Álljon itt a múltkori Emlékezés barátokra kezdetű bejegyzésem inverze.

Eddigi életem során rengeteg emberrel kerültem haveri, baráti viszonyba. Jöttek-mentek, de mindig voltak stabil pontok. Minden korszaknak meg volt a szépsége, tele olyan emberekkel, akikre jó szívvel gondolok. Néhányukat messze sodorta az élet, másokkal időről időre egy az utunk.

Az elmúlt pár hónapban előkerültek régen látott ismerősök, gyerekkori barátok. Van köztük olyan, akivel 24 évvel ezelőtt beszéltünk utoljára. És milyen érdekes, szinte olyan volt, mintha tegnap lett volna. Ott folytattuk, ahol akkor abbahagytuk. Mindegy, hogy Szegeden lakik-e az illető, Debrecenben, Győrben, vagy Angliában, vagyunk egymásnak. Összetalálkoztam egy régi ismerőssel, gyerekkorunkban egy suliba jártunk, anyáink egy helyen dolgoztak. De aztán sose volt köztünk barátság, csak futó "hello, hogy vagytok?"-ra korlátozódó kapcsolat, aztán egy hideg novemberi estén mégis jó fél órát elbeszélgettünk az életről. Nem felületesen, hanem olyan mélységben, ahogy kevesekkel.

Szerencsére sok ilyen ember van az életemben. Akikkel nem kell "újra megismerkedni", annyira egy hullámhosszon vagyunk, hogy nincs tér és idő, ami ezt átírná.

Szerencsés vagyok. És hálás. Ezekért a kapcsolatokért. Mert mindig van, akire számíthatok és aki számíthat rám. Jó emberek vannak körülöttem. Minőségi időt töltünk együtt, néha csak a virtuális térben, máskor átfázva egy padon, hajnalig beszélgetve.

Támogató, nagylelkű, őszinte emberek. Akik nem felejtették el honnan indultak és tudják hova tartanak. Olyanok, akik hálásak a boldog pillanatokért, akik nem akarnak mindenáron megfelelni valakinek, vagy valaminek. Olyan emberek, akik helyükön vannak, akik inspirálóan hatnak, olykor kisimítják az idegeimet, ha kell megnevettetnek és a kezembe nyomják a zsebkendőt, ha sírok.

Köszönöm nektek, hogy vagytok. Olyanok, amilyenek. Sokszínűek, különbözőek és mégis nagyon hasonlóak! :)