, a bejáratot oroszlánok őrzik.

Az időjárás eddig még kegyes volt, a dzsekit is le tudtuk venni. Innen a belváros felé vettük az irányt. A következő parkban az alábbi szobor állt. Akkora volt, hogy tesóm beleállt, de még nyújtózkodva se érte el a felső részét.

Lett volna lehetőség háztetős városnézésre, a lenti képen a reklámként szolgáló szobor látható. Azt mondták, hogy másfél óra a túra, melynek az a lényege, hogy egy térképpel a kezedben a különböző ingatlanok tetejéről nézed meg a várost, de mivel mást is terveztünk, így ez kimaradt.

Többek közt szerettük volna megnézni a Mária dómot. Gigantikus méretei már kívülről is lenyűgözték az embert.

Bent épp orgonáltak, remek az akusztikája is. Engem a kazettás ablakok ragadtak magukkal.

Következő utunk a Mozart házhoz vezetett, de előtte még láttunk egy aikido iskolát hirdető molinót, természetesen ez se maradhatott ki a fotókból.

Mielőtt megérkeztünk volna a Mozart házhoz, a képviselőházat is útba ejtettük, az udvar közepén állt ez a szökőkút.

Mozart a Linzi szimfóniát szerezte ebben a házban, de sajnos a szobába nem lehetett felmenni, viszont egy beugróban a teljes művet meg lehetett hallgatni.

A beugró kb. az EU-s zászló alatt található.

A főtér felé haladva egy kis utcai hangulatkép.

 Egy újabb régi villamos.

A Tourinform feletti erkélyt is megnéztük, itt hirdette ki Hitler az ezeréves birodalmat.

A főtér még a borús időben is hangulatos.

Itt ültünk be ebédelni egy pizzériába. Alig kezdtünk neki, újra leszakadt az ég, így a vonat indulásáig hátralévő részt ismét a Tourinform előtt ácsorogva töltöttük.

Mielőtt búcsút vettünk volna a várostól, egy utolsó hangulatképet még csináltam.

Ahogy látjátok, az eső nem akart szűnni. Akkor indultunk a pályaudvarra, mikor kevésbé esett. Volt még időnk a vonatig, addig a pályaudvaron kávéztunk. A biciklik felrakása a vonatra kicsit se volt egyszerű, lévén, hogy a Rail Jeteken a korábbi személyszállító részből kanyarintottak le egy darabot a bicikliknek, így a feljárat is maradt a régi, embernyi szélességű, a biciklik kormánya meg már az ajtóknál elakadt. A vihart és a felhőket sajnos nem sikerült Linzben hagyni, hazáig jöttek velünk. A vihar akkor tetőzött, mikor a Keletibe értünk, de nem volt kecmec, mivel már nagyon későre járt, át kellett érni a Nyugatiba. A szél vízszintesen fújta az esőt, a víz bokáig ért, villámok cikáztak mindenfelé. Hál istennek hazafelé olyan vonatot fogtunk ki, amire nem kellett felemelgetni a bicikliket, de az alatt a 15 p alatt, míg átértünk az egyik pályaudvarról a másikra, az eddig szárazon maradt cuccok teljesen eláztak.

Mit ne mondjak, a túra vége rendhagyóra és maradandóra sikeredett! :D

Itt a vége, fuss el véle. Már csak egy kis összegzés van hátra. De az egy másik poszt lesz.

Mire a gép elé jutok, már nagyjából aktualitását is vesztik azok a filmek, amiket megnéztem. De azért nem adom fel! :D

1. Sully - Csoda a Hudson folyón

http://www.port.hu/sully_-_csoda_a_hudson_folyon_sully/pls/w/films.film_page?i_film_id=177053

Tom Hanks nem adja mindenféle vacakhoz a nevét, a film megrázó és nagyon tanulságos. Tipikus amerikai. Ahol a biztosító arra játszik, hogy bebizonyítsa, lehetett volna ezt másképp is csinálni. A kulcs mondatot a másodpilóta mondja ki, mikor megkérdezi tőle a bizottság, hogy mit csinálna másképp? Válasz: Ha lehet, inkább júliusban szállnék le a Hudsonra. :D

A filmben mindenféle érzelmi hatásokon átmegy az ember a főszereplővel együtt és szurkol, hogy Tom Hanks tényleg hősként jöjjön ki a történetből. Kicsit engem emlékeztet a Denzel Washingtonos  Kényszerleszállásra, de nálam is kb. 8-8,5 pontot ér.

2. Mélytengeri pokol

http://www.port.hu/melytengeri_pokol_deepwater_horizon/pls/fi/films.film_page?i_topic_id=2&i_film_id=174187&i_city_id=-1&i_county_id=-1

Mark Walhberg és Kurt Russel se szokott rossz filmekben játszani, de egymás után nézve a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, egy kicsit besokalltam. Jó-jó, de például én kicsit sem értek az olajfúrótorony működéséhez és nagyon jó fejek, hogy kiírják a paramétereket, ám nekem így sem mond semmit. Szurkoltam persze, hogy minél többen megmeneküljenek, de azért a másik film jobban tetszett. Ez mondjuk kap egy 6,5-t.

3. Bridget Jones babát vár

http://www.port.hu/bridget_jones_babat_var_bridget_jones_s_baby/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=174188&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_topic_id=2

Megszoktuk már, hogy ez egy csajos film, most sem hazudtolja meg magát a sztori. Viszont Patrick Demsey tökéletes választás volt a másik férfi főszereplőnek Colin Firth kimért angolságát ellensúlyozni. A film végig szórakoztató, nem véletlen, hogy minden alkalommal telt házzal játszotta a mozi. Vicces, de megható, nálam kap egy 10-est.

4. Gólyák

http://www.port.hu/golyak_storks/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=172081&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_topic_id=2

3D-s mesefilm, tanulságos, szórakoztató és aranyos. Remek szombat délutáni kikapcsolódás. 8 pont.

A következő film A lány a vonaton lesz. Ezt könyvben is olvasni fogom. Ha a két élmény összeér, majd elmondom milyen. ;)

A reggel esővel fogadott. Szerencsére már csak egy rövidebb etapot terveztünk Linzig. Úgy gondoltuk, lesz ott annyi látnivaló, hogy jut belőle a másnap délutáni vonatindulásig bőven. Illetve, azt is kitaláltuk, hogy ha lesz szállás Linzben, akkor még Mauthausenig visszatekerünk és megnézzük a koncentrációs tábort.

Az idő mindezt maximálisan keresztül húzta.

A reggelit a közeli pékségben fogyasztottuk el, majd egy rövid túra keretében bejártuk Aschachot, mielőtt útnak indultunk.

Vissza a hídon, immár borús időben.

Az út családi gazdaságok között kanyargott, aztán a gáton tekertünk Ottensheimig. Addigra már újra gyülekeztek fejünk felett a felhők.

Mielőtt elindultunk Linzbe még felhívtam a Jugendhaust, hogy tudnak-e fogadni, de nemleges választ kaptam. Így azt terveztük, hogy Linzbe érve a Tourinformban érdeklődünk szállás iránt.

Az ebédet a gáton fogyasztottuk el, itt csak élveztük a természet közelségét.

A lenti táblát Linz előtt fotóztam.

Alig értünk Linzbe, leszakadt az ég. A Tourinform előterében vártunk vagy másfél órát, mire egyáltalán bármerre el lehetett indulni. Ott mondták, hogy a városban most valami fesztivál van, így sehol nincs szállás. Össze-vissza telefonálgattak, mire 16 km-rel odébb Ansfeldenben, az autópálya mellett sikerült a Rosenberger hotelben helyet találni. Az eső elállt, de bármikor rákezdhetett volna.

A Szentháromság szobor immár megfelelő szögben. Mikor hétvégén itt voltam, a lovagi torna miatt mögötte le volt zárva a tér.

A mostoha időjárási körülményekre tekintettel úgy döntöttünk, hogy akkor Mauthausen kimarad, inkább elfoglaljuk a szállást, Linzet pedig majd megnézzük másnap. Nagyon nehezen keveredtünk ki a városból, rájöttem, hogy nekem ezek a nagy városok a mumusaim. A hotelt sem volt egyszerű megtalálni, mivel tényleg az autópálya mellett volt, a pályára felvezető úton tudtuk csak hátulról megközelíteni. Miután lepakoltunk újra esni kezdett.

Ahogy már írtam, ma Magyarországon mindenki szeret mindent bejelenteni. Meg fel.

Megérkezik a rendőrkapitányságra a delikvens. A nyomozó szólítja:

- Szopkó Úr!.... /Ilyen névvel valószínűleg biztos van némi fóbiája és önértékelési zavara, hogy a hatóságoknál akar elégtételt venni a társadalmon./

A bejelentő még el sem kezdte, de tudja fokozni.

- Kérem szépen, először is nekem az a problémám, hogy nem jelentettek be a munkahelyemen....blabla...

A rendőr hallgatja, majd tájékoztatja, hogy a bejelentése az illetékes adóigazgatósághoz kerül, mert nem ők az illetékesek eljárni az ügyében. Szopkó úr mélységesen felháborodik.

- Na, de kérem! Nekem azt mondták, hogy bejelentést tehetek a rendőrségen is.

A nyomozó türelmes, szépen elmagyarázza, hogy emberünk is értse. Aztán jön a következő kérdése.

- Értem. Akkor most már azt mondja csak meg, hogy minek kellene nekem az OEP felé jelezni bármit, az OEP nem a NAV-hoz tartozik?!

Sajnos Anikóéknak másnap dolgozni kellett menni, így reggel már csak a telepakolt hűtő várt, meg a kedvesség, hogy bármiből csinálhatunk szendvicset. :)

Nehezen indultunk neki, de végül fél 11 felé csak elhagytuk Schardinget. Passuig jó párszor meg kellett állni, attól féltem, hogy a betervezett út felét sem sikerül teljesíteni.

Passauba érve most a bal partot választottuk, elkerülendő a hegyeket. És még csináltunk jó pár fotót. Alant még mindig az Inn, ez még a jobb oldalon készült.

A belváros egy szeletkéje:

Csak egy szép kép a folyón úszó hajókról:

Búcsú a várostól a német oldalon, háttérben a város nevezetességeivel.

Érdekes módon lefelé elég jól gurultunk. Valószínűleg az a szembe szél, ami engem hátráltatott, most jó irányból ért. :)

Útközben sellőt is láttunk:

Au-ig hol a Duna mellett, hol mezőgazdasági utakon kerekeztünk. Sokan jöttek ezen az oldalon is csapatostul. Sikerült ismét magyarokba botlani. Olyan 16 éves forma srácok és lányok voltak, nem túl kommunikatívak. Aunál biciklis kompra szálltunk.

A komp 2 Euroba került és nagyon hamar átért a túloldalra. A komposok úgy kapkodták ki a nehezebbnél nehezebb bicikliket, mintha csak tollpihék lettek volna.

Mára már nem ígértek felhőtlen jó időt, ezért szorgalmaztam, hogy jussunk el Aschachba, hogy ne a nagy fenyők alatt érjen a vihar, aminek egyelőre még hál istennek semmi jele nem volt.

A sclögeni rész tesómat is elkápráztatta. :)

Aschachban abban a pizzériában szálltunk meg, ahol én pár nappal korábban kávézni szerettem volna. A La Mamma-ban (http://www.lamamma.at/wp/). A hely nagyon szuper volt, a pizzájuk fenséges, ajánlani tudom mindenkinek, aki arra jár.

Alig parkíroztuk le a bicikliket a bicikligarázsban megjött a vihar is. Szerencsénk volt. Mire leszakadt az ég, mi már a pizzéria ablakán lestük a Dunán cikázó villámokat.

A levegő kicsit hűlt, így itt is nagyon jót aludtunk.

Ez szerintetek mi? :)

Előre szeretném bocsátani, hogy ebben a posztban nagyon sok kép lesz, ennek okáról majd lentebb.

Szóval vissza Engelhartszellbe.

Másnap alig ébredtem fel, Eleonora már ott ült az ajtóm előtt. Mondta, hogy vegetáriánusok, de kikészített nekem házi kenyeret, általa elrakott lekvárt, kávét, fogyasszam nyugodtan. Előtte még megkérdezte, hogy mi a véleményem Orbán Viktorról és a magyar politikáról, meg a menekült kérdésről. Ez egy kicsit meglepett, mert erről itthon is maximum a közvetlen barátaimmal beszélgetek, de nem politizálok. Kénytelen voltam mosolyogva azt mondani, hogy nagyon szívesen beszélgetnék erről, de sajnos ehhez kevés a nyelvtudásom. :D Aztán megtudtam, hogy ő tanárnő, a párjával régóta együtt vannak, hogy volt férjnél, a lánya Bécsben tanul, operatőrnek és már most is nagyon jó munkákat kap. És a leglényegesebbet, hogy az itt kerékpározó emberek Au-nál átmennek a másik oldalra a biciklis komppal, s itt jönnek vissza, mert nem drága, viszont kikerülik a hegyet. Elmondta, hogy visszafelé is szívesen látnak,én meg mondtam neki, hogy valószínűleg a túlpartot fogom választani, ráadásul kilométerben sem ide esik az éjszaka, ám, ha mégis meggondolom magam, természetesen benézek. E-mail címet is cseréltünk, de nem bánom, hogy nem jelentkezett.

Van az, mikor érzed, hogy valami nem kerek, de nem tudod az okát. Nos, ő ilyen érzeteket váltott ki bennem. Nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyet, de nyugtalanító érzés volt, még sokáig foglalkoztatott, hogy miért taszít ennyire, holott hálás vagyok az éjszakáért és a kedvességéért. Sajnos a választ nem találtam meg.

Időm volt bőven, a reggeli beszélgetés után jó késői lett az indulás, de mivel tesóm vonata is kora délután ért Passauba, nem siettem. Nos, igen, a 10. napon csatlakozott hozzám tesóm, az utolsó pár napot együtt tekertük le.

Az út ezen az oldalon Passauig megint kellően dimbes-dombos volt, de hála az égnek akkora emelkedők nem voltak benne, mint előző nap.

Megörökítettem a német határ átlépését is, bizonyosságul álljon itt a határ tábla :D

Innen már csak 4 km-re volt a centrum.

Kb. dél volt, mire beértem a városba, több helyen is megálltam fotózni, bár az épületek jelentős része csak szimplán tetszett, azt nem tudom, hogy milyen funkcióval bírnak.

Innentől könnyen rátaláltam a vasútállomás felé vezető útra. Ezen a terecskén időztem egy kicsit, a szökőkút vizével frissítettem magam. Érdekes volt azt megtapasztalni, hogy az osztrákok nem nagyon használják strandolásra a Duna partot, sőt, a németeknél Passauban is csak a sétányon andalogtak.

És itt keltem át az Inn folyón.

Innen már nem volt hosszú az út a vasútig, viszont egy táblát jól elnéztem, így sikeresen a forgalommal szemben, de legalább az utat szegélyező, járdának nem nevezhető közlekedő részen gurultam be a pályaudvarra. Néztek is nagyot az emberek. :D

Míg én a tesómat vártam, a rendőrök a vámosokkal közösen szintén vártak. Csak ők a migránsokra. A túra alatt utoljára Győrben láttam migránsokat, illetve egy néger pasit Tullnban. A mozdulatai, öltözködése legalábbis arra utalt, hogy nem nagyon tudja hol van.

Nem is kellett sokat várni, a begördülő szerelvényen voltak illegális bevándorlók.

A hatóság emberei udvariasak voltak, nem volt szóváltás, higgadtan tájékoztatták a bevándorlókat, hogy mire számíthatnak, majd békésen kísérték őket valahova.

Tesóm megérkezését követően röpke városnézésre indultunk, mivel innen még várt ránk egy kisebb szakasz az esti pihenőig.

A túra fénypontjának nevezném a vasárnap estét, annyira jól éreztem magam, hogy el sem tudom mondani. Ehhez a hely varázsa mellett a társaság is nagyban hozzájárult. Mielőtt elindultam volna a túrára, neten kerestem az osztrák oldalon olyan személyeket, akik esetleg saját településükön kicsit elkalauzolnak. Kaptam egy felajánlást egy ismeretlentől, aki Passautól cirka 15 km-re Schardingban lakik a családjával. Miután meg lett a kontakt, beszélgetni kezdtünk a messengeren és ahogy közeledett az idő, úgy vártuk mindketten egyre izgatottabban a találkozást. Anikóban a beszélgetések során egy csupa szív, nagyszerű nőt ismertem meg, kíváncsi voltam rá élőben is. Úgyhogy Passauból hozzájuk vezetett az utunk.

De ne szaladjunk előre. Passauban megcsodáltuk a három folyó (Inn, Duna, Ilz) egymásba érkezését, fotókat is készítettünk, s ami vicces volt, épp azt találgattuk kit kellene megkérni, hogy csináljon rólunk közös fotót, mikor egy férfi magyarul felajánlotta, hogy szívesen elkészíti a képet. :) Kiderült, hogy Szerbiából hajóval vannak itt a nejével.

A nyíllal jelzett résznél álltunk, s a folyók tényleg ilyen sokszínűen értek egymásba.

Itt az egyik kiránduló hajó fordul meg az Inn-en.

Miután körbejártuk a szigetcsúcsot, Scharding felé vettük az irányt. Itt is meg kellett mászni néhány hegyet, az aszfaltozott kerékpárút egy idő után murvássá vált, de simán lehetett rajta a trekking biciklivel menni. Anikóval beszéltem telefonon, mondta, hogy régen kész a kaja, már csak minket várnak. :)

Ezt útközben fotóztam.

A városba érve el sem tudtuk őt és a párját téveszteni, lent vártak a ház előtt. Ugyanolyan nyitottsággal, közvetlenséggel, ahogy a levelezésekben megismertem. Miután lecuccoltunk, kicsit pihentünk és elfogyasztottuk az Anikó által készített finomságokat, városnéző túrára indultunk.

Scharding 700 éves fennállását ünnepelte a városka, most épp ételfesztivállal, ahová vendéglátóink elvittek minket is. Az Inn itt szélesebb, mint a Duna. A híd lábáig csendesen folydogált, utána megbolondult a víz és tele lett örvényekkel.

Vendéglátóim mesélték, hogy volt egy év, amikor a hídon nem lehetett átmenni a német oldalra, mert víz alatt állt. Le is fotóztam, hogy melyik évben meddig volt fent a víz.

Maga a város nagyon hangulatos. Olyan, mint mézeskalács falva.

Gondozott sétány, érdekes házak.

Fura lehet ilyen házban lakni, ami keskeny, az égig ér és alig van udvara :D

A partról felsétálva a Rózsák kertjén át jutottunk a belvárosba, majd a várba.

Az ételfesztiválon 30 nemzet képviseltette magát, a nép szórakoztatásáról bűvészek, szamba táncosok és még sorolhatnám hány féle csoport gondoskodott.

Egy kis ízelítő.

Még magyar lángosos is volt.

A várból csodás kilátás nyílt a szemközti településre.

Az idegenvezetés során sokat megtudtunk az itt lakók mentalitásáról, Zsolti mesélt a munkájáról, majd a napot egy cukrászda kiülős részén zártuk.

A fesztivál területe nem volt szeméttel teli, ahogy nálunk egy hasonló rendezvényen lenni szokott.

Nagyon elfáradtam, mire éjfél felé hazamentünk, itt éreztem először azt a fajta megkönnyebbülést, hogy hurrá, ezt is megcsináltam. És hogy ha erre képes vagyok, akkor bármi másra is. :)

Anikót és családját pillanatok alatt megszerettem, nagyon imponáló volt, ahogy Zsolt a munkájáról beszélt, az a közvetlenség, ahogy minket fogadtak. Megbeszéltük, hogy lesz még folytatás! :) Az előző napi kalandom és a schardingi vendégség között akkora kontraszt volt, hogy máig nem bírtam feldolgozni. Itt is megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem a csodás estét, a jó ízű beszélgetést és a remek társaságot! ;)

Hát ez a no comment kategória :D

A kedvem reggel még rosszabb volt, mint éjjel, ugyanis ébredés után konstatáltam, hogy még mindig szakad az eső. Így semmi akadálya nem volt, hogy komótosan fogyasszam el a reggelit.

Mire mindent felmálháztam és elindultam, szerencsére elállt, de azért nem volt baj, hogy volt rajtam vastagabb ruha. A városba érve az eső utáni második sokk is utolért, Borsószem Királykisasszony megviccelt, bár kicsit sem nevettem. A csúszós villamos sínbe beakadt a kerekem, azt hittem eltaknyolok, továbbá már láttam lelki szemeim előtt, ahogy kitörik a kerék én meg ott állok a nagy ismeretlen közepén tönkre ment bringával. Olyannyira az események hatása alá kerültem, hogy a híresen jó tájékozódási képességem is cserben hagyott, mert ha a sínek mellett mentem volna, egyből a városközpontba érek, ehelyett csak némi kitérő árán találtam meg újra a helyes utat. Végül is nagy baj nem történt, a lovagi tornára a felvonulás éppen akkor kezdődött.

A forgalmat és a menetet elől és hátul is rendőrök biztosították.

Fotóztam, hallgattam a zenét és velük csorogtam le én is a főtérig. Természetesen ne egy Visegrádi Palotajáték méretű eseményt képzeljetek el, mert ez sokkal kisebb rendezvény, de a bevonulás nagyon látványos volt.

A térre érkező különböző villamosokat is megállították, akkor fotóztam ezt a régebbi szerelvényt. Mögötte félig látszik a Szentháromság szobor.

És álljon itt kontrasztnak az új villamos is.

Itt még meg kell említsem, hogy ezen az úton biciklisek nem a gyalogosok mellett közlekednek, hanem a villamos melletti részen, vagy a villamos előtt. Ahogy láthatjátok azért az a rész nem túl széles, ráadásul, ahogy írtam, eléggé balesetveszélyes is, főleg nedves időben. A gyalogosok itt még véletlenül se engedik el a járdán közlekedő bringást. Szóval vagy mész a sín mellett, vagy kell egy másik utcát keresni.

A felvonulás végén megkértem két rendőrt, hogy fotózzanak le a szoborral, aminek eleget is tettek, bár a gyalogosokhoz hasonlóan ők se voltak túl kedvesek.

Innen az út egy darabig a forgalmas főút mellett vezetett, Ottensheim városkán áthaladva pedig elnézegettem a komphoz igyekvő embereket és a békésen kávézgatókat a főtéren.

Ez az út jön fel a komptól, s a lenti látvány tárul az utazó szeme elé. Hangulatos kis városka.

Ottensheimtől ismét a gáton vezetett az út, ezen a szakaszon több nagyobb csoporttal is találkoztam. A biciklisek barátságosak voltak, köszöngettek is, meg integettek is. Egy fa alatt ültem le ebédelni, ez alatt volt vendégem az alábbi pillangó:

A gáton haladva gyönyörködtem a természet szépségeiben.

Aschach előtt egy meredek balos út vezetett fel a hídra, de onnan meseszép volt az elém táruló látvány.

Úgy döntöttem, hogy egy kávét és egy fagyit megérdemlek, így beültem a tömött Weltzel kávézóba. Először egy pizzériába akartam menni a városközponttól távolabb, de ott érdekes módon sziesztát tartottak. A térképet nézegetve rájöttem, ha nem szeretném, hogy az éjszaka a csodálatos Duna-kanyarban érjen, még vár rám cirka 30 km. Amiből a végén 40 lett, de nem lövöm le a poént.

Ez itt Aschach és alig valami a fagyizóból:

Ez itt egy másik fagyizó. Alig pár lépésre onnan, ahol én voltam. De míg a másik kert része is tele volt, itt nem nagyon lézengtek emberek.

Aschach sétányán többen hattyút és kacsát etettek.

Természetesen több ok miatt sem abban az ütemben haladtam, ahogy elterveztem, ebből a kellemesebbik az volt, hogy lenyűgözött a táj. Ezt a részt hívják a Duna legszebbjének. Igazi kis ékszerdobozka. A hatalmas fenyők alatt, a Duna folyását követve kanyarog a kerékpárút is. Csak úgy ittam a látványt.

Minden fotó után azt hittem, hogy több szépség már nem lesz, de az út minduntalan rácáfolt. :)

Schlögen előtt egy házaspárt kértem meg, akik lefotóztak engem is, de ide természetesen én nem kerülök fel, képzeljetek a képre! ;)

A víz hol zölden, hol szürkés-kéken ragyogott.

Nem győztem ámuldozni.

Ahogy átértem ezen a részen Au-nál volt egy biciklis komp. De láttam, hogy szépen tovább lehet menni a kerékpárúton, így eszembe se jutott átkelni a túlpartra. Főleg annak tükrében nem, hogy valamiért úgy érzékeltem, azon a felén jóval kevesebb a lakott település. Előtte még Inzellnél oldtimer találkozó volt, tele volt a kemping is. Én meg azt gondoltam, hogy még néhány km-t simán letekerek Wesenuferig.

Tévedtem. A Duna (Pest felől nézve bal oldalán) a kerékpárút egy idő után a főútba torkollik és hegyek-völgyek (inkább hegyek) váltják egymást. Nos, itt konkrétan azt éreztem, hogy megdöglök. Meleg volt, nyűgös voltam, ráadásul mikor begurultam Wesenuferbe, még véletlenül se láttam egy nyamvadt panziót se. A településen szerintem kb. 500-an laktak.

De már láttam a célt magam előtt! Passau másnapra már csak 35 km. :) Ezen az úton gurultam le Wesenefurba.

Naivan azt gondoltam Engelhartszellben nagyobb sikerem lesz. De addig még újabb ugyan ekkora hegy megmászása várt rám. Borsószem Királykisasszony 7 sebessége meg iszonyat karcsú az osztrák "dombocskákhoz". Vagy én vagyok gyenge...

Engelhartszellbe érkezve több panziónál is lukra futottam. Természetesen itt is elküldtek a helyiek egy domb tetején lévőbe, ahol szintén nem volt szabad szoba.

Ezt az egyik panzió előtt fotóztam. Konkrétan a bejárata mellett.

Végső kétségbeesésemben, hogy 3 vagy 4 felhívott/megtekintett helyből egyben sincs szabad szoba, gondoltam, keresztül tekerek a városkán, hátha valamelyik utcában rábukkanok egyre. Előtte még az interneten egy utolsó előtti címet kinéztem és elindultam megkeresni. Az utcáról épp akkor ment volna be egy udvarra egy középkorú nő, úgyhogy leszólítottam. Elmondtam neki, hogy szállást keresek magamnak egy éjszakára. Nagyon kedves volt és felajánlotta, hogy náluk eltölthetek egy éjszakát, van a házuk alsó szintjén egy szoba, ahol senki nem fog zavarni, tartozik hozzá mosdó is, addig maradok reggel, amíg jól esik. :)

Nagyon barátságos volt, bár valami fura előérzetem volt vele kapcsolatban. Megnéztem a ház alsó szintjét és úgy döntöttem, mi bajom lehet?! Suttyomban lefotóztam őt és mint kiderült a testvérét, meg a kocsijuk rendszámát, s szétküldtem a barátoknak, hogy ha másnap reggel nem jelentkeznék, akkor ilyen utca, ilyen szám alatt ennél és ennél szálltam meg. Konkrétan Joseph Fritz és családja jutott eszembe az itt lakókról, de már nem volt visszaút. Voltam olyan fáradt, hogy rábólintottam. Elenonora kedves volt, szeretett volna törölközőt, ágyneműt adni, de mondtam neki, hogy mindenem van. Látta, hogy fáradt vagyok, így békén hagyott. Bár mondta, hogy vendégeket várnak, ha van kedvem csatlakozhatok hozzájuk. Udvariasan megkérdeztem, mikor kelnek, hogy időzítsem a távozásomat és mivel tartozom a szállásért. Az utóbbiért nem kért semmit, a többit megbeszéltük. És még este beállított egy adag frissen sült pitével, ami nagyon finom volt. :)

Az Ybbsben talált szállásról még néhány szó. A Franciország-Németország meccset is meg tudtam tekinteni, szóval panaszra nem lehetett okom. Egy három ágyas szobában voltam egyedül, egy kocsma és étterem felett, de a magyar módival ellentétben ez az étterem este 10 ó-kor tényleg bezárt. Nem volt hőbörgés és záróráig mindenki kulturáltan szórakozott. Ami zavart, az a lépcsősor az emeletre, illetve, hogy a biciklit a kertben hagyhattam csak. Igyekeztem a fedett terasz alá leparkírozni. A wc-zuhanyzó több szobával közös volt a folyosón, de mással nem futottam össze és a mellékhelyiség is tiszta volt.

A reggelinél tudatosult, hogy a felszolgáló nőnek nem vagyok szimpatikus, valószínűleg nem tetszett neki, hogy elraktam néhány dzsemet. De hát ilyen az élet. 45,5 Euroért szerintem belefért...

Ezen a napon éreztem először azt, hogy úgy haladok, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Érdekes, hogy eleinte mindig csak lestem, hogy a 20-30 évvel idősebb osztrák nyuggerek erőlködés nélkül bárhol lehagynak, aztán rájöttem, hogy könnyű nekik, mert vagy fél elektromos, vagy teljesen elektromos biciklikkel suhantak, én szerencsétlen meg küzdöttem az agyváltós bringámmal. :D Az azért megnyugtatott, hogy sógoréknál se két forintért dobálják az elektromos biciklit, csak valószínűleg náluk a nyugdíjból vagy a fizetésből könnyebben megveszik, mint mi.

Ybbsből kifelé jövet ismét meseszép helyeken vezetett az út, a hajókat nézegettem a Dunán és élveztem a víz közelségét.

Itt jött két olasznak tűnő fiatalember, akik nagy elánnal lekanyarodtak az aszfaltos kerékpárútról és a föld úton elvágtattak a bozótos irányába. Csak lestem, hogy a nagy táskákkal vajon hova tartanak.

Az útikönyvből már tájékozódtam róla, hogy Greinben sok érdekesség vár, ezért úgy terveztem, hogy mindent megnézek ott, amit lehet. Így is lett.

A kép bal oldali részén Greinburg vára, ami innen nem is tűnt olyan vészesnek. De haladjunk sorban.

A korabeli városháza, illetve Ausztria legrégebbi, egyben fennmaradt kőszínháza. A város aranykorában 1563-ban építették a honatyák. Jó két és fél évszázaddal később felvetődött, hogy másként kellene hasznosítani. Ekkor született meg a kőszínház ötlete. A rokokó színház 165 fő befogadására alkalmas, a nézőtéren vannak olyan székek, amelyek kulccsal nyílnak, így csak az tudta leengedni, akinek volt hozzá kulcsa, azaz a város gazdag polgárai. És hogy az előadást ne kelljen megszakítani, ha az urakat és a nagyságákat a szükségleteik elszólítják, a nézőtér egyik felében elhúzható függöny mögött egy wc is található. :)

Igen, az ott szemben. :D

A színházban csak ámultam és bámultam. Kezdődött azzal, hogy kicsit sokallottam a 4,50-es belépőt, de a jegyszedő kedvesen azt mondta, hogy ha kevesebb pénzem van, vagy nincs apróm, akkor is bemehetek. Majd el is tűnt. Itt szembesültem először azzal, hogy megbíznak bennem, senki nem lihegett a nyakamba, nem nézték, hogy megfogdosom-e a kiállított tárgyakat, ahogy azt egy valamire való magyar múzeumban tették volna. És mégis minden a helyén maradt, sőt, meglepően jó állapotban volt a kellékes szoba is, vagy a színház aljában berendezett korabeli életet ábrázoló helyiség is.

Itt találkoztam Donatella Panzerával. A hölgy olasz idegenvezető és szintén egyedül rótta az osztrák kerékpárutakat. Elmesélte, hogy Passauból tart Bécsbe, ez az út szerepelt a bakancslistáján és el volt ájulva tőle, hogy milyen gyönyörű itt minden. Tipikus olasz nő, nyitott, közvetlen, nagy dumás és lelkes. Iszonyatosan lelkes. Azon is nagyot nevettünk, hogy megkérdezte tőle a gondnok/jegyszedő, hogy milyen nemzetiségű, majd a kezébe nyomott egy szlovák nyelvű prospektust. :D

Fent a kilátás a színházból. Ausztriában minden városkának ugyanilyen hangulatos a főtere. Általában középütt egy szökőkúttal.

Alig értünk le a színház elé, Donatella felkiáltott, majd egy láthatóan se nem olasz, se nem osztrák hölgy nyakába ugrott. Odáig követtem a beszélgetést, hogy ezer éve nem beszéltek és valamiért azt hittem, hogy a szállodában találkoztak össze, aztán mikor megvolt a telefonszám csere Donatella elmondta, hogy a hölgyet Olaszországból ismeri, egyébként amerikai és most véletlenül pont itt nyaralnak a férjével. Még, hogy nem kicsi a világ?! Erre mennyi esélye volt? :)

Elbúcsúztunk egymástól, aztán én feltekertem a várig. Illetve nem pontosan így történt. Itt már sokadjára kellett megtapasztalnom, hogy az agyváltó ennyi cuccal hegynek felfelé nem és nem megy. Szóval feltoltam a bringát, majd megváltottam az 5 euros belépőt. És érdekes módon itt se loholt senki a sarkamban. Kaptam egy magyar nyelvű prospektust, amiről elmondta a pénztáros, hogy ha a látogatás végén visszaviszem nem kell kifizetni. Azt nem mondta, hogy lefényképezni nem szabad, szóval.... ;)

A kastély belső árkádos udvara. A vár nem minden helyisége látogatható, van ahová előzetes bejelentkezéssel fogadnak csoportokat, de így is érdekes volt egyedül kóborolni egy ekkora építményben. Az első részében hajózási múzeumot rendeztek be, remek makettekkel. A kastélyt 1488-ban kezdték építeni és mintegy 5 évvel később fejezték be. Attól is különleges, hogy abban az időben nem volt szokás valamit csak lakóépületnek építeni, már pedig ez a vár azért készült.

A 33 méter hosszú lovagteremből így látni a Dunát. A terem méretei miatt szintén egyedülálló. A falakon a korabeli uralkodók portréi. S ami igazán lenyűgözött, az a Duna kavicsból kirakott terem, melyhez fogható szintén nincs máshol.

Mielőtt tovább indultam volna, egy kávét és fagyit engedélyeztem magamnak.

Alig hagytam el Greint, úgy tűnt, hogy valami baj van a biciklimmel. Az első kerék egy-egy fordulásnál furán megpattant. Leszálltam megnézni, hát egy nagyon apró kavics beszorult a gumiba. Megkönnyebbülten szálltam vissza, miután kioperáltam, s itt kapott nevet a hófehér Csepel Fractal. Ekkor lett belőle Borsószem Királykisasszony. Gondolom nem kell ecsetelni a miértjét. :D

Mauthausen felé vettem az irányt, ahol tervbe volt véve a koncentrációs tábor megtekintése.

De sajnos, mire odaértem a tábor már bezárt. Ráadásul ide is valami emelkedőn kellett volna felmenni, azt a vár után már nem szívesen vállaltam volna be.

Az egyik kereszteződésnél kicsit elbizonytalanodtam, majd egy fiatal kölyök mondta, hogy merre tudok Linz felé menni. Na, rá ugyanúgy nem kellett volna hallgatni, mint a nőre Mosonmagyaróváron. Itt csak plusz 5 km-t tettem a biciklibe, de azt földúton. Kb. 2 km után az út egyre inkább hasonlított valami amerikai őserdőre, jó magyar susnyásra, s mire izgulni kezdtem volna, pont addigra találkoztam egy futóval, aki elmondta, hogy itt is végig lehet menni, ugyan rövidebb, mint a rendes kerékpárút, de a végén kidőlt fatörzseken kell átemelni a biciklit. Ekkor adtam fel és fordultam vissza. A kerékpárút egy idő után újra a gáton futott, szeltem a kilométereket, de már így is fél hét lett, mire Linzet megláttam. Abból az irányból, ahonnan én érkeztem a város az ipartelepi oldalát mutatta.

Ahogy a városba értem volna, egy kis csaj feljött előttem az útra úgy, hogy szét se nézett. Majdnem elgázoltam. Ékes anyanyelvemen felhívtam a figyelmét a közlekedés veszélyeire, és hogy vajon a kedves mamája mit szólna mindehhez, szegény megszeppent, de esküszöm jól esett megmondani neki a magamét. :D Ő se fog többet körültekintés nélkül kikerekezni mások elé.

Linzben találtam egy Lidlt, ahol vettem vacsorának valót, majd a netet böngészve felhívtam a Jugendgastehaus-t, ahol elmondták, hogy fél 9-ig van recepció, addig érjek oda. Ekkor már fél 8 volt. Megnéztem a távolságot, s úgy saccoltam laza 15 perc alatt már ott is vagyok. Egy dolgot hagytam ki a számításból. Kitaláljátok mit? Hát azt, hogy ide is olyan emelkedőn kellett felmenni, hogy végül negyed 9-re értem oda, addigra már a bugyimból is facsarni lehetett a vizet. Alig tettem le a biciklit, magyar szó ütötte meg a fülemet. Két kézműves pasas beszélgetett, akik a linzi lovagi tornára érkeztek. :D

Az aznapi etap 99,18 km lett, kellemesen elfáradtam, így nem is bántam, hogy a ház szabályai szerint 10-kor bezárták mind a biciklitárolót, mind az emeleteket összekötő folyosókat és már senki se ki, se be.

Hajnalban ébredtem fel arra, hogy görcsöl a hasam, holott, nem volt még itt az ideje, illetve, hogy lehűlt a levegő és szakad az eső. Az utóbbi miatt nehezen aludtam el újra, járt az agyam, hogy esőben vajon mennyit és hogy fogok tudni tekerni.

Az előző hónap utolsó előtti munkanapján venném meg a havi bérletet (következő hó elsejétől érvényes az azt követő hó ötödik napjáig).

A sor szokás szerint kilométer hosszú, mindegy, hogy hétköznap, hétvégén, elsején, tizedikén, harmincegyedikén mész, mindig sokan vannak. Nem is értem. Hasonlóan a Lidl pénztárához, hiába kanyargózik az embertömeg beláthatatlan messzeségben, ez a pénztárosokat

a) kicsit sem érdekli,

b) a komótos munkatempójukon nem változtatnak,

c) képesek az orrod előtt bezárni,

d) olyan unottan végzik a munkájukat, hogy még az én életkedvem is elmegy tőlük.

Nos, két sor. Az egyikben türelmetlenül topogó emberek, a másikban szinte senki. Igaz, a kutricában pénztáros se. Viszont egy papírhalommal előtte jól szituált 50-es nő szobrozik. Gondolom én, mit veszíthetek, próbáljuk ki a rövidebb sort.

Néhány pillanat múlva megérkezik egy felizgatott szőke csaj (hogy ki/mi izgatta fel, az röpke 2 mp alatt kiderül). Kedvesnek nem nevezhető mosollyal elmondja a  hölgynek, hogy ő tuti nem fog tudni segíteni, különben is már lejárt a munkaideje. És a másik pénztáros se tud segíteni. Aki tud, érti és meg tudja nyitni a rendszert, na ő majd holnap lesz. A nő elmondja, hogy most szeretne megoldást a problémájára, mire a szöszi sajnálkozva elismétli ugyanazt, mint egy papagáj. Az 50-es nő látja, hogy nem jutnak előbbre, azzal a zárszóval meg, hogy neki már lejárt a munkaideje, amúgy sem tud vitatkozni. Én állok némán, várva, hogy vajon be kell-e állnom a hosszú sorba, vagy esetleg megesik rajtam a szíve.

Utóbbi. Szőke int, majd én is meghallgathatom, hogy lejárt a munkaideje.

Mondom: Egy jövő havi bérletet kérek szépen.

Elsőre azt hiszem, hogy leájul a székről. - Bééér-le-tet? - szótagolja, jól megnyújtva az é-t.

Bólintok, majd várom a reakciót. Meghallgathatom, hogy lejárt a munkaideje - ezt egyébként elsőre is értettem. Meg azt is, hogy a bérletet még fel is kell írnia... Megnyugtatom, hogy céges számlát nem kérek róla. Megkönnyebbülten sóhajt fel, majd megkapom a szelvényt.

Szöszike hozzáteszi, hogy ez akkor hétfőtől lesz majd érvényes....

Nem vitatkozom. Hétfőn 5-e van. Az előző bérletem jó addig. Ez meg már csütörtöktől érvényes... Semmi probléma, végül is tudom, hogy lejárt a munkaideje. Már gondolkodnia se kell :D