Vannak azok a bizonyos napok.

Mármint nem azok a piros betűsek, hanem azok, amiken még véletlenül se sikerül semmi. A végén nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Okulásul a történet:

Már a reggel is borzasztóan indult. Nagyon fáradtan, kicsit kapkodva indultam útnak, a vállamon egy hulahopp karikával. A vonatnál egy idősebb nő figyelmen kívül hagyta, hogy már előre toltam a karikát és félig felléptem, ő nagyon fel akart szállni, olyannyira, hogy majdnem eltörte a karikámat. Sebaj, az út további részét átvészelte. Megúszta a többszöri átszállást a tömegközlekedési eszközökön, s fellélegezve léptem be a munkahelyre. Illetve léptem volna be, ha a karika a forgóvillán nem akad fenn. Oké, többszöri nekifutásra ez is kipipálva. De éreztem, hogy baj lesz. Hogy ez már egy ilyen elcseszett nap.

Még nem volt 9 óra, mikor egy laza mozdulattal az iratokra öntöttem a kávét. Természetesen nem egy lapot érintett, hanem egy egész kupacot.

Azt hittem, hogy a délutánt már megúszom. Kifelé sietve indultam, a kolléga megígérte, hogy elvisz egy darabon. A hónom alá csaptam a sapkámat, majd a folyosó végén a mágnes kártyával kivágtattam az előtérbe. Gondoltam elteszem a mágnes kártyát a táskámba, felveszem a sapkát és már ott sem vagyok. Nos, a sapkám nem volt meg. Viszont a táskám minden cipzárja tárva-nyitva. Még jó, hogy a több emeletnyi utat nem szórtam végig a cuccokkal. Irány vissza a sapkáért. Hál Istennek nem kellett sokat mennem, elég hamar megtaláltam a folyosón.

Úgy értem haza, hogy akkor ma már semmihez se nyúlok, nehogy baj legyen. De lett. A hálóban az ágyam közel van ajtóhoz. És én csak úgy lazán ledobtam a farmeremet az ágy végébe, majd kicsit később be akartam csukni az ajtót. Nem sikerült. Viszont a farmer lábszára beszorult alá. Húztam, toltam, mindkettő remekül mozgott. Az óra mutatóval együtt. 3/411 volt. A nadrág sehogy sem akart kijönni. Végső kétségbeesésemben úgy gondoltam, egy picit megemelem az ajtót, mindjárt kijön a nadrág. Így is tettem. A nadrág a kezemben. Az ajtóval együtt. Az sem vigasztalt, hogy bivaly erős vagyok. Ugyanis az ajtót sikerült leemelnem a helyéről. Hát, ha lejött, vissza is megy. Gondoltam naivan. Ment is. Hol az egyik fele, hol a másik. Miután a derekamat is meghúztam vele, feladtam és nem átalkodtam segítséget kérni.

A szomszédom biztosan örült, hogy 23 ó-kor még jöhet hozzám dolgozni. :D (De jött és nagyon szépen köszönöm neki ez úton is!)

Ez volt az a pont, amikor tényleg elhatároztam, hogy most már ideje aludni. Ott nagy baj nem érhet. ;)