Réti Lászlót nem kell bemutatnom azoknak, akik otthon vannak a kortárs magyar irodalomban, főleg, akkor nem, ha krimirajongók.
A Magyar Íróképző rendezvényén elhangzott előadás anyagából állítottam nektek össze az interjút. Terjedelmét tekintve roppant hosszú, ezért több részre tagoltam. Időről-időre újabb részekkel örvendeztetlek meg titeket.
Berill Shero: Összefoglalnád néhány mondatban, honnan indult az írói karriered?
Réti László: Húsz éven keresztül zsaruként dolgoztam és ez nem az a munka, ahol az ember maradandót alkot. Egy építész meg tudja mutatni az unokáinak, hogy mit épített, bennem harminc éves korom körül felmerült, hogy mit tudok majd megmutatni a gyerekeimnek. Korábban is írtam és kíváncsi lettem arra, hogy le tud-e kötni hónapokig egy olyan bonyolult műnek a létrehozása, mint egy regény. Megállapítottam, hogy igen, aztán ez az írás a fiókban landolt. Elkezdtem a másodikat és amikor a felénél jártam, már az foglalkoztatott, hogy ki lehetne adatni. Ez a kétezres évek elején volt, akkor még nem igazán volt e-mail és internet. Úgyhogy beballagtam egy könyvtárba és megnéztem, hogy a krimi műfajban melyik az a nyolc-tíz kiadó, akik a legaktívabbak és mindegyiknek elküldtem egy negyven oldalas mintát belőle. Szerencsém volt, kettő bekérte és egy megrendelte, leszerződtünk, így indult a történet.
BS: Úgy tudom, hogy a rendőrtiszti főiskola mellett jogot is végeztél?
RL: Igen, jól tudod, továbbá felszámolóbiztos vagyok. Öt-hat évente újabb ismeretek megszerzésére törekszem. A negyedik megmérettetést félbehagytam, a PHD-t, nincs energiám az oktatásra és a publikálásra.
BS: A nyomozásoknak megvan a megfelelő protokollja, részeredményei. Tudod ezt a gondolkodásmódot függetleníteni az alkotói folyamatoktól?
RL: A rendőrségnél szerzett tapasztalat jól jön. A húsz évből nyolc-kilencet fegyveres rablásokkal, emberölések nyomozásával töltöttem. Az ember itt nagyon sok mindent lát és az elképzeléseket gyakran felülírja az élet. Nem egy olyan sztori van, amit nem lehet megírni, mert senki nem hinné el. Ha a szomszéd meséli, akkor jót nevetünk vagy épp szörnyülködünk rajta, de egy regényben hihetetlennek tűnne. Az írást sose neveztem alkotói folyamatnak, hobbiként kezdtem. Mindig volt és jelenleg is van főállásom. A mai napig olyat szeretek írni, amit szeretek olvasni. Ezért írok krimiket, thrillereket, néha egy-egy kalandregényt. Alapvetően roppant önző ember vagyok, azért írok, mert nekem ez egy kellemes tevékenység, szeretek ezzel foglalkozni. Mikor kiadjuk és a közönségnek vannak pozitív visszajelzései, az már a bónusz. Addig érdekel az egész történet, amíg leadom a kéziratot a kiadónak. Úgy gondolom, hogy az eddigiek szerettek velem dolgozni, mert én a kiadási folyamatba már nem szólok bele. Nem vitatkozom szinonimákon, tördelésen, oldalszámokon. Ha azt mondják, túlírtad, vágjunk ki öt oldalt, rábólintok.
BS: A kiadók szempontjából ezek alapján egy álomszerző vagy.
RL: Ez szerintem ott csúszik félre az embereknél, hogy ha már alkotási folyamatnak nevezzük az írást, akkor az ott ér véget, mikor leadásra kerül a kézirat a kiadónak. Addig én kiélem magam, alkotok. Onnantól viszont egy terméket hozunk létre. Tetszik, nem tetszik, az már egy kereskedelmi termék. Én felvállalom, hogy nem értek annak a hat-tíz szakembernek a munkájához, aki a leadást követően foglalkozik vele. A grafikus, a tördelő, az olvasószerkesztő, a marketinges, a sales-es. Ez az ő melójuk, ők értenek hozzá jobban. Ha magunkban helyre tesszük, hogy a kézirat leadása a katarzis, utána jobban lehet kezelni.
fotó: Piltner Péter - Réti László - írói oldal
BS: Azt mondod számodra az írás egy hobbi, és van főállásod, hogyan tudod ennyire élesen elválasztani a kettőt egymástól? Mikor alakulnak ki a történetek, a karakterek a fejedben?
RL: Minden könyvnél van egy adatgyűjtési fázis, mert nem feltétlenül értünk ahhoz, amiről írni szeretnénk, ezért sok mindennek utána kell nézni. Ha a kriminél maradunk, helyszínek, eljárások, járművek, fegyverek és így tovább. Ennek a helyén kell lennie. Általában hat-nyolc mappa van megnyitva, amikor rászaladok valamire, a megfelelőbe mentem. Ha minden megvan, akkor jön az agymunka, a vázlat elkészítése, ami gyakorlatilag fejezet szintű bontás, hogy mikor, ki, mit csinál, hova megy. A kriminél nagyon fontos, hogy a végére össze kell érnie a szálaknak. Nem csinálhatom meg azt, mint például Jókai, hogy vannak szereplői, akik sosem érkeznek meg, de ez csak második olvasásra tűnik fel. Ebben a műfajban el kell varrni a szálakat, mindennek a helyére kell kerülnie. Amikor kész a vázlat, utána jön az írás, ami tényleg jutalomjáték, azt már igazán élvezem. Ott már nem kell gondolkodnom, mert tudom, hogy a logikai buktatók ki vannak küszöbölve, megvannak a csavarok. Gond akkor van, amikor kétszáz oldal után valami jobb jut az eszembe. Akkor vissza lehet menni a kezdőkörbe.
BS: Ahogy említetted folyamatos kutatómunkát végzel, mi van meg legelőször a regényből?
RL: Minden könyv egy mondatban leírható. Ez az egy szó, mondat szokott meglenni. Hozok egy konkrét példát. Feleségem akkoriban egy kozmetikai cégnél dolgozott és Zólyomi Zsolt parfümőr tartott nekik egy majdnem egésznapos előadást. Erről mesélt a vacsoraasztalnál. Addig figyeltem rá, míg azt nem mondta, hogy illatokkal el lehet érni, hogy megváltozzon egy hely energiája. Megfelelő illatot juttatva egy térbe, akár az üzleti tárgyalásokat is lehet befolyásolni. Innentől nem hallottam a többit, ezt az egy mondatot felírtam magamnak. Ebből lett aztán A parfümőr című regény. Ennyi az alapja. Az ilyen alapötleteket rakom el. Legutóbb például a tizennégy éves, nevelt lányom mondott három olyan mondatot, ami zseniális alapötlet. Imádom, hogy címet is adott neki. A címválasztás szerintem a legnehezebb és jó, hogy már megvan. Nem tudom ki, hogy van vele, én többször írtam már a címhez regényt. A könnyek városa, meg a Budapest Boulevard ilyen volt. Beleszerettem a címbe. Visszakanyarodva a kérdéshez, gyűjtögetem a sztorikat, háttereket. Tudtam például, hogy írok majd egy lepusztult, elhanyagolt orosz városban játszódó történetet, mert nagyon hasonlít a 80-as, 90-es évek Magyarországára. De érdekelt Afganisztán, Amszterdam, Budapest is nagyon jó helyszín. Amikor odajutok, hogy el kéne kezdeni egy új könyvet, megvárom, hogy melyik sztori mozgat meg. Ahhoz választok egyet a hátterek közül, amiket szintén gyűjtök az utazásaim során, vagy éppen azért megyek el, hogy fotókat csináljak, magamba szívjam a hangulatot. Megnézem melyik háttér előtt mozoghat az adott történtet, melyik színpadon lesz hiteles. Amikor ezt a kettőt összerakom, neki állok a tervezésnek.
BS: Sokféle ismeretet helyezel el a kötetekben, például, ha csak a Megölni Telekit nézem, az óra márka precízen jelen van. Az utcák, helyszínek, épületek korhű megjelenítése, a köszönési formák, megszólítások, a német nyelv használata, bizonyára rengeteg kutatómunka eredménye.
RL: Az az óra megvan. A regény megszületését komoly kutatómunka előzte meg. Ez a könyv nagyjából nyolc-kilenc éven keresztül benne volt a kisagyamban, ugyanis 2011 táján egy kollegám keresett meg azzal, hogy csináljunk egy filmforgatókönyvet. Az gyorsan meglett, de nem került filmre. Akik elolvassák, azoknak tetszik a történet, azt mondják, hogy filmszerűen van megírva, de azután, ahogy futnak benne egy kört, mindig azzal jönnek vissza, hogy Teleki nagyon megosztó személyiség volt és ezt senki nem meri bevállalni. Szerintem pont ettől izgalmas a karaktere. Ráadásul aki olvasta a könyvet, az pontosan tudja, hogy bár Megölni Telekit a könyv címe, ő egy mellékszereplő benne.
fotó: Réti László - írói oldal
BS: Telekivel foglalkozni egy nagyon rosszul értelmezett politikai állásfoglalásnak tűnik kívülről és olyan, mintha tabutéma lenne. Mikor kiadót keres valaki, és ilyen témához nyúl, akkor ez szűkíti a kereteket, vagy pont, hogy felcsillan egy-két kiadónak a szeme, hogy hot, vagy megosztó témával találkozik?
RL: Emellett megosztó témám volt a migrációs válság, ehhez három könyvet írtam, a Célpont Párizsbant, a Falak mögöttet és az Európa halálát. Az a baj ezzel, hogy egy csomó olyan téma van és mondjuk egy történelmi személyiség vagy egy olyan társadalmi, geopolitikai helyzet, mint amilyen napjainkban a migráció, amit az aktuálpolitika einstandol. Ők leszúrják a zászlókat és a véleményed alapján beskatulyáznak, ami vagy segít vagy nem. A dolgokat igyekszem megmutatni két-három-négy szemszögből. Az Európa falak mögöttnél négy szemszöget és négy főszereplőt választottam. Ez az a maximális létszám, amit még lehet mozgatni és nem vész el benne az olvasó. Pont azért kellett ennyi, mert igyekeztem a témát körbejárni. Van egy meglehetősen határozott véleményem, de igyekszem ettől elvonatkoztatva belehelyezkedni a többi szereplőnek is abba az élethelyzetébe, ami alapján megértjük a mozgását. Itt jutunk el a legfontosabbhoz egy kriminél, thrillernél, kalandregénynél, ami a motiváció. Ha megértjük, hogy az a szereplő miért így mozog, sokkal könnyebben elfogadjuk, hogy tulajdonképpen mindig, mindenkinek igaza van a saját szemszögéből, ami nem jelenti azt, hogy a másik szereplő szemszögéből is. Ez konfliktusteremtő, ez teszi érdekessé a kettőjük vagy hármójuk párharcát.
BS: Valahol azt olvastam, hogy neked muszáj azt a pisztolyt megtapogatnod, abba a Mercedesbe beülnöd, amiről írsz. Mi munkál benned ilyenkor, miért tartod szükségesnek, hogy fizikai kapcsolatba kerülj velük?
RL: Először is visszakanyarodok ahhoz, hogy olyat szeretek írni, amilyet szeretek olvasni. És az összes olyan szerző, akiktől én szeretek olvasni, utánajár ezeknek. Nekem már csak szórakoznom kell. Kifejezetten zavar, ha rájövök a regényben egy alakhibára. Nem elégítene ki a sztori, ha úgy írnám meg, hogy tudom, valaminek nem néztem utána. Másrészt lássuk be, hogy amiket írok, azok négy-ötezer forintért vannak kint a polcon. Vaskos áruk van, és az a minimum, hogy olyat adjak érte, ami rendben van. Azért írok négy-ötszáz-hatszáz oldalakat, mert ennyiben tudom elmesélni azt, amit szeretnék. Az olvasóval szemben felelősségünk van, szórakoztassuk, mert ebben a műfajban azt várja, aki hazaviszi, és adjunk neki egy olyan világot, amibe bele tud feledkezni. Ezt igyekszem megteremtetni.
BS: A karaktereidet hogyan hozod létre? Kiket áldoztál fel a családból, a holdudvarodból, a volt munkatársakból?
RL: Nem titok, hogy van egy ilyen mappám is a számítógépen. Soha nem személyt gyűjtök, nem írok le senkit egy az egybe. Egyrészt senki nem annyira izgalmas önmagában, hogy egy regénybe berakjuk, kell hozzá pakolni. A másik pedig, hogy nem tartanám fairnek, hogy bárkit lemásoljunk. Tulajdonságokat gyűjtök és interakciókat, amiket látok, elcsípek. A szigeten futottam rá jó pár évvel ezelőtt egy hölgyre, aki elővett egy bársonyzacskót a zsebéből, kibontotta, én meg láttam, hogy önkéntelen a mozdulat, annyiszor megcsinálta már. Elővett belőle egy – azt hittem, hogy zsebóra - szelencét, felpattintotta, belehamuzott, visszacsukta és minden hamuzásnál végig csinálta ezt a kényszeres mozgássort. Az ilyeneket gyűjtöm. Ezeket nem lehet kitalálni, ezeket látni kell és ez aztán belekerült valamelyik könyvembe. Az anyagokat összegyúrom, hogy hihető legyen. A főszereplőnek mindig megírom az életrajzát. Egy-két oldalban, onnantól, hogy született, szüleinek mi volt a munkája. Ez természetesen teljesen fiktív, elképzelt életrajz és leírom, hogy hogy néz ki ez a szereplő. Milyen színű a haja, milyen hosszú. Ennek azért van egy praktikus vonatkozása. Nem fogom a huszadik oldalon kékszeműnek írni, a nyolcvanadikon meg azt, hogy valaki elveszett a szép barna szemében. Amikor a vázlatkészítésben megakadok, sokszor segít az, hogy visszaolvasom az illető önéletrajzát. Belehelyezkedek és rendszerint megjelenik, hogy ő ezzel az előélettel hogyan döntene az adott szituációban. Ez gyakran teljesen más, mint amit én gondolok.
BS: Hogyan tudod kezelni ezt a megfigyelői státuszt, mert lehetetlen kikapcsolni egy idő után, nem?
RL: Nem tudom kikapcsolni, de én eleve máshogy látom a világot. A kocsiban van mindig egy notesz, a lakásban is. A telefon, ha nálam van, abban is van egy jegyzet funkció. Felírom, aztán rendszerezem és mennek fel a számítógépre. Húsz évet eltöltöttem a rendőrségen, az teljesen más megfigyelést jelent a környezetről. A feleségem idegbajt szokott kapni attól, hogy mondjuk, Rómában sétálunk, akkor én mit nézek, mert ő nem lát semmit. Mondom neki, mögöttünk van két katona, ott áll egy rendőr, másképp látok. Ha úgy jön egy figura, akkor más üzemmódban van az agyam, csak követi a szemem. Senki nem normális, nekem ez jutott.
BS: Kriminél különösen igaz az, hogy az alultervezettségnek biztos kárát látja. Mi a módszertana a krimiírásnak, hogyan kell összerakni egy krimit?
RL: Kicsit messzebbről kezdem. Mindenkinek ajánlom, hogy írja le az első pár sorát. Mert az a legrosszabb érzés, amikor egy üres A4-es előtt vagyunk és elképzelésünk sincs arról, hogy mit csináljunk. Viszont, ha már van két mondat, és lehet hónapokig ott lesz az a két mondat, akkor már nem nulláról indulunk. Ez érdekes, mert pszichésen teljesen más hangulatba kerül az ember. A másik, amit én szintén javasolnék, hogy az első mondatot érdemes sokat csiszolni. Az nagyon be tudja rántani az olvasót, ha olyan, amire nagyon nem számítottunk. Nekem mechanikus agyam van, ez azt jelenti, hogy képtelen vagyok arra, hogy leülök és majd a történet alakítja magát. Nekem látnom kell az egészet. Nem leszek népszerű azok körében, akik az ösztönös írásban hisznek, én excelben tervezem meg a könyveimet, az amerikai forgatókönyv sémáját használva. Tanultam forgatókönyvírást, minden amerikai blockbuster ugyanarra a sémára épül. Azt már nem kell kitalálni, hogy hogyan csinálj meg egy filmet, mert adott az a dinamikája, az a séma, ami vezeti a nézőt, és a néző azt fogja kapni, amit kapni szeretne. Az alkotás része abban van, hogy ezt a sémát töltsük meg úgy, mintha egy csontváz lenne és öltöztessük fel, hússal, szervekkel, bőrrel, hogy aztán összeálljon az egész. Az amerikai filmforgatókönyv nyolc fejezetre, nyolc szekcióra épül, nyolcadra, negyedre és így tovább. Érdemes kipróbálni, mert mókás, hogy mennyire így működnek. Bármelyik amerikai blockbustert megnézzük, az első aha élményünk körülbelül a film negyedénél lesz. A nagy fordulatnál megállítjuk, plusz-mínusz két perccel a felénél vagyunk és amikor a főhős lent van az alján és innen már nincs kiút, akkor meg a háromnegyedénél leszünk. Ezek között van még egy töréspont, nagyjából százhúsz percre vetítve egy filmet. Én ezt a százhúsz percet osztom el a négyszáz oldalra. Értelemszerűen száznál, kétszáznál, háromszáznál kell a töréspontoknak lenni, illetve ezek felénél. Egy kis pszichológia hozzá: az bizonyított tény, hogy egy felnőtt ember nagyjából húsz-huszonöt oldalt olvas el együltő helyében. Mert felsír a gyerek, felforr a teavíz, becsönget a szomszéd, valahova el kell menni, mi akkor a dolgunk? Huszonöt oldalanként legyen egy olyan horog, egy hook, ami visszarántja a kanapéra. Huszonöt oldalanként kell olyan fordulatnak benne lenni, ami hoz egy aha élményt az olvasónak, és megint elolvassa a következőt, nem tudja letenni. Krimit írok, mi lehet ez? Meg kell ölni valakit. Kell egy üldözés, valamit meg kell találni, valaminek ki kell derülni. Ez minden műfajban más. Ha erotikus regényeket írna az ember, akkor nagyjából sejtjük, hogy huszonöt oldalanként minek kéne történnie.
BS: Mit gondolsz, miért halhatatlan és miért szeretjük ennyire a krimit?
RL: Mert szeretünk kukkolni. Valószínűleg ez áll mögötte. A zsaru, aki ilyen ügyekkel foglalkozik, azokkal a gyilkosokkal, gyanúsítottakkal, akikkel először találkozott, vélhetően az életük legrosszabb napján találkozott. Nekem meg egy átlagos munkanap volt. Ez önmagában feszültséget jelent. Azért mondtam, hogy ezt a melót egy nagyon komoly morbiditásra és rengeteg fekete humorra való hajlammal lehet csak elviselni. Nem lehet mindenkivel együtt szenvedni, teljes empátiával végigmenni. És szerintem az olvasó is, meg a krimi nézője is így van, hogy szeretne belenézni egy ilyen életszituációba, de persze úgy, hogy ő nem érintett benne. Erre ez a műfaj lehetőséget ad.
fotó: saját készítésű
forrás: Magyar Kerékpárosklub Dunakanyar oldala
forrás: saját fotó
fotó: Balatonfüred /saját/
Utolsó kommentek