Zsolti ma lenne 37 éves... Egy másik Zsoltinak néhány nap múlva lesz a temetése.

Mindkettejük arca előttem van. Nevetésük, mosolyuk, hallom a hangjukat...

Hiányoznak. Akkor is, ha nem voltunk napi kapcsolatban. Nem csak ők, mindenki, aki elment. Eszembe jut Viktor kollégám, a kólával és cigivel a kezében, ahogy magyaráz ... Macsesz, ahogy azt mondja, köszönöm a kedvességedet. Vagy Peti kék szeme, huncutul csillog, elfedve a bent dúló viharokat. Gyuri, aki a rákkal harcolva is mindig nyugalmat árasztott... Jóska nevetése, sziporkázó történetei rendre megelevenednek.

Közös bennük, hogy mindannyian nyitott, mások felé őszinte érdeklődéssel forduló emberek voltak. Tiszta szívűek. Segítőkészek.

Apukám is ilyen volt. Mosolygós, nyugalmat árasztó.

Sokszor megkérdeztem már, hogy miért ők mennek el, miért ilyen hamar? Válaszokat attól függően kapok, hogy ki, miben hisz. A magam számára talán az a legelfogadhatóbb, hogy ezek az emberek rövidre szabott, példaértékű életükkel pont arra mutatnak rá, hogy addig kell szeretnünk, megbocsátanunk, elfogadnunk és elmondanunk, amíg lehet. Hogy itt és most kell megélni az életet, nem a holnapra várva!