Arról, hogy a kettő hogyan kapcsolódik egymáshoz és mi az esszencia folyamat, olvashatsz lentebb! :)

Volt szerencsém dr. Menis Yousry három napos alapkurzusán részt venni. A kurzusokról az alábbi linken tájékozódhatsz:

http://www.esszenciafolyamatok.hu/

Itt találsz egy csomó hasznos információt mind Menisről, mind az általa alkalmazott módszerekről, a kurzusokról, könyvéről, a Rejtett emlékeink nyomában-ról.  A kurzus elsődleges célja az  önismeret és önfejlesztés.

A három nap alatt annyi pozitív inger, élmény és tapasztalás ért, hogy azt nehéz szavakban kifejezni. Menis remek előadó, a tolmácsolás szintén rendkívüli, az egész légkör nagyon inspiráló sok humorral fűszerezve. A résztvevők és az asszisztensek szívüket-lelküket adják azért, hogy csodás gondolatok születhessenek, megújult és nyitott emberek hagyják el a termet a foglalkozások végén.

A mi kurzusunkon kb. 180 fő vett részt. Fiatalok, idősek egyaránt. Nagyon sok emberi sorssal találkoztam, megérintettek...

Az előadást élvezet hallgatni, fel sem tűnik, hogy eltelik közben néhány óra. Sok játékos feladat van, ami rávezet arra, hogy egy-egy mintát miért ismételünk, miért történik mindig ugyanaz velünk. A bátrabbak megosztották a nagyközönséggel a saját tapasztalataikat, dolgoztunk a bennünk rejlő blokkokkal, nagyon sok "aha" élményben volt részem.

Eddig szkeptikusként azt állítottam, hogy az emberek nem képesek megváltozni. A kurzus második napján felül kellett bírálnom ezt az elképzelésemet, mert Menis és a körülöttem lévő emberek rávilágítottak, hogy a hozott mintáinkat újra lehet írni. Természetesen azt senki nem mondja, hogy ez könnyű, de nem lehetetlen. Csodát senki ne várjon, nem három nap alatt történik meg, nem is két hét alatt, de amennyiben dolgozol magadon, lehetséges a változtatás.

Az engem ért hatásokat lehetetlen lenne egy bejegyzésbe sűríteni, de igyekszem néhány gondolatot majd időről időre megosztani veletek.

Ha már idáig eljutottatok, ideje elmondanom, hogy kerül a fenti címbe Garami Gábor (https://hu.wikipedia.org/wiki/Garami_G%C3%A1bor_(r%C3%A1di%C3%B3s_m%C5%B1sorvezet%C5%91)/ rádiós műsorvezető, közéleti személyiség neve. Van, aki már tudja a választ. Igen, Gábor is részt vett ezen a kurzuson. Aki most azt várja, hogy majd valami szaftos történetet fogok róla megosztani, befejezheti az olvasást.

Gábor remek ember, közvetlen, humoros, pont, ahogy a médiából megismerhettem. Egy percig sem volt tolakodó, nem akart előtérbe kerülni, szerepelni, viszont a megosztott gondolataival sokat segített a csoportnak. Minden gyakorlatot lelkesen végzett, volt szerencsém az egyik feladatot vele csinálni. Őszintén, érdeklődve hallgatta az általam elmondottakat, s pont ilyen nyíltsággal vallott magáról és az életéről. És nem csak ő. Minden résztvevő nyitottsággal, érdeklődéssel, empátiával és ami nekem nagyon sokat jelentett ÍTÉLKEZÉS NÉLKÜL fordult a másik ember felé.

A csoport sokszínűségét jól példázza, hogy a kurzuson részt vett Garami Gábor mellett például Magyar Sajtódíjas médiafotós, nemzetközi szinten ismert és elismert bűvész, nyugdíjas nagymama, magánnyomozó, világutazó, ügyvéd, borász stb.

Kőhalmi Ferenc (http://kohalmiferenc.hu/) többszörös külföldi fesztiválgyőztes bűvész itt is hozta a formáját. Az előadás szüneteiben a résztvevők folyamatos kérésének eleget téve, fáradhatatlanul mutatott be érdekesebbnél érdekesebb trükköket. Igazi showmanként szórakoztatta a nézőközönséget. Amikor pedig a gyakorlatok végrehajtása után megosztotta az adott  feladat során tapasztalt élményeit, emberként is közelebb kerülhettünk hozzá.

A szünetek mindig élénk társalgással teltek, az ott kapott élmények egyenrangúak a teremben hallottakkal. Az ebédszünetekben vegyes klikkek alakultak, mindenki talált magának beszélgető társat, társaságot, mindenhol pozitívan fogadták. A három nap alatt egy magányos résztvevőt sem láttam, a kezdeti idegenkedés nagyon hamar feloldódott. Érdekes, értékes embereket ismertem meg, túlcsordulnak az emlékektől az érzelmeim és képtelen vagyok szavakba önteni az átélteket.

Mindenki megmutatott magából valamit. Ki többet, ki kevesebbet. Hatalmas respect azoknak, akik teljesen kitárulkoztak a számukra ismeretlen emberek előtt. Nem könnyű ennyi ember előtt beszélni, a szemükbe nézve az évek óta mélyre temetett fájdalmainkról vallani és a támogatásukat kérni. Még annak sem könnyű kiülni, aki egyébként megszokta, hogy közönség előtt beszél.

Sosem tudhatjuk, kiben mi lakozik és hajlamosak vagyunk egy kép, egy gesztus után ítélni. Annyi sors, annyi dráma húzódik meg egy-egy viselkedésminta mögött, hogy azt elképzelni se tudjuk.

A kurzus záró ceremóniáján mindenki megoszthatta a belső szépségét a többiekkel, hatalmas energiákat mozgató ölelésekkel zárult a rendezvény. Nagyon sajnáltam, hogy "csak ennyi volt".

Tudom, érzem, hiszem és vallom, hogy sokunk számára lesz még folytatás! Akár együtt, akár külön, de találkozunk még!

* Természetesen, a névvel szereplő esszenciás társaim engedélyt adtak a megjelentetéséhez.

A kérdés több szempontból is elgondolkodtató. Nézhetjük onnan, hogy az emberek fel merik-e vállalni bizonyos életkor felett az érzelmeiket? Ki tudják-e mutatni? Meg tudják-e élni?

Azt hiszem mind három kérdés elég érdekes. Aki sokáig élt társ mellett és mondjuk csak viszonylag későn tanulta meg, milyen egyedül lenni, az biztosan nehezebben nyit a külvilág felé. Aki az egész életét magányosan harcolta végig, mert mondjuk megözvegyült, vagy mert elvált és a gyerekek nevelése rá maradt, az vélhetően szintén nehezebben enged közel magához egy embert.

És akkor arról még nem beszéltünk, hogy mi az a szerelem? Nem mindenki érez egyformán. Van aki csendes szerelmes, van, aki világgá kürtöli, van aki mondja, van aki mutatja. Függ attól, ki, hol, hogyan és mikor szocializálódott.

A szüleim generációja nem a nyilvánosság előtt élte az életét (nem volt facebook, mobil telefon, tv és még sorolhatnám), ők a mai napig szemérmesebbek. Az utcán kézen fogva sétálás minden generációnak belefér, de egy váratlan ölelés, puszi, csók, bizalmaskodóbb érintés már nem mindenkinek. Kivéve, ha az ember szerelmes és meg meri élni, ki meri mutatni. Akkor a legkonzervatívabb ember is képes átmenni kiskamaszba. :D Elpirul, lopva körbenéz, hányan voltak tanúi az adott cselekménynek. Viszont ez nagyon jó állapot is!  Az ember újra megtalálja a gyermeki énjét, aki képes lelkesedni, tervezni, új dolgokba fogni, mindenféle mondva csinált okok helyett őszintén örülni annak, ami van és rácsodálkozni a hétköznapi dolgokra újra és újra!  Kár, hogy sokan ezt csak akkor teszik, ha szerelmesek. Holott szerintem minden életszakaszban fontos, hogy az ember tudjon örülni az apró dolgoknak is, hogy a gyermeki kíváncsiságát ne veszítse el! A test öregedhet, kophat, de a léleknek örökké fiatalnak kellene maradni! :D

Hogy miért is hoztam ezt a témát fel? Mert ismerek olyan 65 éves párt, akik sok viszontagság után találtak egymásra és a hétköznapokat sok humorral, őszinte szeretettel, szerelemmel fűszerezve élik. Örülnek a későn jött boldogságnak és élvezik minden percét! Külön öröm az ő boldogságukban az is, hogy a gyerekeik kedvelik egymást,  örülnek a szüleik boldogságának és szurkolnak, hogy sokáig boldogok maradjanak!

Összegezve, a szerelem kortalan! :D

Sosem válogat.

Nem csak azok mennek el, akik leéltek egy teljes életet, sajnos sok fiatal is. Van aki önkezével vet véget az életének, van aki baleset áldozata lesz, van akit betegség ragad el.

A facebook hírfolyamom ismerős és ismeretlenek halálhírével van tele. A veronai buszbaleset is itt van még. És marad is. Egy ismerős egy szállodában volt a diákokkal, egy kolléga gyereke is az áldozatok közt van. Hétvégén egy csúnya balesetben maradt ott egy fiatal férfi. Ma pedig szembejön egy újabb élet vége képekben. Megmagyarázhatatlan tragédia. Idén a sokadik. És még csak most kezdődött az év.

Felfoghatatlan. Megérint. Mind. Külön-külön is. Ismeretlenül is.

Legyen könnyű nektek a föld!

December elején jelent meg a fenti című novellás kötet. Az Aposztróf Kiadó hirdette meg a pályázatot, melynek eredményeképp 54 mai magyar novella került az antológiába. A könyv megvásárolható többek közt a bookline-on, a Librinél és talán előbb-utóbb az Alexandrában is kapható lesz.

Amennyiben megvásároljátok, érdekelne a véleményetek! ;)

A reggeleim a hírek hallgatásával és olvasásával indulnak.

A mai hír megrázott. Az összes média az olasz buszbalesettel volt  tele.

Mit érezhet az a szülő, akinek már soha többé nem jön haza  a gyermeke? Látom magam előtt a lelkes, ifjú arcokat, kinek az első, kinek a sokadik iskolai sítábor, mindenki izgatott, búcsúölelések a busz mellett, szokásos, túlaggódó kérdések...  A gimisek nevetve búcsúznak, alig várják, hogy lazuljon a szülői felügyelet, izgatottak az előttük álló élmények miatt. Lelkesek, tervezik  a  tábort, eszükbe se jut az 1999. 01.24-i busztragédia...

Majd a napi telefonok, mindenki boldog. A szülők várják,  hogy visszajöjjenek  és örülnek az újabb jól sikerült napnak. És eljön az utolsó hívások ideje. Mindenki nyugtatja a másikat, igen, jó volt, de majd otthon elmesélek mindent, ne a számla nőjön!

Aztán jön az iszonyú hajnal. Aki  hív, az  talán azt sem tudja mit beszél. Az álmából ébredő hozzátartozó ekkor már sejti, hogy baj van. És ő a szerencsésebb. Akinek a gyereke lehet összefüggéstelenül, érthetetlenül, többet zokogva, mint beszélve beszámol a tragédiáról.

És aki hiába próbálja a gyerekét hívni, süket a telefon....Feldolgozhatatlan. Kicsiben is. Egyesével. Tömegesen még iszonytatóbb a halál.

Ezek a gyerekek a jövő reménységei voltak. Előttük volt az élet! Annyi mindent szerettek volna megtenni, annyi helyre eljutni, hivatást, párt választani, gyereket vállalni. Vagy épp egészen másmilyen életet terveztek, de már sosem tudjuk meg mi lehetett volna belőlük!

A tanár, aki az utolsó pillanatig mentette a gyerekeket. A buszsofőr, aki próbálta korrigálni a hibát.... A szülő, aki volt olyan jó fej, hogy elkísérte a gyermekét...

Egyikőjüket sem ismertem személyesen... De a tragédiájuk megrázott! RIP! A hozzátartozóknak, az életben maradóknak erőt kívánok ahhoz, hogy ezt túl tudják élni és  kívánom, hogy idővel  kevésbé fájjon, kevésbé akarjon kiszakadni a szív!

A múltkor a rádióban arról volt szó, hogy a gyerekek mennyire őszinték és ezzel időnként a felnőtteket kellemetlen helyzetbe hozzák.

A családi legendárium megőrizte az én egyik korai zsengémet. A szociban üdülni voltunk vidéken. Egy másik kisgyerekes házaspárral közös asztalhoz kerültünk az étkezéseknél. Egyik alkalommal a várva várt tejbegríz helyett nekem tökfőzeléket hozott ki a felszolgáló. Válogatott káromkodások közepette adtam hangot nem tetszésemnek, melyet az asztaltársak megdöbbenve figyeltek. Szüleim azt gondolták, mentik, ami menthető. Miután rám szóltak, hogy fejezzem be a káromkodást, megjegyezték, hogy biztos az óvodában tanultam. Én már akkor is önérzetes voltam és rávágtam, hogy: - Nem, a nagypapától. :)

Ezek után jó darabig kerülték az egy időben történő étkezést az asztaltársak. :)

A másik esetre már magam is emlékszem. A régi szép időkben mindenkinek azonos ruhái voltak. A közelünkben lévő kötöttárugyár ugyanabból az anyagból készített gyerek és felnőtt fürdőruhát. Anyu egyik barátnője és annak családja is jött a strandra, ahol a néninek pont olyan volt a fürdőruhája, mint az enyém, csak szemmel láthatóan már nagyon fakó volt a színe. Odafordultam anyuhoz és megkérdeztem tőle, hogy: - Az enyém is olyan csúnya színű lesz, mint Zsuzsa nénié?

:) Anyu ennek se nagyon örült...

Ajánlom kedves Alkotótársaim figyelmébe!

Az oldal használati útmutatója egyértelmű, a tarifa baráti, a csomagok közt mindenki megtalálja a kedvére valót.

És akkor egy kis önreklám ;)

Fdvtv. 3. § 8. pontja h) a vám- és a statisztikai nómenklatúráról, valamint a Közös Vámtarifáról szóló, 1987. július 23-i 2658/87/EGK tanácsi rendelet I. melléklete (a továbbiakban: kombinált nómenklatúra) szerinti 2105 00 vámtarifa szám alá tartozó (fagylalt és más ehető jégkrém) termék...

Van nem ehető is?! :D

Szerintem ilyen pasi mindenki tarsolyában van. Aki mindig pont akkor kerül elő, mikor épp nem számítasz rá. Egy ezer éves ex. Aki időnként felbukkan, mintha mi sem lenne természetesebb. Aztán sosem derül ki, hogy tulajdonképpen mit is szeretne. Vagy kitől.

Maca néhány napig lelkes volt. Megpróbáltam felvilágosítani, hogy egy játszma részese. Az ilyen pasi unatkozik. Mindenkivel jó viszonyt szeretne ápolni. Ez eleve kizárt, hiszen nem minden szakítás megy végbe sérülés és fájdalom nélkül, néha két ember nem tud egymás iránt közömbös lenni még hosszú évek múlva sem. Ez a típus viszont pont ezt erőlteti. Lebegtetve, hogy akár még barátságnál több is lehet. Újra... És néha lesz is. Aztán ugyanúgy tovább áll, mint tette 1-2-5-10 éve. Vagy pedig találkoztok párszor, majd úgy tűnik el, ahogy felbukkant. Esetleg szülinapra, névnapra, akármilyen évfordulóra ír. Ha megkérded az okát, megjegyzi, hogy ő csak figyelmes szeretett volna lenni. Néhány hétig részese az életednek, aztán ahogy előkerült, úgy lép le is. És Te megint elhitted, hogy fontos voltál. Sosem derül ki, hogy melletted még hány nőt tart talonban. Hogy kitől mit szeretne, hogy szimplán csak unatkozik-e vagy élvezi, hogy újra rá figyelsz. Netán önbizalom erősítésre használ egy kudarc után, tesztelve, hogy elég férfias-e...

Maca emberünkkel elment színházba. Meg néhány alkalommal étterembe. Karácsonyra parfümöt és virágot kapott. Aztán a pasas eltűnt. Szilveszterkor írt egy BÚÉK üzenetet, azóta se híre, se hamva. Maca először fel akarta hívni, úgy kellett lebeszélni, hogy nem ér annyit. Ez a pasi még úgyis előkerül...

Nektek van ilyenetek?!

Hőseink adatot gyűjteni indultak Budapest egyik híres körútján lévő irodába.

A nyomozópáros férfi tagja tudni vélte, hogy a körút melyik részére esik a cím s végül olyan jó 2 villamos megállónyira sikerült is tőle leparkolni. Hősnőnk addig matekolt a kocsiban, hogy magához ragadta az adatgyűjtős mappán kívül a gépjármű menetlevelét is. A keze lefagyott, míg a címhez értek. Bőszen előkapta az igazolványát az iroda földszinti részén, majd, miután a munkatárs szemrevételezte, felvilágosította a rendőröket, hogy az általuk keresett személlyel kapcsolatban az emeleten dolgozó ügyintéző tud felvilágosítással szolgálni.

Nyomozóink nem voltak restek, megindultak a lépcsőn felfelé....

- snitt

Iroda leírás:  A földszinten a lépcsősor alatt kialakított munkapultnál hárman dolgoztak. A fal és az asztaluk között körülbelül annyi hely volt csak, hogy a széküket kényelmesen hátratolva ki tudjanak sétálni. A lépcső hagyományos, fából készült, a fokok közt lelátni a földszintre. A lépcsőfordulóban sem voltak tárgyak a lépcsőre helyezve, mert ha véletlenül valaki bele rúgott volna mondjuk egy ott tárolt dobozkába, virágba, az biztosan a földszinti ügyintézők fején landol

- snitt vége

A nyomozónő ment elől, újra kezébe véve az igazolványt. Társa csak egy nagy csattanást hallott és némi szentségelést. Azt hitte a kollegina lerúgott valamit a lépcsőről... Hát nem. A jelvénye önállósította magát, veszélyeztetve ezzel a földszinten ülők életét. Úgy pattant le a lépcsőn, hogy a lent ülő munkatárs fejétől mintegy 4-5 cm-re ért földet a járólapon, ahol a fém még tovább pördült. Volt ám riadalom....

A nyomozónő már a szalagcímeket is vizualizálta: "Az XY Kapitányság munkatársa meg akarta ölni a Z cég alkalmazottját"

"Előre kitervelt merényletet követett el az állami cég alkalmazottja a Z cég képviselője ellen"

"Adatgyűjtésből emberölés - Hova jutunk?!"

És így tovább. :D

Gazdag Erzsi
Új év

Köszöntelek új év
új világa!
Hozz békességet
a világra!

Terülj, terülj ki,
tarka kendő!
Add elő kincsed,
új esztendő!

Ha új esztendő
én lehetnék,
minden gyermeket
úgy szeretnék,

mintha tulajdon
enyém lenne;
a jövendőmet
látnám benne.
Minden gyermekszív
rubinláda,
s egy-egy új év van
abba zárva.

A cím kissé félrevezető lehet. Szó sincs róla, hogy Maca mostantól a csajokat szeretné. Sokkal inkább arról van szó, hogy volt egy kis ideje és találkozott a barátnőivel. Ahogy én is az ezer éves ismerősökkel, akikkel az év nagy részében sajnos mindig le kell mondani a találkozót, mert hol ők, hol mi rohanunk.

A csajos esték ismét rávilágítottak néhány dologra. Például arra, hogy mennyire magányosnak lehet lenni egy kapcsolatban is, akkor meg már sokkal jobb, ha az ember tényleg egyedül van. Legalábbis én ezt vallom. Maca az ünnep alatt egyik este szinte sírva hívott fel, én hogy viselem, hogy egyedül vagyok. A számon volt a köszönöm, jól, de hát az embernek azért vannak a barátai, hogy őszintén megbeszéljék a dolgokat. Így is lett. Elmondtam, hogy voltam már jobb passzban is. Maca kontrázott. Elmesélte, hogy már a szülőktől hozott összes sütit felfalta kínjában, végignézte a kedvenc romantikus filmjeit, s a szeme bedagadt a sírásról.

Úgy kellett emlékeztetnem Regina* esetére. Aki évekig halogatta-tologatta a szakítást, mert arra várt, hogy majd Péter* és közte javul a helyzet, ha a srác végre lediplomázik. Aztán természetesen semmi sem változott. A diploma kézhezvételét követően még eltelt egy év úgy, hogy éltek csak egymás mellett, Regina meg folyton aggódott, hogy ha szakít Péterrel, sosem talál ilyen kedves, rendes srácot. Hiába győzködtük Macával mindketten, hogy attól még nem lesz boldog, ha a srác a legjobb barátja és szerelem nélkül csak vannak egymás mellett. Ahhoz mindketten túl fiatalok, hogy benne legyenek egy olyan kapcsolatban, ami semmi pluszt nem ad az életükhöz. Karácsony előtt egy héttel szakítottak. Még mindketten vettek a másiknak ajándékot (miért?!) és egyelőre szinte minden nap beszélnek telefonon. Péter elköltözött a közös lakásból, Regina meg próbálja belakni a teret, de egyelőre nem találja a helyét. Észrevettem, hogy az emberek türelmetlenek. Magukkal, másokkal, az érzéseikkel. Reginek is hiába mondtam, hogy ne azonnal akarja magát újra topon érezni, a kapcsolat végét meg kell gyászolni. Azzal Maca is egyetértett, hogy a minden napos telefonok nem segítenek...

Macával együtt beszéltük át Saci* és Jonatán* esetét. Náluk az a nagy harci helyzet, hogy Joni nem akar Sacihoz költözni, mondván, neki még meg kell valósítania önmagát. Mondja mind ezt úgy, hogy már mindketten bőven 30 felett vannak. Kérdem én, mit csinált eddig? A karácsony szokás szerint rohanással telt. Joni morgott és méricskélt, hogy melyikük családjánál, barátainál mennyi időt töltenek, holott kettejük ideje is szűkre szabott. Saci egy darabig nyelt, majd a családi vacsora kellős közepén lecsapta az evőeszközt és Joni fejére olvasta, hogy miatta rövid a kettejük ideje, hiszen Joni már a sokadik diplomát szerzi és minden hétvégén iskolában van. No comment. A vacsora katasztrófa lett, még kb. tíz ember hangulatát tették tönkre, s kérdés, hogy kibékülnek-e...

Ezek után Maca rájött, hogy neki tulajdonképp nincs oka panaszkodni, a végén már együtt röhögtünk azon, hogy ettől még egyedül is jobb!

*A neveket személyiségi jogokra tekintettel megváltoztattam

Weöres Sándor - Szép a fenyő

Szép a fenyő télen-nyáron,
sose lepi dermedt álom:
míg az ágán jég szikrázik,
üde zöldje csak pompázik.

Nagykarácsony immár eljő,
érkezik az újesztendő.
Míg a mező dermed, fázik,
a zöld fenyves csak pompázik.

Minden kedves Olvasómnak szeretetteljes, meghitt és vidám ünnepet kívánok!

A múltkori sztori azért nem ért ilyen egyszerűen véget. És már kicsit se volt vicces...

Aznap éjjel viharos szél tombolt. Alig aludtam valamit, attól féltem, hogy a szél letépi a redőnyömet. Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. De aznapra remek programom volt. Kitaláltam, hogy a szokásos vonattal megyek, így lesz időm egy mekis reggelire, egy szuper kapucsínóra, hogy aztán a napra hangolódjak.

A meglepetés a vasúton ért. A vonat természetesen - már a MÁV számára természetesen - felső vezeték szakadás miatt abszolút nem járt. Senki emberfia nem tudott róla tájékoztatást adni, hogy mikor indul bármi is aznap. Néhányan lementünk a buszhoz. Szerencsénkre az 10 p múlva elindult. Majd a fizetős autóúton (még a táv felénél se voltunk) megállt. Nem műszaki hiba miatt, hanem a forgalom tett keresztbe. Egy jó km-es szakaszt lépésben tettünk meg. Itt már kezdtem sejteni, hogy a hangolódós reggelit elengedhetem. De azért még optimista voltam. Közben kaptam egy sms-t. Munkabér címszóval jött utalás. Tizenhárom-ezer pár száz forint. Na bumm! Ha ennyit dolgoztam, szép karácsony elé nézek!

Érkezés a pályaudvarra, a felszálláshoz képest egy órával később (szerintem a busznak nem ez a normál menetideje). Felszállok a metróra, alig indulunk el, mikor a hangos közli, hogy a másik vonalon a Deák tértől egyáltalán nem járnak a szerelvények. Frankó. Akkor a reggeli már nem is érdekelt, kezdtem azon aggódni, hogy nem érek oda. Oké, metrópótló pipa, jöhet a HÉV. Nem az, ami engem elragad, bár attól, hogy a szerelvény ajtaja nem volt nyitva, ki kellett feszegetni, hogy fel tudjak szállni, elöntött a hév.

És csodák csodája, kettő perccel a megbeszélt idő előtt sikerült odaérnem a találkozó helyszínére.

Kalandos nap volt. Természetesen a MÁV még délután is tudott alkotni. 10 óra alatt sem állt helyre a közlekedés... No comment.

Minden kedves Olvasómnak nagyon boldog Mikulást! Remélem jók voltatok gyerekek! Ettől a Mikulástól szívesen kapnék ajándékot! ;)

Vannak azok a bizonyos napok.

Mármint nem azok a piros betűsek, hanem azok, amiken még véletlenül se sikerül semmi. A végén nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Okulásul a történet:

Már a reggel is borzasztóan indult. Nagyon fáradtan, kicsit kapkodva indultam útnak, a vállamon egy hulahopp karikával. A vonatnál egy idősebb nő figyelmen kívül hagyta, hogy már előre toltam a karikát és félig felléptem, ő nagyon fel akart szállni, olyannyira, hogy majdnem eltörte a karikámat. Sebaj, az út további részét átvészelte. Megúszta a többszöri átszállást a tömegközlekedési eszközökön, s fellélegezve léptem be a munkahelyre. Illetve léptem volna be, ha a karika a forgóvillán nem akad fenn. Oké, többszöri nekifutásra ez is kipipálva. De éreztem, hogy baj lesz. Hogy ez már egy ilyen elcseszett nap.

Még nem volt 9 óra, mikor egy laza mozdulattal az iratokra öntöttem a kávét. Természetesen nem egy lapot érintett, hanem egy egész kupacot.

Azt hittem, hogy a délutánt már megúszom. Kifelé sietve indultam, a kolléga megígérte, hogy elvisz egy darabon. A hónom alá csaptam a sapkámat, majd a folyosó végén a mágnes kártyával kivágtattam az előtérbe. Gondoltam elteszem a mágnes kártyát a táskámba, felveszem a sapkát és már ott sem vagyok. Nos, a sapkám nem volt meg. Viszont a táskám minden cipzárja tárva-nyitva. Még jó, hogy a több emeletnyi utat nem szórtam végig a cuccokkal. Irány vissza a sapkáért. Hál Istennek nem kellett sokat mennem, elég hamar megtaláltam a folyosón.

Úgy értem haza, hogy akkor ma már semmihez se nyúlok, nehogy baj legyen. De lett. A hálóban az ágyam közel van ajtóhoz. És én csak úgy lazán ledobtam a farmeremet az ágy végébe, majd kicsit később be akartam csukni az ajtót. Nem sikerült. Viszont a farmer lábszára beszorult alá. Húztam, toltam, mindkettő remekül mozgott. Az óra mutatóval együtt. 3/411 volt. A nadrág sehogy sem akart kijönni. Végső kétségbeesésemben úgy gondoltam, egy picit megemelem az ajtót, mindjárt kijön a nadrág. Így is tettem. A nadrág a kezemben. Az ajtóval együtt. Az sem vigasztalt, hogy bivaly erős vagyok. Ugyanis az ajtót sikerült leemelnem a helyéről. Hát, ha lejött, vissza is megy. Gondoltam naivan. Ment is. Hol az egyik fele, hol a másik. Miután a derekamat is meghúztam vele, feladtam és nem átalkodtam segítséget kérni.

A szomszédom biztosan örült, hogy 23 ó-kor még jöhet hozzám dolgozni. :D (De jött és nagyon szépen köszönöm neki ez úton is!)

Ez volt az a pont, amikor tényleg elhatároztam, hogy most már ideje aludni. Ott nagy baj nem érhet. ;)

A napokban jártam a Premier Kultcaféban (http://www.premiercafe.hu/). És igen, ez itt tényleg a reklám helye. :)

Én ugyan egy könyvbemutatóra érkeztem a fenti kávézóba, ahol Réti Lászlóval (http://www.retilaszlo.com/) lehetett az új könyvéről, a Falak mögöttről beszélgetni, de a hely az első pillanatban elvarázsolt.

Hogy még véletlenül se csapongjak, kezdjük az elején. Megérkezve az első, amit tapasztaltam, hogy idősek, fiatalok vegyesen ücsörögtek az asztaloknál, hívogató szendvics, sütemény, üdítő, kávé és barátok, rokonok társaságában. Az első pillanatban megragadtak a ketrecbe zárt mackók, amelyek csak a mai napra vártak. Arra, hogy a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány jóvoltából új gazdára találhassanak és egy nemes ügyet szolgálhassanak. A magyar sportolók, filmrendezők mellett neves külföldi sztárok is csatlakoztak a kezdeményezéshez. Ha nem tudtam volna, hogy a Premier Kultcafé fogyatékkal élőket is foglalkoztat, fel sem tűnt volna. Ugyanis nagyon kedves és lelkes emberek dolgoznak ott, akik a szívüket is beleteszik a munkába. Segítőkészek, udvariasak és felkészültek. :)

A véletlen úgy hozta, hogy Réti László jóvoltából Kárász Róberttel és nagyon szimpatikus párjával, Benedek Róza Muriellel is válthattam pár szót a könyvbemutató előtt. Robi lelkesen mesélt a macikról, arról, hogy az egykori Vörösmarty Mozi hogy lett az általa megálmodott hely és még sok mindenről, közvetlen stílusban, mintha ezeréves ismerősök lennénk. A könyvbemutatót ő vezette fel, s engem élőben is meggyőzött, hogy csupa szív, empatikus és a tv-n kívüli világban is roppant mód otthonosan mozgó, hiteles személyiség.

A 2033-ban játszódó krimihez Róza tett fel értő kérdéseket, remekül szőve a beszélgetés fonalát. A kiadó vezetője is roppant szórakoztató módon adott ki kulisszatitkokat az íróról, aki néhány információval szintén itt szembesült.

Ami bennem mélyen megmaradt, hogy milyen szívóssággal végzi az íráshoz szükséges kutatómunkát a család és a munkahely napi feladatai mellett. Elmondása szerint az általa szabott határidőre tekintettel ezt a legújabb könyvet nem olvasta el egyben, mikor kész lett, de vélhetően így sem csalódnak az olvasók majd, hiszen minden könyve letehetetlen. László az írást hobbiként műveli, talán ezért is olyan szórakoztatóak az írásai, mert nem muszájból, kényszerből alkot, ahogy azt egyes "neves, nagy, kortárs" magyar írók teszik, akinek ezáltal a könyvei számomra kaptafaszerűvé válnak.

És íme a dedikált nyitóoldal

Rock and roll stílusú táncot rop az 5 éves forma kislány egy ismerős nővel, akin szoknya van. Az egyik fordulónál a leányzó becsúszik a nő lábai közé, melyet a nézők hangos ovációval jutalmaznak. A lányka apukája megjegyzi, hogy szívesen cserélne a lányával. A nő meg egyből rávágja:

- Mi van, ha nincs rajtam bugyi?!

Mire a kislány: - De van, láttam és a hónod aljáig fel van húzva! :)

Egy rövid intermezzo még létrejött Maca és a srác között. Először is a srác időt kért. Maca meg azt vette észre, hogy eltelt úgy egy hónap, hogy nem is gondolt a végén már a köztük lévő kapcsolatra se és a férfiú is egyre ritkábban jutott eszébe, általában akkor sem pozitív felhanggal.

Ennek örömére a napokban boldogan újságolta, hogy akkor ez ennyi volt, nem kell neki ez az ember,lezárta, befejezte, a srác nőjön fel, találja ki mit akar, ő nem fog asszisztálni hozzá.

Ez volt az elmélet. A gyakorlat meg egészen mást hozott. Ugyanis a srác egyik este felhívta, hogy szeretné elvinni vacsorázni. Úgy is lett. A vacsorán újra gondolták a kapcsolatot. Maca repkedve, örömittasan ért haza. Az öröme egészen pontosan másfél napig tartott.

Aznap délután meglátta a srácot az exnőjével. Kézen fogva. Szíve szerint oda ment volna és felpofozta volna a csávót, de inkább hagyta, elég volt ezt a banális helyzetet megemésztenie. Épp nekem panaszkodott, mikor egy közös ismerősüktől kapott egy viber üzenetet, melyben volt egy női név és egy dátum és néhány szó arról, hogy embere mikor, hol találkozgat ezzel a másikkal. Innen tudta meg, hogy az exen és rajta kívül van még egy harmadik nő is.

Az ex és a harmadik roppant mód hasonlítanak, Maca ekkor megrázta magát és azt mondta, hogy erre nincs szüksége. Semmilyen formában. A következő találkozón a pasi hiába várta. És jellemző, hogy ugyan Maca nem mondta le a találkozót, de a srác fel sem hívta sem akkor, sem azóta. Mi lett volna, ha a találkozóra menet elüti a villamos?!

Mennyire lehetett ő fontos ennek a jellemtelen, gyáva embernek?!

A kapitányságra megérkezik a 25 körüli fiatalember az anyukájával. Bejelentést szeretnének tenni. A bejelentést felvevő rendőr megkérdi, hogy ki teszi a bejelentést. Anyuka beszél, elmondja, hogy a fia teszi, de kell hozzá ő is. A rendőr tájékoztatja, hogy egyszerre nem fogja tudni meghallgatni őket, döntsék el a sorrendet. Anyuka felcsattan:

- De a fiam egyedül nem tud bejelentést tenni!

A rendőr megkérdi, hogy miért nem, hiszen szemmel láthatóan semmi baja. A gyerek bőszen bólogat. Erre anyuka a hatósági közeg orra alá tol egy régebbi pszichiátriai kórlapot, amelyen a következő áll a fiatalemberről:

"Vasárnap óta furcsán viselkedik. "Istennek képzeli magát és fehér lepedőben járkál". Majd megütötte az apját, azóta mindenki fél tőle. Elmondása szerint 10 éves kora óta használ drogot, melyre az a testvére szoktatta rá, aki jelenleg börtönben ül."

:)

Az ember minden nagy út után összegez, mert mi már csak ilyenek vagyunk. Az El Caminot megjártakat is minduntalan arról faggatják, hogy miben változott meg az élete, milyen tapasztalásokkal lett gazdagabb.

Akkor álljanak itt az én tapasztalásaim.

- Hiszek magamban! Amit kitaláltam, képes vagyok véghez vinni!

- Segítőkész emberek mindenütt akadnak!

- Tudom kezelni a helyzeteket! És tényleg. Persze egy ilyen út nem mindenkinek való. Aki fél egyedül, esetleg bizonytalan magában, az inkább társasággal, pontról pontra leszervezve mindent induljon útnak.

Jó érzés volt megtapasztalni, hogy képes vagyok elengedni magam. Ezzel alapvetően problémám szokott lenni, mert szeretek mindent kontroll alatt tartani. Hosszabb biciklitúrán ezt megelőzően nagyon régen voltam. Ott pont az a szabadság érzés ragadott magával, hogy akkor és ott állok meg, ahol nekem tetszik. Ezt az érzést kerestem magamban, az útban és örömmel mondhatom el, hogy meg is találtam. Nagyon jó volt úgy kalandozni, hogy az útvonal egy része is menet közben alakult, hogy nem stresszeltem túl azt sem, mikor, hol fogok megszállni és mit eszem majd.

Megtanultam, hogy nem mindig én döntök, hagyni kell magam sodortatni az árral.

Természetesen nem ész nélkül indultam neki, olvashattátok, elég jelentős szervezés előzte meg. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak kétségeim, de nem szoktam feladni a dolgokat, pedig volt itt is néhány olyan pillanat, amikor le kellett ülnöm és elgondolkodni, hogyan tovább. Az egyik ilyen pánikra hajlamosító helyzet Nezsiderben ért, mikor már azt hittem, hogy nem találok szállást. Vagy Bécsben, mikor a GPS megadta magát és Zolit is sokadszorra sikerült utolérnem. Vagy valahol a gáton, mikor azt éreztem, többet haladok hátra, mint előre.

De szerencsére komoly akadállyal nem kellett megküzdenem. A bringa strapabíró és semmilyen technikai malőr nem volt vele.

Friss lendülettel és nagy lelkesedéssel faltam a kilométereket és szívtam magamba az új élményeket. Nem mondom, hogy a személyiségem megváltozott, de azt észrevettem, hogy könnyedebben engedek el dolgokat, helyzeteket, amivel nem nekem kell foglalkozni. Erre nagyon jó volt ez az út.

Újra felfedeztem, hogy képes vagyok kilépni a komfort zónámból és még élvezem is.

Nagyjából ennyi történt. :D

A vasúton vannak ám bajok.

Nem elég, hogy a kalauz a végállomás előtt kb. 25 m-rel ér hozzád, holott a szerelvény nem olyan hosszú, a majd egy órás útból meg bőven telne rá, hogy akár kétszer is körbejárjon, de még félre is beszél!

Ránéz a bérletemre - halkan jegyzem meg novi csentó, ropogós novemberi, tudjátok, mint a múltkor. /Havi, adott hó elsejétől következő hó 5. napjáig/ Kedvesen hozzám fordul és azt mondja:

- Tudja, ez most hetedikéig jó lesz.

- December hetedikéig? Miért is?

- Hát mert most volt Halottak napja, meg ünnepek, azért... - villantja rám meglévő három fogát..

Lehet ez a múltkori szőke, pénztáros nő párja?! :)