Eszembe jutott egy régi történet, melynek alapján a fenti mondat szállóigévé lett körünkben.

A múltkor jegyezte meg az egyik barátom, hogy valahogy személyes élményeket nem írok a blogba, mindig csak olyat, ami mással történt meg. Lehet, mégsem vagyok eléggé kitárulkozó alkat?

Visszatérve a történethez. Anno még a múlt évezredben a legjobb barátommal és az ő egyik barátjával, valamint a srác párjával elindultunk nyaralni. Abban az időben még igen csak keleti csodákkal volt tele az út, s nagy kihívást jelentett pl. egy Skodával megtenni úgy 200 km-t, hogy ne forrjon fel a hűtővíz, meg ilyenek. :)

Louis De Funes után szabadon nevezzük a barátomat Lütyőnek. :) /A jelzőként is funkcionáló név maradhat, mert az elmúlt évek alatt túl sokat nem komolyodott/ Szóval a nyaralás már az elején sem indult zökkenőmentesen. Lütyő előző nap is azt mondta, hogy még nem biztos, hogy megyünk valahova, majd telefonál, ha mégis. Ekkor még mobiltelefon a kanyarban sem volt. Mit ad isten olyan délelőtt 10 környékén látom, hogy Lütyő a Trabival elporol a házunk előtt, meg sem áll, fel sem néz... Na, mondom itt hagyott. :)

Kezdtem tűkön ülni, mikor 2-3 óra elteltével még mindig se híre, se hamva nem volt. Többször átsétáltam hozzájuk, élet, mozgás semmi. Már majdnem visszapakoltam a ruháimat a szekrénybe, mikor csörög a telefon és közli, hogy egy óra múlva itt van értem, addigra legyek kész. Behajigáltam a ruhákat a sporttáskába és izgatottan vártam, hogy induljunk már. Olyan délután 3 óra magasságában beállított. Tesóm mondta, hogy könnyesre tervezi a búcsút, így az ablakból fog integetni. Úgy is lett, a letekert ablaknál kristálytisztán hallottuk a "legalább egy hétig nem akarlak titeket látni" című frenetikus sikert arató mondatot. Zsebkendő lobogtatás, érzékeny búcsú, könnyek helyett vihogás, s 5 perc elteltével ismét a ház előtt álltunk. Tesómnak szinte az ablakot sem volt ideje becsukni. Kérdő tekintete láttán a lépcsőházban kutyafuttában közöltem, hogy csak a térképért jöttünk haza. :)

Az útvonal rém egyszerűnek tűnt, bár ma sem értem, hogy miért is volt szükség a különböző cselekre. A szülők ismerték egymást. Az enyém úgy tudta, hogy a Balatonra megyünk nyaralni, Lütyő szüleinek meg arról volt tudomása, hogy Kecskemétre megyünk edzőtáborba. Kecskeméttel nincs is semmi baj, mindkettőnknek laknak ott rokonai, s ezen felbuzdulva anyukája egy csomó mindent küldött a rokonoknak. Szóval a Balaton felé a legrövidebb út Kecskeméten át vezet. Persze ezt az én családommal nem közöltük. A másik páros piszokul türelmetlen volt, ráadásul nem követte osztatlan siker azt sem, mikor közöltük, hogy a Balcsi előtt még bizony be kell ugrani Kecskemétre is. A cuccok a Trabi csomagtartójába 4-ünknek alig fértek be. Közben persze megkérdezték a többiek is a késői indulás okát, s akkor derült fény arra, hogy Lütyő testvére elvitte a hétvégén a kocsit, amivel defektet kapott, a pótkerék került fel, s még valami motorikus baja is lett, így délelőtt a szervízben járt a kocsi.

A boldogságunk akkor hágott a tetőfokára, mikor kiderült, hogy a slusszkulcs annyira el van kopva, hogy akár menetközben is képes kiesni, ám a motor ettől nem áll le. A vasúti kereszteződésekben mindig nekem kellett kiszállni, áttolni a kocsit, mert, hogy a beindulással is voltak bajok. Már majdnem Kecskemét határában voltunk, mikor a hátsó páros már kellően pipa volt, hogy sosem érünk le, s ezt tetézte a hatósági közeg, aki annak rendje és módja szerint megállított. Ekkor derült ki, hogy a kocsi még az előző tulaj nevén van. A rend éber őre megkérdezte, hogy "hova-hova?". Hátul kettő rávágta, hogy Balaton, elől kettő, hogy Kecskemét. A biztos úrnak a feje tetejéig szaladt a sapkája, mivel a másodszori kérdésre is ugyanez volt a válasz. :) Ennek örömére kiszállított minket és közölte, hogy az elakadásjelzőt szeretné látni. Ekkor már hangosan nyerítettünk, amit persze nem tudott mire vélni. Lütyő bőszen magyarázta neki, hogy az bizony a csomagtartó legalján van, de szívesen előszedi. A kocsiból mind a 4-en kikászálódtunk, mert a táskákat nem akartuk a földre tenni. A csomagtartó feneketlennek tűnt, ahogy egyesével kerültek elő a különböző nyaraláshoz nélkülözhetetlen kellékek, mint például a két kazettás magnó. Biztosan emlékeztek arra a variációjára, aminek két bazi nagy, leszedhetős hangfala volt. :) Na, ilyet vittünk mi is, majd a teniszütők, Lütyő kb. 3 személyt elnyelő Nike sporttáskája, kaják stb. A közeg már vakarta a fejét és közölte, hogy inkább hagyjuk, elhiszi, hogy meg van. Lütyő erősködött, ha már félig kikpakoltunk, bizony ki is szedjük azt a fránya háromszöget. :) Úgy is lett. Külön fél óra volt, mire mindent vissza tudtunk úgy pakolni, hogy le lehetett csukni a csomagtartót. :D

Kecskeméten a rokonok szívélyesen fogadtak. Lütyőt az aggasztotta, hogy a Balatonra világosban kéne leérnünk, mert hogy a Trabi bal hátsó lámpája egyáltalán nem ég. :) Sötét volt már, mire Siófokra értünk. Lütyő is fáradt, én is, mert én voltam a mithfarer, s bizony belső világítás híján érdekesen alakult a térképnézés. Hátul már el-elbóbiskoltak útitársaink, mi viszont remekül szórakoztunk. Például azon, hogy a Trabant vezető oldali ülése olyan szinten ki volt ülve, hogy 200-300 km után az ember már nem tudta hogy üljön, hogy kényelmes legyen. Lütyő azt mondta végigvezeti az utat, mert a barátjának nem szívesen adná oda a kocsit, s ha nekem adja, akkor abból a srác botrányt csinál. Így kötöttünk egy kompromisszumot, én nyomtam a gázt, meg a féket, ő meg felhúzta a lábát, hogy kicsit pihentesse, s csak a váltót, meg a kormányt kezelte. Nem is volt ezzel semmi baj. A nyári gyakorlatra kivezényelt rendőrökkel tele volt a város, így még két ellenőrzésbe sikeresen beleszaladtunk. Az utolsónál Lütyő már úgy indult el, hogy nem kapcsolta fel a világítást, mondván akkor nem tűnik fel, hogy nem ég a hátsó lámpa. :D Mi nem tudtunk olyan gyorsan elrajtolni, ahogy a fiatal tiszthelyettes futott. :)) Majdnem szívbajt kaptunk, mikor megkocogtatta az üveget. Megállunk, szívünk a torkunkban, hogy mi lehet a baj. A srác majd kiköpi a tüdejét, úgy habogja, hogy a világítást kapcsoljuk fel. :D Na bumm..  Már nem is emlékszem honnan, de felhívtuk a családot, hogy megérkeztünk, minden jó, minden szép, holott még a kanyarban sem voltunk. :)

Mindenki vissza süllyedt az apátiába, én nyomtam a gázt, Lütyő kormányzott, hátul meg aludtak, mikor hirtelen egy szőke fej bukkant fel kettőnk közt és a következőt üvöltötte: "Vigyázz! Padka!!!!"

Mi egymásra néztünk és értetlen arccal kérdeztük, hogy "Milyen padka?". A srác meg azt üvöltötte, hogy mi meg akarjuk őt ölni, és hogy inkább kiszáll. Az utolsó pillanatban sikerült kikerülni a padkát. :) Persze mi összenéztünk Lütyővel és nevetve mondtuk a srácnak, hogy láttuk a padkát, csak kíváncsiak voltunk, hogy ő figyel-e. :)

Ha nem szól, valószínűleg én most nem írkálok semmit....:) A folytatásról meg majd legközelebb, hiszen a nyaralás még el sem kezdődött.  Azóta, ha valaki el van varázsolódva kicsit mindig előkerül a klasszikus kérdés. Bár szegény srác szerintem azóta sem tudja, hogy tényleg láttuk-e, vagy csak őt vettük palira....