A balatoni strand a nyaralás csúcsa. Egészen pontosan már nem emlékszem rá, hogy melyik nap mentünk le egész napra fürdeni, de az tény, hogy minket nem kellett félteni.

A srác barátnője nem vitte túlzásba az öltözködést, felkapott egy bokáig érő zöld, oldalt felhasított ruhát, alá a fürdőrucit, aztán irány a part. Csak úgy halkan, zárójelben merem megjegyezni, hogy a ruha nagyon jól állt rajta, Lütyőnek is simán bejött a kiscsaj...

Nem is tudom miért, de a strand nem volt tömve. Mi ki-beugrabugráltunk a vízben, a srác unatkozott. Szerintem elég korán felment a szállásra. Bár azt hiszem Lütyővel előadott mutatványunk hamar döntési helyzetbe hozta. :) Miután eluntuk a fürdőcskézést, Lütyőnek az az ötlete támadt, hogy úgyis hamarosan megyek vizsgázni, gyakoroljuk a vizsgaanyagot. Én meg lelkes harcművészjelöltként szorgosan bólogattam, nem tudván, hogy leendő mesterem okításait hallgatom. Irányzatunkban nagyon fontos a gurulás. :) Amikor én tanulni kezdtem még több hónapig ez volt minden egyes edzés anyaga. A mai felgyorsult világban kevesebb hangsúlyt helyeznek rá, ami azért szomorú, mert van olyan tanítvány, aki már több éve jár edzeni, de esni még mindig nem tud. És hát ugye tudjuk, hogy a tatami és a beton között akad némi különbség. De ne szaladjunk előre.

Szóval Lütyő kitalálta, hogy ő letérdel, én meg szorgalmasan essek át a háta fölött. Nem is volt ezzel semmi baj, habtestem akkor még bírta a földet, csak épp a strand közönsége meresztgette egyre furcsábban a szemét, amint egy fürdőruhás alak a szép gyepen gurulgat előre-hátra, meg keresztül a társán. Majd rátértünk a technikai részre. Nem mondom, hogy sikerünk volt, de ma már tudom, hogy a jó bemutatónál fontos az időzítés. Ezért nem is csinálok ilyen felelőtlen dolgokat csak úgy ukk-mukk-fukk. :) Nos... A strand kezdett kiürülni. Az emberek odébb húzódtak... Ennyi idő távlatából pontosan már nem tudom megmondani, hogy azért, mert közeledett az ebédidő, nagyon tűzött a nap, vagy csak szimplán a két dilinyóst akarták-e kikerülni. :) A vizsgaanyag végeztével mi is megebédeltünk, gondolom én, hogy az elmaradhatatlan lángost, hiszen a strandon az alapkövetelmény. Majd mint akik jól végezték dolgukat, elnyúltunk a pokrócon. Ekkor jött Lütyő magánszáma. Először csak katicabogarakat reptetett az ujjáról (tényleg! hol vannak most a katicák? már alig látni!!!), aztán később ezt fokozta értelmesnek ható kérdésekkel, melyekben többnyire a kulcsszó a miért volt. Mindegy is volt, mit mondtam neki, ő rendíthetetlenül tovább kérdezett. "De miért?!" Mondjuk mi remekül szórakoztunk, ám a strand vészesen ürült. Nem értem, miért?! :)))

Már késő délután volt, mikor úgy döntöttünk, hogy ideje hazaindulni. És akkor Lütyő megvilágosodott. Kitalálta, hogy cseréljünk ruhát. :) Ő felveszi a lány bokáig érő, zöld ruciját, én az övét, a csajszi meg az enyémet. Végülis nekünk ez nem jelentett problémát, hiszen Lütyő is és én is póló-rövid naci összeállításban jöttünk a strandra. :) Szépen fel is öltöztünk. Lütyőn a leányzó ruhája épp csak térd alá ért, így a 42-es papucson kívül a szőrös lábai is kilátszottak. Kapott valami fürdőruha darabot a mell helyére, orrára csúsztatta a napszemüvegét és kijelentette, hogy indulhatunk. Én többször, két röhögés közt megkérdeztem, hogy tényleg így akar-e feljönni a szállásig, de ő hajthatatlan volt.  A strandon síri kussban vonultunk végig. A forgalmas főúton nem volt zebra, így gondoltuk, hogy ad-hoc egyszer csak át az úton, s fel a dombon, ami egy parkba vezetett, kanyargós erdei ösvényen. Mehettünk volna a műúton is, de az nagy kerülő lett volna. Már jó ideje vesztegeltünk az út szélén, mert nem lehetett átjutni, mikor is egy pár csatlakozott mellénk két bringával. Reméltük, hogy így már hamarabb átjutunk. Lütyő kezdett türelmetlen lenni. Egészen addig meg sem szólalt, aztán egyszer csak egy mély bariton belezengett a forró nyári napba: "A f...sz ki van, b...d meg, itt már sosem megyünk át?!" A fiatal párocskra ránk nézett, a szemük fennakadt, majd odébb tolták vagy 3 méterrel a bringát. Lütyő persze későn kapcsolt. Nagy nehezen átértünk az úton, s ő úgy döntött, hogy a szűk ruhában lerövidíti az utat, keresztül megy a dombon, levágva az ösvényt. Persze félúton el kezdett visszacsúszni, telement a papucsa földdel, s kénytelen volt belátni, hogy jobb, ha az ösvényen jön velünk. Ám leállítani nem lehetett, megállás nélkül szentségelt, hogy még egy ilyen barmot mint ők, hogy szorítja a ruha és a többi... Én már rángattam, hogy fogja be a száját, de ő nem figyelt rám, sőt, egyre agresszívabban beszélt, s közben folyamatosan a földet nézte, mert rájött, hogy a szűk cuccban nem léphet akkorát, amekkorát szokott, vagy pofára esik, vagy szétszaggatja a ruhát. :) Én próbáltam közölni vele, hogy nem lesz ez így jó, de egyre hangosabban beszélt. Ő nem látta, amit mi igen. Hogy egy négytagú család közelít felénk. :) Anyuka, apuka, két gyerek. Természetesen akkor vette már csak észre őket, mikor elhaladtak melletünk. Az egyik kissrác megállt - pedig anyuék nagyon igyekeztek odébb tolni őt, s befogni a szemét -,  és jó hangosan megkérdezte: "Apppuuuu, ez most bácsi volt, vagy néni? De ha bácsi, miért van rajta szoknya?!" Sajnos a választ már nem hallottuk... Lütyő viszont rájött, ha tipeg, gyorsabban halad, mintha a szoknyával birkózik. Így értünk fel az erdei tisztásra. És mit ád Isten?! Egy nagy csapat vihogó tinédzsert. Lütyőnek sem kellett több, méltóságán már nem eshetett csorba, így pörgött-forgott és megkérdezte a lányokat, hogy tetszik-e nekik. Azok meg nem értették, mert kiderült, hogy lengyel túristák. :) Végül egyik-másikuk közelebb merészkedett, s ment a vihogás. Alig bírtuk Lütyőt kiszabadítani.

A házhoz érve már várt minket a srác, aki mikor meglátta díszes társaságunkat berohant a szobába és magára csapta az ajtót. A barátnője utána.... Lütyővel meg még egy fél órát fetrengtünk a szobában a röhögéstől, s szerencsére azelőtt megszabadult az ominózus ruhadarabtól, hogy a házinéni bejött volna. Mert bejött. És hitetlenkedve mesélte, hogy az utcában azt beszélik, hogy vannak itt melegek, vagy micsodák, az egyikük férfi létére nem szégyellt szoknyában kimenni az utcára! Holott ez egy tisztességes város! És hogy azt mondták, hogy ide jöttek be. De hát itt csak mi vagyunk, mi meg nem vagyunk olyanok, ugye?! :))

Kénytelen voltam elballagni a dokihoz, mert beteg vagyok.

Meglepődtem, hogy nincs a szokásos tömeg, de hamar lehűtöttek a várakozók, hogy így is hosszabb a bent tartózkodás, mint általában, mert egy gyakornok is megvizsgálja az embert.

És lőn. A háziorvosom mellett egy igen jóképű, ám szenvtelenül fiatal doki foglalt helyet. Az enyém magyarázott, a másik bőszen bólogatott, majd néha-néha latin szavakkal tűzdelte tele a mondandóját. Értem én, hogy ők ketten vágják, hogy miről beszélnek....De szerencsétlen beteg, aki amúgy is ingerlékenyebb, mert itt is fáj, meg ott is fáj, nem biztos, hogy türelmesen fogja hallgatni a latin susmust.

Aztán alapos vizsgálat következett. Már éppen tátottam volna a számat, mikor a srác közölte,h. előtte még megkopogtatja a fejemet. Na bumm... A mozdulat félig nyitott szájat eredményezett, eléggé viccesen néztem ki. Ő meg bőszen ütögette a fejemet. Ha eddig nem fájt, majd most fog. :) Aztán gondoltam én, hogy nagy meglepetés nem érhet, ha már fel kell ülni a kezelő asztalra, akkor felső fel, mellkas szabaddá tesz, aztán jön a sztetoszkóp és hurrá, hurrá már kész is vagyok. Tévedni emberi dolog. Mielőtt félig levetkőztem volna, a doki szemből (úgy, hogy a kigombolt ingén keresztül a fél mellkasát láttam) áhítattal a mandulám helyét állt neki taperolni. :) Majd jött a "sóhajtson nagyokat", ami eldugult orral külön mutatvány volt. Minél nagyobb levegőt akartam venni, annál kevesebb jutott. Mire azt hittem végzünk újra visszatért egy pontra, sejtettem, hogy ez nem jelent túl jót. Még az álmoskönyvek szerint sem. :D  Szólt az én dokimnak, természetesen megint latin blablával, de mivel hegyeztem a fülemet a bronchitist tisztán kivettem. Na mondom... Gyula lesz. Tüdő Gyula. Aztán az én dokim is meghallgatott, majd elmagyarázta az ifjú titánnak, hogy nincs itt semmilyen rendellenesség, egy picit másképp szól az a felem, mint a másik, de nincs baj. Húh... Sziklák gördültek le a mellkasomról, már csak a recept felírás volt hátra, s megállapítottam a végére, hogy az orvosin végző hallgatóknak egy jó darabig még nem baj, ha valaki fogja a kezét, mert ugyan lelkesek, de van még mit tanulniuk.

Ez úton üzenem a fiatal dokinak, ha nem akarja halálra rémíszteni a betegét, fogalmazzon magyarul!!! Elhiszem, hogy a latint vágni kell, de én attól még nem fogom érteni.

Most néhány gyógyszerrel gazdagabban nyomom az ágyat itthon reggeltől-estig. :(

Az estére nagy gonddal kezdtünk készülődni. Még valamikor a délután folyamán vettünk likőrt, vodkát, hogy majd a bulira bemelegítsünk. Persze aztán rájöttünk, hogy ha nem helyben látogatjuk meg a discot, akkor egyikünk nem ihat.

Emlékszem rá, hogy valami koleszos sztorikkal szórakoztattam Lütyőt, meg a régi élményeken hahotáztunk, s mindenféle pia nélkül is remek kedvünk kerekedett. Persze búval bélelt ismerősünknek valahogy soha semmi nem volt jó, így kb. 5 p-ként jött át megkérdezni, hogy mikor indulunk már.  Mi meg mindig elküldtük, hogy majd, majd...

Aztán lezuhanyozva, frissen, üdén közelgett az indulás pillanata. Lütyő felöltötte fekete farmerját, majd fogat mostunk. Közben énekeltük az elmaradhatatlan "A börtön ablakába..." kezdetű dalt. És lőn! A katasztrófa bekövetkezett. Lütyő fekete farmerére slicc tájékon rácsöppent egy darabka fogkrém. /A történet szempontjából meg kell jegyezzem, hogy neki akkor volt barátnője, de ő nem akart nyaralni menni, így jöttem el vele én, s ezt a tényt a párocska is tudta/ Mi legyen a fogkrémmel?! Szépen letérdeltem elé, vettem egy rongyot és bőszen nekiálltam sikálni rajta a nadrágot úgy, hogy ő közben még osztott is. "Nagyon jól csinálod, abba ne hagyd! Kezd jó lenni."  És ehhez hasonlók. Természetesen a srácnak ekkor sikerült kopogás nélkül benyitnia, s mindjárt le is merevedett az ajtóban. Én háttal térdeltem neki, Lütyő gatyája félig kigombolva, és közben fogja a fejemet. Úgy ránk kiabált, hogy öröm volt nézni.

- Hát ti meg mit csináltok?!

- Nem látod? - kérdezett vissza röhögve Lütyő. A srácnak se kellett több, úgy csapta be az ajtót, hogy csak úgy döngött. Persze mi röhögtünk tovább... 5 perc múlva megint betoppant a srác, hogy megkérdezze készen vagyunk-e már. Mondtuk neki, hogy teljesen, de máskor mielőtt bejön lesz szíves kopogni. Erre megint kirohant. Aztán vissza, hogy mondjuk meg most azonnal mit ittunk. Mondtuk neki, hogy semmit. Ő nem akarta elhinni, így kiment ellenőrizni a hűtőt, ahol minden ital hiánytalanul meg volt. Majd akkurátusan közölte, hogy ő fog vezetni Siófokig. Mondtuk neki, hogy azt felejtse el, Lütyő vezet és kész. Megsértődött és kiment. Lütyővel meg azt találtuk ki, hogy tovább fogjuk húzni az agyát, a térdig érő sötétségben ő bizony felveszi a napszemüvegét, s úgy fog vezetni, én meg majd mondjam neki,h. merre kell menni. Izgalmas játéknak ígérkezett, főleg, hogy a szállástól a főútig jó kis kacskaringós út vezetett. :)

A srác tiszta idegbeteg volt, s közölte, ha Lütyő napszemüvegben akar vezetni akkor ők itthon maradnak. A barátnője persze be volt zsongva, így közölte vele, hogy maradhat, de ő mindenképp velünk jön. Szegénynek túl sok választása nem volt. :)) Lütyő a főútig hagyta az orrán a napszemüveget, addig meg jobbra-balra kacsázott az úton, majd a fülembe súgta, hogy tulajdonképp így semmit sem lát. :) 

A discoig már eseménytelen volt az út. Fogalmam nincs, hogy az Ezüstpart melyik discojába keveredtünk, de hajnalig azért jól szórakoztunk.

A hazafelé vezető utat természetesen megint csak nem lehetett eseménymentesnek mondani... A főúton csak jöttek és jöttek a kamionok, akkor még nem volt nyári kamionstop. Lütyő egyszer csak lekapcsolja a refit és mit ad isten az egész autó sötétbe burkolózott. Kapcsolgatja a világítást, semmi.... Ha felkapcsolta a refit, akkor volt világítás, ha megpróbálta lekapcsolni, akkor minden lekapcsolt... Hoppá... Akkor most hogyan érünk haza? Megállapodtunk abban, hogy balesetveszélyesebb a teljesen sötét jármű, mint amelyik úgy ki van világítva, mint a karácsonyfa, így megszavaztuk, hogy a refi marad. A szállásig úgy utaztunk, mint akikről folyamatos röngten felvétel készül, ugyanis a szembejövök először türelmesen ránk villantottak, hogy le kellene venni a reflektort, aztán meg telibe ránk nyomták. És minden második szembejövő jármű kamion volt. :)

A nyaralás következő napját meghagyom egy új történetnek, mert hogy itt még mindig nem ért véget....;) 

A céghez ismét vettek fel embereket. A mi osztályunkra Árgyélus királyfi került, ahogy Testőr jellemezte. Nagyon találó a név, hiszen a srác olyan, mint aki nem is ezen a földön él, ráadásul hosszú haja van, a nadrágját a mellkasáig felhúzva hordja öv nélkül, pedig a fiúk már mondták neki, hogy ez így kicsit ciki. Szegénynek még sosem volt munkahelye, ennek megfelelően kellően bizonytalan is a dolgában. Persze nálunk azért mindenki segítőkész, de már most fogadásokat kötnek rá, hogy vajon meddig bírja. Én nem adok neki túl sok időt. Persze aztán az is lehet, hogy az emberismeretem cserben hagy és ő lesz az osztály éllovasa.:)

Még nem volt neki beavató buli, majd meglátjuk ott hogy muzsikál, bár NLT már beígérte neki, s elmondta mire számíthat. :)

Árgyélusnak tanulmányozásra odaadták a nálunk használatos jogszabálygyűjteményt, amire megkérdezte, hogy nincs-e belőle frissebb?! :) gróf Grabovszky nem épp szívbajos, a hátán szerintem simán fát lehet hasogatni, s az ifjú kolléga megtalálta azzal, hogy mit kell a borítékra írni. Abból gondoltam, hogy már a kollégánál is kezdi gurigatni a gyógyszert, mert Grabovszky ugyan türelmesen válaszolt, de stílusától merőben szokatlan módon jegyezte meg, hogy " a boríték címzése az elmúlt 5 perchez képest semmit sem változott, tudod ezek a dolgok nem változnak ilyen gyorsan." :D

Kíváncsian várom vajon sikerül-e beilleszkednie, illetve hogy a szappanoperánkban jut-e neki szerep.

Azt hiszem megér egy misét.

Szóval ott tartottam, hogy a padkát szerencsésen túléltük. Azt hittem a nyaralást már semmi sem fogja zavarni... Még jó, hogy nem láttam a jövőbe. :)

Megérkeztünk a szállásra, ahol a kocsibejáró kövekkel volt kirakva. Ahogy áthaladtunk a kapun éktelen nagy csattanást hallottunk. Naivan azt hittük, hogy leért az alja. A házinéni roppant kedves volt, bár betegre röhögtük magunkat az Unicum üveggyűjteményén, ami szobadísz mellett váza és egyéb funkciókat is betöltött. A "vázákban" művirág, a falon 1983-as falinaptár.... De a lényeg, hogy a hely tiszta volt és nekünk nem kellett altató. Két külön szobába kerültünk elszállásolásra. A párocska kapta a kisebb, franciaágyas szobát, mi meg a nagyobbat, ahol volt külön csap is. Szerintem már világosodott, mire elaludtunk, s az alvás egy pillanatnak tűnt csak. Arra riadtunk fel, hogy valaki irtózatosan dörömböl az ajtón. A párocska férfi tagja volt. Ránk üvöltött, hogy még meddig szeretnénk aludni, hasunkra süt a nap, ő éhes, lemenne reggeliért a boltba, ha odaadnánk neki a kulcsot és a pótkereket.

-A mit? - kérdzett vissza Lütyő meglepve .

- Ki kell cserélnem a kereket, mert defektes a jobb hátsó.

Lütyőnek sem kellett több, a térdét csapkodva röhögött, majd két nyerítés közt megpróbálta értheően elmondani, hogy a tesója használta hétvégén a kocsit, amivel valahol defektet kapott, így a pótkerék lett feltéve, a másik meg csak behajítva a csomagtartóba úgy, ahogy volt, lyukasan. Ergo volt 3 működő kerekünk, meg kettő lyukas. :) A házinéni természetesen nem tudta hol van a környéken gumis. Reggeliért így csak a sarki kis boltba ugrottunk le, majd elhatároztuk, hogy lemegyünk fürdeni a Balatonra, remélvén, hogy ott ihletet kapunk gumi ügyben.

Nem volt túl meleg, de pont kellemes volt az idő. A partra érve már látszott, hogy hamarosan esni fog, nem is volt tömegnyomor. A srác bedugta a lábát a lépcsőről a vízbe és közölte, hogy ő ebbe bizony nem megy bele, mert ez "mínusz 20 fokos". Mi jót derültünk rajta, s egymást fröcskölve viháncoltunk. Ő ezt sokáig nem bírta, főleg, hogy a barátnője nem a lelkét ápolta a parton, hanem velünk hülyéskedett, így szépen visszaballagott a szállásra. 

Okos ötlet a parton kerék ügyben nem született. Felérve viszont a srác közölte, hogy ő kitalálta a tutit. Fél utcával lejebb egész nap egy hasonszőrű Trabi parkolt. Az a nagy ötlet fogalmazódott meg az agyában, hogy mi lenne, ha éjjel a mi kerekünket szépen rátennénk az idege Trabi valamelyik kerekének a helyére. :) Persze közben megkérdeztük a házinénit, hogy nem tudja-e véletlen kié a kocsi. Kiderült, hogy az egyik ajándékbolt tulajáé, aki pont rálát a kocsijára, ráadásul estére mindig haza is autózik vele. A terv dugába dőlt. :)

B tervként meg a srácok lementek és megkérdezték a hölgyet, hogy a pótkerekét nem adná-e kölcsön, míg megcsináltatjuk a mi gumijainkat. Sima ügy volt, így délután a srácok vígan autóztak a két faluval odébb lévő gumisig, ahol egy vagyont ott hagytak.

A sikeren felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy estére átruccanunk Siófokra valami jó kis discoba bulizni.  De ez már a következő mese lesz. :)

Roppant fontos felfedezést tettem a minap.

Egy bevásárló központban figyelgettem az embereket, míg várakoztam. Elnézve a kínálatot és a keresletet, meg kellett állapítanom, hogy tényleg válság van. Sok üzleten kint a végkiárusítás, némelyiken "hamarosan itt új üzlet nyílik" felirat, ami kissé becsapós, mert régebben konkrétan kiírták, hogy milyen üzlet nyílik hamarosan... Ebből levontam azt a messzemenő következtetést, hogy azt mégsem merték kiírni, hogy bérbeadó, kiadó, vagy ne adj isten hagyták volna csak úgy üresen tátongani. Inkább (jó marketing politika, egy ötöst megérdemel a marketinges) befedték a plafonig színes papírral a kirakatokat, s rajtuk itt-ott keresztben a kiírás. Nem egy, nem két üzlet árválkodott íly módon elhagyatva.

Az emberek többnyire céltalanul tengtek-lengtek, a fél óra alatt alig egy tucatnál láttam különböző reklámtáskákat, a többinél csak a napi kellék volt, semmi új. És meglepő módon nem is a plázacicák, cicafiúk voltak többségében, akik elballagtak előttem, hanem a hétköznapi réteg. Nem volt hétvége, csak egy szürke hétköznap és mégis sok olyan embert láttam, akikről lerítt, hogy az időt a tömegközlekedési eszköz indulásáig ütik el itt.

Az embereket szemlélve azt is megállapítottam, hogy egyre több a sérült. Mind mentálisan, mind fizikálisan. Rengeteg olyan arc haladt el előttem, akikről látszott, hogy komoly gondok vannak belül. Az emberiség mintha kicsit korcsosulna....

A legszebb felfedzést mégis a mozgólépcső hozta el. Ti hol szoktatok csókolózni a párotokkal? Fogjátok egymás kezét? Hozzáértek a másikhoz, ha egymás mellett sétáltok? Jut-e a másiknak egy-egy kedves gesztus, egy mosoly, egy simítás? Nos, bármilyen meglepő is, eddig még sosem figyeltem, hogy mit csinálnak az emberek a mozgólépcsőn. Persze a metróból kifelé igen... Ott lökdösik egymást, hogy mielőbb felérjenek. De egy bevásárlóközpontban egész másféle felfedezést tettem. Azok a párok, akik épp csak egymás mellett, de a másikat meg nem érintve szinte szóltanul rótták a pláza sétányait, a mozgólépcsőn megelevenedtek, hús-vér emberek lettek és megölelték a párjukat, s a legtöbbjük meg is csókolta. Ki futólag, ki a lépcsőn való utazás teljes időtartamáig belefeledkezett a másikba, idősek, fiatalok egyaránt. Öröm volt őket nézni. S a mozgólépcsőt elhagyva a nagy többség óvón, védőn belekarolt a másikba, átölelte párja derekát, vagy megfogta a kezét.

Figyeljétek csak meg ezt egyszer! :)

Hivatásos barátaimat faggattam, hogy munkaidejükből mi telik el a leglassabban, hol érzik, hogy az idő szinte megállt.

Egyöntetűen azt mondták, hogy akciók előtt, mikor valakihez éjnek évadján be kell kopogni, az utolsó 6 perc telik nagyon nehezen. Kicsit a vadászat izgalmához hasonlítják, mikor vársz egy ajtó előtt a parancsra, hogy behatolás... S nem tudhatod, hogy ki nyitja ki az ajtót, vagy épp a bevetési egység hogyan fekteti le a földre a bentlévőket. Azt gondolom az ismeretlen izgalma miatt telik nehezen az utolsó 6 perc. :)

S az ember rájön, hogy ilyen helyzetekkel naponta találkozhat. Csak gondoljunk egy vakrandira. A legtutibb, ha a másikat még képen sem láttad. Vagy mondjuk csak valami ezer évesen. És állsz a talira várva... Figyeled az összes embert. És még van 5-6 perc a megbeszélt időig. :) Érdekes, hogy azt mondják a nők mindig elkésnek, de én szeretek előbb ott lenni. S bármennyi ilyen találkozón veszek részt, még mindig van bennem izgalom. :D

Eszembe jutott egy régi történet, melynek alapján a fenti mondat szállóigévé lett körünkben.

A múltkor jegyezte meg az egyik barátom, hogy valahogy személyes élményeket nem írok a blogba, mindig csak olyat, ami mással történt meg. Lehet, mégsem vagyok eléggé kitárulkozó alkat?

Visszatérve a történethez. Anno még a múlt évezredben a legjobb barátommal és az ő egyik barátjával, valamint a srác párjával elindultunk nyaralni. Abban az időben még igen csak keleti csodákkal volt tele az út, s nagy kihívást jelentett pl. egy Skodával megtenni úgy 200 km-t, hogy ne forrjon fel a hűtővíz, meg ilyenek. :)

Louis De Funes után szabadon nevezzük a barátomat Lütyőnek. :) /A jelzőként is funkcionáló név maradhat, mert az elmúlt évek alatt túl sokat nem komolyodott/ Szóval a nyaralás már az elején sem indult zökkenőmentesen. Lütyő előző nap is azt mondta, hogy még nem biztos, hogy megyünk valahova, majd telefonál, ha mégis. Ekkor még mobiltelefon a kanyarban sem volt. Mit ad isten olyan délelőtt 10 környékén látom, hogy Lütyő a Trabival elporol a házunk előtt, meg sem áll, fel sem néz... Na, mondom itt hagyott. :)

Kezdtem tűkön ülni, mikor 2-3 óra elteltével még mindig se híre, se hamva nem volt. Többször átsétáltam hozzájuk, élet, mozgás semmi. Már majdnem visszapakoltam a ruháimat a szekrénybe, mikor csörög a telefon és közli, hogy egy óra múlva itt van értem, addigra legyek kész. Behajigáltam a ruhákat a sporttáskába és izgatottan vártam, hogy induljunk már. Olyan délután 3 óra magasságában beállított. Tesóm mondta, hogy könnyesre tervezi a búcsút, így az ablakból fog integetni. Úgy is lett, a letekert ablaknál kristálytisztán hallottuk a "legalább egy hétig nem akarlak titeket látni" című frenetikus sikert arató mondatot. Zsebkendő lobogtatás, érzékeny búcsú, könnyek helyett vihogás, s 5 perc elteltével ismét a ház előtt álltunk. Tesómnak szinte az ablakot sem volt ideje becsukni. Kérdő tekintete láttán a lépcsőházban kutyafuttában közöltem, hogy csak a térképért jöttünk haza. :)

Az útvonal rém egyszerűnek tűnt, bár ma sem értem, hogy miért is volt szükség a különböző cselekre. A szülők ismerték egymást. Az enyém úgy tudta, hogy a Balatonra megyünk nyaralni, Lütyő szüleinek meg arról volt tudomása, hogy Kecskemétre megyünk edzőtáborba. Kecskeméttel nincs is semmi baj, mindkettőnknek laknak ott rokonai, s ezen felbuzdulva anyukája egy csomó mindent küldött a rokonoknak. Szóval a Balaton felé a legrövidebb út Kecskeméten át vezet. Persze ezt az én családommal nem közöltük. A másik páros piszokul türelmetlen volt, ráadásul nem követte osztatlan siker azt sem, mikor közöltük, hogy a Balcsi előtt még bizony be kell ugrani Kecskemétre is. A cuccok a Trabi csomagtartójába 4-ünknek alig fértek be. Közben persze megkérdezték a többiek is a késői indulás okát, s akkor derült fény arra, hogy Lütyő testvére elvitte a hétvégén a kocsit, amivel defektet kapott, a pótkerék került fel, s még valami motorikus baja is lett, így délelőtt a szervízben járt a kocsi.

A boldogságunk akkor hágott a tetőfokára, mikor kiderült, hogy a slusszkulcs annyira el van kopva, hogy akár menetközben is képes kiesni, ám a motor ettől nem áll le. A vasúti kereszteződésekben mindig nekem kellett kiszállni, áttolni a kocsit, mert, hogy a beindulással is voltak bajok. Már majdnem Kecskemét határában voltunk, mikor a hátsó páros már kellően pipa volt, hogy sosem érünk le, s ezt tetézte a hatósági közeg, aki annak rendje és módja szerint megállított. Ekkor derült ki, hogy a kocsi még az előző tulaj nevén van. A rend éber őre megkérdezte, hogy "hova-hova?". Hátul kettő rávágta, hogy Balaton, elől kettő, hogy Kecskemét. A biztos úrnak a feje tetejéig szaladt a sapkája, mivel a másodszori kérdésre is ugyanez volt a válasz. :) Ennek örömére kiszállított minket és közölte, hogy az elakadásjelzőt szeretné látni. Ekkor már hangosan nyerítettünk, amit persze nem tudott mire vélni. Lütyő bőszen magyarázta neki, hogy az bizony a csomagtartó legalján van, de szívesen előszedi. A kocsiból mind a 4-en kikászálódtunk, mert a táskákat nem akartuk a földre tenni. A csomagtartó feneketlennek tűnt, ahogy egyesével kerültek elő a különböző nyaraláshoz nélkülözhetetlen kellékek, mint például a két kazettás magnó. Biztosan emlékeztek arra a variációjára, aminek két bazi nagy, leszedhetős hangfala volt. :) Na, ilyet vittünk mi is, majd a teniszütők, Lütyő kb. 3 személyt elnyelő Nike sporttáskája, kaják stb. A közeg már vakarta a fejét és közölte, hogy inkább hagyjuk, elhiszi, hogy meg van. Lütyő erősködött, ha már félig kikpakoltunk, bizony ki is szedjük azt a fránya háromszöget. :) Úgy is lett. Külön fél óra volt, mire mindent vissza tudtunk úgy pakolni, hogy le lehetett csukni a csomagtartót. :D

Kecskeméten a rokonok szívélyesen fogadtak. Lütyőt az aggasztotta, hogy a Balatonra világosban kéne leérnünk, mert hogy a Trabi bal hátsó lámpája egyáltalán nem ég. :) Sötét volt már, mire Siófokra értünk. Lütyő is fáradt, én is, mert én voltam a mithfarer, s bizony belső világítás híján érdekesen alakult a térképnézés. Hátul már el-elbóbiskoltak útitársaink, mi viszont remekül szórakoztunk. Például azon, hogy a Trabant vezető oldali ülése olyan szinten ki volt ülve, hogy 200-300 km után az ember már nem tudta hogy üljön, hogy kényelmes legyen. Lütyő azt mondta végigvezeti az utat, mert a barátjának nem szívesen adná oda a kocsit, s ha nekem adja, akkor abból a srác botrányt csinál. Így kötöttünk egy kompromisszumot, én nyomtam a gázt, meg a féket, ő meg felhúzta a lábát, hogy kicsit pihentesse, s csak a váltót, meg a kormányt kezelte. Nem is volt ezzel semmi baj. A nyári gyakorlatra kivezényelt rendőrökkel tele volt a város, így még két ellenőrzésbe sikeresen beleszaladtunk. Az utolsónál Lütyő már úgy indult el, hogy nem kapcsolta fel a világítást, mondván akkor nem tűnik fel, hogy nem ég a hátsó lámpa. :D Mi nem tudtunk olyan gyorsan elrajtolni, ahogy a fiatal tiszthelyettes futott. :)) Majdnem szívbajt kaptunk, mikor megkocogtatta az üveget. Megállunk, szívünk a torkunkban, hogy mi lehet a baj. A srác majd kiköpi a tüdejét, úgy habogja, hogy a világítást kapcsoljuk fel. :D Na bumm..  Már nem is emlékszem honnan, de felhívtuk a családot, hogy megérkeztünk, minden jó, minden szép, holott még a kanyarban sem voltunk. :)

Mindenki vissza süllyedt az apátiába, én nyomtam a gázt, Lütyő kormányzott, hátul meg aludtak, mikor hirtelen egy szőke fej bukkant fel kettőnk közt és a következőt üvöltötte: "Vigyázz! Padka!!!!"

Mi egymásra néztünk és értetlen arccal kérdeztük, hogy "Milyen padka?". A srác meg azt üvöltötte, hogy mi meg akarjuk őt ölni, és hogy inkább kiszáll. Az utolsó pillanatban sikerült kikerülni a padkát. :) Persze mi összenéztünk Lütyővel és nevetve mondtuk a srácnak, hogy láttuk a padkát, csak kíváncsiak voltunk, hogy ő figyel-e. :)

Ha nem szól, valószínűleg én most nem írkálok semmit....:) A folytatásról meg majd legközelebb, hiszen a nyaralás még el sem kezdődött.  Azóta, ha valaki el van varázsolódva kicsit mindig előkerül a klasszikus kérdés. Bár szegény srác szerintem azóta sem tudja, hogy tényleg láttuk-e, vagy csak őt vettük palira....

S íme mutatóba egy kis hó.

Le szeretném szögezni, hogy nem szeretem Micimackót...

De... Egyik reggel nem azzal a vonattal mentem dolgozni, amivel szoktam, s a vonat tele volt ismeretlen arcokkal. Elég hamar becsuktam a szemem, gondoltam, ha aludni nem is, de pihentetni a szememet mindenképp sikerülni fog. A vonatkerekek ütemes kattogását a le-felszálló utasok és az ajtó csukódás zaja törte meg. Túl korán volt ahhoz, hogy az emberek egymással beszélgessenek. Nem tudom hol szállt fel az anyuka a gyermekével. Egy darabig nem is figyeltem, ám, egy kis idő múlva a gyerek neki állt szótagolni. Szépen, ahogy kell: mi-ci-mac-kó-ál-ma. Nem egyszer, nem kétszer. Már épp úgy voltam, hogy kinyitom a szemem és megnézem, hogy anyuka miért nem szól rá a gyerekre, mikor mindenki aludni szeretne, mikor a gyerek megkérdezte a sokadszori szótagolás után, hogy jól olvassa-e. A szomszédban ülő néni megkérdezte a gyereket, hogy tényleg olvasod? Mire a kisember önérzetesen rávágta, hogy persze. Anyuka meg hangosan nevetett. Aztán a néni is nevetni kezdett. Majd megkérdezte a gyereket, hogy hány éves? A válasz:

" Most 3 éves vagyok, idén 4 leszek, jövőre pedig 5."

Mellettem is egy vadidegen ült, de erre már egymásra mosolyogtunk. A néni megdicsérte a gyereket, és azzal bíztatta, hogy amilyen ügyes, mire iskolába megy, már biztosan olvasni fog. Leszálláskor egy másik velem egykorú megjegyezte, hogy milyen helyes a kissrác. Én meg, hogy látszik rajta, hogy foglalkoznak vele, hiszen nagyon választékosan fejezi ki magát.

Nem egy nagy történet, nem egy nagy dolog, de közelebb hozta a fázós reggeleken egymáshoz az embereket. Elnézve az utasokat, mindenki mosolyogva, beszélgetve szállt le a vonatról. Nem is kell hozzá sok. Csak néha egy-egy mosoly, egy kedves gesztus, s amiről azt hisszük, hogy már régen nincs meg, arról kiderül, hogy ott lapul az emberek szívének mélyén. Hogy nem vagyunk sem közönyösek, sem közömbösek, talán csak kissé befásultak.

Legyen szép napotok! :D

Az ember időről időre számot vet a sorsával.

Már persze, akiben van önsanyargatásra való hajlam. Hiszen a mérlegeléssel felszínre kerülnek a soha meg nem oldódó problémák, azon dolgok, amiken hiába igyekszik az ember változtatni, valahogy mégsem megy. Amiknek tulajdonképpen maga sem tudja a megoldását.

Legtöbben szilveszterkor adnak számot önmaguknak, a vigasság hevében könnyű megtenni a fogadalmakat, s az új esztendő első pár napjában még ráérünk őket elodázni, s azt mondani, hogy majd holnap... Holnap, holnap, holnap után... ami lehet soha sem jön el.

Szerintem nincs olyan ember, aki valaha ne fogadott volna meg valamit. Talán nem is nagy dolgokat, de mégis olyanokat, amiket nem mindig könnyű megtartani. Pl. türelmesebb leszek, kedvesebb, mosolygósabb, nőiesebb/férfiasabb, okosabb, szerényebb végre nekidurálom magam a tanulásnak, lefogyok/meghízok, leteszem a cigit, blablabla.

A legjobb barátom szeptember 1-én tette le a cigit. Decemberig bírta. Pedig annyira szorítottam neki. :) Bond Béla minden évben megfogadja, hogy ledob néhány kilót tavaszig. Vajon idén sikerülni fog neki? 

Örök fogadalmaim közt szerepel, függetlenül a napoktól, hogy rendet teszek az életemben, aztán sosem jön össze. :) Ha valakinek van ugyan rendszer az életében, de javarészt mégsem maga alakítja a körülményeket, úgy nehéz egy kicsit a megvalósítás.

Természetesen minden évben megfogadok egy csomó dolgot. Igyekszem is megfelelni a saját elvárásaimnak (mégis csak ezt a legnehezebb), másokénak az idő múlásával egyre kevésbé akarok!

Kedves Olvasóim, drága Barátaim! Itt a remek pillanat, hogy a naplóban rögzítetteket figyeljétek, számon kérjétek, s év végén segítsetek az elszámolásnál! (Zárójelben megjegyzem, hogy talán az lesz a legjobb, ha minden feladatra kijelölöm azt a személyt, aki majd jól leellenőriz. Kontrollal csak könnyebb, nem?!)

1. Igyekszem kevesebbet idegeskedni azon dolgok miatt, melyek alakítása egy cseppet sem függ tőlem! (A legjobb barátom és a kollégáim a melóhelyen, hiszen ők látnak nap mint nap! Különösen elvárom, hogy rám szóljon Tini Nindzsa, Testőr, Szótlan, Gyakornok, Kínai Lányka)

2. Idén REMEKÜL fogom magam érezni a bőrömben, s nem panaszkodom, akkor sem, ha épp nem annyira érzem magam remekül.... (Bárki, akivel kapcsolatba kerülök!)

3. Mielőtt kimondok, teszek dolgokat elszámolok 10-ig!!! (ez néha kimondhatatlanul nehéz) /ezt saját magamnak kell betartani, ellenőrzés nélkül, pont mint a 4. pontot/

4. Fejlesztem a disztingválási képességemet, azaz igyekszem nem ráborítani az asztalt a nem szimpatikus emberekre. :) És mielőtt kimondom amit gondolok, nyelek egy nagyot és elszámolok 10-ig. Szóval ezt akár a 3. ponttal össze is lehet vonni...

5. Megvizsgálom mások tetteit az ő szemszögükből is, mielőtt kimondanám a saját ítéletemet azok milyenségéről! (erre is bárki figyelmeztethet, aki látja, hogy meggondolatlanságokra ragadtatom magamat)

6. Befejezem az egyik regényemet! (ezt a feladatot Á-ra testálom, mint a legfőbb rajongómra!)

7. Amikor lejutok edzésre keményen dolgozom azért, hogy a technikáim olyanok legyenek, amilyeneknek szeretném, s igyekszem FEJLŐDNI, FEJLŐDNI, FEJLŐDNI! (A mesterem és Mösziő segítségét kérném hozzá)

8. Minden áldott nap valakire rámosolygok! Hátha jobb lesz tőle a napja. (Anszi küldött egy remek történetet, aminek az volt a lényege, hogy nem tudhatjuk, hogy egy-egy cselekedetünknek mit köszönhetnek mások. Lehet alkalomadtán majd megosztom veletek is) /ezt is magam tudom csak.../

9. 5!!! azaz öt kilót leadok májusig (a hogyan és a mivel egyelőre még kidolgozás alatt) /Nos, Bond Bélától erre alkalmasabb személy nincs is!!! :)/

10. Talán a legnehezebbet hagytam a végére. A csontvázakat kitakarítom a szekrényemből. Aminek mennie kell, menjen! Ami nem megy, hátráltat, elengedem! (ez megint csak az én tisztem....)

Talán így, hogy leírtam és hogy van aki tanúja a fogadalmaknak, szerintem lesz foganatja. Ahogy a mottóm is szól:

"Aki másokat legyőz erős, aki önmagát legyőzi hős!"

Nos, meglátjuk sikerül-e!

Ismét jöjjenek az egyenruhások.

Sokáig nem vettek fel nőket a pénzügyőrséghez, a honvédségnél meg még későbbre datálódik a női tiszthelyettesek felszerelése. Aztán az egyik ismerős felszerelt a vámosokhoz. Abban az időben még volt sorkatonaság, s hősnőnk minden áldott szolgálatba a szép, zöld gyakorlóban ment, vállán megcsillant az őrmesteri rendfokozatot jelző ezüst csillag... Széles váll-lap volt, nem ez a mostani váll-szalag, amin közelről is nehéz megállapítani, hogy ki-kicsoda.

Az ismerőst rendre megállították az alábbi kérdésekkel.

- Mióta vesznek fel nőket a honvédséghez?

- Tudtommal oda nem vesznek fel.

- Akkor maga hogy lett katona?

- Sehogy.

- Na, de olyan az egyenruhája?!

- Ááá, dehogy..... Csak jelmezbálba készülök. - mindezt plusz 40 C fokban, a nyár kellős közepén. :)

Kiskatonák:

- Húúúú, maga tényleg őrmester?

- Amint látják...

- Az igen... Az már nagyon nagy rang, nem?

- De, az az... (halvány kuncogás, hiszen a vámosoknál a felvételi követelmény a rendőrséggel és a határőrséggel szemben már akkor is érettségi volt, s akit felvettek, az alapból őrmesterként kezdett)

Másik hasonló szitu. A srácok az iskola után gyakorlóban vonulnak hazafelé. Megállítja őket egy illuminált úr, aki vállon veregeti egyikőjüket és közli, hogy bizony ő is volt katona. Mondják neki a fiúk, hogy ők vámosok. Azt mondja a pasas, az is szép szakma. És hát hogy ő mikor leszerelt a honvédségtől pont úgy őrvezető volt, mint a fiúk. Elnéző mosoly keretében kórusban vágják rá, hogy ők őrmesterek. :) Az öreg persze még így sem vette az adást, mindenáron meg akarta invitálni a derék hazafiakat egy italra, alig sikerült nekik lerázni.

A címben szereplő témát direktbe a végére hagyom.

Öreg vagyok én a sportoláshoz... Avagy nem mindig jó, ha az álmok teljesülnek. Először essék szó az enyémről. Alig vártam, hogy a hoki kori után legyen egy gyönyörű, hófehér, novi csentó, 3 csatos Roces korim. Az álom teljesült a barátaim jóvoltából. Azóta átkozom magam... Ugyanis ez a dög azóta is feltöri a lábam. Pedig már nem most kaptam... És mivel még szenilis is vagyok vénségemre, egy ehhez kísértetiesen hasonló közlést megeresztettem kb. 1 hónapja... De legalább látszik, hogy nem hazudok. :D

A Kedves BARÁTAIM, így csupa nagy betűvel olyannyira jó fejek, hogy míg én a jeget koptattam, ők beültek a büfébe, majd együtt mentünk kajálni. A pályán a társaságból 3-an voltunk. Esés nélkül megúsztuk, és jó alkoholistához illően már az első kör után kértem a forralt boromat. :D Meg is lett az eredménye.... Szerintem ez valami pancsolt lőre volt, mivel azóta fáj a fejem.

A ruhatár külön élmény... Utálok sorban állni. Így Nagyfiúval megbeszéltük, hogy övé a haladósabbnak tűnő sor, míg én türelmetlenül álltam a másikban. Az ő sora tényleg hamarabb elfogyott. Rám nézett, s kaján vigyorral már nyújtotta a jegyet a ruhatárosnak... Én odaugrottam, s már be is toltam a jegyem. Persze Nagyfiú gyorsabb volt... A leányzó rám nagyon nem számított, szegényt piszokul megijesztettem, akkora szemeket meresztett rám, hogy csak na... És pár pillanatig leblokkolt... Ismét egy hely, ahol tuti megkedveltek. :)

Amíg mi a korcsolyát próbáltuk nagy elánnal lefaragni a lábunkról, Légiós úgy döntött, hogy meglátogatja a mellékhelyiséget. Fél perc múlva arcán idült vigyorral lépett a sátorba, amit én betudtam annak, hogy biztosan a megkönnyebbülés okozta öröm ült ki a fejére. Tévedtem. Odaballagott Mösziőhöz és azt mondta, hogy ezt neki is látnia kell. Naivan azt gondoltam, biztos valami jó bőr áll kint, így rezzenéstelen arccal vettem tudomásul, hogy a fiúk eltűnnek. Aztán erre a rejtélyre is fény derült. Lefényképezték! Mellékelem is a képet. Egy pasi horkolva feküdt a wc-n. :)

De a napnak itt még nincs vége. És mivel a fenti sztorit ígértem a végére, ugrunk egyet az idősíkban. Tér-idő-continum hajligatás :D A kajálást követően elindultunk a bevásárlóközpont emeletén található egyik üzletbe, s Nagyfiú a mozgólépcsőnél már vagy két emberrel előttem járt.

Sőt ugorjunk még egyet! :) Nagyfiú engem Öreganyámnak szólít, aminek külön sztorija van régebbről. Az még csak hagyján, hogy sokkal idősebb vagyok tőle, de néha még rá is játszok.... Nagyfiú meg legalább két fejjel magasabb tőlem.

Vissza... Szóval Nagyfiú már majdnem elérte a mozgólépcsőt, mikor nevén neveztem, s az alábbi hangzott el: "Pistike! Ne szaladj előre! Nem megmondtam kisfiam, hogy nagy ez a bevásárlóközpont, el fogsz tévedni!"

Erre az előttem haladó 40 környéki nő előbb ránézett Nagyfiúra, aki jó gyerekhez illően azonnal megállt, majd hátrafordult és végigmért engem iszonyat szigorú arccal. Aztán mire a mozgólépcsőhöz értünk, belőlünk kirobbant a röhögés, a nő meg már veszettül vigyorgott. :)

Jöhet a vége.... When a woman loves a man...

Persze... Romantikus sztori kéne, mi? Hát jó. Legyen romantika....

A nevezett bevásárlóközpontban akkora forgalom volt, hogy már nyílt a bicska a zsebemben a tömegtől.. Köztudott a tömeguszonyom. Izé... iszonyom. Alig találtunk ülőhelyet, mivel mind a 7-en egy helyre szerettünk volna leülni, sőt az egyik csajszinak megjött a fia is, így 8-ra nőtt a létszám. Egy fél órás terepszemle után csak sikerült. Viszont a mi asztalunknál még maradt vagy két szabad hely. Épp Légiós kezdett volna egy sztorit ecsetelni, mikor megjelent két nem túl rossz nőci, akik éppen azon vacilláltak, hogy odaülnek hozzánk, mikor én remek időzítési érzékemről tanúbizonyosságot téve rákérdeztem, hogy "Testpáncélban hogy lehet valakit megdugni? Ezt igazán megnézném!" A két csaj se szó se beszéd odébb állt. :)

Ezek után Captain szépen leoltott, hogy csalódnia kell bennem, ha már én is az egyenruhára bukom. Mondtam, hogy ez alap, de igazából magára a testpáncélban elkövetett aktusra lennék kíváncsi, videón szívesen megnézném... Nos, az egyik anyuka gyerekével együtt itt állt fel és hagyta el a csatateret, mondván, hogy azért a gyereknek mindent nem kéne hallani. Én meg alapos lévén tovább feszegettem a témát. Hogy szerény véleményem szerint testpáncélban maximum egy laza pipára van lehetőség. A társaság kíváncsian várta Légiós Tündérmackó válaszát. Minden szempár rámeredt... A válasz halkan, és alig érthetően jött. A lényege az volt, hogy a régi testpáncél azért több mindenre volt alkalmas... Többek közt arra, hogy a "woman loves a man with her mouth" ... Aztán még emlegetett valamit a combfix tányérsapka variációról is..... De az már egy másik történet. ;)

Reméljük jobbat hoz, mint a tavalyi!

Mindenkinek BÚÉK!

Mára egészen biztosan ki merem jelenteni, hogy boszorkányból vagyok. :)

Az egyik hétvégét a barátaimnál töltöttük, s mivel a barátom korábban kiadta a lakását, bútor híján felfújhatós matrac lett az ágyunk, hálózsákkal és díszpárnákkal. Ami önmagában még nem is lett volna baj, mert szeretek nomád körülmények között is aludni, nem ragaszkodom az ágyhoz, de a műszálas dolgokkal mindig meggyűlik a bajom. Felkészülve arra, hogy spórolás miatt a hideg téli estéken sem fűti fel maximálisan a lakást beraktam a pizsamámat.

Meg lehet kövezni, de fázós lévén én hosszú pizsamában alszom. Ez a barátom volt az, aki mikor meglátott először a hálóalkalmatosságban hangosan röhögve annyit kért, hogy egy darabig hagy nézegessen, mert ő bizony még sosem látott nőt pizsamában...

Szóval mint említettem bekerült a pizsama is, jól gondoltam, szükség volt rá éjjel. Az a hálózsák, amelyik nekem jutott, nem volt összezipzárazható, így míg a helyem keresgettem a matracon össze-vissza húzgáltam magamon, mikor is meglepődve tapasztaltam, hogy amerre elhúzom a kezem olyan jó 10 cm-es szikrák táncolnak a nyomában. Megpróbáltam a lábammal is. Ott is pont ez volt a helyzet. :D Hálótársam később ért a szobába, s megkértem, hogy próbálja már ki ő is, vajon a takaróra ugyanilyen hatással van-e. Kettejük közt nem jött létre egy deka elektromos impulzus sem. Én büszkén mutogattam a tudományom, mire azt kaptam válaszul, hogy villámgyorsan  hagyjam abba, ha nem akarom, hogy az égbe repüljünk a kidurranó matraccal együtt. :)) És nyomatékosan felhívták a figyelmemet arra is, hogy még véletlenül se érjek a saját takarómon kívül máshoz, nehogy elégessem az amúgy is csekélyke berendezést.

Több embernek meséltem már el ezt, de mindenki azt állította, hogy ő még ilyet sosem tapasztalt...

És olyat, ha megcsókolsz valakit, szikra jön létre kettőtök ajka közt? ;)

Kicsit könnyen jött, könnyen ment az idei hó. Rutinos migrénes lévén a 20 C-os hőmérséklet ingadozás nem tesz túl jót.

De nem is erről akarok írni. Hanem a nagy hóról. Gyerekkoromban volt tél. Amikor majd gyerekem lesz, mutogathatok neki ismeretlen tájakon készült képeket, hogy ilyet is lásson. Szomorú jövőkép ez.

Amikor 19-én leesett a nagy hó, este egy rendezvényen volt jelenésem. A meleg szobából remekül nézett ki, hogy szakad a hó, s örültem neki, hogy a barátom végre (még időben) lecserélte a kocsiján a nyári gumit télire. A 20 km-rel odébb fekvő településre már délután is csak lépésben lehetett haladni. Érdekes, hogy az elmúlt pár évben valahogy mindig akkor sikerült úton lenni, mikor az első hó leesett. 2007-ben talán Kaposváron jártunk, ahol még lovasszánt is láttunk.

Nos, idén Győrben találkoztam először a hóval. :) Aztán ugye a rendezvényre menet. Ez volt az igazi, mert olyan sokáig szakadt, hogy meg is maradt nem csak a földön, de a városok utcáin is. Kezdett minden igazán karácsonyi és ünnepi hangulatot árasztani. A rendezvényen remekül éreztük magunkat. Aztán fél 11 felé, mikor kiléptünk az étterem ajtaján azzal szembesültünk, hogy a kocsit eltemette a hó. Az étterem dolgozói nagyon készségesek voltak, segítettek letakarítani a havat, s a lelkünkre kötötték, hogy óvatosan autózzunk, mert csak a főutat szórják, itt hiába jár a hókotró, több kárt csinál, mint hasznot, az útra ráfagy a hó és nagyon csúszik.

Kissé mély víz volt így hazaindulni, főleg, hogy minden évben le szoktam menni a tanpályára a kocsival, hogy drifteljek és kézifékezgessek a nagy placcon. Ez idén kimaradt, ráadásul ugye a kocsi sem az enyém volt. Azt sosem értettem, hogy egyesek hogy gondolják, hogy a másik seggében jönnek, mikor meg is kéne tudni állni. S a téli útviszonyok köztudottan nem azonosak a nyárival. Óvatosan indultunk el, meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon sokan autókáznak még éjnek évadján. Láttunk két hókotrót is, de azok tényleg csak hátráltatták az embert, mert a lapátjuk miatt le kellett húzódni. Az meg nem életbiztosítás, ha az ember kijön a nyomvonalból. Végül a véremmel nem bírva az utolsó métereken csak meg-megcsúsztattam az autót. :) És még mindig szakadt a hó. Azért kár, hogy mára elolvadt.... 

Azt gondoltam, hogy a szappanoperának vége van. Hogy a céges bulival leült. De ez koránt sincs így.

A legutóbbi port a névnapom kavarta az állóvízben. Több okból is. Mivel NLT nehezményezte,bár nem nekem, hanem a többieknek a hátam mögött, hogy miért kell a fél épületet meghívni, miért nem elég csak és kizárólag a csoportnak tartani egy összejövetelt. Ez a no comment kategória. Még jó, hogy a saját névnapomra azt hívok meg, akit én szeretnék, s nem a főnök dönti el....

Azzal indult az este, hogy nem csak az én névnapom lett megtartva aznap, hanem egy kollegináé és egy kollégáé is. Ugyan nem sok alkohol fogyott, mivel a készletek vészesen hamar elfogytak, s a pótlásra nem volt mód, viszont remekül szórakoztunk. Elég korán kezdődött odabent a buli, de aztán ahogy szállingóztak el az emberek, felvetődött a gondolat, hogy a közeli italkimérésben folytassuk a bulit, lévén, hogy már nem volt alkohol tartalmú ital, már pedig a férfinépség arra szomjazik.

A társaság addigra már az alábbi személyekből tevődött össze: dr. Jogerős, Nagy Hódító Alexander, Gróf Grabovszky, két másik hímnemű egyed, akiket eleddig még nem nevesítettem és jómagam. Míg Pali a szelektív hulladékosig vitte az üvegeket, addig NHA kitalálta a tutit. Bőszen előadta mindenkinek, hogy mi lenne, ha az italkimérésben (gyengébbek kedvéért, s a közérthetőségért innentől kocsma) úgy csinálna, mint aki megcsókol. Egy röpke bemutatót tartott is a többiek tetszésére. Nem hiába van köze a színészekhez. :)

Erőst töröm a fejem a két kolléga találó nevén... Egyiket nevezzem mondjuk Dicsak Buksinak, a másikat meg Kesztyűs Jacknek. Buksi nevét eredeztessük onnan, hogy ez a beköszönő szövege, Jack meg ugyan nem hasfelmetsző, sőt! a kesztyűben tiszta elegáns, de grófunk már van...

Szóval Buksival egy helyen lakunk, s szent ígéret volt, hogy ő bármennyit is iszik, nem hagyom ott sehol. A srácok kedvesen bókoltak, Buksi meg mindenkit oltogatott, hogy a végén úgyis vele megyek haza. Jacknek eddig nincs szerepe a soap opera-ban, de szeretne bekapcsolódni. Egyelőre még a lehetőségek mérlegelésénél tartunk.

Nos vissza a kocsmába.

Alig foglaltunk helyet, de a sorrendiség már meghatározó volt. Alexander mellém ült, Grabovszky a másik oldalamra, szemben velem Jogerős Pali, Buksi és Jack. A társalgás a nagy semmiről folyt, ahogy az lenni szokott, és én még bőszen az első kólámat kortyolgattam, mikor Alexander elkapta a fejemet, s úgy tett, mint aki megcsókol. Buksi mindjárt kontrázott is! Oldalba bökte a dr. Urat, hogy "odanézz, látod mit csinálnak? Mindegy mondjuk, mert úgyis én viszem haza!" Grabovszky meg integetett, hogy hagyjanak már minket, olyan mindegy, hogy ki mit csinál. Én ugye nem láthattam dr. Jogerős fejét.... Alexander elengedett, s néhány perc múlva a fülembe súgta, hogy menjünk ki együtt a mosdóba. El is indultunk, s az előtérben jó darabig beszélgettünk, még mielőtt mindenki a saját szektorába ment volna. Én értelemszerűen később értem ki, mint NHA, de addigra dr. Jogerős Pál már nem volt ott! Mindez kb. 5 p leforgása alatt... El sem köszönt....

Alexander elmondta, hogy tőle sem köszönt el, mikor kiért a mellékhelyiségből, egyszer csak  felállt és elrohant, majd később felhívta őt...

Snitt

Másnap rákérdeztem az irodában, hogy nem szégyelli-e magát, hogy köszönés nélkül lelépett, s hogy ennek mi volt az oka?! Az volt rá a válasz, hogy Alexander túlfeszítette a húrt, s ő közel volt hozzá, hogy megüti... Megkérdeztem mivel? Azt válaszolta, hogy erről nem akar beszélni....

Alexander mondta, hogy még dr. Jogerős még visszament az irodához előző este, ahol a kocsiját hagyta, s az őr fél doboz cigarettáját elszívta idegességében....

Ezek után vajon hogy lesz tovább? :D

Rájöttem, hogy alapjáraton egy iszonyatosan zsémbes némber vagyok. Főleg, ha igazságtalan, vagy nem tetsző dologgal találkozom.

Az csak egy dolog, hogy a kocsiban ülve, még ha nem én vagyok a sofőr, akkor is képes vagyok bárkit a francba küldeni a vezetési stílusa miatt, de most azzal is szembesülnöm kellett, hogy a mozik sincsenek biztonságban tőlem.

Eleve utálom a tömeget. Nagy Budapesten sétálva kifejezetten ingerenciám támad fellökdösni az embereket, akik pont előttem állnak meg bámészkodni, vagy elfoglalják az egész járdát. A mini Budapesteket, azaz a bevásárlóközpontokat meg még az utcai forgatagtól is jobban utálom! Ugyan azt mondják, hogy idén nincs pénze az embereknek karácsonyra, de ez tévedés. A plázák tele vannak. Lehet, hogy nem költenek annyit, de egy átlagos szombaton, vagy vasárnap nem is érdemes bemenni, mert levegőt se lehet kapni.

Az egyik jó barátommal úgy döntöttünk, hogy mégis megkockáztatjuk, irány a mozi. Már azzal kezdődött, hogy nem foglaltunk jegyet, hely csak a fal mellett, vagy az első négy sor valamelyikében. Az első sorok eleve kilőve, a francnak van kedve a vászon egyik oldalát bámulni kitört nyakkal. Mivel egész korán beértünk leültünk kajálni. Nekem maradt még a fél literes üdítőmből kb. 4 dl. Azt gondoltam, majd veszünk hozzá kukoricát és így kibírom az estét. Kukorica megvéve, a barátomnak a cola, irány befelé. Erre megállít a jegyszedő, hogy bizony az üdítőmet le kéne tenni, mert nem itt vettem. Majdnem dobtam egy hátast. Számoljunk két fővel. Az ember kifizet a két jegyre 3 rugót. Kukorica, nasi, egyebek még min. 1 rugó. Az barátok közt is 4 ezer magyar forint. És ezért nem vihetem be az üdítőmet. Úgy, hogy a mozi büféjében csak egy cég termékeit lehet kapni, amitől alapjáraton is kiütést kapok, soha, de soha nem iszok a termékeikből, mert mind vacak.... Letetette velem a csaj a teámat, s bájos mosoly kíséretében közölte, hogy kifelé visszakapom. A kukoricájuk már többszöri tapasztalás után ismét pocsék volt, tele a fog közé szoruló alja darabkákkal. Ráadásul már hideg és ízetlen. A legkisebb adagnak is csak a felét tudtam megenni úgy, hogy én akár 2-3 litert simán megeszek egy alkalommal. A film legalább jó volt ennyi pénzért. Kifelé álmodtam egy merészet. Vittem a maradék kukoricát és az üdítőmért cserébe ott hagytam nekik. Reméltem, hogy majd valaki rám szól, hogy vigyem el, vagy dobjam ki, mert akkor lett volna lehetőségem azt mondani nekik, hogy "bocsánat, ezt itt vettem, gondoltam kivinni nem lehet." De sajnos senki nem kérdezte meg... Azért én elégtételt éreztem....

Amúgy csak egy költői kérdés: Miért nem lehet a mozikban több cég termékét is árusítani, hogy az ember kedvére válogasson?

Ugyan a verseny már véget ért, de azért az ötlet tetszik, hogyan látom magam 2010. április 29-én.

1. Lássuk csak! Ha semmi nem változik körülöttem, akkor valószínűleg valamelyik kórház pszichiátriáján fogom rázni teljes én tudatban a rácsos ágyat! :D

2. Ám, ha a sors kegyes, akkor megszabadít a mindenemen uralkodó gonosztól, s a világ visszakapja a mosolygó, az örök mókamester Berillt.

Szerintem a második variáció tutira a kutyát sem érdekli. Így elemezzük tovább az elsőt.

A doktorok azt gondolják, hogy írnak majd rólam egy tanulmányt. Hogyan őrül meg valaki rövid időn belül az őt körülvevő világtól. Tulajdonképpen kit is kéne bezárni? Mennyi egy élet? Ér-e bármi is annyit, hogy az ember megőrüljön?

Én arcomon elnéző mosollyal, egyre türelmetlenebbül várom, hogy vége legyen a kérdésözönnek. Néha ellenkezem majd, mert nem akarom,  hogy megvizsgáljanak, hogy műszereket csatoljanak rám.

Némelyik ápoló kifejezetten idegesít. Az orvosok nem különben. A látogatók eddigre már teljesen leszoknak. Persze az elején még vicces volt banánt hozni a rácsot rázó majomnak, de mára már nincs bennem semmi érdekes.

Rosszabb napjaimon már sem üvölteni nincs kedvem, sem a gumiszobában ugrándozni. Holott az az elején még oltári jó mókának tűnt. Én is meguntam. Pedig előtte hányszor bizonygattam, hogy milyen jó annak, akinek semmire sincs gondja. Most meg van. Itt is... Például, ha késik az ebéd. Ugyan órám már régóta nincs, de a gyomrom jelez. És ha fáj valami. Mielőtt bármit is adnának rá, előtte alaposan megvizsgálják, némelyik doki tépelődve ismét végigolvassa a kartonomat. Egyedül az jó buli, ha jön egy-egy látogató, s büntetlenül nyújtogathatom rájuk a nyelvemet és elküldhetem őket az anyjukba. Mindig azt mondják, hogy nem tehetek róla, nem vagyok tudatában tetteimnek. Tévednek. Nagyon is tudatában vagyok. Én vagyok Napóleon, na és?!  

Nem is tudom hol kéne kezdenem. Talán a modoros blogon olvasott harcművészeti bejegyzés adta az ötletet a mai íráshoz, vagy a napokban elkövetett merényletem magam ellen....

Az ember lánya ifjonti korától kezdve kipróbálja magát szinte minden sportágban. Anno, mikor a Linda ment a tévében, úgy gondoltam, hogy uccu neki, a karate jó lesz nekem. Egy évet shotokanoztam, de túl sok mindenre nem emlékszem belőle azon kívül, hogy az edzőm szinte majd minden edzésen úgy jelent meg, hogy rommá volt verve. :)

Az már egész korán kiderült, hogy például a labdajátékokhoz (már amit a lányoknak találtak ki) sem érzékem, sem tehetségem. Pont úgy, mint sok máshoz sem. :D A kézilabda nem volt nekem való, mert a kis labda dobással is mindig meggyűlt a bajom, a kosárlabdánál 250 dobásból sem tudtam betalálni a kosárba, viszont bárkit profin szereltem.

Tehetségem talán 3 sportágban mutatkozott meg. A fociban remek csatár voltam, és tengót akár a vadi új strandpapucsban is képes voltam egészen addig játszani, míg szét nem esett a papucs. Anyukám valamiért sosem díjazta, ha a ház előtt tengóztunk, vagy egyérintőztünk. Lehet az volt a baj, hogy a mi lakásunk összes ablaka a térre nézett?! És a felnőttek csak az ütemes tüc-tüc-öt hallották a játékból?

A gör- és jégkorcsolya már egészen kiskori szerelem. Jégkorizni egy kölcsön korcsolyában tanultam anno 5 évesen. Az volt benne a legrosszabb, hogy meg kellett várnom, míg a csajszit felrendelik a szülei, mert addig ő korizott. S mikor ő felment, általában már a paneldzsungel többi gyerekének is szólt a vacsorára hívó gong, így többnyire az egész jégpálya az enyém volt, de úgy unalmas volt korizni. Persze eljött az pillanat is, mikor megkaptam életem első, gyönyörű női korcsolyáját. Remekül be is törtem kb. 3 alkalom után bokánál, s mivel a női műkoriban szétfagy az ember lába, a második korcsolyám már legalább 2 számmal nagyobb volt a lábamtól. Ezt megtanulva az öntött korcsolyák korszakában is 2 számmal nagyobbat vettem. Hiba volt. Ugyanis a bélés miatt az olyan piszokul meleg volt, hogy sosem kellett bele plusz zokni, viszont a fűzője vacak volt, így mindig volt alkalom a jégen ismerkedni, mert csak és kizárólag a srácok tudták meghúzni kellően szorosra. :)) Aztán a barátaimnak hála teljesült a nagy álmom is. Sikerült megvenni az egyik legdrágább, 3 csatos márkát. Öntött, álom szép. És ennek megfelelően remekül feltöri a lábamat. Még közel 8 év távlatában is. Mindegy hányszor van a lábamon, ez bizony nem törik be. Csak a lábam. Fel.... Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon jó-e az, ha az ember álmai teljesülnek. :D

Saját görkorcsolyám sajnos már jó ideje nincs, de az lesz a következő projekt egyszer csak....

A kerékpár örök szerelem. És az sem tántorít el, hogy borultam ám vele rettentő szépeket. Olyan youtube-ra való is volt köztük. De ez majd egy másik történet lesz. :)

Már jó ideje harcművészkedtem, mikor tesóm kitalálta, hogy menjünk le aerobikozni. Gondoltam én, hogy a középiskolában rám ragadt aerobik tudás elég lesz. Ott kezdtem el gondolkodni, hogy hova is jöttem, mikor az öltözőben beleszaladtam a nádszál vékony, agyon szolizott, hatalmas műkörmökkel rendelkező cicamicákba. A szép lila melegítő nadrágomon még napirendre is tértek, s elnéző mosollyal érdeklődtek hogyan kerültem le... A bemelegítés egész jól ment. Aztán mikor rátértünk a gyakorlatokra, olyan voltam, mint az elefánt a porcelánboltban. Ezt tetézte a tükör is, s az oktató folyamatos figyelmeztetése, hogy figyeljünk a testtartásra és nézzük magunkat a tükörben. Én néztem, s mindig azt láttam, hogy vagy le vagyok maradva néhány taktussal, vagy épp pont az ellenkező irányba csinálom a gyakorlatokat. 2 aerobik óra után feladtam mindenki nagy megkönnyebülésére, s azóta néha itthon bohóckodom. :)

És ami már gyerekként sem ment. Ez a hulahopp volt. A barátnőm hastáncosokat megszégyenítő módon forgatta derekán és csípőjén a karikát, nekem egy-két pörgés után mindig leesett. Pont mint az ugrálókötél, amibe képes voltam akár egy ugrással belegabalyodni. :) Az ember felnőtt fejjel aztán átgondolja a dolgokat. Így tettem én is. S mikor a család kapott egyik karácsonykor egy hulahopp karikát, úgy döntöttem, ami nem ment gyerekként, az majd most menni fog! 3-4 sikertelen alkalom után feladtam. Aztán voltam olyan botor, hogy kérjek egyet a szülinapomra, mert mindig is izgattak a kihívások. Ebben meg aztán van! :) Olyannyira, hogy valamelyik nap összeszedtem minden bátorságomat és nekiálltam. Rekord! Már kb. 4-et fordul úgy rajtam a karika, hogy nem esik le. Mondjuk a fogyáshoz szerintem az is jó, ha az ember folyamatosan a földre hajolgat érte. :D De nem adom fel! Edzésen is mindig azt mondják, hogy egész jók a technikáim, csak keveset használom a csípőmet. Szerintem, ha megtanulok hulahoppozni, akkor lehet az edzés is jobban fog menni?! :)

Ismét néhány szösszenet a megtörtént esetek közül.

A vizsgáló felveszi az előtte ülő tanú adatait:

- Neve, lakcíme, foglalkozása, iskolai végzettsége?

Tanú:  Szakmunkásképző iskola.

Ugyan ez pepitában. Jól szituált, 23 év környéki fiatalember talpig márkában, holdjáró típusú Buffalo cipőben.

- Iskolai végzettsége?

- Nincs.

Vizsgáló: Csak járt iskolába, nem?

Tanú: Jártam.

V: Nagyszerű. Akkor végzettsége?

T: Nincs. 4 osztályt jártam ki.

V: De a törvény szerint köteles 16 éves koráig iskolába járni. (ez ma már azt hiszem 18)

T: Addig jártam.... (szegény negyedikesek)

V: Hogyan történik a fizetés? A munkáltatója átutalja Önnek, vagy zsebbe történik a kifizetés?

T: ???

V: Be kell menni-e valahova a fizetéséért,ahol felveszi vagy kézbe kapja?

T: ???

V: Mesélje el, hogyan kapja meg a bérét!

T: ???

V: Honnan van magának pénze a munkáért? Utalják? A kezébe adják?

T: Be kell érte menni.

V: Hova?!

T: Gizikéhez. A faházba. És ott adnak egy borítékot. Abba' van benne, nekem sose' adják a kezembe.

aki olyasmiről álmodozik, ami sosem lehet az övé.

Nos, erről szeretnék ma néhány gondolatot megosztani veletek. Nagykislány vagyok, de vannak helyzetek és dolgok, amiket nem tudok kezelni.

A fenti mondatot amúgy Sean Connery mondta az Első Lovag (1995) című filmben.

Elsőként mindjárt vegyük a Nagy Ő kategóriát. Vajon ez létező dolog, vagy csak a romantikus filmeken edződött fehérnép beteges agyszüleménye? Szerény véleményem szerint olyan igazán Nagy Ő csak egy van. Kérdés, hogy az ember megtalálja-e. S ha igen, vajon tudnak-e egymással mit kezdeni? Vagy jó életszakaszban talákoznak-e? Kisebb Nagy Ő akár több is lehet. Hiszen az ember szerethet egy csomó embert, csak mindegyiket kicsit másképp, másért. Az én Nagy Ő-m évekkel ezelőtt már meg volt. Azóta voltak mások is, de azt, mit vele, azóta sem éreztem. Nagy érzelmek voltak mindkét oldalról, amelyek nem múlnak el nyomtalanul. Időről időre felborzoljuk egymás idegeit, aztán nem történik semmi. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ilyenkor egy-egy darab elveszik mindkettőnkből. De van büszkeség, van dac, vannak ki nem mondott szavak. És ez nem jó így egyikünknek sem. Az ember emelt fővel megtanulja állni a pofonokat, aztán a végén úgyis földre kerül. No comment...

A másik kérdés kör....

Ha valaki kedves, érzelmes, figyelmes, abból hogy lesz érdektelen, hanyag egy hét leforgása alatt? Aki hónapokig normális volt, mitől hülyül meg? Vagy épp eddig tudta azt az arcát mutatni, amilyen tulajdonképpen sosem volt? Persze az ember tudja a választ is. Amikor érdektelenné válik, annak a hátterében sokszor egy másik áll. Ezzel sincs baj. Az ember mindig keresi a másik felét. A kérdés inkább az, hogy miért nem lehet ezt szépen felvállalni? Egyenesen, nyíltan? Ahhoz gerinc kell. Könnyebb ma sms-ben, emailben szakítani, vagy hagyni, hogy teljenek a napok anélkül, hogy jelentkeznénk. Olcsó megoldás... Persze, ha nem is volt ígéret, nem volt semmi, de lehetett volna... Mert a lehetőség ott volt, akkor ennek nem kell fájnia. Akkor az ember csak tudomásul veszi, hogy van aki közelebb lakik, szebb, okosabb, mit tudom én milyenebb és kész. Ám ettől még nem esik jól...

Én mindenkinek azt kívánom, hogy találja meg a párját. Azt, akivel szellemileg-lelkileg egy síkon mozognak, akinek az érintésébe is beleremeg, aki olyat tud adni, hogy ha többé már nincs, az annyira fájjon, hogy abba bele kelljen halni.

Eljött a céges buli hétvégéje is. Tulajdonképpen úgy voltam vele, hogy nem is akaródzott menni. Azt gondolom, hogy 5-10 ember is tud jó bulit csinálni, de azért csak jobb, ha többen vagyunk. Mi egészen pontosan 9-en voltunk.

A szállás egy kastélyszerű épületben volt, ahonnan remek panoráma nyílt a Duna-partra. Töltök is fel pár képet.

A szobák tágasak, saját fürdőszobával ellátottak, többnyire franciaágyasak, egy olyan volt, ahol két ágy volt egymás mellett tisztes távolságra. Oda beköltözött Régi és Hódító Nagy Alexander. Első körben úgy volt, hogy Kínai Lánykával miénk lesz a tetőtéri egyik szoba, de én nem voltam benne biztos, hogy végig ott maradok. A fiúk már délelőtt alapozni kezdtek, végülis úgy jobban megy a főzés, ha közben mindenféle nemes nedű lecsúszik az ember torkán. Chilis bab készült, ami dr. Jogerős specialitása.

Még nem is említettem meg korábban a főnökömet. Nevezzük mondjuk NLT-nek. Azaz Nő, keresztnév, távolból. :) Ugyanis ő az ország egyik távoli szegletéből jár dolgozni. Azt érdemes róla tudni, hogy szerény véleményem szerint iszonyat hangulatember... Saját bevallása szerint nem, de.... -no comment -. NLT nem egy nagyon bulis típus. Inkább elüldögél és iszogat.

Amikor mi Kínaival kiértünk, már szinte majdnem mindenki ott volt. Alexander megkérdezte, hogy folytatjuk-e a már megkezdett játékot. Rábólintottam. Az étkezésig a fiúkkal dartsoztunk. Régi megölelgetett, mire Alexander felhördült és azt mondta, hogy szeretné, ha megbeszélnénk a korábban történteket. Jogerős mindezt hallotta és egyből elefántfülei nőttek. Közben láttam NLT-n, hogy nem tetszik neki, hogy a fiúk a tenyeremből eszik a ropit, hogy erotikus évődés közepette nevetünk nagyokat. Ő csak üldögélt tovább a bárpultnál, s ellenőrzése alatt tartotta kis csapatát. Eközben dr. Jogerős kezdett jó állapotba kerülni, de hősiesen tartotta magát. Kaja után elhatároztuk - Gróf Grabovszky, Kínai Lányka és én -, hogy felfedezzük a környéket. Mivel meseszép a hely, így fel sem tűnt, hogy már lassan egy órája kint vagyunk. Bezzeg NLT-nek! Hívta Grabovszkyt, hogy jó lenne, ha visszamennénk. Ám, mi azért még megnéztünk minden érdekes helyet. Szedtem pár kagylót is, amit aztán elosztogattam a kollégáknak.

Szerencsénkre az időjárás kedvezett, már csak sötétedés után kezdett esni. Én hol bent voltam, hol kint bandáztam valakivel. Igazából kettesben szinte senkivel nem is voltam. (Ennek a későbbiekben még lesz jelentősége)

Még két tájkép. Igaz ezt már nem én csináltam, hanem az egyik kolléga.

Miután Kínaiékkal visszaértünk már elég jó volt a hangulat, s mivel fiatalkorom zenéi mentek, így beálltam én is táncolni. Kínai Lányka és NLT nem táncos lábúak, ők csak a széken ülve himbálták magukat a zene ütemére. Dr. Jogerős eddigre már a bárpulton lévő pohárkészlet nagy részét leamortizálta, s egyre lazább lett. Olyannyira, hogy egész különös magánszámot adott elő. :) Mivel korán volt a buli kezdett olyan 10 után már mindenki kezdett fáradni. Régi olyannyira, hogy felment a szobájába, ahol leheveredett az ágyra és a tv csatornái között szörfözött. Felmentem én is, aztán jött NHA is, így a két ágy közül úgy döntöttem, hogy Régiére ülök, onnan láttam a bejárati ajtót is, meg Alexandert is. A szobában busójárás volt, cserélődtek az emberek, én meg elfáradtam, így lehevertem Régi mellé, mivel az ágynak nem volt támlája. Egyszer csak bevillant NLT, aki ledobta magát Hódító ágyára, s úgy beszélgettünk.

Odalent kezdett elszabadulni a pokol. :) Dr. Jogerős és egy másik szintén Dr. egészen elemükben voltak.... Én úgy éreztem, olyan éjféltájt, hogy jó lenne hazamenni, s a saját ágyamban aludni. Dr. Jogerősnek itt már igen csak filmszakadásos volt az estéje. :)

Másnap még alig ébredtem fel, NHA csörög. Izgatottan hadarja, ha Jogerős Pali keresne, mondjam meg neki, hogy nem akarok vele beszélni. Ugyanis ébredés után az volt az első kérdése, hogy miért mentem haza. A srácok felvilágosították, hogy nem tudják, csak azt, hogy este kimentünk beszélgetni édes kettesben a teraszra (hozzáteszem, szerintem ő annak a környékén sem járt ...) és én sírva szaladtam be, nem tudják mit mondhatott nekem. :)))))

Aztán újra teló. A srácok vigyorogva mesélték,h. NLT két dolgot is megjegyzett. Az egyik az volt, hogy hiába mentem el sétálni kettesben gróf Grabovszkyval és hiába próbálkoztam a fiúknál, nem jött össze egyik sem, biztosan ezért mentem haza. (A fő ok tulajdonképpen ő volt, de ez nem blogtéma, bár lehet alkalomadtán majd közlöm vele....) A másik igen kaján megjegyzése arról szólt, hogy ő bizony ránk nyitott Régivel. Lehet kéne neki egy erősebb szemüveg? Mellesleg meg ha ennyire otthonos a magánéletemben, igazán mondhatná nekem is.... Mert mondjuk speciel engem egyáltalán nem érdekel, hogy ő kivel mit csinál, vagy mit szeretne csinálni...

Hétfőn az irodában Jogerős eléggé visszafogott volt. Sőt, önmagához mérten kifejezetten csendes is. Aztán a délelőtt folyamán csak kibökte, hogy ugyan nem emlékszik, mit mondhatott nekem a hétvégén, de nagyon sajnálja és szeretne bocsánatot kérni, nem akart megbántani. Majdnem hangosan felröhögtem, de komoly képpel közöltem vele, hogy erről soha többet nem akarok beszélni, még csak ne is emlegesse. :) 2 napig eléggé fagyos volt a hangulat, majd megjegyezte Alexandernak, hogy már valószínűleg nem haragszom rá, mert kommunikálunk.

Nem tudom lesz-e folytatása a szappanoperának, egyelőre itt megállt a történet.

Reggelente össze kellett szednem Kelant munkába menet. Az előzményekhez tartozik, hogy Kelan mindentől messzire lakik. A vasúttól, a busztól, meg tőlem is. :)

A héten céges autóval jártam haza. Ennek az a legnagyobb előnye, hogy meleg van benne. :) Bár később érek haza, mintha vonattal közlekednék, de hát valamit valamiért. Kelant kiparancsoltam hát a megfelelő helyre, ahová ő szorgalmasan jött is.

Egyik reggel majdnem tragédia történt. Kelan szokásához híven átvágott a mezőn. A mező jó hely. Vannak rajta virágok, földút szeli ketté, szép időben bárányfelhők tanyáznak felette, s a távolból odaszűrődik a kacagva játszó gyermekek hangja  a közeli településről. Ám mostanában nem nyári idő van, csúnya fellegek borítják az eget, pocsolyákba süllyed a láb, a gyerekek fűtött szobáik ablakán vágyódva lesnek kifelé. S a rabszolga magányosan bandukol a nagy betonút felé. Néha egészen keveset kell rám várnia, máskor hosszú perceket tölt a mező és a főút közti megkopott füves területen.

Aztán az egyik reggel már messziről láttam, hogy Kelannak társasága akadt. Nem is egy, hanem mindjárt egy tucatnyi.... Jól fejlettek voltak, s csak remélni mertem, hogy nem akarnak vele együtt a kocsiba szállni. Már csak azért sem, mert nem fértünk volna el. És tulajdonképp... Az ember hall annyi mindent. Ezekről meg csupa rosszat. Sötétek voltak egytől egyig. Némelyik nagyobb, mint a másik, s látszott, hogy Kelannal akarnak jönni. Nyilvánvaló volt, hogy erőszakosak, rámenősek és hogy valószínűleg Kelan beszélt velük, ám az is tisztán látszott, hogy mindez hatástalan volt. Erőst törtem a fejem, hogy mi legyen, ha mégis megpróbálnak beszállni. Hiszen többen voltak, mint mi, és ugye a sok lúd disznót győz.

Kelan óvatos lépésekkel araszolt a kocsi irányába. Ezek meg a nyomában. Bepattant és közölte, hogy indítsak gyorsan. Ezt nem lehetett kivitelezni sajnos. A főúton mint megannyi szorgos hangya, szép sorban vonultak az autók. Minket senki nem akart beengedni.... Ezek meg jöttek. Egyikünknek sem volt eszében, hogy lenyomja a gombot, de végül erre nem is volt szükség. Valaki villantott, s úgy lőttem ki, mint akinek az élete a tét.

Kelan lassan nyugodott meg. Többszöri nekifutásra sikerült összefüggően elmondania hogyan találtak egymásra. Azt mondta korábban még sosem látta őket ott. Persze tudjuk mindannyian, hogy ezek csak bandába verődve erősek. Akkor bátrak. Egyedül amúgy sem jellemző, hogy mászkálnának, mindig csak csoportosan. A rabszolgám gyanútlanul, mint minden reggel ez idáig ballagott keresztül a mezőn. Persze látta őket, csak akkor még messze voltak. Igyekezett feltűnés nélkül elslisszolni, de mivel szépen fejlett darabok voltak, csak oda-odapillantott rájuk. Ezeknek se kellett több! Amint kiszúrták, hogy közönségük akadt elindultak felé. Kelan szedte a lábát, s közben imádkozott, hogy hamar érjek a megbeszélt helyre, mert tudta, ha utolérik vége. Többen vannak, körbefogják és akkor jaj... Belegondolni is rossz. Nem tudta őket lerázni. A főútig követték. Próbálták a maguk nyelvén elmagyarázni, hogy mi a helyzet, de Kelan ebből egy szót sem értett,  csak azt látta, hogy lerázhatatlanok.

Tanulság: sose nézz rájuk, sose fuss előlük, sose hagyd, hogy a mezőn végigkergessenek és beléd akarjanak csípni a pulykák! :)

Mindig mások által megélt történetekkel szórakoztatlak benneteket, így hát itt az idő, hogy megosszam a napokban velem megesett esetet  is.

Valamelyik nap Szótlannal és  Tini Nindzsával elindultunk a büfébe kávézni. Lustaság fél egészség alapon a liftet céloztuk meg, bár azt hiszem gyalog mindenképp hamarabb leértünk volna, főleg a történtek tükrében.

Szótlan ritkán szól, ám olyankor ül a mondandója. Konkrétan nem emlékszem mit mondott, de valószínűleg ott lehetett a szeren, ha már megpróbáltam érte gyomorszájon vágni. Tini meg persze kontrázott, így mikor megjött a lift mi nagyban verekedtünk, ahogy komoly munkát végző, igazán jó szakemberekhez illik. :) A lift megérkezett, s rajtunk kívül már voltak benne hárman. Ahogy beszálltunk Tini jó hangosan megkérte Szótlant, hogy ugorjon már egyet! Alig ért a mondat végére, a lift akkorát ugrott, hogy öröm volt nézni, bár Szótlan meg sem mozdult. Belőlünk kitört a röhögés, de az útitársak kevésbé díjazták, sőt az egyik nő szabályosan bepánikolt. Főleg, miután a lift ahelyett, hogy az adott emeleten megállt volna és kinyitotta volna az ajtókat elakadt, se előre, se hátra, de leginkább le és föl nem akart menni. Nyomtam a csengőt, ami lágyan ciripelt. Válasz sehonnan nem jött. A levegő az alapjáraton amúgy is meleg liftben egyre fogyott. Aztán ugrott egyet és felvágtatott a 4. emeletre. Mindezt úgy, hogy a létező összes szint gombját nyomogattuk, de a kijelző semmit sem érzékelt. A negyedik emeleten ismét ugrott egy hatalmasat, a kollegina már kellően stresszes volt, mi még vigyorogtunk, bár kapásból az jutott eszembe, hogy mennyivel nagyobbat lehet esni a negyedikről, mint mondjuk az elsőről, ahol eredetileg is megállt egyszer... A csengő folyamatos nyomogatása mellett eljutottunk a harmadikra, ahol az eredetileg a liftben tartózkodók mind kiugráltak, viszont mi hárman, rendíthetlen bátorságról téve tanúbizonyságot bevállaltuk, hogy megkockáztatjuk az első emeletet. Már előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy milyen szép kis csődület lesz a lift környékén, rávillanthatom mind a 28 fogamat a megmentésünkre érkezőkre, adhatok interjút a sajtó munkatársainak szerencsés megmenekülésünkről, ám ehelyett síri csönd honolt az előtérben. Nem is értettem. Csalódottságom határtalan volt. Minden a megszokott kerékvágásban zajlott. A sokktól odáig jutottam, hogy szépen megittam a kávémat, majd csak nekiduráltam magamat, hogy megkérdezzem a biztonsági személyzetet, hogy mi is történt.

Mint mindenhol, nálunk is az a jellemző, hogy "túl képzett és túl okos" emberek ülnek a megfelelő székekben. Odaballagtam az első titánhoz.

- Ne haragudj, egy aprócska technikai kérdés. Ha valaki beragad a liftbe, mi a teendő?

- Meg kell nyomni a csengőt.

- Aham, és ha én 10 p-ig nyomtam, de senki nem jött oda, akkor mi van?

- Hát mi itt azt nem halljuk, de ha valamelyik kolléga hallja, akkor idejön, szól nekünk, mi meg hívjuk a liftkarbantartó céget.

Ennek a hasznos információnak a birtokában már épp visszaballagtam volna Tini Nindzsáékhoz, mikor a nagytudású még utánam szólt:

- Egyébként is, nyilvános a telefonszámunk, a liftből is ránk tudsz csörögni. - mondta mindezt kissé lekezelő, olyan "hülyegyerekes" stílusban.

- Tényleg? - vontam fel meglepetten a szemöldökömet, miközben a srác mutogatta, hogy feltalálták a mobilt. - Csak tudod van egy aprócska bibi. Esetleg nincs nálam a mobil. De,  ha mégis nálam van - adtam meg a kegyelemdöfést -, a liftben nincs térerő.

A kedves fiú erre nyomatékosan elismételte, hogy HA VALAKI HALLJA, AKKOR AZ MAJD SZÓL NEKIK.

Gratulálok! Magyarország 2009.

Lehet mire valaki meghallja, én már elájulok a levegőtlenségtől és akkor aztán a csengőt sem fogom fektemben nyomogatni. De HA MEGHALLJÁK MÉGIS, szép csendben megvárom, míg szólnak az őröknek, akik szólnak a lifteseknek, akik egyszer csak kijönnek....

Tanulság? Lehet gyalog kéne közlekedni?! A lépcsőzéstől szép formás lesz az ember feneke. Uccu neki....