Van az úgy, mikor az ember már nem hisz a csodákban. Elfásul és beleszürkül a hétköznapokba, az ünnep meg nem jelent mást, csak kötelező robotot, pihenés nélkül. Valahogy így éreztem magam most, karácsony előtt.

Aztán történik valami és újra fényesebben ragyognak az égen a csillagok, szebben süt a nap. Belülről fakad a fény, akkor is, ha kint épp sötét van, vagy beborult. Nincs megállás.

Történt a napokban, hogy két angyallal is találkoztam.

Snitt:

Gyerekkoromtól kezdve vágytam rá, hogy kipróbáljam a lovasszánkózást. Régen láttam az Anyegint filmen, de mintha Tatjana abban szánkózott volna. Valahogy a nagy orosz télhez nálam a lovasszán is hozzátartozik. Magam sem tudom, hogy a fantáziám elevenedett-e meg, vagy tényleg láttam lovasszánt filmen. Nem ez a lényeg, hanem, hogy 2017. januárjának végén kipróbálhattam. Aznap már többen lemondták a programot a nagy  hidegre való tekintettel, de én lelkesen vártam a kalandot. A félórás kör alatt jóízű beszélgetést folytattam a tulajdonossal, feldobódva értem haza. Aztán csak a face-n követtem nyomon ténykedését, nem találkoztunk személyesen mostanáig.

Snitt vége.

Az egyik délután zaklatottan szálltam fel a vonatra. Annyira lekötöttek a saját gondolataim, hogy nem figyeltem az utazóközönséget. A történések, problémák, megoldandó feladatok foglalkoztattak. Tudtam, nem akarok a tömegben, hétvégén vásárolni, aznap estére volt tervben. Elmélyülten válaszolgattam a barátok messengeren érkező üzeneteire, mikor a férfi megszólított. Megörültünk egymásnak, ott folytattuk a beszélgetést, ahol anno abbahagytuk. Mintha csak tegnap váltunk volna el. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Az út végén felajánlotta, hogy eldob a boltig, neki nem kerülő. Közben az idegeim észrevétlenül kisimultak, őszintén tudtam mosolyogni is.

Jóleső gesztus volt és meghatott, tényleg hinni kezdtem a karácsonyi csodákban.

És még nem volt vége.

Aznap rám írt a gyerekkori barátnőm. Ő elismert festőművész lett, a képeit külföldre is viszik.  A legutóbbi tárlat 2018. október 30-án  New Yorkban, a Lincoln Centerben a Magyar Állami Operaház és a Magyar Nemzeti Balett amerikai vendégeskedésének nyitóestéjén mutatkozott be. Barátnőm két képével is képviselte hazánkat a rangos eseményen, ahová tíz festő műveit vitték ki. A festményei, rajzai mindig lenyűgöztek, nemcsak a mostani, de a korai alkotásai is közel állnak hozzám. Impulzív, pillanatokat megragadó képei közül nehezen tudnék választani. Viszont a korai művei közül volt egy, amelyről azt éreztem, ez az én képem. Olyannyira, hogy megihletett egy novella erejéig.  A novellát több részletben a Napvilág Íróklub oldalán olvashatjátok. A megírás és feltöltés óta némi stilisztikai formázásra szorulna, de azért így sem rossz. Az első etap a címre kattintva nyílik: Lezárva.

Vissza a történethez. A képet nézegettem, nézegettem, távolról a lelkemben dédelgettem, de hazavinni nem volt lehetőségem. Amikor még otthon laktam, nem fért volna el, később pedig annyi más előzte meg, hogy a kép két évtized óta árválkodott a barátnőm szüleinél. Most pedig jött az üzenet, hogy hozzam el. Hiszen ez az ÉN KÉPEM.  Így, csupa nagybetűvel. Jó érzékkel egy nehéz periódus közepén talált meg a nagylelkű ajánlat. A barátnőm mindig jó volt ebben. A megérzései régen is segítették, most is beletrafált. Tényleg régen beszéltünk egymással, de ahogy felhívott olyan volt, mintha nem teltek volna el évek az utolsó, mély kapcsolódásunk óta. Megbeszéltük a részleteket, s a rövidre szabott határidő ellenére gördülékenyen ment minden. Került segítség, lett fólia, még az sem jelentett akadályt, hogy szombatra leszakadt az ég. A legnagyobb szakadó esőben sétáltattuk a szomszédommal a festményt, ami gyönyörűen átvészelte a zord időjárást.

És most itt van. Ugyan még nem került a helyére, de ahányszor ránézek, a szívemet melengeti.

Hiszem, hogy minden okkal történik és minden akkor jön el, amikor itt az ideje.

Angyalok, csodák vannak. Csak észre kell őket venni.

Az én két karácsonyi angyalom jó időre újra feltöltötte a lemerülőben lévő szeretetraktáramat. Hálás vagyok érte mindkettejüknek!