Nem klasszikus év végi-újévi bejegyzéssel jöttem, hanem az azonos című filmmel, a BÚÉK-kal. :)

Goda Krisztina filmje a Teljesen idegenek alapötletét hozza, alig némi változtatással. Viszont attól zseniális, hogy mindenkinek tartogat meglepetést, a mondandója örökké aktuális. Nem lő mellé az, aki olyan filmet szeretne nézni, ami a szórakoztatás mellett el is gondolkodtat.

Az óévet búcsúztatni összegyűlt baráti társaság elméletben régóta és jól ismeri egymást. Ezért elsőre nem tűnik túl nagy kockázatnak, hogy kitegyék a telefonokat az asztalra. A játékszabály szerint minden hívást fogadniuk kell és az sms-eket pedig felolvasni. Sablonos és elcsépelt a szerető bejelentkezése, erre mindenki számít. De a szülő-gyerek kapcsolatban meglévő érzelmeket is feszegeti, miért nem az anyukájával beszéli meg élete sarkalatos pontjait, eseményeit a tini.

Fotó: intercom

Arról, hogy jól szórakozzunk, remek színészgárda gondoskodik. A szereplők mindegyikét láttam már más-más alkotásokban, de együtt is maradandót alkotnak. A viccek ülnek, együtt nevetünk, szisszenünk fel a társasággal. Kicsit olyan érzésünk van, hogy ez akár velünk is történhetne, az eseményeknek mi is részesei vagyunk.

Tipikus, a világ bármely pontján előforduló problémákat boncolgat a film. Testvérkapcsolatot, válást, egy házaspár szexuális életét, lélektani mélységet adva az amúgy talán klisészerű mondandónak. A nézőben megfogalmazódik, hogy mi a jobb? A teljes, kendőzetlen őszinteség, az elhallgatás, a kegyes hazugságok? Mi teszi tönkre a kapcsolatot? A beszélgetés hiánya, vagy a félinformációk, találgatások? Hogyan hat a gyerekre az, ahogyan a szülő a válást próbálja feldolgozni? Kényes témákat miért hallgatunk el? Talán a mögötte húzódó okok még kínosabbak? Ki kell-e lépnünk a komfortzónánkból, vagy inkább ki tudunk-e? A sértettséget meddig lehet palástolni és hova vezet? Hevér Gábor és Bata Éva mesterien éreznek rá arra a határra, amíg még szórakoztató a szexualitással viccelődés. És mögötte be-betekinthetünk a feltörni készülő indulatokba, a problémák valódiságát kíméletlenül tolják az arcunkba. Tényleg elhisszük nekik,  hogy évek óta sporteszerűen űzik az egymás kicsinálását.  Vagy előkerül a homofóbia. Ez az a téma, ami napjainkban is aktuális, mégsem szájbarágósan kapjuk meg a fontos gondolatokat. 

Jól érzékelhető például Mészáros Béla alakításán az elnyomott feszültség, a frusztráció, az esendőség. Remekül hozza a figurát és a film végén a felszabadító jelenetben előjön minden érzés, amit mélyre temetett.

A BÚÉK úgy marad ízléses, hogy nem öncélú benne például az sem, amikor kiderül, hogy van-e bugyi az egyik női szereplőn, vagy sem.

Fotó: intercom

Remélem a film sokakhoz eljut. Talán mindenki magába néz egy kicsit, számot vet az eddigi életével, a képmutatásaival, hazugságaival, szembesül gyávaságával és elfogadóbb lesz a többi emberrel. Nyugodtan tegye mindenki a szívére a kezét és őszintén vallja be, legalább saját magának, micsoda titkokat rejteget, milyen illúziót sugalló képeket tesz fel a facere. Hányszor csapja be magát a látszattal, hiszi tökéletesnek más életét, abból, amit mutat. Hányszor posztol ő maga is gyávaságból hamis, látszat boldogságról? Ha már egy ember elgondolkodik ezen és egyet kipipál a fentiek közül, megérte megnézni a filmet.

Nálam 9,5 pontot ér.

És  végül nincs más hátra, mint minden kedves Olvasómnak nagyon boldog új esztendőt kívánni! :)

Van az úgy, mikor az ember már nem hisz a csodákban. Elfásul és beleszürkül a hétköznapokba, az ünnep meg nem jelent mást, csak kötelező robotot, pihenés nélkül. Valahogy így éreztem magam most, karácsony előtt.

Aztán történik valami és újra fényesebben ragyognak az égen a csillagok, szebben süt a nap. Belülről fakad a fény, akkor is, ha kint épp sötét van, vagy beborult. Nincs megállás.

Történt a napokban, hogy két angyallal is találkoztam.

Snitt:

Gyerekkoromtól kezdve vágytam rá, hogy kipróbáljam a lovasszánkózást. Régen láttam az Anyegint filmen, de mintha Tatjana abban szánkózott volna. Valahogy a nagy orosz télhez nálam a lovasszán is hozzátartozik. Magam sem tudom, hogy a fantáziám elevenedett-e meg, vagy tényleg láttam lovasszánt filmen. Nem ez a lényeg, hanem, hogy 2017. januárjának végén kipróbálhattam. Aznap már többen lemondták a programot a nagy  hidegre való tekintettel, de én lelkesen vártam a kalandot. A félórás kör alatt jóízű beszélgetést folytattam a tulajdonossal, feldobódva értem haza. Aztán csak a face-n követtem nyomon ténykedését, nem találkoztunk személyesen mostanáig.

Snitt vége.

Az egyik délután zaklatottan szálltam fel a vonatra. Annyira lekötöttek a saját gondolataim, hogy nem figyeltem az utazóközönséget. A történések, problémák, megoldandó feladatok foglalkoztattak. Tudtam, nem akarok a tömegben, hétvégén vásárolni, aznap estére volt tervben. Elmélyülten válaszolgattam a barátok messengeren érkező üzeneteire, mikor a férfi megszólított. Megörültünk egymásnak, ott folytattuk a beszélgetést, ahol anno abbahagytuk. Mintha csak tegnap váltunk volna el. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Az út végén felajánlotta, hogy eldob a boltig, neki nem kerülő. Közben az idegeim észrevétlenül kisimultak, őszintén tudtam mosolyogni is.

Jóleső gesztus volt és meghatott, tényleg hinni kezdtem a karácsonyi csodákban.

És még nem volt vége.

Aznap rám írt a gyerekkori barátnőm. Ő elismert festőművész lett, a képeit külföldre is viszik.  A legutóbbi tárlat 2018. október 30-án  New Yorkban, a Lincoln Centerben a Magyar Állami Operaház és a Magyar Nemzeti Balett amerikai vendégeskedésének nyitóestéjén mutatkozott be. Barátnőm két képével is képviselte hazánkat a rangos eseményen, ahová tíz festő műveit vitték ki. A festményei, rajzai mindig lenyűgöztek, nemcsak a mostani, de a korai alkotásai is közel állnak hozzám. Impulzív, pillanatokat megragadó képei közül nehezen tudnék választani. Viszont a korai művei közül volt egy, amelyről azt éreztem, ez az én képem. Olyannyira, hogy megihletett egy novella erejéig.  A novellát több részletben a Napvilág Íróklub oldalán olvashatjátok. A megírás és feltöltés óta némi stilisztikai formázásra szorulna, de azért így sem rossz. Az első etap a címre kattintva nyílik: Lezárva.

Vissza a történethez. A képet nézegettem, nézegettem, távolról a lelkemben dédelgettem, de hazavinni nem volt lehetőségem. Amikor még otthon laktam, nem fért volna el, később pedig annyi más előzte meg, hogy a kép két évtized óta árválkodott a barátnőm szüleinél. Most pedig jött az üzenet, hogy hozzam el. Hiszen ez az ÉN KÉPEM.  Így, csupa nagybetűvel. Jó érzékkel egy nehéz periódus közepén talált meg a nagylelkű ajánlat. A barátnőm mindig jó volt ebben. A megérzései régen is segítették, most is beletrafált. Tényleg régen beszéltünk egymással, de ahogy felhívott olyan volt, mintha nem teltek volna el évek az utolsó, mély kapcsolódásunk óta. Megbeszéltük a részleteket, s a rövidre szabott határidő ellenére gördülékenyen ment minden. Került segítség, lett fólia, még az sem jelentett akadályt, hogy szombatra leszakadt az ég. A legnagyobb szakadó esőben sétáltattuk a szomszédommal a festményt, ami gyönyörűen átvészelte a zord időjárást.

És most itt van. Ugyan még nem került a helyére, de ahányszor ránézek, a szívemet melengeti.

Hiszem, hogy minden okkal történik és minden akkor jön el, amikor itt az ideje.

Angyalok, csodák vannak. Csak észre kell őket venni.

Az én két karácsonyi angyalom jó időre újra feltöltötte a lemerülőben lévő szeretetraktáramat. Hálás vagyok érte mindkettejüknek!

Minden kedves Olvasómnak varázslatos ünnepet kívánok!

* fotó: saját készítés

A második napon, ha lehet fokozni a várakozás izgalmát, még bizsergetőbb érzésekkel vártuk a csapatot. Már voltak kötődéseink, egyre több résztvevőt ismertünk meg közelebbről.

Tartalmas nap volt, ismét sok felismeréssel gazdagodtunk nem csak mi, a résztvevők is.

Ebéd után volt egy vicces történet is. Velünk párhuzamosan más rendezvényeket is tartottak az épületben, de a két társaság nem vegyült. Igaz reggel akadt, aki hozzánk szeretett volna csatlakozni és nehezményezte, hogy nincs névkártyája. Fel se tűnt neki, hogy senkit nem ismer onnan. Szóval Menis könyveit meg lehetett vásárolni ebédszünetben. Jöttek is a mieink, illetve a másik társaságból egy öltönyös férfi. Igyekeztünk felkelteni az érdeklődését, bár ő rá se pillantott a könyvekre és minket is leintett, csak annyit közölt, hogy neki kell egy ilyen. Kérdeztem tőle, ismeri-e a módszert, vagy hallott-e már az Esszenciáról. Emberünk nemmel felelt, a könyvekbe se nézett bele és mégis a hóna alá csapva egyet, ugyanolyan arckifejezéssel, ahogy jött, távozott fizetés után. Sokáig találgattuk, vajon mi vezethette őt a könyves asztalkához?

A nap végére elfáradtunk, de ez jóleső fáradtság volt. Menis minden szünetben elmondta, mit vár tőlünk a következő etapban. Világos kommunikáció zajlott köztünk is, nem volt csúszás, félreértés, gördülékenyen ment minden. A csapat szívét-lelkét beletette a munkába.

Az utolsó napon izgatottan vártuk a megható és gyönyörű záróceremóniát, szívünkben némi szomorúsággal, hogy véget ért valami nagyszerű dolog. Addigra  már a résztvevők is tudták, az igazi munka ez után kezdődik.

Magamat illetően is rengeteg tapasztalásra tettem szert. Például, hogy úgy is tudok csapatban dolgozni, ha nem én kontrollálok és irányítok mindent. Megtapasztalhattam, milyen az, ha másokra bízom magam. És bízhatok bennük. A csapatkapitánytól megtanultam, mennyire fontos, hogy szeretetteljes légkörben, nyíltan és kendőzetlenül beszéljünk a problémákról. Figyelve a társakra, az asszertív kommunikáció eszköztárával és pozitív megerősítésekkel segítve a megoldáskeresést.

Az egyik étkezésnél az én jó szándékom miatt valaki majdnem ebéd nélkül maradt. Ez bennem még akkor is dolgozott, mikor a többiek már rég napirendre tértek fölötte. Hoztam a berögzött mintát, attól tartva, ez később megtorlásra kerül. Ehelyett a társaim biztosítottak arról, hogy nincs az égvilágon semmi baj és minden jól végződött, ne emésszem magam.

Hálás vagyok nektek, hogy megmutattátok, a sebezhetőség is vállalható és nem ér miatta hátrányos megkülönböztetés. Nincsenek bélyegek, csak előre vivő támogató közeg. Köszönöm!!! <3

És most eljött az ideje, hogy leleplezzem a Sós Legendákat.

Ebédidőben történt. ;) Összetartó közösséggé kovácsolódtunk, az ebédet is közösen fogyasztottuk. De! Hiányzott a só. És például a sült krumpli csak sóval jó.

Az asszisztensi szoba minden földi jóval fel volt szerelve, de só, az nem volt. Ám a magyar élelmes, sósperecünk a terülj-terülj asztalkámon akadt. Az egyik asszisztenstárs levágta a zacskó sarkát és az alján összegyűlt só életet mentett. :)

A Sós Legendák hallatnak még magukról! ;)

Sok közhely elhangzik arról, milyen neveletlenek a mai fiatalok. Nem tisztelnek senkit, az idősebbeknek nem adják át a helyüket a tömegközlekedési eszközökön és így tovább.

Álljon itt néhány kép. És lehet találgatni.

Ha csak a képeket nézzük, simán téves következtetésre juthat az ember. Az elsőn békésen olvasgat valaki, míg a másik kettőn pezsgőt isznak a zsúfolt HÉV-en.

Hagylak kedves Olvasó kicsit elmélkedni, addig egy történet.

Snitt:

Valamelyik reggel a túlzsúfolt vonaton még épp akadt egy ülőhely nekem. Két tizenéves srácnak már nem. Az egyikőjük - nagy pofájú, mocskos beszédű - a fejem fölé tette a kezét. Úgy, hogy többször is halántékon vágott. Az elsőnél leemeltem a kezét és kulturáltan megkértem, fejezze be. Nem igazán hatott. Másodszorra egy kicsit erősebben fogtam meg a könyökét és emeltebb hangon kérdeztem meg, hogy az első kérésem melyik része nem volt világos. Öcsi duzzogva odébb lépett egyet, majd ecsetelte, hogy biztosan menstruálok és így tovább.

Igen, van ilyen is. Suttyó paraszt, aki Pestig azon nyavalygott, miért nincs ülőhelye. Cirka tizennégy-tizenhat között lehetett. Vajon, őt mire nevelik otthon?

És akkor vissza a fenti képekhez.

Ha tüzetesebben megnézzük, az Olvasó is tirpák. Tekintve, hogy elfoglal négy ülést. Kora reggeli órák egyikén a HÉV-en. Minden ülésen ült valaki, elég szellősen, de egy szabad kettes ülés csak a nővel szemben volt. Megkérdeztem tőle, hogy szabad-e. Nem válaszolt. Gondoltam biztosan elmerült a könyvében. Így leültem szemben vele. Azt hittem erre észbe kap és odébb húzza a lábát, vagy néhány centit beljebb csúszik. Egyik sem történt. Egy csöppet elgurult a gyógyszerem ilyen fokú bunkóság láttán, belehajoltam az arcába a könyv felett és megkérdeztem, hogy odébb venné-e a lábát. Nyanya flegmán, fel sem nézve nekem szegezte a következő kérdést:

- Miért, nem férsz el?

Mondtam neki, hogy nem, de tüntetőleg tovább ültem szemben vele, gondolván, hátha észreveszi magát. Nem jött össze. Felálltam, hogy leszállok. Utolért és a következőket intézte hozzám az ötven feletti, közel sem kedves "hölgy".

- Agyatlan barom, élvezted, hogy a térdemnek verted a táskádat?

Megjegyeztem neki, hogy bocsi, nem vettem észre.

- Élvezted? Elnézést meg nem tudsz kérni?

Álltak körülöttünk az utasok, egy férfi leplezetlen megvetéssel végig mérte, aztán rám mosolygott. A banya helyett pedig én szégyelltem magam....

Aztán a másik két kép. A pezsgős lányok.

Elsőre elég bizarrul festett, hogy két, talán éppen húsz éves csaj pezsgőt kortyolgat a  tömött HÉV-en. De! És itt jön a de! Igyekeztek úgy helyezkedni, hogy senkit ne zavarjanak, nem voltak se harsányak, se részegek. Halkan beszélgettek, majd amikor lehetőségük adódott helyet foglaltak. Több megállót utaztak, amennyit hallottam a társalgásukból nem cikiztek senkit, aktuális munkahelyi kérdéseket vitattak meg úgy, hogy a cég nem volt felismerhető.

Felteszem a kérdést újra: Ki a neveletlen bunkó?! Szerintem már tudjátok a választ.

"Csumi Aranyapáim!

A mai levelem nem ereszteném bő lére. Itt az év vége, én meg azt se tudom a Lamborghini merre áll arccal. Túl vagyok a szüreten, a diószedésen-törésen és a pálinkafőzésen is.

Gyurmával eldöntöttük, hogy az idei karácsonyt nem otthon ünnepeljük, hanem elmegyünk valami jó kis wellnessbe. Szigorúan kikötöttem, csilli-villi hotel helyett valami olyat válasszon, ahol kulccsal nyílik az ajtó, a villanykapcsoló jól látható helyen van és így tovább. Miért? Ennek okait lentebb olvashatjátok.

Doki néhány hete elvitt magával egy orvoskonferenciára. Szerencsére nekem az előadások kimaradtak, csak a tuti jutott. Egy darabig.

Az alföld remek városába mentünk, ahol Gyurma nem kért szállást a háromnapos konferencia idejére, a barátainál szálltunk meg. Nem akárhol, a doktor kolléga neje lakberendezőként dolgozik, van egy minden földi jóval felszerelt kecójuk. Na ezt kaptuk meg. Gyurma barátai csupa szív emberek, már az első este pálinkázással múlattuk az időt. Mivel másnap a barátomnak előadást kellett tartani, nem húztuk sokáig a mulatságot. Vendéglátóink a lelkünkre kötötték, bármire szükségünk van, szóljunk, érezzük magunkat otthon és másnap folytassuk az eszmecserét. Én gyorsan bealudtam, Marcsi később a szememre hányta, hogy a fontos kérdésére már nem reagáltam a telefonban.

Mire felébredtem Gyurma sehol se volt. A messengeren küldött egy üzit, hogy este hány órakor és hol találkozzunk, az állófogadásra menjek vele, addig meg azt csinálok, amit akarok. Mivel kurvára éhesen keltem, mielőtt felfedeztem volna a kecót, valamit az arcba akartam tolni. Előző este nem volt idő szemrevételezni a kéglit, de ugye egy hűtőt már csak megtalál az ember. Gondoltam én naivan. Vazz, hűtő sehol. Egy fél órát keresgéltem korgó gyomorral. Bekapcsoltam valami rejtett zenelejátszót, elindítottam a sütőt, a konyhamalacot, a fények le-föl villództak, kezdtem idegbajos lenni. Dühömben csaptam egyet az asztalra és mit ad isten, kitárult a hűtő ajtaja, amit egész addig egy, a konyhaszekrény színével egyező ajtó takart. De fogantyú nem volt rajta. A fél délelőttöm ráment, hogy a kütyüket leállítsam, mert rohadt idegesítő volt a diszkrét Anthony Hopkins keringő századszorra. Főleg, hogy feszt a pasi véres szája ugrott be a Bárányok hallgatnak című filmből, ahogy kajánul vigyorog. Miután jól befaltam, a nagy ijedtségre lehúztam vagy két deci páleszt, ha már a kávégépet nem sikerült beüzemelni. Vendéglátóimat ezzel nem akartam zaklatni, ne nézzenek már falusi tuskónak. Miután kicsit megnyugodtam gondoltam felfedezem a lakást. A hálóban igazi kanszag volt, első lépésként ki akartam szellőztetni. Itt újabb meglepetés ért, fogalmam se volt, hogy kell elhúzni a függönyt és a villanykapcsolóval is meggyűlt a bajom. Dühösen összecsaptam a tenyeremet, mire romantikus fénybe borult a szoba, megvilágítva a hálót ékítő, fogalmam sincs mit ábrázoló szobrot. A szám is tátva maradt. Újabb taps, tök sötét. Aztán kettőt tapsoltam, mindjárt olyan világosság lett, mint a Fehér Házban karácsonykor. Megörültem, mint majom a farkának, már csak a függöny volt hátra. Végig tapogattam a falat, semmi. Elhúztam a két éjjeli szekrényt, semmi. Se egy kapcsoló, se egy vezeték, de ahogy megrántottam a függönyt, az egyik fele a kezemben maradt. Létra sehol, vissza se tudtam tenni, sejtettem ennek nem fognak örülni a házigazdák. Kínomban a fiókokat kezdtem módszeresen átvizsgálni, az egyikben volt egy távkapcsoló. Bőszen neki álltam a gombokat nyomogatni, de amekkora balfék vagyok, nem vártam meg a hatást. Így viszont hallottam, hogy a fürdőben elindul a víz, szerencsére a kád csak félig telt meg, mire le tudtam állítani. A konyhában ezzel egy időben bekapcsolt a kávéfőző és végre a függöny is szétnyílt. Pechemre a kávéfőzőben nem volt se víz, se kávé, egy idő után baromi égett szagú lett minden. Sokára tudtam csak leállítani. A fürdőben a dugót se volt egyszerű kihúzni, minden hipermodern volt. Kiötlöttem, ha nem mozdulok az ágyból, nagy bajt nem csinálhatok. Szépen megvárom az estét, aztán elballagok a vacsorára.

Hevertem az ágyban, aztán sürgősen hívott a természet. Nem tudom, hogy sikerült, de ahogy le akartam lépni az ágyról, a lábam belegabalyodott a takaróba. Elvágólag zuhantam az üvegasztalkára. A várt reccsenés elmaradt, az asztal kicsit meginogott, de kibírta a súlyomat, csak a rajta lévő dolgok estek a puha szőnyegre. Viszont magammal rántottam a szatén ágytakarót, ami elegánsan kettészakadt. Baromira frusztrált a helyzet, nem akartam én tönkre vágni a berendezést, de jó úton haladtam. A gyertyatartót felvettem a szőnyegről, sajnos a gyertya ketté tört, s a morzsái a szőnyeg rojtjai közé akadtak. Ahogy visszapakoltam az asztalra, láttam, hogy minden szépen be van árazva. Hiába no, mégis csak egy bemutató lakásban voltam. Az áraktól lesokkolódtam. A gyertya egyszerű élénkvörös darab hatezer forintot kóstált, a tartó tizenháromezret. A szétszaggatott ágytakaró negyvenötezer volt. Nagy hirtelen összeszámoltam vagy két millió értékű berendezést a hálóban. Nagyot dobott rajta a hétszázötvenezret érő ágy...

A lábam megremegett, mikor megnéztem, hogy az üvegasztalka háromszáz akárhány ezerbe kerül. Pillanatok alatt elszégyelltem magam, de már nem volt visszaút. Valahogy rendbe kellett hozni a dolgokat. Ráírtam Sir Gyurmára, röviden vázoltam, mi a stájsz. Egy óra múlva megjött és elszörnyülködött a kégli állapotán. A vacsiig még volt pár óránk. Ültünk a kissé leamortizált kecóban, a nagy ijedtségre ittunk még vagy két páleszt. Ebbe az idillinek koránt sem nevezhető állapotba esett be doki haverja. Láttam, hogy nem tetszik neki a látvány, de legalább ő nem esett pánikba. Közölte, hogy a raktárban van még néhány használható cucc, pattanjunk a kocsijába, elhozzuk, feltesszük, megoldjuk és az asszony semmit se fog észrevenni a káoszból.

Úgy is lett. A vacsora előtt a barát neje is átjött, hogy együtt menjünk az állófogadásra. Kissé ziláltan vártuk, az én gyomrom amúgy is görcsben volt, számolgattam mennyibe fog fájni a hétvége. A nagyságos asszony királykék estélyiben, parfümfelhőt húzva maga után belibbent a lakásba. Megszokásból körbefuttatta a tekintetét birodalmán és épp szóra nyílt a szája, mikor az üvegasztalka megadta magát. Hangos, mennydörgésszerű robajjal ezer apró szilánkra tört. A gyertya már nem csak kettőbe, több darabra esett, az asztalt ékítő üvegtálból szétgurultak a gyöngyök. A lakberendező hölgy először majdnem elájult, egy röpke pillanatra elsápadt, majd nagyvonalúan legyintett.

- Ezt az ócska vacakot már rég le kellett volna selejtezni. Várható volt, hogy megadja magát. Bár az olasz partnerek azt mondták, törhetetlen üveg. Tőlük se rendelek többet. Amíg vacsorázunk a takarítónő majd elintézi a romokat.

Mi férfiak összenéztünk, több szó nem esett a lakás állapotáról és én alig vártam, hogy véget érjen a hétvége. Gyurma hazafelé azzal cukkolt, hogy velem sehova se lehet elmenni, anélkül, hogy ne lenne maradandó az élmény. Végül mindenki jól járt. A férj számláján a hét elején egy nagyobb összeg jóváíródott. A többi már nem az én dolgom." 

Unokaöcsémmel a család boltosat játszik. Ő bőszen vásárol. Kér egy csirkét, csirkemellet, zöldséget, banánt és így tovább.

Igyekszünk összezavarni. Mikor a tejnél tart, közbeszúrom, hogy laktózmenteset. Értően bólint, jön a kenyér. Egyet kér. A családtagok meg egymáson túllicitálva dobálják be a variációkat.

- És milyen legyen? Teljes kiőrlésű? Szeletelt? Fehér? Rozs? Magos? Négyszögletes, vagy inkább cipó formájú? Vagy legyen kifli, esetleg zsemle?

Unokaöcsém szeme kerekedik, de nem tudunk rajta kifogni. Gyorsan kivágja magát:

- Egy krumplisat. Anya is olyat szokott.

Majd mint aki jól végezte a dolgát, virtuálisan fizet aztán újságolja a belépő anyjának, miket vett. Darabszámra tételesen felsorolja. A végén kicsit gondolkodik, majd a burgonyás kenyér zárja a sort. :)

Hihetetlenül okos és én nagyon büszke vagyok rá.

Álljon itt a múltkori Emlékezés barátokra kezdetű bejegyzésem inverze.

Eddigi életem során rengeteg emberrel kerültem haveri, baráti viszonyba. Jöttek-mentek, de mindig voltak stabil pontok. Minden korszaknak meg volt a szépsége, tele olyan emberekkel, akikre jó szívvel gondolok. Néhányukat messze sodorta az élet, másokkal időről időre egy az utunk.

Az elmúlt pár hónapban előkerültek régen látott ismerősök, gyerekkori barátok. Van köztük olyan, akivel 24 évvel ezelőtt beszéltünk utoljára. És milyen érdekes, szinte olyan volt, mintha tegnap lett volna. Ott folytattuk, ahol akkor abbahagytuk. Mindegy, hogy Szegeden lakik-e az illető, Debrecenben, Győrben, vagy Angliában, vagyunk egymásnak. Összetalálkoztam egy régi ismerőssel, gyerekkorunkban egy suliba jártunk, anyáink egy helyen dolgoztak. De aztán sose volt köztünk barátság, csak futó "hello, hogy vagytok?"-ra korlátozódó kapcsolat, aztán egy hideg novemberi estén mégis jó fél órát elbeszélgettünk az életről. Nem felületesen, hanem olyan mélységben, ahogy kevesekkel.

Szerencsére sok ilyen ember van az életemben. Akikkel nem kell "újra megismerkedni", annyira egy hullámhosszon vagyunk, hogy nincs tér és idő, ami ezt átírná.

Szerencsés vagyok. És hálás. Ezekért a kapcsolatokért. Mert mindig van, akire számíthatok és aki számíthat rám. Jó emberek vannak körülöttem. Minőségi időt töltünk együtt, néha csak a virtuális térben, máskor átfázva egy padon, hajnalig beszélgetve.

Támogató, nagylelkű, őszinte emberek. Akik nem felejtették el honnan indultak és tudják hova tartanak. Olyanok, akik hálásak a boldog pillanatokért, akik nem akarnak mindenáron megfelelni valakinek, vagy valaminek. Olyan emberek, akik helyükön vannak, akik inspirálóan hatnak, olykor kisimítják az idegeimet, ha kell megnevettetnek és a kezembe nyomják a zsebkendőt, ha sírok.

Köszönöm nektek, hogy vagytok. Olyanok, amilyenek. Sokszínűek, különbözőek és mégis nagyon hasonlóak! :)

Hideg van, napok óta esik az eső. A munkaidő végén többen nem férnek fel a villamosra. Morgás, anyázás, de bent se jobb a helyzet.

Az elsők között sikerül még felpréselődnöm. Mellettem egy alacsonyabb férfi, hátizsák a hátán, maga előtt egy kb. derékmagasságú műanyag, erős szemetes zacskóra hajazó szatyorban fém, összehajtott valami. Nem tűnik könnyűnek, de amennyire lehet, oldalra húzza. A következő megállóban felszáll egy srác, esernyőjéről pont a pasi cuccára csöpög az esővíz. Szabadkozva kér elnézést, mire a férfi angolul szól, hogy nem érti, magyarul nem beszél, csak franciául és angolul. Angolul mondom, a vizes esernyő miatt kér bocsánatot a srác. Emberünk bólogat, megkérdi, hogy mondják magyarul, elnézést. Mondom, bocsánat/elnézést. Azt mondja, a második nehéz. Kétszer ismételteti velem a bocsánatot, majd sorolja, köszönöm, szívesen, aztán a bye-bye következik. Mondom viszontlátásra.  Elérkezik a következő megálló. Szegénynek a másik oldalon kellene leszállnia. Rám kacsint, tisztán azt mondja, viszlát, majd a többieknek erőteljesen, hogy: Bocsánat, bocsánat! - aztán nehézkesen előre tolja szatyrát. Már nem látom, de még mindig hallom a hangját.

Jó érzés, hogy tudtam neki segíteni a rögtönzött nyelvleckével. :)

Az Aposztróf Kiadó és a Corvin Ház gondozásában megjelenő Dimenziók 9 novelláskötet bemutatójára és a hivatalos eredményhirdetésre december 2-án, vasárnap 15 órakor kerül sor az Erzsébetligeti Színház Harmónia termében.

Cím: 1165 Budapest, Hunyadvár u. 43/C.

Tessék a hivatalos meghívó.

* forrás: internet

A belépés díjtalan, barátokat ismerősöket is szívesen látnak. Remélem ti is jöttök! :)

A kötetbe két novellámat is beválogatták, ebből a Nyitott szív című különdíjas lett. :) Ezt és a Sztár lettem címűt elolvashatjátok a most megjelenő kötetben. A könyv kapható lesz a Lírában, Libriben. Keressétek bátran!

A lenti képen még 54 novella szerepel, vélhetően a könyvben már eggyel kevesebb.

*forrás: internet

A csapatépítő többi feladata szórakoztató volt, a retro, tábori környezetben elfogyasztott ebéd-vacsora további viccelődésekre adott alkalmat.

Estére elmélyült beszélgetéseket folytattunk és nagyon szurkoltunk annak az asszisztenstársnak, akinek a gyermeke miatt idő előtt ott kellett minket hagynia.

Másnap reggel is fegyelmezetten ballagtunk reggelizni, egyetértésben kezdődött a rendrakás, igazi csapatszellem lengte körül társaságunkat.

Izgatottan vártuk a következő etapot, ahol a feladatkiosztásokról esett szó. Nem volt könnyű helyzetben a csapatkapitány, sokrétű feladattal és nagy számú kezdő asszisztenssel vágott neki. Egy kicsit döcögősen indult a nap, a fejünkben élt egy elképzelés arról, milyen legyen a Legendás Szeptemberi Alapkurzus, hány fő töltse meg a termet. Miután tisztáztuk, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg, a bennünk lévő feszültség engedett. Megbeszéltük, kinek milyen feladata lesz, ki, kit és hogyan helyettesít, illetve dresszkódban is megállapodtunk. Ahogy közeledett a szeminárium időpontja, úgy lettünk egyre izgatottabbak. A nyáron történt események megbeszélésre is volt lehetőségünk, aki támogatásra szorult, az a csapattól megkapta. A nehéz időszakon túllévők megkönnyebbülten indultak haza. És már küszöbön volt a kurzus előtti utolsó találkozó is.

Aznap a helyszínen jöttünk össze. Menis is csatlakozott hozzánk. A másnapi instrukciókat kaptuk meg tőle.

Néhány társammal asszisztenstársnál laktunk a kurzus idejére. Ez úton is szeretném megköszönni neki, hogy otthonába fogadott. Egy ötcsillagos szállodában se lehetett volna kényelmesebb elhelyezésünk, a mindennapi terülj-terülj asztalkámtól és a mellé kapott figyelmességtől, kedvességtől mindannyian el voltunk ájulva. :)

És eljött a NAGY NAP! Jó volt látni a csillogó tekinteteket a társak részéről, a kíváncsi és óvatos félmosolyokat az érkezőktől. Már az első megosztási lehetőségnél megnyíltak a résztvevők. Meghatódva és csupa pozitív visszajelzéssel zártuk a napot. Nem voltak bakik, gördülékenyen ment minden. Az ebédünk is időben érkezett, a hadtáposunk remekül menedzselte a folyamatokat. Ahol nekünk is szerepünk volt, beálltunk és adtuk magunkat. Örömmel töltött el, hogy szinte többségben voltak a férfiak. Jó, hogy egyre többen felismerik, fontos dolgozni magunkon. És a férfiak nem csak megfigyelőként vettek részt, aktív részesei voltak a folyamatnak, ők is kiültek a forró székbe megosztani.:)

Egy pillanatra megrémültem, mikor az egyik résztvevőnek mondott mondatom után sírva fakadt és úgy éreztem, hogy bezár. Jelezte Menis felé, hogy kimenne megosztani. Elmondta, az én mondatom átszakított benne egy gátat és már látja, hogy a mondatom mitől talált be. Szerencsére neki ez kellett ahhoz, hogy átbillenjen és dolgozni tudjon magán. Nagyon jól esett, mikor ezt pozitív visszajelzésként a későbbiekben megkaptam.

Munkás napunk volt, de remekül zártuk és kíváncsian vártuk a következőt.

- folyt. köv.

Zsolti ma lenne 37 éves... Egy másik Zsoltinak néhány nap múlva lesz a temetése.

Mindkettejük arca előttem van. Nevetésük, mosolyuk, hallom a hangjukat...

Hiányoznak. Akkor is, ha nem voltunk napi kapcsolatban. Nem csak ők, mindenki, aki elment. Eszembe jut Viktor kollégám, a kólával és cigivel a kezében, ahogy magyaráz ... Macsesz, ahogy azt mondja, köszönöm a kedvességedet. Vagy Peti kék szeme, huncutul csillog, elfedve a bent dúló viharokat. Gyuri, aki a rákkal harcolva is mindig nyugalmat árasztott... Jóska nevetése, sziporkázó történetei rendre megelevenednek.

Közös bennük, hogy mindannyian nyitott, mások felé őszinte érdeklődéssel forduló emberek voltak. Tiszta szívűek. Segítőkészek.

Apukám is ilyen volt. Mosolygós, nyugalmat árasztó.

Sokszor megkérdeztem már, hogy miért ők mennek el, miért ilyen hamar? Válaszokat attól függően kapok, hogy ki, miben hisz. A magam számára talán az a legelfogadhatóbb, hogy ezek az emberek rövidre szabott, példaértékű életükkel pont arra mutatnak rá, hogy addig kell szeretnünk, megbocsátanunk, elfogadnunk és elmondanunk, amíg lehet. Hogy itt és most kell megélni az életet, nem a holnapra várva!

Új látványossággal bővült a Pest közeli történelmi település. Eddig volt Kőkapu, barokk tér, templomok sokasága, múmiák, Sajdik Ferenc karikatúra kiállítás és még sok más. Most már ilyen is van. :p

"Arról, hogy az árulót nem kell sajnálni

A Nyitva című magyar filmet elsők között volt szerencsém megnézni a családias hangulatú Fontana moziban. Legnagyobb meglepetésemre Nagypál Orsi harmincasokról szóló játékfilmjére az idősebb korosztály is kíváncsi volt. A moziban alig-alig akadt harminc-negyvenes, a nézőközönséget a hatvan pluszosok alkották. A film után egy hetven környéki házaspárral eszmét is cseréltünk.

De nem spoilerezném el a beszélgetést. A történet tipikus, a már jó ideje együtt lévő pár szeretné egy kicsit feldobni és színesíteni a kapcsolatot. Az előzetes önfeledt szórakozást ígér, szókimondó stílusban, általam kevéssé ismert színészekkel. A főszereplőnőben (Radnay Csilla) megfogalmazódik a kérdés, hogyan tehetné újra vággyal telivé a megszürkült kapcsolatot. Vagy tényleg el kell fogadni, hogy egy idő után ez a normális állapot? A témát feldobja, hogy Fanni anyakönyvvezetőként dolgozik, Bálint (Kovács Lehel) pedig urológus. Mindkét szakma ontja a poénokat, ami az alapvetően komoly kérdést feszegető filmet közelebb hozza hozzánk.

Hőseink minden lehetséges eszközzel igyekeznek feldobni szexuális életüket, elmennek swinger klubba, beszervezik Szandrát (Péterfy Bori) az édeshármasba. :) Szandra tanácsára külön-külön is kalandozni kezdenek, borítékolható a végkifejlet. Innentől már szinte mindenki magára ismerhet, ugyanazokkal a problémákkal küzdünk naponta, mint a főhősök. Kevésbé vidám, ahogy a kapcsolat alakul.

* forrás internet

Mindkét szereplő kicsit balfék, kedves figura. Míg Bálint peches, addig Fanni a naiv rácsodálkozó, az a tipikus bármelyikünk szomszédja, az átlaglány. Mégis ő az, aki merészebb. Új dolgokat próbál ki, amit később lehet megbán, de ő az, aki képes változtatni is. A barátok, ahányan vannak, annyiféleképp asszisztálnak a válságba forduló kapcsolathoz, pont, mint a rokonok. Nem árulom el, mi a film vége, érdemes megnézni.

Nagyon mai, nagyon magyar, nagyon tipikus, mindenkinek ad útravalót.

És ahogy az idős házaspárral beszélgettünk a film végén, meggyőzött, hogy minden korosztálynak tud újat mondani. A vetítés alatt a poénokon mindenki egyöntetűen nevetett, kifelé jövet pedig élénk társalgásba bocsátkoztak a nézők. A házaspár nyitottan közelített a filmhez, elmondták, hogy bár nem az ő generációjuk problémáját tárgyalja, de minden kapcsolat egyedi és ahhoz,  hogy megértsük a működésüket, ismerni kell az egészet és odafigyelni egymásra. Toleránsnak lenni és elfogadni az újításokat is. Addig, míg mindkét félnek jól esik.

Hát ez a tanulság! Nálam 9 pontot ért a film.

A két napos találkozón volt egy olyan feladat is, amitől az első pillanatban felment a pumpám. Miért? A berögződéseim miatt. Az első reakcióm az volt, hogy én ezt úgysem tudom megcsinálni, mert kétbalkezes vagyok hozzá. És a maximalista énem azonnal lázadni kezdett, az ego kisördöge meg a fülembe sutyorogni, hogy el fogom cseszni, béna vagyok, hogy fog kinézni stb...Szívem szerint elmenekültem volna, a belsőm sikítozott, hagyjanak békén, én ezt biztosan nem csinálom meg! Sőt! Meg se próbálom! Teljesen befeszülve kezdtem neki a feladatnak. Még úgy is, hogy nem volt igazi tétje. Kapitányunk annyit kért, hogy az elkészült műveket viseljük majd. Nem árulok zsákbamacskát, karkötőt készítettünk. A társak lelkesen álltak neki, aztán látván tanácstalanságomat, azonnal többen is a segítségemre siettek és türelmesen elmagyarázták, mit mi után kell tennem, hogy szép legyen.

A végére rám is átragadt a lelkesedésük, főleg, hogy erőfeszítéseimet siker koronázta.

Menet közben a fiúkkal azon viccelődtünk, nem az enyém lesz a legfélresikerültebb darab. Amíg elmélyültem a munkában, eszembe jutott Menis. Talán nem pontosan így fogalmazott, bennem mégis így maradt meg. Többször hallottam tőle, nem biztos, hogy azok vagyunk, akiknek a környezetünk gondol. A ránk aggatott címkék beskatulyáznak és ha nem figyelünk oda, azoknak megfelelően viselkedünk. Gyerekként sosem volt sikerélményem technika órán, nem tudtam megcsinálni a feladatokat. Ha mégis, vért izzadtam és még véletlenül se hasonlított a többiek jól sikerült munkájára. Időnként a tanároknak türelmük se volt kivárni, míg elkészítettem az adott tárgyat. félbehagyatták, esetleg befejezték helyettem. Nekem volt a legbénább műanyag karkötőm, periszkópom, faládikám, fotóalbumom... A kötésnél valahogy mindig dupla lett a sor... És így tovább. Egy idő után már magam is úgy gondoltam saját magamra, mint kétbalkezes bénára. És akkor jött ez a feladat. Talán a fentiek tükrében érthető a feszültségem. Aztán láss csodát!

Hálás vagyok a társaimnak, hogy türelemmel, elfogadással, megértéssel fordultak felém és biztattak. Lássatok csodát, ezt egyedül alkottam!!!

A karkötő ékes bizonyítéka és örök mementója annak, hogy a bennünk élő negatív programok felülírhatóak. Úgyis, hogy évekig, évtizedekig mást gondoltál magadról. Merni kell bátornak lenni és megtenni az első lépést!

Ahányszor ránézek a kész műre, mindig felemelő érzés. És hihetetlen szabadság! Megcsináltam! Felszabadultam egy több évtizedes teher alól. Legyinthettek, hogy na bumm, ez csak egy egyszerű karkötő. Lehet, hogy Neked az. Nekem egy egész világot jelképez!

- folyt. köv. egy másik posztban

* forrás: internet

Tegnap egy jó emberrel ismét kevesebb maradt a földön. Égjenek a gyertyák az elhunyt szeretteinkért! Ne csak ma emlékezzünk, hiszen szívünkben örökké ott vannak.

De most komolyan? Feltetted már magadnak ezt a kérdést? Vagy bárki más feltette már neked?

Cica Macával beszélgetve fogalmazódott meg a kérdés bennem. Meg néhány újságcikk után. Aztán tartottam egy röpke közvélemény kutatást. A minta teljesen reprezentatív és véletlenül sem objektív. Az ismerőseimet, barátaimat, férfiakat-nőket kérdezgettem.

Számomra elképzelhetetlen, hogy akkor is belemenjek, ha épp nincs kedvem, vagy megjátsszam magam, mennyire jó, ha nem esik jól. Viszont hallottam olyan véleményeket, hogy igen is, a nőnek időnként színlelni kell az orgazmust és szeretkezni a partnerével, még ha nem is  akarja.

Nem értem, miért kellene ennek így történni? Olyan persze van, hogy eleinte nem akarja az ember lánya, vagy kevésbé, aztán menet közben mégis csak megjön az étvágya.

Elgondolkodtató, miért kellene belemenni, ha nincs hozzá kedvem? Pláne miért kellene megjátszani az orgazmust? Mert a filmekben mindig mindenkinek nagyon jó?! Amennyiben a két fél között őszinte és mély a kapcsolat, megértik, hogy most épp nem jó. Vagy nem úgy jó. A filmeken edződött és a kommunikációt hanyagoló réteg pedig szenved. Van olyan, mikor nincs eget-földet rengető kielégülés, mégis jó a szex. Vagy épp elég, ha csak simogatás és csókok vannak, szeretkezés nélkül.

A barátaimmal, ismerősökkel beszélgetve szomorúan tapasztaltam, egyik-másik részük nincs tisztában a saját működésével. Nem csak testi, de lelki szinten se. Néhányan közülük egy szépen felfújt lufiban élnek, illúziókat kergetve és magukat soha meg nem mutatva. A lufi elszáll és kipukkad. Mi marad akkor?

Javasolnám mindenkinek, hogy merjen nyíltan és őszintén kommunikálni a párjával a szexről. Mert, ha nem egymással beszélik meg, akkor vajon kivel? Ki lehetne autentikusabb forrás a párunknál abban a kérdésben, hogy ő élvezi-e a szexet? És ha nemet mond, ne vegyük magunkra, ne kezdjünk játszmázni, inkább igyekezzünk megérteni az okokat. Ha felszabadultan tudunk a szexről beszélni egymással, azzal a kapcsolat mélyül.

Ráadásul pont a szex az életnek az a része, ahol nem csak testileg meztelenedünk le, de meg kell mutatni a lelkünk meztelenségét is. Így lesz kerek egész. Merjünk önmagunk lenni!!!

Avagy jól van az úgy...

Évi rekreáció vidéken.

A szálloda nem túl elit, de rengeteg szolgáltatást kínál. Többek közt a súlyfürdőt, vagy köznapi nevén akasztást is. Nem árulok zsákbamacskát, az oroszok tömegével jönnek minden évben. És többnyire a fürdési lehetőség mellett az akasztást veszik igénybe. Emberünk kb. 70 és a halál között, de ez egy cseppet sem zavarja abban, hogy a vízből kijőve még a bejáratnál letolja a nadrágját! és neki álljon törölközni. És senki nem szól rá!

A másik se piskóta, ledobja a köntöst és fürdőcucc nélkül, a la natúr szeretne a medencébe menni.

Másik: Ballagok a szoláriumba. Már messziről hallom, hogy valaki beszél. Azt hittem, többen vannak lent. De nem. A beszédet rövid idő után felváltja valami francia dalocska és látom a kiszűrődő fényekből, hogy a bent lévő táncol. Lejár az ideje, kijön. Rám néz, elvörösödik: Bocsánat, de jó kedvem van! :)

Aztán idegborzolóból is ízelítő:

Az egyik nő a büféstől kérdezi, hogy nem tud-e neki az erkélyajtóhoz kulcsot adni, mivel szeretne szellőztetni. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy nála ilyen kulcs még véletlenül sincs. Aztán mikor már huszadszorra se sikerül neki felfogni, hogy mesterkulcs a bejárati ajtókhoz van, de az se a büfében, kikéri magának, hogy őt hülyének nézik...

A következő delikvens kér egy üveg bontatlan egri bikavért. A neves pincészet bora vélhetően jó minőségű. Emberünk egy fél óra elteltével visszajön a büféhez. Naivan azt gondolom, újabb adagra pályázik. Ehelyett reklamál, hogy ez nem olyan, mint amit ő inni szokott. Jó és?! Emiatt visszajönni? Mit vár? Az alkalmazott majd felhívja a pincészetet, vagy a nagykert, ahonnan beszerzik, hogy szar?! Küldjenek másikat?

Néha nem értem az embereket...

A leendő asszisztensek négy alkalommal találkoznak, ezeken kötelező a megjelenés. Természetesen, ha a csapat igényli, a négyből több találkozó is lehet. Nálunk nehezített pálya volt, hogy az összes találkozóra nyáron került sor, ami szinte mindenkinek hónapokra előre be van táblázva.

Az első találkozóra izgatottan készültem, kíváncsian vártam, hogy akiket nem ismerek, vajon milyenek lesznek. Kapitányunk tartalmasan kitöltötte a rendelkezésre álló időt, nagyon jó kis feladatokkal hozta közelebb az embereket egymáshoz. Talán nem volt nehéz dolga, mert mindenki szerette volna a lehető legjobban ellátni majdani feladatát, illetve jó páran ismertük is egymást.

Az első pillanattól úgy tűnt, jó kis közösség lesz ez. Mi sem bizonyította jobban, mint hogy a helyszínre már az első találkozó előtt telekocsit szerveztünk, s a vidéken tartott két napos csapatépítőre is hamar megteltek a járművek. Ami nem csak nekem, de kapitányunknak is fontos volt, a pontos érkezés. Egyik alkalommal se volt hiba, mindenki a megbeszélt idő előtt ott volt. Aki mégis néhány percet késett, annak dugók nehezítették útját. Folyamatos volt a kapcsolattartás a közösségi felületen, telefonon és rendszeresen kaptunk házi feladatot. Tudtuk ki, milyen problémával, vagy akadállyal küzd, illetve mitől dobódott fel.

A házi feladattal meggyűlt a bajom. Sokat gondolkodtam rajta, miért érint rosszul az, hogy nem annyira jól sikerült teljesíteni. Rájöttem, azt éreztem, hogy a másik félnek kevésbé fontos. Szerencsére a két napos rendezvényen folytattunk egy alapos eszmecserét erről. Igyekeztem az én oldalamat, az egot félre tenni és megérteni azt, mi vezetett oda, hogy a feladat nem lett 100%-os. Mert én maximalista vagyok. Ez bizonyos helyzetekben előnyös, máskor viszont vélhetően a nem ilyen felfogással működő embereknek simán az agyára megyek.

Mindig azt mondom, hogy az egyik legfontosabb, amit az Esszencián megtanultam, az az ELENGEDÉS. Számomra ez is nehézséget okoz, de egyre több helyzetben megy. Amikor már nem görcsölök valamin, amin úgysem tudok változtatni. A házinál is igyekeztem ezt szem előtt tartani. Hogy fogjam fel úgy, én mindent megtettem, amit vállaltam, a többi nem rajtam múlik. És mivel nem rajtam múlik, nem tudok rajta változtatni. Természetesen ezzel együtt se volt könnyű elfogadni egészen addig, míg meg nem tárgyaltuk.

A hétvégi rendezvényünket egy csodaszép falucskában tartottuk. Mégsem volt felhőtlen az öröm, mert egyik asszisztenstárs hozzátartozója komoly műtéten esett át, így ő nem tudott megjelenni. Ennek ellenére mégis érezhető volt, hogy közénk tartozik, a párjával a legszuperebbül oldották meg a feladatot. A többieknek szinte elő se kellett adni a házit, az első percben őket szavaztuk a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Egy másik csapattárs szomorú esemény miatt csak későbbre ígérte magát.

Sok beszélgetés, újabb ötletes feladatok sora várt ránk. És egy beszéd. Ahol kapitányunk igyekezett nyomatékosítani az elvárásait. Nem mindenki fogadta egyformán, de az abban foglaltakkal mindenki egyetértett. Az is elhangzott, hogy ha valaki meggondolja magát, vagy előre nem látható események következnek be az életében, akkor jelezze és elválnak útjaink. Véleményem szerint fontos volt a határokat meghúzni, minden közösségben kellenek iránymutatások, legyen szó akármilyen demokratikus szervezetről. Ahol van egy vezető, elengedhetetlen és megkerülhetetlen, hogy a vezető útmutatásai világosak és érthetőek legyenek, a célokkal pedig az alatta tevékenykedő emberek egyetértsenek. Vagy ha nem értenek vele teljes mértékben egyet, akkor is el tudják fogadni azt. Akarjanak és tegyenek is érte. Nyilván másképp működik egy önkéntes alapon szerveződött közösségben ez, mint egy munkahelyi alá-fölé rendeltségben. Itt épp ezért volt nyitva a távozás kiskapuja. Voltak, akik éltek vele. Az okokat pedig azok tudják, akire tartozik.

Azért írok erről hosszan, hogy eloszlassam azon emberek kétségeit, akik még sosem találkoztak az Esszenciával,  hogy itt valamiféle szektáról van szó, ahol mindenki ész nélkül követi a mester tanait. Nem így van. Itt emberek dolgoznak együtt, önkéntesen azon, hogy minél több emberhez eljussanak Menis nagyszerű gondolatai. Direkt nem tanítást írok, mert itt nem tanulsz, sokkal inkább tapasztalsz. Magadról, magadtól, a környezetedtől a visszajelzések által.

Szóval feszültség és súrlódás minden csapatban van. Ennek mértéke nagyban függ a közösséget alkotó emberek temperamentumától. A mi csapatunk jelesre vizsgázott a találkozókon és a kurzuson is, egy hangos szó nem volt. Tényleg. Számomra ez hihetetlen és felemelő. A kapitány motivációs beszéde pedig idegenül hatott kicsit a szájából, tekintve, hogy ő alapvetően egy békés, mások felé empátiával, érzékenységgel és nyitottsággal forduló személy. A beszéd keményebb (de nem bántó!) volt, pont megfelelő arányban tartalmazott szigorú és következetes elemeket. Volt, akit közelebbről érintett, annak az lehetett az oka, hogy betalált az adott gondolat. De ez a nap többi részére egyáltalán nem volt negatív hatással. Mindannyian tudomásul vettük, egyetértettünk, majd sok nevetés és játék közepette folytattuk a komoly munkát. Mert a munka maga az volt. Hiszen a szemináriumon résztvevők tőlünk várták azt a támogatást és biztonságos közeget, amit előtte mi is megtapasztaltunk a saját kurzusainkon. Erre viszont fejben is fel kellett készülni.

- folyt. köv. egy másik posztban (talán már lesz szó a legendáról is ;))

“Attól, hogy az ember nem beszél valamiről, még gondol rá. Sőt. Többet gondol rá.”

Mostanában szívesen nézek magyar filmeket is. A thrillernek beharangozott Hurok például remekbe szabott volt, helyén a jó kis formai elemekkel. Ezt a fenti filmet tinithriller/drámaként aposztrofálták. Kíváncsian vártam.

Remélem legközelebb sikerül meghalnod elég ütős filmcím. A film is kitesz magáért, de mégsem thriller. Főhőse a naiv, de jó szándékú anime rajongó Eszter, aki mégis kellően vagány ahhoz, hogy lila hajjal járjon iskolába. Természetesen kihegyeződik a film a bullyingra, bár kevésbé hangsúlyos a sulin belüli klikkesedés, mint az amerikai filmekben/iskolában. Eszter félreérti az angolt tanító Csaba bá' figyelmét, beleszeret a házas férfiba. Amikor a férfi bejelenti, hogy családjával együtt külföldre költözik, Eszter összetörik. Ezzel kezdődik az a történet, amely a végén tragédia szélére sodorja a tizedikeseket. A film nagyon magyar. Remek érzékkel lavíroz a feszültségkeltéssel az ember idegein, még akkor is, ha nem pörögnek túl gyorsan az események. A tinik olyanok, mint a valóságban. Esetlenek, nagymenők, hülye gyerekek. Vannak benne nagyon szuper jelenetek, ahol ízelítőt kaphatunk például a szülői viselkedésmintákból is.

A sztori először csak Eszter oldaláról bontakozik ki, majd vele párhuzamosan egy másik szereplő is megjelenik, ugyanabban az idősíkban másképp reagálják le a történéseket.  Az egyik esemény generálja a másikat. Ami kicsinyes bosszúnak indul, lavinát gerjeszt. A végkifejlet borítékolható, de a filmnek mégis úgy van vége, hogy nem kapjuk meg a feloldozást.

Amiatt, hogy thrillernek harangozták be, nekem egy kicsit csalódás volt, de összességében tetszett, 8 pontot ér.

És ami még szebb, sikerült matiné időben egy komplett iskolai csoporttal megnézni. Kulturáltak voltak, egymást bevárva, nem letaposva foglalták el a helyüket, a mozgássérült, kerekesszékes osztálytársukat székestül felvitték a terem közepéig, ahol segítettek neki átülni a moziszékbe, majd a kezébe adták a neki vásárolt üdítőt és kukoricát. Ez a jelenet pedig simán megérte a 10 pontot.

Elmondhatom magamról, hogy hihetetlenül szerencsés ember vagyok, mert barátaimnak tudhatok egy csomó különleges embert. Néhányukról már írtam a blogban, de a sornak nincs vége.

Tudjátok hány női mentősofőr dolgozik az országban? Elárulom. Egy. A barátnőm. Róla olvashattok most.

2001. Nógrád megyében egy aprócska, de annál csodálatosabb faluban a mesterem a helyi általános iskolában aikidot oktat. A gyerekek lelkesek, kitűnik közülük egy csodaszép, nagyszájú, vagány kislány. A tinédzserek magabiztosságával ecseteli, ha felnő rendőr lesz. Az utolsó edzések egyikén, 2001. május 29-én megajándékozott a ballagási fotójával. Később nem indult újra az edzés, őt pedig felvették a közeli városka gimnáziumába, útjaink elváltak.

Az évek teltek, a kapcsolat megszakadt. Nekem néhanap eszembe jutott, vajon mi lehet a helyes, mindig jó kedélyű csodaszép leányzóval.  Aztán egyszer csak szembejött velem egy Zsaru magazin. Benne Petra fotójával és néhány sorral. Innen tudtam meg, hogy a gimnázium után több mint tíz évet a vendéglátásban dolgozott, de nem adta fel gyerekkori álmát. Amikor a rendőrség határvadászokat keresett, habozás nélkül jelentkezett.

2017. január 12. Egy újabb fontos mérföldkő. Megkapja a rendőri kinevezését, a Készenléti Rendőrség állományát erősíti azóta is.

Ha már így szembejött velem, gyorsan rákerestem a közösségi médiában és nagy örömömre, szinte azonnal elfogadta a barát felkérésemet. Onnantól nem volt megállás. Volt mit bepótolni az elmúlt évekből. A legelső személyes találkozásra a nógrádi falucskában került sor, annyit nevettünk, hogy másnap is izomlázam volt . Azóta rendszeresen találkozunk, ott van mellettem, ha baj van. És nem csak akkor. Bármilyen mókára kapható, hihetetlenül energikus, nagyszerű csaj.

Szívós munkával és kitartással elérte, hogy rendőr kollégái nem a cicababát látják benne, hanem tudják lehet rá számítani. Felelősségteljes és megbízható, gyorsan átlátja a helyzeteket, akár önállóan is képes több bűnelkövetővel szemben intézkedni egyidejűleg. Az ész és a szépség nála remekül megférnek, emellett a szívből fakadó őszinte kedvességével simán bárkit levesz a lábáról.

Ne higgyétek, hogy az élete fenékig tejfel. Szülei nem fiatalok, sajnos betegeskednek, állapotuk időnként aggodalomra ad okot és felelősségteljes döntéseket igényel részéről. Testvérével nem harmonikus a viszony, hiába igyekszik javítani, ha a másik oldalról nincs meg a fogadókészség. Mivel mindig lelkiismeretes volt, ez a helyzet bántja és rágja a lelkét. Attól többet tenni, mint amit eddig a viszony rendezéséért tett sajnos nem tud... Ez fájó pont az életében.

Petra felesküdött a haza szolgálatára, az állampolgárok védelmére. Nyughatatlan és örök kíváncsi természete mindig új célok és kihívások felé sodorja. Némi utánajárást követően kitalálta, hogy másképp is tudna segíteni az embereken, kamatoztatva a rendőrségnél szerzett tudását, a határozott fellépést, a vendéglátásban tapasztaltakkal. A jó szót ötvözve az irányítással, higgadtan kezelve a nehéz helyzeteket. Felettesei rábólintottak, mikor előállt az ötlettel, hogy szeretné magát kipróbálni egy másfajta szolgálatban is, szabadidejében mentőzne. Kocsin, élet-halál harcot vívva esetenként az idővel. Mivel barátosném makacs és kellően magabiztos, nem mentőápolói tisztségre pályázott. A kocsik gyerekkorától érdekelték, imád vezetni, ráadásul nagyon jó sofőr is. Tanult, képezte magát, gyakorolt és a vizsgák sikeres abszolválása után mára ő lett Magyarország első és egyetlen női mentőautó sofőrje! Meggyőzte a kétkedő férfiakat és a kék mellett, most már büszkén viseli a piros ruhát is. Az emberekért tenni akarása nem ismer határokat. Az elért eredményei ellenére mégis megmaradt szerény, jólelkű csajnak, aki alázattal, szívből végzi a munkáját, bármelyikről is legyen szó. Én eddig is felnéztem rá, de lassan nem találok szavakat arra, hogy mennyire fantasztikus nő.

Ezzel a poszttal szeretnék neki gratulálni és felhívni minden embertársam figyelmét, hogy akarattal és hittel, szorgalommal, kitartással és alázattal nincs lehetetlen! A kitűzött célok elérhetőek! Az ajtó mindenki előtt nyitva áll!!!

RESPECT PETRA!!! :)

Mielőtt a címet megmagyaráznám, előbb mesélek kicsit.

A szeptemberi alapkurzuson asszisztensként vettem részt. Fantasztikus tapasztalás és hihetetlen élmény volt.

Asszisztáláshoz a belső motiváción és elköteleződésen kívül fontos tudnivaló, hogy mindenki csak olyan szintű kurzuson teheti meg, amit már elvégzett. És nincs szint átugrás. Például, ha már az alapon kívül haladón is voltál, nem kezdhetsz azonnal haladón asszisztálni. Ez remek szabály. Azzal együtt, hogy azonnal az alap asszisztálás után nem mehetsz a következő haladóra segíteni, ott is kell várakozni. Ennek leginkább technikai oka van, a felkészítő időpontok néha ütköznek, te pedig nem lehetsz egyszerre két helyen.

Szóval tavaly elvégeztem az alapkurzust. Nagyon támogató asszisztensi gárdával a hátunk mögött. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék én is köztük állni. De mivel minden kurzus alatt és után is iszonyatos migrén gyötört, meg lelkileg sem éreztem magam késznek rá, így halogattam a jelentkezést.

Ahhoz, hogy érdemi munkát végezz, fontos a vezető személyisége is. Nézegettem az elmúlt időszak csapatkapitányait, mindegyik szimpatikus volt, néhányukat jobban ismertem, másokat kevésbé, de pont úgy voltam ezzel is, mint a haladó kurzussal, nem éreztem, hogy itt az idő. Aztán jött a felhívás.

Ez úgy zajlik, hogy az Esszenciás oldalakon a leendő csapatkapitány jóval a kurzus előtt bemutatkozik, a felkészítő találkozásokról és önmagáról is ír néhány gondolatot. Illetve készül egy kis videó is. A szeptemberi kurzus leendő kapitánya már az első fotóval megvett. Ugyan nem ismertük egymást, de olyan életöröm és emberszeretet áradt a tekintetéből, hogy nagyot dobbant a szívem, azt éreztem, nála, vele szeretnék részese lenni az új elképzelések mentén működő kurzusnak. Elküldtem a jelentkezésemet és izgatottan vártam, vajon beválogatnak-e. Tudni kell, hogy mindig túljelentkezés van a meghirdetett helyekre.

Az ismerőseim közül többen is kérdezték, hogy ezért kapunk-e valamilyen fizetséget. Igen, kapunk. Mérhetetlen szeretet cunamit és sok-sok ölelést. Pénzt nem. De ha valaki önkéntes munkát végez, azért sehol sem fizetnek. Ha fizetnének, már nem ugyanazt adná, mint így. Szerintem.

Szóval türelmesen vártam, hogy bekerülök-e a csapatba. És majd kiugrottam a bőrömből, mikor megjött az értesítés, hogy sikerült :D

- folyt. köv. egy másik bejegyzésben ;)