Ma minden olyan instant. Gyorsan kész van... Fogyasztható, lecserélhető, helyettesíthető. Pasi-nő, mobil, kávé, autó, egyéb fogyasztási cikk, na és persze az ingatlan is.

Erről mindjárt eszembe jut egy ismerősöm ismerősének az ismerőse, aki találkozott valakivel, aki az alábbiakról beszámolt. :D  Sablon történet extrákkal. Adva van a... nevezzük Ismerősnek, aki dolgozik egy nagy cégnél. A cég neve mellékes, a lényeg a folyamatos változáson, megújuláson van. Ismerősünk stabil darab a cégnél, megélt néhány vezetőváltást, pár költözködést, de elmesélése alapján a mostani viszi a prímet.

A cég rengeteg saját ingatlannal és több bérleménnyel rendelkezik. Évente legalább egyszer muszáj valahova költözni a cég különböző szakterületeinek. Hol egybe, hol külön. Idén az egybe volt soron. Ismerős izgatottan várta, hogy végre újra egy épületben lesz a régen látott kollégákkal. Jogos volt az öröme, hiszen az új irodaház a munkábajárás szempontjából is jelentős könnyebbséget jelentett. Nevezetesen az előzőhöz képest két utcányival beljebb a városközpont felé. Reggelente mindig megcsodálta a gazos telket, melengette szívét, hiszen tudta, hogy hamarosan itt neki, nekik új irodaház épül. Hiper-szuper, nem olyan, mint a régi, ahol az ablakon befújt minden kósza szellőcske, a kilincs leesett, a padló seszínű volt, a konyhában hideg víz folyt, vagy ha mégis meleg, az épp csak energiatakarékosan csordogált, eső után a földszinten is csak vödröket kerülgetve lehetett elhaladni. Bízott benne, hogy a főnök ajtajáig nem kell több emeletet megmásznia, hogy minden szép lesz és csodás. Nem lesz több Béla bá és Gizi néni, Béla a maga másfél fogával, hatalmas mosolyával és Gizike, kinek unokája időnként megnyomta a központi áramtalanító szép, nagy, piros gombját, a dolgozó nép nagy örömére, mert ilyenkor több napba tellett a rendszert visszaállítani, s addig senki sem tudott a számítógépeken dolgozni. A szünetmentes áramforrás ugyanis rendre ilyenkor szünetelt....

Az irodaház roppant gyorsasággal el is készült. Ismerős és ismerősei hitték is, hogy jó lesz ez nekik. Aztán eljött az átadó ünnepség. Ott volt az ország színe-java. Aki számított beszédet mondott, majd először a főnökség, majd végül a dolgozó nép is beköltözhetett a csodalétesítménybe. Volt is ámulás, mint paraszt gyereknek a wurstliban, kamera, kamera hátán, mágneskártya kis túlzással még a wc-re is, tágas, világos irodák, labirintusos folyosók, használhatatlan, két méteres óriásokra tervezett ruhásszekrények. Az elején napi egy értekezlet elhangzott arról, hogy melyik szint kié, ki mit csinálhat, merre mehet és mire jogosítja fel a csudaszép, drága kártya. A lelkesedés ismét a tetőfokára hágott, mikor kijelentették, hogy a szép, igényes belső teraszt munkaidő után lehet igénybevenni, addig meg tessék serényen dolgozni. A második meglepetést az okozta, hogy a konyhának csúfolt helyiségben 5 fő már jelentős fennakadást okozott, ott, ahol egy szinten majd kétszáz ember tevékenykedett. Persze az irodában nem lehetett enni, azt megtiltották.

Az épület egyben állt egészen az első nagyobb viharig. Akkor ugyanis a legfelső szint el kezdett omlani... Nem is kicsit. Ismerős mesélte, hogy a lépcsőház alsóbb szintjein is bőven akadt a törmelékből napok múltán is. Semmi baj, mienk, megcsináljuk. Jött egy szaki, aki egész nap bütykölt. Másnap meg az alsóbb szinteken. Az álmennyezet felett futó csövek eresztettek, így volt akire rárobbant egy gipszkarton kocka. Viszont a közösségi életnek az ilyen események kifejezetten jót tettek. Az emberek egyre közelebb kerültek egymáshoz (ha mást nem, az iroda rendbehozatalának idejéig), ráadásul kifejlődött az irodaházon belüli katasztrófaturizmus, amely egyre nagyobb teret hódított. :) Az épület maga volt a csoda.

Egészséges életre nevelő. A maga nemében páratlan. Az épület labirintusszerűsége arra sarkallja Ismerőst és kollégáit, hogy naponta több kilométert legyalogoljanak a bejárat-iroda-nyomtató-fénymásoló-iktató-főnök-lift-ebédlő-wc-lépcsőház-cigiző-garázs-személyzetis-fax és egyéb helyiségek között. Aki mégis fáradhatatlan, annak célszerű az irodájától a legtávolabbi lépcsőházat használni, s ugyanígy cselekedni a nyomtató tekintetében.

Oppá! Számítógép! Ismerősünknek eszébe jutott egy remek történet a technikai csodáról, ami a legutóbbi katasztrófaturizmust idézte elő. A hétvége nem mindenkinek szent, s Ismerős pont az irodaházban tartózkodott, mikor kezdetét vette a buli. Először halk cirmogással kezdődött, majd fülsiketítő robajban folytatódott. A tűzjelző.... Ismerősünk kellően harcedzett révén fel sem kapta a fejét a folyosóról jövő hangokra. Nem zavartatva magát tovább püfölte a technikát. Amikor a rettenetes hangzavar sokadszorra is megismétlődött, a többi malenkij robotot végzővel kivonult a folyosóra. Ott érte a meglepetés. Ugyan tűz sehol se, de az elszívó levegőt fújt iszonyat erővel a folyosóra. Egy irodatűz esetén ez kifejezetten jó. Ha mást nem, tuti a tűzoltók megérkezése előtt elég az összes irat. :) Ismerős se volt rest, uccu neki, megeresztett egy telefont a biztonságiaknak, akiktől a szokásos sablon választ kapta: "Nem tudjuk mi indította be a tűzérzékelőt, de dolgozunk a probléma megoldásán". Ismerős így visszakaptatott az irodájába és folytatta munkáját, majd mint aki jól végezte dolgát hazament. Hétfőn aztán nagy meglepetés érte. Biztos forrásból, első kézből megtudta, hogy a felsőbb szinten pár gép elfüstölt, majd néhány, amely a túláram ellen védő konnektorba volt bedugva összecsókolózott 380V-tal, minek hatására ez akkora feszültséget generált, hogy a gépek poraikba haltak.

Na bumm. Ennyit az új épületről. Lehet az ismerősöm ismerősének az Ismerőse soha többet nem fog tudni mesélni, mert legközelebb ráomlik az irodaház?! Akkor én vajon miről fogok írni?!

Még mindig a színekkel való kísérletezésnél tartok. :)

Tudom, hogy egy blog akkor lesz jó és menő, ha minél érdekesebb témákkal színesítjük az oldalt. Például, nyerő, ha másokat figurázunk ki, a világmegváltó gondolatok pedig lehet a kutyát se érdeklik.

A barátnőm oldala nem túl népszerű. Igaz, ő eleinte a szerelmi csalódását próbálta kiírni magából. Nem is túl nagy gondot fordított az oldalára, viszont úgy néz ki meglelte élete szerelmét. :) Na, persze nem az oldalnak köszönhetően, de mégis meg van.

A netes társkeresés nagy divat. Anno valamikor a 2000-es évek elején próbálkoztam vele én is, a tapasztalataimat simán ki lehetne adni útmutatóként, mondjuk valami hasonló címmel: "Mit tegyünk,ha lúzereket szeretnénk bevonzani magunk mellé?"

1. Először is mi magunk legyünk őszinték! :) Írjuk le bátran hogy nézünk ki.

2. Csak és kizárólag a neten érintkezzünk, felejtsük el a telefonos formát.

3. Véletlenül se kérjünk fényképet.

4. A megbeszélt randevúra érkezzünk úgy, ahogy egy randira illik elmenni.

Ezek a legfőbb gondolatok! Ezek után meg jöjjenek a leszűrt tapasztalatok! :)

1. Versenyző:

A sportos, magas srác magáról előadott paraméterei alapján a várakozással ellentétben: pont olyan, magas, mint én. A sport kimerül az edzőcipőben. Viszont legalább tud udvarolni! Közli a randin,h. inkább sétáljunk, mert éppen elköltötte a pénzét. Ha a nő mégis enni szeretne, akkor fizessen magának. Persze, kellő rutinnal felvértezve csak is úgy, hogy a másik fél éhen maradjon. ;) Aztán, ha ezek után lúzerünk még mindig nem lekoptatható, jöhet a "milyen az ideálod?" kérdés, hátha nem felelünk meg neki. Tévedtem... A srác elmondja,hogy a szőke, kék szemű, kerekded lányokat szereti (korán kezdett el legördülni a szikla a szívemről), majd mélyen a szemembe nézve hozzáteszi, hogy én pont bejövök neki. Jelzem se szőke, se kék szemű nem vagyok, a többiről ne is beszéljünk.

2. Versenyző:

A jól szituált, orvosnak készülő, angolból perfect, harcművészetben jártas, ráadásul magán tanítvány, kis járáshibás fiatalember (nincs benne semmi gyanús, nyelvtudás letesztelve, aztán abból kiindulva, hogy harcművészkedik, talán a járáshiba se lehet gáz).

Ha az ismerőseidet szeretnéd megbotránkoztatni, vállald be, hogy lakóhelyeden találkoztok, s engedd meg a gáláns lovagnak, hogy virágot hozzon. Mondjuk vörös rózsát. Megjön a delikvens, akiről kiderül, hogy csak azért akar orvos lenni, mert gyerekként elcseszték a lábát. Angol oké, a nevelőapja élt külföldön, tőle tanult. Harcművészetben, ha valaki magántanítvány, az feltételez bizonyos szintet, hiszen a nagy nevű mesterek a régiekhez híven csak olyan tanítványt vállalnak be, akiben látnak kellő fantáziát. Emberünk viszont azért lett magántanítvány, mert a régi mestere és a klub összes embere összeveszett... Majd mesél magáról. Hogy mindenkivel találkozik, válogatás nélkül!, elmegy a világ végére is, hiszen sosem lehet tudni hol az igazi nő. Majd kb. 20 p-es sirám arról, hogy ő milyen szerencsétlen, de a nők is milyenek. Azt hiszem ez volt életem legrövidebb randevúja. Persze beülni ő sem akart sehova, így körbe-körbe séta a városban. A kezemben a vörös rózsa, a nyáladzó pasi (mert,h beszédhibás is volt!) biceg mellettem, s az összes ismerős ilyenkor jön szembe. Persze mindenkinek bemutatkozik, engem mindenki furcsán méreget és én szégyenszemre a mai napig sem tudom,hogy mi a srác rendes neve!

3. Versenyző

A srác szabadidejében a ravatalozóban dolgozik. Találka félhomályban, romantikusan egy kávézóban, ahol nekem szegezi kb. 3 perc után a nagy kérdést! "Tudod, hogy sose fogsz férjhez menni?" Ezzel a frappáns nyitó mondattal felkeltve érdeklődésemet, gondoltam egy 10 p-et még rászánok. Majd belebonyolódott a magyarázatba. Ha valaki céltudatos, humora is van, s nem csak otthon akarja a képességeit kamatoztatni, az bizony nem megy férjhez. Majd még egy utolsó kedvesség. "Különben is, már javában benne jársz a korban, régen szülnöd kellett volna. Egy nő 25 évesen, vagy közel a 25-höz már senkinek sem kell. " Na bumm. Mehettem haza a sebeimet nyalogatni! :)

4. Versenyző

Szabadkozva kezdi, hogy késni fog... Adott napon a 3. sms-e eme témakörben. Majd csörög a telefon egy ismeretlen számról. Beleszólok, a másik fél hallgat.... Majd találkozás a Késővel. Késő lazán ledobja magát a székbe és közli, hogy rajtam kívül még 3 nővel volt randija (kinézete és beszédstílusa alapján szerintem eggyel sem, de nem kötöm az orrára). Mindjárt töményet rendel, majd kiböki, hogy a haverja hívott fel, hogy vajon milyen a hangom. Arra a kérdésre, hogy ha a haverjának nem tetszik, nem is találkozik velem, az volt a válasza, hogy jó buli volt. Jó buli volt nekem is. Alig egy óra alatt leráztam.

5. Versenyző

Elmeséli, hogy a faterja diplomata, évekig éltek Japánban, Németországban. Az általa mondott számokat összeadva nem kell matekzseninek lenni, hogy az ember rájöjjön, hiba van a Mátrixban. Arra a javaslatra, hogy ha már úgyis olyan sokáig éltek külföldön, beszéljünk valamelyik nyelven, nem jön zavarba, a fülemhez hajol és belesúgja, hogy nyilvános helyen sosem használja, nem lehet tudni ki figyeli. Ez elég szórakoztatóan hangzik, így nekiállok faggatni. Megtudom, hogy azért jöttek haza, mert apukája tulajdonképp nem is diplomata volt, hanem kém. Olyannyira belejött a sztorizásba, hogy már az sem zavarta, hogy mondandójában egészen megváltoztak a korábbi helyszínek. Majd miután kimesélte magát, sajnálattal közölte, hogy neki most mennie kell. Találkozzunk még! Mit szólnék hozzá, ha már ilyen jól egymásra találtunk, ha elmennék vele nyaralni?! Az ötlet remek, kíváncsian várom, hogy mit fog javasolni. "Menjünk le a jövő héten a Balcsira. Úgy gondoltam, hogy először te fizetsz egy hetet odalent, aztán, ha jól kijövünk ott is, akkor jövőre elviszlek én is nyaralni, mondjuk Moszkvába." Simán rábólintottam. Persze Moszkvát megkérdeztem azért. Azt mondta apukájának sok ott az orosz barátja, nem kell szállásra költeni.  :)

Azt hiszem mára ennyi. Várom a véleményeteket! Pá aranyoskáim! :)

Ahogy elképzeltem magam előtt a férfit, úgy erősödött bennem a vágy. Nem volt az a klasszikus szépség, nem olyan volt, aki nekem bejön…. És mégis….

Valami megmagyarázhatatlan vonzott felé. Minden egyes nap megnéztem a fényképét. Nem is egy képet, hanem egy egész tucatot. Hisz volt oly botor, hogy elárulta hol keressem, majd önként is szolgáltatott néhány újabb képet. Amikor még minden tökéletesnek látszott. Ujjaim végig szántották szabálytalan, telt ajkát, megsimogatták kék szemét, elidőztek előbb egyik, majd másik fülénél, s pásztáztak volna lejjebb is, ha lett volna hova. De nem volt. Ettől kissé ideges lettem. Pedig gondolatban már hányszor levetkőztettem.

Amikor idáig jutottam mindig elillant a vágy. Helyét elfoglalta a tehetetlen düh, s a tudat, hogy sosem kapom meg. Pedig birtokolni akartam. Égetni számmal teste minden porcikáját, zuhanyzás után lenyalni testéről a felületesen törölt vízcseppeket, kezemet végigszánkáztatni ott, ahol a legérzékenyebb, majd kikötözni és szenvedélyét addig korbácsolni, míg sírva könyörög, hogy most már elég legyen. Nem vagyok szadista, de jó lett volna…. Annyira jó, hogy már ettől a gondolattól fizikailag is közeledtem az orgazmus felé.

Aztán megint elöntött a tehetetlen düh. A valóságra kellett koncentrálnom. Te ezt úgysem érted! – sziszegtem, majd megpróbáltam apró fecnikké szaggatni legalább egy képet.

Nem sikerült. Mert valaki megint kivette a kezemből. Hiába próbáltam elmagyarázni, hiába akartam kézzel-lábbal megértetni magam, senki sem figyelt.

S lám, most megint egyedül ülök a szobában. Szép szoba. A levegőnek virág illata van, az ablakon benéz a kora nyári alkony. Kéne egy cigaretta. Persze nincs. Persze mindig az nincs, ami épp kéne. Akarom azt a férfit! Most! Mindenestül! Megérinteni, felfalni, széttépni, kínozni! Talán toppantok is. Már magam sem tudom, hogy mikor teszek meg valamit, mikor mondom ki hangosan, s mikor képzelődöm.

A férfi semmit sem tud rólam. Nem találkoztunk. Csak egy fénykép vagyok neki. Csak egy arc a sok közül. Megfizethetném neki ezt is. Ezt az arctalanságot. Ezt az egész arcátlanságot! Azt hogy megint itt vagyok. Ennyi év után. Pedig nem akartam…. Nem is értem. Hogyan jöttek rá? Egy fénykép még nem bizonyít semmit. Óvatosabban csináltam pedig, mint annak előtte. A gondolattól újra végighullámzott a kéj rajtam. Sokkal ügyesebb vagyok, és megszerzem, amit akarok. Tudom a címét… Elmegyek. Ő is akarni fog engem. Elérem. Vagy szép szóval, vagy erőszakkal, de elérem! Ezekre a gondolatokra vonaglani kezdett a testem, aztán … aztán kiesett néhány pillanat.

Lehet inkább néhány óra volt. Csak a folyosó fényei szűrődtek be haloványan a sötét szobába. A csillagok már magasan jártak. S lassan felhő takarta el a Holdat. Majd olyan dühvel, mint amit én éreztem leszakadt az ég. Az ablak előtti fákat tépte, cibálta, s nagy kövér esőcseppek koppantak az ablakon, lemosva a rátapadt port.

A fiókhoz sétáltam. Nem volt benne a kép! A férfi összes képe eltűnt! Az összes fiók üres volt. Beleborzongtam a gondolatba, hogy elveszítem. Hogy ezt a kis reménysugarat is elveszik tőlem! Miért fáj az, hogy akarom ezt a férfit?! A címe! Kutattam lázasan agyamban! A címét még tudom! Oda kell mennem…. A ruhásszekrényhez már szinte félőrülten rohantam. Szép tágas a szobám, de… Legnagyobb megdöbbenésemre a ruhásszekrény is üres volt. Épp oly feketén tátongó, mint a fiók! Nem! – hasított bele kiáltásom az éjszakába, de nem hallotta senki. Elnyomták a vihar hangjai. A vihar velem ért egyet! Átkozódik, tombol, pont, mint én! És nem jön be senki! Gyávák! Egyedül vagyok, s kétségbeesetten zokogok. Ezt a férfit! Ezt ne vegyétek el tőlem! Őt ne! Ő az enyém! Nem is tudom meddig sírtam így. Ilyen keservesen… Talán álomba sírtam magam, már nem emlékszem rá…

Másnap megint kezdődött minden elölről. Nem akartam enni, nem tudtam enni, csak őt akartam. Miért furcsa, hogy szeretem? Szép a szeme. Tetszik a mosolya. Ez nem elég a szerelemhez? De elég! Elég! Elég! És akarom!

Felhúzott lábakkal himbálom magam az ágyon, míg meg nem nyugszom. A terv kész! Lesz erőm kivitelezni. A címe… a cím…. Itt lüktet a fejemben. Ha álmomból keltenek fel, akkor is tudom. Akkor is elmondom! Megtalálom. Vár rám. Tudom, hogy vár. Várnia kell….

Hangok… Fények… Zavaróak… Kristálytisztán értem őket, holott vastag ajtó választ el a hang forrásától.

- Doktor úr! A kettesben ez a nő megint nekem ugrott! Azt a férfit követeli, a fényképeit! S nem érti meg, hogy egy újságcikkben szereplő férfit nem szerethet! Nem használ a nyugtató, nem akar beszélgetni, én már feladtam. – szólt a női hang.

- Semmi baj! Maga még új nálunk. A kettes régi vendégünk. Évekkel ezelőtt megölte a férjét, valami beteges téveszmétől vezérelve, furcsa szexuális játékok hatására. De most még időben lekapcsolták. Az újságcikkben szereplő férfinak is kis híján a halálát okozta rajongásával. Szereti azt a férfit a maga bomlott módján. Megtámadta, zaklatta, de valaki felismerte és jelentette. Kötelességünk lenne ápolni és megmenteni, de….

De nem hallom!!!! Pedig nem is tapasztottam a fülemre a kezem, mint szoktam, ha valami fáj. De mi lesz velem?! Nem zaklattam senkit… Hisz ő is szeret…. Láttam a szemén. Azon a fényképen. Várjunk! Gondolkozz! Gondolkozz! Láttad a férfit. Nem csak a képet! – mondtam magamnak hangosan – Megérintetted! A tested az övéhez simult. Csókoltad. Szeretted. Haraptad…csókoltad …haraptad,  felváltva simogattad… haraptad…

- Doktor úr! Mégis, mi lesz, ha rájön. Mi lesz, ha megtudja mi vár rá?

- Nem tudja meg. Csendben intézzük. A férfi is ezt szeretné. Egy altatóinjekció és kész. Majd elégetjük a többivel együtt.

- De hiszen mi nem olyan intézmény vagyunk! Mi lesz a jó hírünkkel?

- A férfi mindent elintéz és kifizet. Neki megér annyit. Bízzon bennem. Hiszen az az őrült nő leharapta a nemiszervét!

Életem első blogbejegyzése. Micsoda fantasztikus pillanat! :)

Nem kell ám semmiféle patent frizurára asszociálni az oldal címéből, legyen annyi elég, hogy mivel játékos kedvű vagyok, a Berill Shero-t piszkálgattam meg. A Sherot mindenki rendszeresen sérónak olvassa, ejti, holott az kiejtés szerint is csak "seró". Magamról tulajdonképpen szerintem ennyi elég is, majd az írások beszélnek magukért. Remélem. 

Még ki kell találnom a megfelelő színt, majd a tartalmat is. Kísérletezni fogok, addig meg kérem mindenki szíves türelmét és megértését.

Persze a színekkel kapcsolatban is várom a véleményeket!