Ugyan a verseny már véget ért, de azért az ötlet tetszik, hogyan látom magam 2010. április 29-én.

1. Lássuk csak! Ha semmi nem változik körülöttem, akkor valószínűleg valamelyik kórház pszichiátriáján fogom rázni teljes én tudatban a rácsos ágyat! :D

2. Ám, ha a sors kegyes, akkor megszabadít a mindenemen uralkodó gonosztól, s a világ visszakapja a mosolygó, az örök mókamester Berillt.

Szerintem a második variáció tutira a kutyát sem érdekli. Így elemezzük tovább az elsőt.

A doktorok azt gondolják, hogy írnak majd rólam egy tanulmányt. Hogyan őrül meg valaki rövid időn belül az őt körülvevő világtól. Tulajdonképpen kit is kéne bezárni? Mennyi egy élet? Ér-e bármi is annyit, hogy az ember megőrüljön?

Én arcomon elnéző mosollyal, egyre türelmetlenebbül várom, hogy vége legyen a kérdésözönnek. Néha ellenkezem majd, mert nem akarom,  hogy megvizsgáljanak, hogy műszereket csatoljanak rám.

Némelyik ápoló kifejezetten idegesít. Az orvosok nem különben. A látogatók eddigre már teljesen leszoknak. Persze az elején még vicces volt banánt hozni a rácsot rázó majomnak, de mára már nincs bennem semmi érdekes.

Rosszabb napjaimon már sem üvölteni nincs kedvem, sem a gumiszobában ugrándozni. Holott az az elején még oltári jó mókának tűnt. Én is meguntam. Pedig előtte hányszor bizonygattam, hogy milyen jó annak, akinek semmire sincs gondja. Most meg van. Itt is... Például, ha késik az ebéd. Ugyan órám már régóta nincs, de a gyomrom jelez. És ha fáj valami. Mielőtt bármit is adnának rá, előtte alaposan megvizsgálják, némelyik doki tépelődve ismét végigolvassa a kartonomat. Egyedül az jó buli, ha jön egy-egy látogató, s büntetlenül nyújtogathatom rájuk a nyelvemet és elküldhetem őket az anyjukba. Mindig azt mondják, hogy nem tehetek róla, nem vagyok tudatában tetteimnek. Tévednek. Nagyon is tudatában vagyok. Én vagyok Napóleon, na és?!