Ma csak úgy céltalanul írok. A magam örömére.

Szeretek reggel úgy ébredni, hogy a szellő átsuhan a szobán, végigcirógatja a takaró alól kilógó alkatrészeimet, megborzongatva, mint mikor egy friss reggeli csók ébreszt.

Amikor nem kell sietni, nem kell kapkodni, bizseregve visszaóvatoskodom a paplan alá a vállam, a lábam, s hagyom, hogy a szellőcske arcomat cirógassa. A reggel már kicsit csípős, de még nincs hideg. Pont kellemes. Nyitott ablaknál alszom kora tavasztól szinte novemberig. Lassan eljut a tudatomig, hogy kint elindultak az emberek, éled az utca, a madarak csivitelnek, a kocsik berregve viszik utasaikat ki tudja hova. Talán munkába, talán kicsit pihenni, vagy épp most érkeznek meg egy fárasztó éjszakai műszak után. Félig nyitom csak ki a szemem. Ha szerencsém van, a napfény haloványan áttöri a sötétítő rostjait, s megmelengeti a szél borzolta végtagjaimat. Ha rossz nap van, akkor a párkányon kíméletlenül kopogó esőcseppek zaja ébreszt, s a szellő nem átsuhan a szobán, hanem széllé alakulva végigszáguld, majd jó erősen becsapja az ajtót. Ezt egyáltalán nem szeretem. Ki szeret úgy ébredni, hogy fekvésből mindjárt vigyázz ülésbe kerül az ágyon, s a szíve annyit kalapál hirtelen, mintha vödör számra itta volna a kávét?!

Amikor van időm, felülök az ágyban, beleborzolok a hajamba, egy röpke pofavizit a tükörben, általában grimasszal a végén, majd még úgy, ahogy vagyok, kócosan, az éjszaka nyomait magamon viselve kiballagok a konyhába kávét főzni. Automatikusak a mozdulatok, jobb esetben nem landol semmi sem a konyhakövön. Amikor a kávé kész, leülök a gép elé és elolvasom a napi sajtót. Majd kellően felfrissülve a kávé csodálatos hatása révén erőt veszek magamon s lassan beindítom a napi gépezetet....

Így indul egy remek nap....:D