2024.10.28

Ébredés után azzal szembesültünk, hogy csepereg az eső. De ez sem szegte kedvünket, gyönyörű helyre indultunk. 

fotó: saját

A bringás kép különlegessége, hogy rengeteg ilyen kerékpárost láttunk, nekem nagyon bejött ez a kormányra szerelt esernyős megoldás. A rögzített esernyőt nem kell tartani és ha hirtelen jön az égi áldás, akkor is kéznél van.

Fotóztam egy wc előtti sort is. Náluk is mindig a női mosdó előtt volt tömeg, de mindenki türelmesen várt és hamar sorra kerültünk.

fotó: saját

De vissza az úticélunkhoz. A sinkansen Himejibe száguldott velünk. A pályaudvaron mindjárt egy jópofa fotópontba botlottunk.

 fotó: saját

Aztán kint egy újabb fotópont várt, amely mögött a messzi távolban a Himeji kastély hívogatott.

fotó: saját

A Fehér Kócsag miatt jöttünk. Ez a kastély beceneve, melyről úgy tartják, hogy nem csak Japán, de az egész világ legszebb és legerősebb várkastélya. Fehér falai éghetetlen agyaggal vannak betapasztva, innen ered a beceneve is. Magát Himeji városát a második világháborúban szinte teljes egészében lebombázták, de a kastély épen maradt. 1993-ban az elsők közt választották be a világörökség japán helyszínei közé a legendákkal övezett, gyönyörű kastélyt.   

Az állomástól gyalogoltunk, de nem volt vészes séta. Közeledünk...

fotó: saját

És én megint fotóztam csatornafedeleket és jelzéseket.

fotók: saját

Ez a látvány még a szomorkás időben is magával ragadott.

fotó: saját - Himeji kastély

A borult idő ellenére nagyon sok látogatót vonzott.

fotó: saját

Az eredeti padlóra csak "benti" cipővel léphettünk. Ahol feltorlódott a tömeg, ott ki kellett várni a sort, hogy megmászhassuk a rengeteg lépcsőt.

fotó: saját

A látvány kárpótolt a mászásért. 

fotók: saját

A gyönyörű eresz végig futott a kastélyon, mindenütt megcsodáltuk.

fotó: saját

Álljon itt még pár kép a kastélyról és a hozzátartozó kertről.

fotók: saját

A kertnek ezen részén nagyon sokan fotózkodtak a kastéllyal.

fotó: saját

 A végére az időjárás is kegyes volt hozzánk.

A kastély kertbe kívülről, az építményt megkerülve tudtunk bemenni.

fotók: saját

A séta után egy közeli étteremben kötöttünk ki, remek rament ettünk.

fotók: saját

A mellette lévő ajándékboltban pedig bevásároltunk. Például szamuráj esernyőt, mely rövid kardot formáz és ha víz éri, a családok címereit láthatjuk rajta.

2024.10.27 

A kilencedik napon Kyotoba látogattunk. Korai indulás volt a Haruka Expresszel, majd buszoztunk.

fotó: saját

Ez a szobor a Kyoto-i állomáson látható. 

 fotó: saját

Itt először a Tiszta víz templomát (Kijomizudera) néztük meg.

fotó: saját - Tiszta víz templom bejárata, Kyoto

Ahogy láthatjátok, emberekből itt sem volt hiány. Rengeteg turistával találkoztunk mindenütt.

fotó: saját - Tiszta víz temploma, Kyoto

A templom a Higasijama egyik dombtetején helyezkedik el, 798-ban alapították, azaz régebbi, mint maga Kyoto. Épületei többször megsemmisültek, mai formájukat a 17. század elején nyerték el.

fotók: saját - Tiszta víz temploma, Kyoto

Főcsarnokának egy része és a nagy verandája egy szakadék fölött magasodik, ahonnan pazar kilátás nyílik Kyoto nagyobbik felére, alatta pedig egy vízesés található. A panorámája tényleg verhetetlen. Egy idő után elkeveredtem a többiektől és egészen nagy területet jártam be egyedül.

fotó: saját - Tiszta víz temploma, Kyoto

Kiváló levegőn, elmélkedve csodálhattam a tájat. 

fotók: saját - Tiszta víz temploma, Kyoto 

Innen a hagyományos kyotoi utcákon bandukolva jutottunk el a Ryōzen Kannon templomhoz. Útközben fagyit ettünk és a tradicionális öltözetben sétálókat néztük ámulva. Szebbnél szebb ruhakölteményekben pompáztak a látogatók. 

fotók: saját

A csendes-óceáni háború halottainak állít emléket a háborús emlékmű, melynek beton- és acélszobra körülbelül 500 tonnát nyom. Impozáns látvány a maga 24 méteres magasságával. 

fotó: saját

Innen a Yasaka szentélyhez mentünk Gionba. A szentély védőszentje a tenger- és viharisten.

fotók: saját

Ezt követően a nap második felében sem unatkoztunk, de taxi helyett minden mással utaztunk. 

fotó: saját - taxi

A karácsonyi hangulat is alakult.

fotók: saját

A divat ezer árnyalata fellelhető, a tradicionális ruhák mellett egészen egyedi öltözékű embereket is látni. Az külön tetszett, hogy ez a sokszínűség békésen megfér egymás mellett.

fotó: saját

A Nishiki piacra látogattunk, majd elbuszoztunk az Arany Pavilonig.

fotók: saját

A buszos utazás nagy élmény volt. Ezeket a járműveket se az európaiakra szabták. :D

fotó: saját

Kinkaku-ji, azaz az Arany Templom nevét arról a háromszintes épületről kapta, mely ragyogó, aranyfüstlemezekkel van borítva és a kert mesterséges tavának partján áll. Jó időzítéssel, gyönyörűen tükröződik az épület a tóban.

 fotók: saját

Napunk  a Kinkaku-ji után az Arashiyama bambusz erdőben való sétával folytatódott.

fotók: saját - bambuszerdő

Az erdei séta után egy különleges gyöngyszemre bukkantunk Japán legkisebb Rolls Royce-át látva.

fotók: saját

Végül a Togetsukyo hídon átkelve jutottunk el a vonathoz. Gyönyörű látványt nyújtott a híd mindkét oldalán elterülő táj és még kerékpár utat is láttunk.

fotók: saját

A vonatállomás és a szerelvény retro, de nagyon hangulatos volt.

fotók: saját

Fárasztó nap után tértünk vissza a szállásra, Osakába. 

2024.10.26

Ébredés után a közös, tágas társalgóban fogyasztottuk el a reggelit.

fotó: saját

Én - lusta típus lévén - kényelmesen szeretek étkezni és a napot nem azzal kezdeni, hogy élelem után kajtassak, így mindig előző este szereztem be a szendvicset, péksütit. Azt talán még nem írtam, hogy Japánban nem kapni olyan kenyeret, amit itthon megszoktunk. Több az édes péksüti, kenyér helyett meg kalácsszerűség van, így nagyon örültem, mikor rátaláltam a képen látható szendvicsre. Két-három darab van egybe csomagolva a héj nélküli kenyérből, a belseje a tonhalkrémtől kezdve a tojáson át sokféle lehet. Ebből egy csomag pont elég volt reggelire, így, ha tehettem, ezekből vásároltam be. 

fotó: saját

Reggeli után a Shitenno-Ji templomot látogattuk meg. Alig indultunk el, máris belefutottunk egy mézeskalács házikóba. :)

fotó: saját

Nem túl nagy területet foglal el az 593-ban épült  mára felújított templom együttes.

fotó: saját

Az ötemeletes pagodába is felmentünk, de a sok lépcsőn túl nem adott semmilyen pluszt, a koszos ablakon nem igazán lehetett kilátni. Viszont a kertben sétálva magával ragadó volt a hely atmoszférája. Hihetetlen nyugalom járta át az embert.

fotó: saját

fotók: saját

A templomkertben tavat is láttunk teknősökkel, kifelé menet pedig különféle szobrokat csodálhattunk meg.

fotók: saját

Japánban többféle wc található, nem tudom, hogy ki használja ezeket, mert soha senkit nem láttam bemenni. :D

fotó: saját

Ezt követően az Isshin-Ji templom területén átsétálva értünk a Tennoji parkba.

fotó: saját - Isshin-ji bejárata

A parkban egy férfi galambokat etetett, az sem zavarta, hogy a karjára szálltak.

fotó: saját

Egy madarat én is fotóztam a park vége felé, meg egy mókusos szobrot még a templomból kijőve az ereszen.

fotók: saját

Utunk az állatkert felett folytatódott, innen a Shinsekai színes forgatagába kerültünk, ahol a Tsutenkaku torony emelkedett ki a kavalkádból, mely a Hitachi céget hivatott hirdetni. A tornyot is csak messziről csodáltuk meg.

fotó: saját - Tsutenkaku

A forgatagban minden volt. Például Crocs papucs alakú gofri, búcsús céllövölde és nagyon sok étterem, például a Billiken is, de mi egy másik éttermet választottunk. fotó: saját

fotó: saját - takoyaki (polipos)

Én például itt takoyakit ettem, míg útitársam okonomiyakit evett, ami ízletes volt.

fotó: saját - okinamiyaki

A takoyakit sokféle ízesítéssel árulják, klasszikus streetfood, Oszakában minden sarkon lehetett kapni. Ínycsiklandó az illata és végig nézhetjük, ahogy készül.

Ismét fotózhattam érdekes csatornafedelet. Ahogy látjátok ezek nem ugyanaznap készültek. 

fotók: saját

Innen Nambába metróztunk, ahol a Namba Yasaka érdekes shintó szentélyébe látogattunk. A szentély fő látványossága az Oroszlánkapu (Shisiden), ahol színpadi bemutatókat tartanak. Az oroszlánszáj 12 m magas, 11 m széles és 10 méter mély. Ott jártunkkor is rengetegen fotózták.

fotó: saját

fotó: saját - Namba Yasaka

Majd a bevásárló utcák következtek, az oda úton különleges kerékpárokat és táblát kaptam lencsevégre.

fotók saját

Ahogy néhány érdekes fiatalt is lefotóztam.

fotók: saját

Az érdekességek sora folytatódik, a peronon a jelzés, hogy csak nők számára fenntartott kocsi érkezik:

 fotó: saját

Az este Dotomboriban ért, ahol az emberek már a Halloween-re készülődtek, mindenütt tömeg hömpölygött.

fotók: saját

A csapat itt is több részre szakadt. Volt, aki wagyu steak-et ment enni, mások pedig rament vacsoráztak, majd sétáltunk egyet a hangulatos városrészben.  

fotó: saját

Hazafelé még elnyaltam egy jégkrémet. Szerencsére mindenütt bőséges a választék. :p

2024.10.25

Az Oszakába költözés napján kissé borult időnek néztünk elébe, de szerencsére hideg nem volt. Az állomás felé ballagva az egyik ház előtt feldíszített karácsonyfára figyeltem fel. Október végén, teljes halloweeni díszben pompázott. :D

fotó: saját

Elhaladtunk egy iskola mellett - nem sokat látni belőlük -, amelyre ki volt téve, hogy tilos fényképezni. Játszótereket és gyerekeket se sokat láttunk. Többek közt nagyon drága a felnevelésük, a japánok karrier orientáltak és párkapcsolati problémákkal küzdenek, vélhetően ezek is közrejátszanak abban, hogy Japán lakossága öregszik.

Búcsút intettünk a közelben található rendőrőrsnek is, ahol távozásunkkor jó pár rendőrségi jármű parkolt és még egyszer végignéztem a reggel még szinte üres autó- és kerékpárúton.

fotó: saját

fotó: saját

Tudom, nem ildomos lábakat és ismeretlen embereket fotózni, de magával ragadott az öltözékük. Odakint színes egyéniségek bátran vállalják magukat és a kinti divatot. Álljon itt egy kis napi mix, kizárólag az érdekesség miatt.

fotók: saját

A dohányzást tiltó táblákkal nem csak az utak mentén, de a járdán is találkoztunk. 

fotó: saját

Kyotoig a shinkansennel mentünk. A vicces az volt, hogy a világ egyik leggyorsabb vonata késett, ami nekünk a MÁV után nem okozott meglepetést, de a japánok nem ehhez vannak szokva.:D

fotók: saját

Ahogy már Japánban megszokhattuk, mindenütt tisztaság fogadott. A shinkansenen se volt másképp. A vonat belseje nem épp tágas, de kényelmes. 282-287 km-es utazósebességet mértünk.  fotó: saját - shinkansen belseje

fotó: saját

Érdekes volt látni, hogy a táj ennek ellenére nem csak úgy elsuhant, simán tudtam értékelhető fotókat készíteni a külvilágról. Persze, mert az ablakok is tiszták voltak. :D

fotó: saját

fotó: saját

A kyoto-i vasútállomás belső terei is hatalmas méretűek, ezt minden alkalommal, mikor onnan indultunk tovább, megcsodáltam. A központi állomásról kitűnően látszódik a Kyoto Tower. Tiszta időben és éjszaka még Osaka is látható a panorámás kilátóból. A toronyba nem mentünk fel, egyrészt, mert sosem volt rá idő, másrészt a Skytree után már nem adott volna semmi pluszt.

fotó: saját

Itt szálltunk át a Haruka expresszre, amely Osakába vitt. A japánok szeretik a saját figuráikat: a vonaton minden  Hello Kitty-s motívumokkal volt teli, a poggyásztartóktól a fejtámlákon át. A vonat különlegességed például az, hogy az üléssorok szembefordíthatók egymással. 

fotók: saját

Külön kiemelném, hogy indulás előtt a vonatokat takarítják. Na, nem egészen úgy, mint nálunk, itt nincs büdös rongy, ami jó a wc-re és az utas előtti asztal letakarítására is. Porszívózzák, kiürítik a szemeteseket és normális takarítórongyokkal törölnek végig mindent. Mondjuk Japánban nincs szemetelés és az utcák/emberek/járművek se koszosak. 

Élmény tömegközlekedni!

Osakába érve megkerestük a szállásunkat, ami inkább hasonlított minimalista stílusú szállodára, mint ifjúsági szállásra. A Cogo Tennoji remek választás volt. Nem egészen tíz perc sétára az állomástól, a város központjában, innen is mindent gyorsan elértünk. Útközben mindkét oldal tele volt élelmiszerüzletekkel, a szobák viszonylag tágasak, két wc-vel felszereltek. Itt hárman aludtunk egy négyágyas szobában, amiből pillanatok alatt lehetett volna tizenkét ágyasat varázsolni, ötletes megoldásokkal. Sajnos a fotó nem sikerült a legjobban, de talán az látszik, hogy térelválasztókkal szeparálták el az ágyakat és igény esetén emeletes ággyá lehetett volna alakítani a helyiségben a fekvőfelületeket. A felső szinten alvó sem szenvedett volna hiányt sem akasztóban, se konnektorban. 

fotó: saját

A szobában volt egy panorámás étkezősarok is. Szükség esetén itt is el lehetett volna helyezni még néhány ágyat.

fotó: saját

Miután kifújtuk magunkat, a közeli negyedbe indultunk, ahol vezetőnket ismerősként üdvözölték egy wagyu steakezőben. Itt fogyasztottuk el a vacsoránkat. 

fotó: saját

És hogy mitől különleges a wagyu marha? Itt olvashatsz róla. Mindenkinek meg kell egyszer kóstolnia. Természetesen két táborra oszlanak az emberek, van, aki szerint pénzkidobás, másokat meg örökre rabul ejt. Nos, szerintem isteni finom. :p

Fotóztam sikátort is.

fotó: saját

A  kissé darkos kinézete ellenére, biztonságos ott sétálni, főleg, hogy pár lépés után már a főutcán találja magát az ember, ahol viszont még késő éjjel is nyomják a fiatalok Pacsinkot. Így hívják a játéktermet és magát a játékot is.

fotó: saját

Őszintén megmondom, nekem nagyon jól esett a kisebb létszámú szobában aludni, így másnap újult erővel vethettem bele magam a kalandokba.

2024.10.24

Elérkezett az utolsó napunk Tokióban. Délelőttre a Császári Palota megtekintetése volt betervezve, délutánra aikido edzés a Hombu Dojoban. Akit ez utóbbi nem érdekelt, az arra ment, amerre gondolta. :)

A metrón újabb érdekes figurába botlottunk. Amerika feelingem lett, mintha valamelyik színész forgatásába csöppentünk volna.

fotó: saját

A palotához vezető úton a Nippon Budokan épülete előtt is elsétáltunk. Ez egy fedett sportcsarnok, amely Tokió szívében, a Csijoda kerületben található a Kitanomaru Parkban. Már 1964 óta működik, népszerűsítve a tradicionális küzdő sportokat. Rendszeresen ad otthont nagyszabású aikidos rendezvényeknek.  

fotó: saját - Nippon Budokan épülete

A Császári Palota felé sétálva a kertjén keresztül vezetett az utunk. A rendőrautó mellett láttam egy olyan Mazdát is, amely a fényszórójával tudott kacsintani. :D

fotó: saját

A kert csodálatos, a bejáratnál táska és ruházat átvizsgálás zajlott, anélkül nem lehetett áthaladni. 

fotó: saját

Nagy bánatunkra több része le volt zárva. De ettől függetlenül is érdekes dolgokat láttunk.

fotó: saját - a zene háza

A palota az egykori Edói vár helyén épült fel, ez az uralkodó első számú rezidenciája.

fotó: saját

Szerencsénk volt,  láttuk  a császári család tagjait jelentős kísérettel kikocsikázni. Természetesen csak messziről tudtuk megcsodálni őket, így nem tudom megmondani, kik ültek a hintóban.

A palotát hatalmas park öleli körül, nyugalom szigete a nyüzsgő üzleti negyedben, mindenütt ápolt fák, tavak, hidak keresztezték utunkat.

fotók: saját

A fűnek olyan színe volt, amilyet csak a filmekben látni és mindenütt úgy nézett ki, mintha kisollóval szabták volna pontosan egyforma méretűre. Útitársaim egyike kipróbálta, rátenyerelt, de nem a várt selymes fű euforikus érzése járta át, szúrós-éles fűbe tenyerelt. Így már érthető, miért van előtte tiltó tábla és miért nem piknikeztek rajta a helyiek. :p

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

A kerten keresztül végül az ikonikus Nijūbashi (二重橋) hídhoz jutottunk. Tulajdonképpen ez két híd kombinációja egy kőhíd és a mellette lévő vas híd, mely a keleti kertbe vezet. Ezen a ponton rengeteg turista fordul meg, az egyik legkedveltebb és legtöbbet fotózott pontja a palotának. Itt útitársaimra fütyült a rendért felelős ember, mert ráültek egy fotó erejéig a korlátra, amit nem lehetett.

A palota belső területeire csak vezetett túrák keretében és a csak a császári udvar engedélyével lehet belépni.

fotó: saját

Az állomás felé vezető úton megfáradt biciklis rendőrnő tolta kerékpárját.

fotók: saját

A Tokyo állomás épülete előtt kettévált a csapat. A társaság egyik fele a Hombu Dojoba ment, a másik felének szabad program volt. 

fotó: saját

A buszmegállóban ismét  megfigyelhettük, hogy mennyire szabálykövetőek az emberek.

fotó: saját

A dojo egy eldugott utcácskában bújik meg, itt találkoztunk Dobróka Misivel. Ő már több, mint tíz éve él Japánban, fizikából doktorált és magas szinten űzi az aikidot. Misi bringával érkezett edzésre, így edzés után gurulhattam egy kört. A stravan megtalálható a rövid, de különleges tekerés. :p

Fotó: saját - a dojo felé vezető utcácska

A Dojo hangulata azonnal beszippantja az aikidokákat, a hely szellemisége körbelengi az érkezőt. Beléptetésnél lecseréltük az utcai cipőt, ahogy itthon is tesszük, ha edzésre megyünk. A vendégeket a megfelelő szintre és edzésre kísérik, nem mászkálhattunk önállóan az épületben. Aki edzeni szeretett volna, átöltözött és irány a terem. Kissé nehézkesen értették meg a japánok, hogy a tatami (edzőszőnyeg) széle helyett mi (térdfájósok) inkább székeken ülnénk. Szigorú protokoll szerint történik minden, a hazai csevegős edzések után furcsa volt, hogy síri csend honolt a teremben. Ami még más volt az itthoni szokásokhoz képest, hogy a Hombuban azzal edzel végig, akivel az első technikát csináltad, nem volt párcsere. Valamint, hogy az instruktor sem magyarázott, csak megmutatta a technikát. Rengeteg náció fordul elő, színes a közeg, ám az edzés végeztével mindenki a dolgára siet.

fotó: saját - a dojo külső fala

fotó: saját - belső emlékfal

Mi nem siettünk, beültünk még egy étterembe enni, ahol robotpincér vette fel a rendelést és hozta ki az elkészült ételt. :) Misit faggattuk a kinti létről, örömmel osztotta meg velünk a tapasztalatait.

fotó: saját

Mivel nem szerettem volna kihagyni egy belvárosi tekerést sem, így hazaérve a szállásadónk kerékpárjára pattanva elkerekeztem a Skytree-hez. Varázslatos a város az esti fényekben. Mondjuk a jobb oldali közlekedés feladta a leckét, így egy idő után a járdán kialakított kerékpársávon haladtam. Nem túl gyorsan, mert állandóan belépett elém valaki és Japánban nem divat se rájuk kiabálni, se csengetni. Szerintem infarktust kaptak volna, ha előveszem a magyar módit. :p

fotók: saját

Remek nap volt ez is! 

2024.10.23

A mai napot utazással töltöttük. A metrón láttam olvasó embereket és végre sikerült egy szabályosan várakozó csoportosulást is lefotóznom. :p

 fotók: sajátfotó: saját

A két taxit a vasútállomás mellett fotóztam, ezek pont olyanok, mint nálunk.

fotó: saját

Úticélunk nem volt más, mint Kamakura, ahol a Nagy Buddha szobrot néztük meg.

A Kotokuin templomba lépve azonnal szembeötlik a szobor hatalmas mérete. Méltóságteljes látványt nyújt a maga 11 m-es magasságával.

fotó: saját  - így készült sorozatunk egyik darabja :p

Néhány yenért be lehetett menni a szobor belsejébe is, ami nekem csalódás volt, mert az égvilágon semmi nem volt belül, amolyan turista lehúzásnak tűnt. Mivel a hely kb. egy órányira van Tokiótól, rengeteg külföldi látogatja, ami meglátszik a mellékhelyiségek állapotán. Itt tapasztaltam csak, hogy nem annyira tiszták, mint máshol. 

fotó: saját

Rendesen lógott az eső lába és nem sikerült megúsznunk az égi áldást. A Hasedera templomnál kapott el, de a körbejárástól ez sem tántorított el. A templom Kannonnak, az irgalom istennőjének tizenegy fejű szobráról híres. A szobor 9,18 m magas. Az aranyozott faszobrot az egyik legnagyobbnak tartják, a templom főépületében található és természetesen tilos fotózni. Emellett egy kisebb teremben  három méter magas aranyszínű Buddha szobor található.

fotó: saját

 fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

A szentélyben van egy kis bambuszerdő is. A szakadó esőben különleges hangulattal bírt.

fotó: saját

fotó: saját

A visszaúton egy időre kisütött a nap, a kisvonatnak retró hangulata volt. 

fotó: saját

fotó: saját

A napot az Asakusa bazársoron zártuk, melynek a legvégén található Tokió legöregebb buddhista temploma a Senso-Ji.

fotó: saját

Természetesen a látnivalók sorából ez sem maradhatott ki. A bazársoron végig sétálva értük el az ötszintes pagodát, mely a templom előtti részen helyezkedik el. A templomhoz a Kincstári Kapun keresztül lehet eljutni. A többször újraépített, békét szimbolizáló templom népszerűségét jól mutatja, hogy évente mintegy harminc millió látogatója van.

fotó: saját
fotó: saját

!!!FIGYELEM! A POSZTBAN 18+-OS TARTALOM TALÁLHATÓ! KIZÁRÓLAG AKKOR OLVASD EL, HA MÁR ELMÚLTÁL 18 ÉVES!!!

2024.10.22

A negyedik nap nem indult túl szerencsésen, mert a kardmúzeumot szerettük volna megnézni, de sajnos egy új kiállítás kezdete és a tárolók berendezése miatt zárva volt, csak a bejáratot örökítettem meg.

fotó: saját

Ahogy ballagtunk a különböző helyszínek felé, mindig csupa érdekességbe botlottunk. Többek közt a Sumida folyó mentén sátrazó emberekbe (az nem derült ki, hogy hajléktalanok-e, de a sátrak takaros rendben álltak a folyóparton), vagy épp szűk helyeken parkoló verdákba, esetleg a japán sörgyártás főképviselőjének, az Asahi-nak a logóját viselő irodaházba. 

fotó: saját - Sumida folyó

fotó: saját- olasz márka, Maserati

fotó: saját - Asahi iroda ház, háttérben a Skytree

Gyors nasiért bárhová be lehet ugrani, minden sarkon van egy bolt, ahol millió féle édesség kapható, Kit-Katből is nehéz volt választani.

fotó: saját

Italautomatákból se volt hiány.

fotó: saját

A zárva lévő múzeum miatt másképp alakult a program, elsétálunk a Sumo Center felé menet egy gyönyörű parkocskába. 

fotó: saját

Japánban nagyon tetszett, hogy bármerre mentünk, előbb-utóbb remek helyeket fedeztünk fel.

fotó: saját

Lenyűgöző látvány volt a felhőkarcolók között megbúvó történelmi emlék, a sok park, telis-tele gyönyörű növényekkel.

fotó: saját

Minden ápolt, szemét sehol, igaz kukák se voltak az utcán. Azokat az 1995-ös szaringázas támadás után szedték be. Eleinte fura volt, hogy a szemetet cipeltük magunkkal, főleg úgy, hogy mindent egyesével becsomagolnak, így azért keletkezik némi szemét. 

fotó: saját

De vissza a parkokhoz. Bármelyikben jártunk, mindegyik nagy helyen terült el, tiszta levegőjűek és sok a víz felület is. A Yasuda Gardenben legalább egy órát elidőztünk. Néztük a fákon békésen ülő madarakat, a napozó teknősöket, közben feltöltődtünk. 

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

A parkból kijőve egy cuki buszt láttunk, majd nem sokkal utána érkezett egy férfi biciklin - valószínűleg a Sumo Centerbe tartott. :p

fotók: saját

A Sumo Center még zárva volt, de azt megállapítottuk, hogy nagy területen helyezkedik el. Előtte a padon egy egész kis történet elevenedett meg. 

 Ahogy a bejáratnál lévő pénztárnál is. 

fotók: saját

Ezután ismét metróra szálltunk. A metróállomáson ki volt téve egy zongora, csoportvezetőnk játszott is rajta. Itt tiszteletben tartják a kihelyezett tárgyakat, nem rongálják meg, mint nálunk.

fotó: saját

fotó: saját

 A metróállomások tájékoztató tábláin ember legyen a talpán, aki kiigazodik. :p Tömeg az itt is volt.

 fotók: saját

A Yushukan Hadtörténeti múzeum volt a cél. Útközben fotóztam néhány érdekességet.

Ilyenek voltak például a biciklis rendőrök. A jo-val (aikidoban használt bot) dolgozó, követséget védő rendőr, a kereszténytemplom vagy a rabomobil, esetleg a  rózsaszín busz.

 fotók: saját

 fotók: saját

fotók: saját

Itt se volt túl nagy szerencsénk, mert a kiállítás jelentős része nem volt látogatható. Ha néhány nappal később érkezünk, ez a múzeum is teljes egészében kimaradt volna felújítás miatt. 

fotó: saját

A világháborús repülőgép, melyet a kamikaze pilóták használtak, mélyen megérintett. Csak álltam és néztem, előjöttek az iskolában tanultak. Nem akarok politikailag állást foglalni, ahogy korábban sem tettem. Egyszerűen az értelmetlen halált halt emberek jutottak eszembe. 

fotó: saját

fotó: saját

Ezt követően megnéztük a Yasukuni nagyszentélyt.

 fotó: saját

fotók: saját

fotó: saját

A szentély után Tokió elektronikai mekkája, Akihabara következett. Itt több szinten mindenféle csoda dolgot látni. Millió kerékpárt, órát, hangszereket, mindenféle elektronikai kütyüket, éttermeket találtunk. 

fotó: saját

fotók: saját 

Az üzletházban egy teljes napot is el lehetett volna tölteni, annyi látnivaló akadt. 

fotó: saját

Az egyik étteremben robot pincér szolgálta fel a rendelést, a másik helyen lángolt az étel. :) Mindegyik különleges látványt nyújtott. 

fotó: saját

fotó: saját

Miután kicsodálkoztuk magunkat, aki akart, átmehetett a közelben található szintén több szintes szexshopba is. Ott se volt elég idő nézelődni. :p A hazai vásárlók mellett több náció is képviseltette magát, az egyik pénztárnál egy holland pár fizetett, a sorok közt német férfi nézelődött. 

fotó: saját - talán ez a kép még nem sérti senki jó ízlését

Elérkeztünk a legendákhoz. Azaz, már itthon is hallottam, hogy Japánban lehet használt, női fehérneműt vásárolni. A boltban erre utaló jelet nem láttunk, viszont tényleg akadt minden. A különböző méretű szexbabáktól az egészen vad eszközökig bármit lehetett találni. A japánok viccesek. Bármit veszel bárhol, azt csiricsáré, a bolt reklámjaként funkcionáló szatyorban kapod. A szexshopban vásárolt személyeket pedig onnan ismered fel, hogy azoknál egy jellegtelen, barna papírzacskó-tasak van. :)

Amikor a találkozási pontra értünk, az egyik útitársunk azt mondta, nem mítosz a női bugyi. Elmesélte, hogy megbízásból beszerzett egyet. Kézzel-lábbal magyarázta a boltban az eladónak, hogy mit szeretne - lehet nem annyira legális?! - mire a pult alól előkerült a kért áru. De nem ám csak úgy ala-natur, egy műanyag gömböcskében volt a hölgyemény fotójával és életkorával ellátva. Az árát nem tudom, ahogy azt sem, tényleg valódi-e a bugyi, vagy valaki felfedezte, hogy bármit el lehet adni, ha jól tálalod. :p  Izgalmas délután volt. :)

fotó: saját

A parkolásra rá-rácsodálkoztam. Ahogy már írtam, nincs sok helyük, de azt igyekeznek kihasználni.

fotó: saját

A gépjárműparkra nem lehet panasz, elég változatos képet mutat. 

fotó: saját

Itt természetes, hogy kerékpárral közlekednek, anyukák simán két gyereket is szállítanak rajta.

fotó: saját

Hazafelé még megállapítottam és megcsodáltam, hogy mennyire rend van. A teherautók, akár építkezésekről jöttek ki, akár az utcán közlekedtek, nem voltak koszosak. Ahogy mocskos személyautót se láttunk. 

fotó: saját

 fotók: saját

Útközben láttunk egy nagy könyváruházat is, de sajnos nem mentünk be. 

A bolt előtt egy kis csatorna volt, ilyesmik mindenütt feldobták a városképet.

fotók: saját

Ebbe a napba is rengeteg mindent zsúfoltunk bele.

Néhányan úgy döntöttünk, hogy sötétedés előtt felmegyünk a Skytree-be, úgy időzítve, hogy jusson az esti, kivilágított kilátó panorámájából is.

fotó: saját

A torony 634 m magas, de természetesen a legtetejéig nem lehet felmenni. 450 m magas a látogatható része. Fantasztikus élményt nyújtott, megérte kifizetni a belépőt. A lift pillanatok alatt felrepít, fentről pazar kilátás nyílik a városra és lehetőség van több ponton is élményfotózáson részt venni. Többek közt egy üveglapon állva.

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

 fotó: saját fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

Az eseménydús nap után hazafelé ballagva néhány kerékpárt is fotóztam, egész különleges darabok is akadtak, mint például a Renault kemping.

fotók: saját

Szembejött egy újabb fotótéma, az öregúr személyében.

fotó: saját

A nap zárásaként megengedtem magamnak egy jégkrémet. Természetesen macha teásat. :) Választékból itt se volt hiány.

 fotó: saját

fotó: saját

2024.10.21

Harmadik nap Tokióban, még mindig kellemes melegben. Eddig az esővel szerencsénk volt, mindig pont akkor esett, mikor nem kint lófráltunk. 

Naponta olyan 10-15 km-t simán sétáltunk. A metró felé menet végig mentünk egy olyan utcán, ahol konyhai felszereléseket árusítottak. Mondjuk szerencséjükre csak 10-kor nyitottak, szerintem bajban lettek volna, ha mindannyian alulról kértünk volna valamit. :p

fotó: saját 

Amikor az idegenvezetőnk azt mondta: előfordulhat, hogy majd nem férünk fel egy buszra, nem értettük, miért mondja. Aztán megláttam egy buszt:

fotó: saját

Még mindig a konyhai felszerelések utcáján baktattunk, ahogy ez a házon is látszik. A metró felé menet elhaladtunk a helyi rendőri kirendeltség előtt.

fotó: saját

Az állomáson már érezhető volt, hogy hétfő van, megszaporodtak az emberek. A japánok szabálykövetőek, többnyire az állomásokon is szépen haladnak át a kapukon, bár tapasztaltuk, hogy időnként erőszakosak. A beléptető rendszer úgy van kialakítva, hogy mindkét irányba ugyanazon a kapun lehet bemenni és kijönni, attól függ, hogy melyik irány van használatban, hogy melyik oldalról érkező érinti oda a bérletét/jegyét. Viszont nem mindegyik kapu enged át mindegyik jeggyel. Így volt olyan, ahol meg kellett várnunk, míg kijött egy nagyobb emberhullám, mert egyikük se gondolta, hogy a tizenhárom várakozó európai embert át kéne engednie...

fotó: saját

fotó: saját

Olyan is akadt, ahol rosszalló tekintetek kereszttüzében vártunk a szerelvényre, mert egyrészt beszélgettünk, másrészt nekik túl hangosak voltunk, harmadrészt meg nem a szépen felfestett vonalnál várakoztunk a sorban. :D

fotó: saját - várakozni csak szépen 

Gyakran nem akadt ülőhelyünk se. Ha mégis, nem európai méretű emberekre volt méretezve. 

fotó: saját - divat

Első jelentősebb megállónk a Shinjuku forgataga volt. Itt jött szembe többek közt az a reklám, ahol az élethű macska kilógott a házfalból, ahogy a Kit-kat-es fickó is. :)

fotó: saját

Emellett több óriás reklámot is láttunk a házfalakon, a negyedben rengeteg áruház, mindenféle kínálattal. A szamuráj múzeum, ahová indultunk, megszűnt, holott a google élőnek és nyitottnak jelezte. :(

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

Japánban szeretnek énekelni az emberek - más kérdés, hogy tudnak-e -, sok helyütt vannak karaoke bárok. 

fotó: saját

Azt több helyen is megkaptuk figyelmeztetésképp, hogy nem szerencsés bizonyos embereket és helyeket fotózni, mert bajba kerülhetünk, de a másféle kultúra és a sokszínűség annyira lenyűgözött, hogy néha ezt figyelmen kívül hagytuk.

fotó: saját - divat

 fotó: saját

A dohányosoknak az utcán ki van jelölve dohányzóhely. Ilyet is fotóztam, eléggé tele volt:

fotó: saját

A szórakoztató negyedben fotóztam az alábbiakat is. Sikátorok mindenütt akadnak, a legtöbb biztonságos és egészen remek helyekre vezetnek.

fotó: saját

fotók: saját

A negyedben éjszakai klubok is vannak, ezt az egyik előtt fotóztam. Mikor mi odaértünk, az utolsó vendégek épp elhagyták a helyet, a dolgozók még "munkaruhában" ténferegtek, cigarettájukat szívva. Sajnos őket nem tudtam lefotózni. Vehettünk volna zsákbamacskát, de senki nem érzett rá késztetést. :p

fotó: saját

Ezt a fotót akár a kőbányai piacon is lőhettem volna. :D

fotó: saját

Miután kinézegettük magunkat, enni indultunk. A Yoyogi állomásnál széles választék állt rendelkezésre az étkezdék sorából. Volt, aki rament evett, volt aki a KFC-s menüre szavazott.

fotó: saját

Ebben a szűk sikátorban hosszan kanyarogtak az étkezdék előtt a sorok, a japánok türelmesek, képesek egy-egy helyért fél órát is sorba állni. Mi inkább olyan helyet kerestünk, ahol azonnal le lehetett ülni. 

fotók: saját

Ez itt a mi ebédünk, melyet egy kis kifőzdében fogyasztottunk el.

fotó: saját

Innen a Meiji szentélyhez sétáltunk. A szentélyhez hatalmas fák közt vezetett az út, a Meiji Jingu az egyik leglátogatottabb vallási hely. Itt is voltak olyan részek, ahol kifejezetten kérték, hogy mellőzzük a fotózást. 

Ikonikus elem minden vallási helyszínen a hatalmas torii (kapu), itt is ezen keresztül juthattunk el a szentélyig.

fotó: saját

A szentélyről azt illik tudni, hogy Meiji császár és neje tiszteletére épült, hivatalosan 1926-ban került befejezésre. Az épület egy hétszáz-ezer négyzetméter területű erdőben található, háromszázhatvanöt fafajta között. 

fotó: saját

fotó: saját

Az oszlopokon arany díszítés, itt már tilos volt közelebbről fotózni a szentély belsejét.

A tradicionális viseletet hordó japánok nem szeretik, ha fotózzák őket, így ezen képek nagy részéhez engedélyt kellett kérünk.

fotó: saját

2024.10.20

A második nap nem indult korán, kényelmesen készültünk el, majd a Sengakujiba látogattunk el, a 47 Ronin sírjához.

Szerencsére, még a nem túl korai indulás után is úgy értünk az emlékhelyhez, hogy alig voltak látogatók. Itt találkoztunk először magyarokkal, ám ők már a kirándulásuk végén jártak. Magáról az itt történt eseményekről vezetőnk egy hosszabb előadást tartott, részletesen ismertetve, melyik sírban ki nyugszik és miért került távolabbra is egy sír. 

fotó: saját - Bejárat

Meglepett, hogy az ikonikus helyszín a város közepén, modern házakkal körülölelve fekszik. 

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

fotó: saját

Mindenütt tisztaság - ami egész Japánra jellemző - és a történelmi helyeket körül lengő különleges atmoszféra fogadott. 

Kijőve hódolhattam autó fotózási szenvedélyemnek, volt pár érdekes darab. Például a Toyota Auris, melyen a hazai példányokkal ellentétben nem volt ködlámpa. 

fotó: saját

Vagy épp a Volvo, melynek bal oldalán egy kis tükröt láttunk, ami a parkolást segítette.

fotó: saját

A parkolásra néhány önmagáért beszélő képet is hoztam. Emeletes parkoló nem csak a bicikliknek van, a kocsiknak is, emellett a másik sajátosság: mindenütt szűkek a garázsok.

fotók: saját

Az emlékhelytől Yokomhamába metróztunk egy klasszikus bolhapiacra.

fotók: saját

A metrón a feliratok a japán mellett angolul is ki vannak írva és a hangosbemondó is folyamatosan szajkózza a megállókat.

fotók: saját

Azért ember legyen a talpán, aki ezeken kiigazodik. :) Szerencsére, mivel vasárnapra esett ez a kirándulás, még nem tapasztaltuk meg az igazi metrós tömeget. 

fotó: saját

fotó: saját

Azt elég gyorsan megállapítottam, hogy más a csúcsidő és a dugó fogalma náluk és nálunk. Néhány kép a forgalomról. Ettől sűrűbb forgalmat hétköznap is talán kétszer láttunk.

fotó: saját

fotó: saját

A tömegközlekedési eszközökön épp úgy, mint az utcán jó pár fura alakot látni. :) Mindenki döntse el maga, hogy tetszik-e neki a japán öltözködés vagy épp kütyü divat. 

 fotók: saját

A bolhapiac épületében két szinten mindent lehetett kapni.

fotó: saját

A társaság itt elég hamar szétszakadt, mindenki kedvére válogathatott a kincsek közt.

fotó: saját

A forgatag hasonlított a régi "lengyel" piacokra és még alkudni is lehetett. Több kisautóval gazdagodtam.

fotó: saját

Japánban nagyon sokféle míves csatornafedelet látni, ezekből is lesz még pár a későbbiekben. Ahogy látjátok, eltérő a kövezet is a fedél mellett. Az összes főbb utca ilyen. Vannak a szintbe belesimuló és az onnan kiálló, más színű "járólapok". Sokáig törtük a fejünket, hogy mitől nem egységes a járda, amikor a japánok mindenben precízek. Aztán meglett a megfejtés is. A kiálló kövek a vakokat segítik. Ha azon mennek végig a kereszteződés előtt másféle jelzések támogatják őket az önálló haladásban, nem kell megkérdezniük senkit, hogy merre kell menni, ha a-ból b-be szeretnének eljutni. Ez nem csak Tokióban, de a kisebb településeken is így van. 

fotó: saját

fotó: saját

Ez után a 17. században épült, díszes épületekből álló, a Jodo-shu buddhizmus fő templomaként számon tartott Zojo-Ji templomot látogattuk meg, amely mellett a régi és új  kontrasztjaként áll a Tokyo torony. Ez utóbbi rádió-, távközlési és kilátótoronyként funkcionál, valamint üzletek, szórakozóhelyek és egy sintó szentély is megtalálható benne. Ide nem mentünk fel, a Sky-tree volt a cél. 2010-ig a maga 333 m-es magasságával Japán első legmagasabb mesterséges épülete volt. A tornyot az Eiffel-torony ihlette, melytől 11 m-rel magasabb. Fura színeit repülésbiztonsági okokból kapta, így lett fehér és narancssárga. Éjszaka Tokió jellegzetes fénypontja.

 fotó: saját - a templom előtt nem sokkal

 fotó: saját - háttérben a Tokyo tower

fotó: saját

A templomok-szentélyek belsejében többnyire nem lehet fotózni. Ahol mégis, ott viszont profi géppel érdemes és nem telefonnal, mert az nem adja vissza. Emiatt lesz kevesebb belső kép a beszámolóimban, mert én csak a telefonomat vittem.

fotó: saját

Nagyon tetszettek ezek a színesbe öltöztetett kis szobrok, egészen addig, amíg meg nem tudtam, mit szimbolizálnak. "O-jizo-san" a gyerekeket, nőket, védelmező buddhista istenség, aki első sorban az élőket védelmezi, de sok helyütt a temetőben is látni ilyen szobrokat. A teljes történetet itt olvashatod.

fotó: saját

A Porschét a templomnál fotóztam. 

fotó: saját

A többit menetközben. Jó pár olyan autó is van, ami inkább Európában megszokott, illetve a japán modellek közt meg több, amit nálunk egyáltalán nem látni.

fotó: saját

Ilyen kisbusz több helyen is felbukkant. Alul pedig egy belső piacra szánt Toyota.

fotó: saját

fotó: saját

Aki nem rendelkezik saját garázzsal vagy beállóval, az itt is fizetős parkolóban tartja az autóját. Érdekesség még, hogy koszos autót a két hét alatt egyet sem láttam.

fotó: saját

Motorból se sokat láttunk. Viszont taxiból, többféle is volt. Azokról majd mesélek egy másik posztban. 

fotó: saját

fotó: saját

Útközben fotóztam bolt kínálatot is. Az más kérdés, hogy a feléről fogalmam sincs, micsoda. :p De Japánban nem tudsz éhen halni. Egyrészt minden sarkon több élelmiszerüzlet van, ahol a szendvicsek mellett még készételt is vehetsz. Ráadásul az állomások-megállók és az utcák jelentős részén találni ital automatát, beülős helyeket.

fotó: saját

fotó: saját

Még egy nyilvános telefont is találtam az egyik metróállomáson. :)

fotó: saját

Na és akkor elérkeztünk egy fontos dologhoz. Mindenütt találsz nyilvános wc-ket! Ne a népligeti ramaty vagy a bezárt helyeket, esetleg a "fogyassz valamit, akkor ingyen van a mosdó" típusú toaletteket képzeld el. Itt tényleg ingyen van és olyan tiszták, hogy enni lehet  róluk. Vannak fűtöttek, de például a bidé funkció vagy a szomszédtól privát szférát biztosító hanghatás mindegyikben alap, ahogy a papír is. 

  fotók: saját

Ráadásul a legtöbb helyen még egy nagyobb méretű hátizsákot is simán fel lehetett tenni a wc mögötti polcra.

fotó: saját

A napot a Hibiya városrészben, a Godzilla Square-n zártuk, ahol Godzilla szobra többször is szembejött.

fotó: saját

fotó: saját

A plázában volt olyan üzlet, ahol a térelválasztó falat autók márkajelzései ékesítették. 

fotó: saját

Godzillával találkoztunk a tetőkertre menet a mozi előtt. Még kockásfülűt is elragadta. :p 
 fotó: saját

fotó: saját

A felső kép a pláza bejáratánál készült. Népszerű volt, sokan fotózták.

Beültünk vacsorázni, de ne kérdezzétek mit ettem. :p

fotó: saját

Viszont az nagyon tetszett, hogy a legtöbb helyen vagy volt fényképes étlap, vagy kint voltak a kirakatban az ételek műanyagból árakkal együtt. Így kép alapján könnyű volt választani.

fotók: saját

Itt ettem először macha teás édességet, ami nem volt túl édes, de nekem bejött. A kávé a normális kávézókban kifejezetten jó ízű, az automatás és bolti löttyöket inkább hagyjuk...

fotó: saját

Az épület tetőkertjéből remek kilátás nyílt a városra. Mivel korábban sosem jártam még metropoliszban, lenyűgözött a kivilágítás és a rengeteg magas épület.

fotó: saját

Ugyan Japán tiszta és rendezett, de sajnos néhány helyen itt is látni hajléktalanokat, vagy épp megfáradt "menedzsereket", de szerencsére nem ez a  jellemző.

 fotók: saját

Miután visszaértünk a szállásra a csapat egy része átment a szállásunkkal szemközti karaoke bárba. Japánban ezekből is egészen sok található.

2024.10.19

A szállásunk remek helyen volt Tokió Asakusa nevű részén. Az utcára kilépve a Skytree-t láttuk, Tokió ikonikus kilátóját.

fotó: saját - úton a szállásra, háttérben a Skytree

Aki ismer, annak nem újdonság, hogy szeretem az autókat, így Japánban is sokat fényképeztem. Néhányat beteszek majd  a bejegyzésekbe. Azt tudtam, hogy a szigetnek szinte csak az egyik fele lakható, emiatt felfelé terjeszkednek, azt viszont nem, hogy a gépjármű luxuscikknek számít. Kevés a parkolóhely, így a gépkocsik jelentős része olyan, mint amit szívlapáttal orrba nyomtak. :D A gazdagoknak azért itt is nagy autó dukál, nem csak amerikai, de európai modellekkel is találkoztunk. 

fotó: saját

Lepakoltuk a cuccainkat, ki-ki elfoglalta az ágyát, picit szusszantunk és elindultunk felfedezni a várost, illetve enni egy jót. Az utcák, állomások, mind tele vannak italautomatákkal, melyekben a kávé mellett üdítőket lehet kapni. A kávé egész Japánban borzasztó! Az automatások kifejezetten azok, nem sokat kísérleteztem velük. 

fotó: saját - utcai italautomata

Arra már felkészítettek, hogy nem tudunk mindenütt együtt mozogni, mert nagyon ritka az a hely, amelyiknek 10 fő feletti a befogadóképessége. Szerencsére az első nap nem kellett messzire sétálnunk, körülbelül két utca sarokkal odébb találtunk egy olyan éttermet, ahol mindannyian elfértünk. A legtöbb helyre vagy le vagy fel kellett menni, többnyire keskeny lépcsőkön, a térdem nem igazán díjazta.

Útközben a helyi tűzoltóság autói mellett még egy esküvőbe is belebotlottunk.

fotók: saját 

Idehaza arról tájékoztattak, hogy a bankkártyákkal sok helyen nem lehet fizetni, de kellemesen csalódtunk, a legtöbbször sikerült használni. Többnyire a nem állami kezelésben lévő szentélyeknél vagy a nagyon kicsi üzletekben nem tudtunk kártyával fizetni.

Az étteremben a menü nem volt drága és mindannyian jól laktunk. A kiszolgálás volt kicsit lassú, a sült csirkés ételek nehezebben készültek el.

fotó: saját 

Japánban igen kevés helyen lehet rágyújtani, de például az étteremnek volt egy telefonfülkére hajazó helyisége, ahová a dohányosok elvonulhattak. 

A étkezés végeztével egy kis sétát tettünk az Asakusa bazársoron, ahol a délutáni időpontra tekintettel nem volt nagy élet, majd ketté vált a csapat.

fotók: saját - Asakusa bazársor

Séta közben megállapítottuk, hogy praktikusan vannak az átkelők kialakítva, hiszen egy-egy forgalmasabb kereszteződésben átlósan is át lehet jutni az utca túl felére.

fotó: saját 

A csapat egyik fele a  Suidobashi Budo boltba ment metróval. Megrendeltük a hakamákat, hímzéssel együtt (az aikidoban a fekete övvel rendelkező aikdokák viselik az edzőruha (gi) felett). Sokáig időztünk a boltban, mert több méretben és több színben kértük a hímzéseket, nehéz volt kiválogatni a megfelelőt. Emellett volt, aki övet is vett, vagy például tantot, amely egy rövid kés, alkalmazásáról pedig itt láthatsz egy videót.

A japánoknál a kerékpározás pont olyan gyakori, mint a hollandoknál, mindenütt biciklik vannak. Néhol praktikusan kialakított tárolóhelyekkel, de az meglepett, hogy nem igazán tartják őket karban, csak használják. :(

fotó: saját - kerékpártároló

Miután a bevásárlás megvolt, megbeszéltük, hogy majd együtt vacsorázunk a Skytree környékén. Aznap még tartott az eredetire hajazó Októberfest, ott találkoztunk a többiekkel. Estére eleredt az eső, de még így is nagyon meleg volt. A Skytree viszont minden napszakban jól néz ki.

fotó: saját - utcakép háttérben a Skytree-vel

 fotók: saját - Skytree

Séta közben az első este telefonfülkébe botlottam. Szerintem Magyarországon csak elvétve látni és azt sem használják.

fotó: saját 

A kerékpárokról is rengeteg fotót készítettem, az egyik kedvencem például ez, ahol praktikusan oldották meg az a használaton kívüli esernyő tárolását. Megnéztem közelebbről, nem akad be sehova. Azt hittem egyedi megoldás, de a két hét alatt még számtalan alkalommal láttam, hogy így tárolják az esernyőt.

fotó: saját 

Vacsora után még a hallban beszélgettünk, aztán egész éjjel ment a légkondi. Hamar elaludtunk, eseménydús nap volt.

2024 októberében több évtizedes álmom valósult meg, eljutottam Japánba. Fogadjátok szeretettel az útról készült beszámolómat.

Elöljáróban annyit, sosem repültem még ilyen messzire és igen, tényleg egészen más világ. :)

Az előkészületek már több mint egy évvel korábban megkezdődtek, többek között a repülőjegyek megvásárlása, szállásfoglalás, tömegközlekedésre a bérletek beszerzése, jen megvásárlása. Magánszervezésben indultunk neki, csoportvezetőnk mindenről előre és időben tájékoztatott, illetve a programokat is rugalmasan alakította az igényeinkhez. Így esett, hogy a legoptimálisabbnak a Turkish Airlines-szal való utazás tűnt, mind a Budapest-Isztambul, mind az Isztambul-Tokió vonalon.

2024.10.18

A repülőtérre hajnalok hajnalán érkeztünk a lefóliázott csomagokkal. A gép 9.05-kor indult (Turkish Airlines TK1036 járat Bp – Istambul, majd 3:35 csatlakozás – Tokyo NRT (TK50 járat). Én egy óriás bőrönddel vágtam neki a nagy kalandnak, mert úgy gondoltam, a 16 napos út alatt sok mindenre lesz szükségem -  a bepakolt cuccok kb. felére nem volt. A feladott poggyász 2x23 kg (egy csomagnak a mérete a 158 cm-t- nem haladhatta meg (magasság-szélesség-hossz) a kézi csomag pedig 1x8 kg lehetett.

A csapat teljesen vegyes volt, néhányukat ismertem korábbról, többükkel csak az utazás előtt szervezett ismerkedési délutánon találkoztam. Az mindenesetre nagyon jó érzéssel töltött el, hogy egészen közeli barátaim is jöttek, a vezetőben pedig maximálisan megbíztam. :)

A becsekkolás, felszállás simán ment, mióta nem jártam a repülőtéren, sok minden gördülékenyebbé vált.

Az isztambuli reptérre nagyon sokára engedték be a gépet, a landolást követően még vagy fél órát töltöttünk a kifutón. Ez alatt legalább a háborgó gyomromat sikerült megnyugtatni.

Maga a repülőtér hatalmas, az egyik kaputól a másikig fél órát simán el lehet sétálgatni, de az egész reptér tele van mozgójárdákkal, amik igen hasznosak. Nem csak a sok cuccal közlekedőknek, de annak is, akinek az érkezési és az indulási oldala a reptér két különböző végében van.

fotó: saját- Isztambul

Amíg az átszállásra vártunk, ettünk egy jót és a színes ember kavalkádot, a boltok kínálatát nézegettük.

fotó: saját - Isztambul

A telefonomat feltettem tölteni az étteremnél és az adapterem ott maradt. Mire visszamentünk érte, már sehol se volt. Semmit nem szoktam elhagyni, ezért kifejezetten rosszul érintett. Nem szomorkodtam túl sokáig, a társaságból volt, aki több töltőt is hozott, mindjárt felajánlották, használjam az övékét. Ráadásul még közel 12 óra repülőút állt előttünk, igyekeztem arra koncentrálni, hogy majd azt kibírjam.

fotó: saját - Isztambul

A gépen eléggé szétszórva ült a csapat, én egy japán altatóorvos hölgy, Maria és egy libanoni projekt menedzser közé kerültem. A srác családja Amerikában volt, két és fél éves kisfia várta, hogy apukájának leteljen az egy hónapos tanfolyama. Mindketten szuper jó fejek voltak, egészen otthonossá tették az utat.

Azért nem ment minden simán. Miután helyet foglaltam, akkor szembesültem vele, hogy le van szakadva az a hálós rész, ahová a telefont, vizet, apróságokat be lehet tenni. Maria kedvesen felajánlotta a vizemnek a saját rekeszét. A srácnak meg párszor kezébe adtam a telefont, fotózott nekem a gép ablakából.  Az út nem volt sima, rengetegszer kellett a turbulencia miatt becsatolt övvel ücsörögni. Olyan volt, mintha a hetes buszon zötykölődnénk a Blahán. De aztán az ember ezt is megszokja, főleg, ha azt látod, hogy mások nem pánikolnak, békésen alszanak, senkinek nincs halálfélelme rajtad kívül. :D Végül egészen sokat sikerült aludnom.

A vacsora és a reggeli is ízletes, valamint kellően laktató volt.

fotó: saját

Ahogy közeledett a leszállás ideje, úgy lettem egyre izgatottabb. Nem minden nap válik valóra egy álmom, de éreztem, hogy felejthetetlen élményekkel gazdagodok majd és kipipálhatok a bakancslistámról egy újabb tételt.

fotók: saját - Japán felé közeledve

Japánba épp úgy tilos bizonyos ételeket bevinni, ahogy sok más országba is, hatalmas táblák figyelmeztetnek, hogy a megszegőkre hány millió jenes büntetés vár. Még a törököknél vettem egy mazsolás kalácsot, ami a hátizsákomban volt. Hát nem kiszúrt a reptéri keresőkutya, míg a bőröndünkre vártunk? :D Szerencsére hamar kiderült, hogy nem kábítószer van nálam, így mosolyogva engedtek utamra. Az már csak a szálláson tudatosult, hogy becsempésztem némi tiltott gyümölcsöt és nem én voltam az egyetlen. Útitársam medve sajtot hozott magával. :p 

fotó: saját - Narita repülőtér, még a regényeim is eljutottak Japánba

A szállásig metróztunk egy kicsit, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, nem győztem betelni a teljesen más stílusú házakkal, építészeti látnivalókkal.

fotó: saját - Tokió

Leszállva a metróról gyalog indultunk megkeresni a szállást. Miután lepakoltunk, körbenéztünk, indultunk felfedezni a várost. Erről majd a következő posztban olvashattok.

fotó: saját - Tokió

Mit hoztam nektek mára? Egy különleges regényt:

„Tízparancsolat. A legősibb szabályrendszer. De mi van, ha unatkozó fiatalok átértelmezik, és like-vadászatra kezdik használni?

Marát tizennyolc évesen érte anyja váratlan halála. Kamaszként képtelen feldolgozni a traumát. Csak idő kérdése, hogy olyan társaságba keveredjen, amelyben úgy érzi, megkapja, amit szeretne: végre figyelnek rá. A lány egyre durvább dolgokat vállal, hátha vallásos apját is kihozza a sodrából.”

Akit a könyv fülszövege nem csigázott fel, az majd olvasás közben rájön, hogy letehetetlen. Cirka három és fél óra alatt végeztem vele. Aki itt spoilerre számít, azt ki kell ábrándítsam, direkt nem spoilerezem el a történetet. 

fotó: internet

A szöveg gördülékeny, olvastatja magát, vélhetően ebben szerepe van a rengeteg párbeszédnek. Nem csak a szöveg, de a téma is nagyon mai, nagyon aktuális. A polgármester apuka és a lázadó, épp csak felnőtt lánya közti konfliktus erős és tipikus. A férfi a karriert hajszolja, szeretőket tart, minden megy a maga útján, míg a felesége öngyilkos nem lesz. Ez mind Kandó Józsefből, mind a lányából teljesen mást hoz ki. Amíg az apa nyíltan felvállalja a korábbi szeretőjét, addig a lány bosszút forral ellene, őt tartja felelősnek az anyja halálért. A bosszúhoz hamarosan megfelelő eszköze is lesz, találkozik a fiatalok egy csoportjával, akik polgárpukkasztó módra flashmobokat szerveznek. És innen elszabadul a pokol. Mindenki a saját eszközével szeretne rendet tenni a világban, sejthető, hogy aztán végül senkinek sem úgy sikerül, ahogy gondolja. Az apa foggal-körömmel ragaszkodik a polgármesteri székhez, a flashmobosok egyre nagyobb akciókat szerveznek, Mara kezéből kicsúszik az irányítás és ami jó bulinak indult, az már egyre kevésbé az, mégsem tud egyikőjük se leállni. A szereplők mindegyike átértékeli a cselekedeteit, de van, akinek már későn jut eszébe. Ahogy gyorsulnak az események, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy valami baljós történik majd. És megtörténik.

Ettől jó egy akcióthriller. Egy percre se hagy unatkozni, felültet a hullámvasútra, elhiteti veled, hogy a szereplők kiszámíthatóak, éles kontúrokkal, hamar leteszed a voksod valamelyikük mellé. Könnyen foglalsz állást, ha tudsz velük azonosulni: szurkolsz az egyiknek, aztán egészen másképp látod őt egy-egy cselekedet hatására és már magad se tudod ki a jó és kinek higgy. A könyvben tisztul a kép, a motivációk végig érthetők és kristálytisztán látod, hogy másképp nem is történhetett volna. A történet végén mindannyian megkönnyebbülünk, megkapjuk a magunk feloldozását: bár bizonyos eseményeket nem lehet visszacsinálni, de talán sose késő a kapcsolatokat új alapokra helyezni.

Réti László társszerzős thrillere remekül sikerült, örömmel látnám filmen és bátran ajánlom mindenkinek. 

Ezzel a képpel kívánok mindenkinek feltöltődős ünnepet, sonkával, locsolkodással, nevetéssel tarkítva! :)

fotó: 2857440 képe a Pixabay -en

Ha megkérdezném, szerintetek van-e esélye a bringásnak túlélni a kamionnal való ütközést, tuti azt mondanátok, hogy semmi esélye nincs. Vagy ha mégis túléli, akkor egy vegetáló, emberi roncs marad belőle.

2024.02.07-én majdnem végzetes tragédia történt.

De ne szaladjunk ennyire előre. Jöjjenek a tények és a számok.

Adva van egy férfi, aki bár ötvenöt éves, legalább egy tízest letagadhat. Nem hiába, mindig aktívan élt, testnevelő tanárként a mozgás az élete. Triatlon versenyzőként tíz alkalommal teljesítette az Ironman távot (3,5 km úszás, 180 km kerékpározás, 42 km futás), melyből szerelemként a kerékpározás maradt meg. Gyakran bringával megy a Nógrád megyei faluba, Nőtincsre, ahol a testnevelés tanítás mellett a 6. osztály osztályfőnöke is. Emellett lakóhelyén, Vácott sokan onnan ismerik, hogy alapítója a minden évben megrendezésre kerülő Mészkőember, Légrádi Béla emlékversenynek. 2023-ban magam is részt vettem a megmérettetésen, melyet idéntől a Superior Racing Team rendez. A 20. évfordulón a verseny megálmodója bejelentette, hogy búcsúzik, de versenyigazgatóként a jövőben is asszisztál majd a futamoknál.

forrás:https://www.facebook.com/photo/?fbid=3586429451607556&set=pcb.2813180855487298/

Hogy mit érdemes még róla tudni? Tanérként remek programokkal gazdagítja a diákéletet, többek közt korcsolyázni vitte idén is az osztályát. Emellett kikapcsolódásként fával dolgozik. Keze közül csodás alkotások kerülnek ki, hol egy fürdőszoba berendezése, hol egy szaletli.

Eddig talán semmi különös nincs a történetében. A kerékpárversenyzők közúton edzenek, a legtöbbjük sérülések és balesetek nélkül teker. Amatőr szinten több mint harminc éve versenyzik, lábaiban több tízezer kilométer van és rutin a közlekedésben.

Aztán eljött az idei február. Somoghy Attila (Soma) az egyik szokásos edzőkörútját rótta, amikor megtörtént minden bringás rémálma, elütötték. Nem is akármi, egy kamion gyűrte maga alá és vonszolta több tíz méteren át, mire megállt. Életveszélyes állapotban került kórházba, ahol négy napi altatás után arra tért magához, hogy a jobb lábát amputálni kellett.

Az emberek ilyenkor szokták feladni. Magukba zuhannak és nem tudják elfogadni a megmásíthatatlan tényt, hogy a korábbi életük véget ért. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy egy új kezdet előtt állnak.

El sem tudom képzelni milyen lehet felébredni úgy, hogy az álmaid egy perc alatt semmivé lettek. Többé nem tudsz járni, kerékpározni, kosárlabdáért ugrani, korcsolyázni, vagy épp testnevelés órát tartani.

Aki azt mondja, hogy ez fejben dől el, annak igaza van. Csak az nem mindegy, mennyi idő alatt és mire jutsz magaddal. Soma fantasztikus ember. Igazi hős, nem Mészkő, hanem Gránitember. Egy hónappal a baleset után a rehabilitációról már szoba kerékpáros videót posztol, ahol egy lábbal, nyeregből kiállva, mosolyogva teker. Hányan tudnák ezt utána csinálni?

fotó: Somoghy Attila

fotó: Somoghy Attila

Ha nem ismerném személyesen, akkor is lélekig hatolna, ahogyan a balesethez áll. Példaértékű a szívóssága, a kitartása. A nevével fémjelzett versenyt idén március helyett ősszel rendezik meg, ő pedig titkon reméli, hogy addigra egy új protézissel simán megmászhatja szeretett Naszályát. Teljes életet szeretne élni, a gyerekek szeretik, visszavárják, ahogy a rengeteg kerékpáros ismerős, barát is, szeretné újra nyeregben látni. 

Kedvenc kerékpár szervizében a fiúk gondjaikba vették a biciklijét, a Crazy Biker's csapata is ezer szállal kötődik hozzá, jótékony tekerést szerveztek a részére és ha másról nem jutna eszükbe, az üzletbe lépve az általa készített munkapultja fogadja a betérőt.

A teljes életnek egyelőre anyagi akadálya is van, nem csak megfelelő protézis szükséges, bár  sokan összefogtak és támogatják különböző fórumokon. Segítségkérő üzenete huszonnégy óra leforgása alatt meghozta az eredményt, összejött a kért összeg. Bővebben itt olvashatsz róla. 

A Superior Racing Team szervezőcsapata egészen a Mészkőember verseny napjáig, azaz 2024.10.19-ig fogadja a támogatásokat az alábbi elérhetőségen:

Favorit Kerékpáros Klub Alapítvány

Bankszámlaszám: 10300002-13450937-00014904

Kérjük a közleménybe beírni, hogy: Somoghy Attila támogatására

A protézis az út első komolyabb mérföldköve, a  Superior pedig egy új sisakkal is megajándékozta, de a teljes élethez még sok-sok támogatásra szükség van.

Ha már sisak... Attila sisakja életet mentett. A fotóhoz nem hiszem, hogy kell kommentár. Ám egy jó tanács, azért mégis: Kerékpáron viseljetek mindig sisakot! 

fotó: Somoghy Attila

HAJRÁ SOMA, VÁRJUK A GYÓGYULÁS FOLYAMATÁRÓL A BESZÁMOLÓKAT!!!

Karsai Dániel

Nem egy név: fogalom

Nincs, aki ne ismerné a történetét.

Sokunk szemében hős. Pedig sosem akart az lenni.

Jóképű, sármos, sportos, intelligens. Megakadt rajta a nők szeme. Két évvel ezelőttig. Most is megakad rajta az emberek szeme, de már egészen másért.

forrás: internet

Én a bejegyzése miatt figyeltem fel rá:

„POSZT MORTEM – Hogyan kell (jól) meghalni?

Dr. Karsai Dániel András vagyok, 46 éves, ügyvéd, alkotmányjogász. Valamint halálos beteg.

2022 augusztusában ALS-t diagnosztizáltak nálam. Az ALS – Stephen Hawking legendás fizikus is ilyen betegségben szenvedett – úgynevezett moto-neuron betegség. Az orvostudomány számára ismeretlen okból az izmokat mozgató idegsejtek elsorvadnak, emiatt az izmok is, mely teljes lebénuláshoz vezet. A betegség végén a légzési funkciók is megszűnnek és a halál fulladás miatt következik be. A betegség ugyanakkor a mentális képességeket nem érinti, a fentieket teljesen tiszta tudattal kell végigélni.” 

*részlet Karsai Dániel facebook bejegyzéséből a teljes szöveg itt olvasható, lentebb görgetve.

Mindegy, hogy hány éves az ember, a halál mindig jelen van az életében, csak épp nem mindegy milyen módon. Fiatalon legyintünk, hogy nincs itt az idő, csak az idősek halnak meg. Aztán később, ahogy mennek el mellőlünk az emberek, meg-megállunk, majd napirendre térünk felette és folytatjuk az életünket. Jobb esetben talán  odafigyelve, néhány dolgot másképp intézve.

A fenti bejegyzés szíven ütött. Nem csak amiatt, hogy egykorúak vagyunk, vagy azért, mert akár ismerhetnénk is egymást, hanem a keresetlen őszintesége miatt.

Magyarországon a halál kérdése tabusítva van, de az alkotmányjogász élete és ügye mégis sokakat foglalkoztat. Jó, hogy felvállalta és kiáll az életvégi döntések szabályozásának ügyében. Hiszen ez nem önös érdek csupán, hanem minden állampolgárt érint.

Világos párbeszédek, logikus érvelések és indulatmentes kommunikáció jellemzi minden megnyilvánulását. Ezért is felnézek rá. El sem tudom képzelni, milyen lehet úgy élni, hogy a teste apránként cserben hagyja, az alapvető szükségletek kielégítéséhez is segítségre van szüksége.

forrás: internet

Nem tudom, hogyan lehet az elkeseredettségből és kilátástalanságból úgy felállni, hogy erőt képviselve mutassa meg magát és az ügyét a világnak. Tudom, kért segítséget szakemberektől, ami szerintem az első fontos lépés, de akkor se lehetett egyszerű. Sajnáltatás és önsajnálat helyett küzdjön, támogassa sorstársait akkor is, ha tudja, nem biztos, hogy megéli a megnyugtató befejezést. Fontos gondolat tőle, hogy helyén kell kezelni a betegséget és a haldoklót is.

Utoljára január 5-én nyújtott be észrevételt, majd találkozott Novák Katalin köztársasági elnökkel. Egy ország figyeli, merre vezet az útja. Betegsége rávilágít arra a fontos kérdésre, hogy jogunk van-e dönteni arról, meddig és milyen minőségben szeretnénk élni. Maximálisan igazat adok neki abban, hogy amikor már méltatlan körülmények közt vegetálunk: legyen választási lehetőség.

2021-ben barna öves vizsgát tett ju-jitsuból, most meg már alig tud mozogni. Épp tegnap hallgattam-néztem a vele készült legfrissebb interjút, ami a wmn.hu oldalán beágyazott youtube linken teljes egészében megtekinthető.

Nézem a felvételt: a tőle megszokott módon, maníroktól mentesen kommunikálni, de látszik: rosszabbul van, mint eddig bármikor. Megdöbbentő látni, hogy a betegség mennyire nem válogat és hogyan eszi meg szép lassan a szervezetét. Stephen Hawking a diagnosztizálást követően még ötvenöt évet élt, az ALS egyik lassú lefolyású változata támadta meg a szervezetét, de Karsai Dánielnek nincs ennyi ideje.

Jó lenne, ha még időben döntést hoznának az eutanázia kérdésében. Jó lenne, ha azokat, akik gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, hagynák úgy elmenni, ahogy ők szeretnék. Akkor, amikor ők szeretnék.

Tiszta szívből remélem, hogy még dr. Karsai Dániel életében megszületik az ezt támogató döntés. Nem csak miatta, mindannyiunk miatt!

Vonattal utaztunk egyik nap külföldre. Az indulás nem volt zökkenőmentes, laza hetvenöt perc késést produkált a vonat a főállomásról indulva. 

Amikor mi felszálltunk, már sokan ültek rajta, többek közt egy anyuka bőröndökkel és három gyerekkel. Két nagyobbacska fiú és lány, illetve egy öt év forma kissrác tartozott hozzá. Egy ideje már zötykölődtünk - szó szerint, csiga lassúsággal -, a táj se nyújtott épületes látvány. A fiúcska elunhatta a nézelődést, mert megkérte az anyját, hogy vigyen neki a foglalkoztató füzetekből. Az anyuka az egyik bőrönd mélyéről előszedett körülbelül tíz, atlasz méretű foglalkoztató füzetet és könyvet, majd a gyerekhez fordult.

- Mindet vigyem?

A kölyök rábólintott és elindult az anyja elé, hogy átvegye tőle őket. Láthatóan nehezek voltak. Ahogy mellettünk elhaladt, felnőtteket megszégyenítő arckifejezéssel és hangsúllyal egy halk sóhaj kíséretében közölte:

- Nagyon sok dolgom lesz! :)

forrás: Natalia képe a Pixabay -en.

 "Felhőtlen ​nyaralásnak indult…

Sok minden történik a nagyvilágban, a saját világomban, meglepődnél, ha látnád. Remélem odafentről nyomon követed az eseményeket. 

Ma újra szülinapod van, bár már öt éve nem köszöntjük egymást, de esemény és apropó nélkül is gyakran eszembe jutsz. 

Az idei évben újabb családtaggal bővültünk, miközben közeli és távoli ismerősök is távoztak. Az ember időről-időre mérlegel, összegez és igyekszik tanulni a hibákból, évről évre jobban csinálni mindent, amibe belefog.

Igyekszem minden napot úgy megélni, mintha az utolsó lenne. 

Nincsen nálam a bölcsek köve, de minél idősebb vagyok, annál inkább úgy érzem, biztosabban egyensúlyozok az élet kifeszített kötelén. Próbálom megtalálni az egyensúlyt és az igazán fontos dolgokat. Higgadok. :D Bár ezen a téren van még mit tanulnom. :p

Vajon te milyen lennél most? Fakulna az életkedved, pocakot eresztettél volna? Szerintem nem kopna a mosolyod, optimistán néznél az ismeretlen dolgok elé. Igyekszem másokat is erre biztatni és magam is pozitívan előre tekinteni. 

Talán egyszer sikerül a lelki békét megtalálni mindannyiunknak még itt a Földön.

Boldog égi szülinapot! :)

forrás: szamos.hu weboldala 

Ma három magyar szerző könyvét hoztam nektek. Anne Raven tollából az Illegális szerelmet, Lili Ann Danielstől a Szerelem kötőféken-t és Csákvári Éva Boszorkánylepke című könyvét.

Mindhárom kortárs szerzőt ismerem személyesen, épp ezért vártam izgatottan a regényüket. Mire az ajánlóm megjelenik, addigra Anne Raven és Lili Ann Daniels új könyvvel is megörvendezteti a romantikus műfaj kedvelőit.

Mi a közös a három regényben? Mindegyik könnyen fogyasztható és nagyon szórakoztató.

Anne Raven izgalmas világba kalauzol, főszereplője az egykori boxoló, Zalán. Vivien és párja, Ákos kapcsolata első látásra tökéletesnek tűnik. Boldogságához már csak az hiányzik, hogy rendezze húgával a korábban megromlott kapcsolatát és találjon egy jó fotós témát a diplomamunkájához. A törékeny boldogságot felborítja, hogy Ákos vidéken kap álláslehetőséget. Az sem segít, hogy a fotózáshoz Zalán bár tökéletes alany lenne, de egyikőjük se akarja a közös munkát. A helyzetet bonyolítja Vivien húga is, aki nem a megfelelő társaságba kerül Pesten. A lány Zalán segítségét kéri, aki vonakodik elvállalni a feladatot. Egyre több titokra derül fény, de vajon kinek jó ez?

A Boszorkánylepke Helga vívódásain keresztül mutatja meg a felnőtté váló fiatal nő küzdelmét önmagával, az önbizalomhiányával és érzelmi kapcsolatéhségével. Teszi mindezt úgy, hogy Helgának a barátnője, Rita tart tükröt, aki pont ellentéte a megfontolt lánynak.  Meddig megy el Helga, hogy megszabaduljon a megfelelési kényszerétől? Belefér-e a konzervatív neveltetésbe az egyéjszakás kaland vagy a swinger klub? Kalandok és felismerések során keresztül kalauzol Éva, játszi könnyedséggel.

fotó: saját

Lili Ann Daniels regénye nem magyar környezetben játszódik, de olyan problémákkal szembesít, amelyek akár velünk is megtörténhetnek. Liz Brighton megismerkedik a tökéletes, művelt, jóképű férfival. A problémát tetézi, hogy a férfi történetesen a húga párja. És együtt kell töltsenek két hetet. Vajon sikerül eltitkolnia a fellángolását? Az együtt töltött idő alatt a húgával való nem túl jó viszonya megváltozik-e? Ha mindez nem lenne elég izgalmas, a történetben nagy szerepet kap egy gyönyörű, de megfékezhetetlen ló is. Különös barátság alakul ki közte és Liz között, kalandos nyár elé néz a főszereplő.

A regények abban hasonlítanak, hogy önmagukat kereső nők kalandjainak lehetünk részesei, függetlenül attól, hogy milyen helyszínen járunk. A karakterek mindegyik műben élők és hitelesek. Tetteik, motivációik világosak, vívódásaik nagyon maiak, erkölcsi mércéjük azonos. A feszültség mindegyikben folyamatos, amikor már azt hisszük, hogy a főszereplő – akinek mindannyian őszintén, tiszta szívből szurkolunk – megérkezett a siker kapujába, mindig történik valami. Mindhárom műben központi szerepet kap a testvéri kapcsolat, a barátságok. Csupa olyan helyzettel találkozunk, ami velünk is megeshet. Mindhárom mű esetében egyszer fenn, egyszer lenn vagyunk, épp úgy, ahogy a szereplők hangulata változik. Együtt örülünk a szereplők sikereinek és megvisel, mikor látjuk, hogy az erőfeszítések után mégis elbukni készülnek.

Bármelyik könyvet is választod, mindegyik remek kikapcsolódást nyújt. Gördülékeny stílusuk miatt tökéletes kiegészítők a vízpart mellé, vagy egy könnyed nyáresti programnak egy jó koktéllal.  Szórakoztató és könnyed stílusuk miatt akár egymás után is tökéletesen fogyaszthatók.

Péterfy Gergely regénye nem volt könnyű olvasmány. Őszintén mondom, kíváncsian vártam, hogy hova futnak a cselekmény szálai a 406. oldal végére. Különböző érzések és gondolatok hullámzottak bennem, amíg benne éltem ebben a történetben. 

Klasszikus hanyatlástörténet

A cím és a tartalom nincs köszönőviszonyban egymással. A családtörténet majdnem felénél esik szó először a golyóról, amely megölte Puskint. Tulajdonképpen egy soha el nem készült tanulmányra utal, mely átvitt értelemben az értelmiség elvesztését, bukását hivatott jelképezni. A történet érdekelt, de önmagamhoz képest nagyon lassan haladtam vele. Az író stílusa lenyűgözött, ami lassított, az a történet fajsúlya volt.

A regény cirka 100 évet ölel fel, klasszikus hanyatlástörténet. Olyan alakok vonulnak végig a történetben, mint Waldstein Péter, az egykori kassai polgár, aki talán az egyetlen szimpatikus figura a műben. A mesélő a későbbiekben agysebésszé váló Karl, aki önmagát visszataszító, elhízott óriásként jellemzi. A generációkat Olga, Péter lánya köti össze. Az ő személyisége számomra megosztó volt, hiszen, ahogy édesapja és a fia, Kristóf is nagy dolgokra hivatott, valahogy mégis mindannyian vegetálnak a középszerűségben, körülvéve alantas és kisstílű figurákkal.

forrás: internet

Nemzedékek sorsa a történetben

A fiktív helyszínen, a Dunakanyarban található Herkulesváron járunk 1920-as évek és 2016 között. A középpontban Péter, a filológus áll, aki lányát és később unokáját terelgeti az általa helyesnek vélt úton. A háború után kerülnek Herkulesvárra, ahol ugyan feltalálja magát az értelmiségi, idősödő Péter, de ez rengeteg megalkuvással jár.

Lánya, aki nem csak gyönyörű, de intelligens is, többet tud a letűnt korokról, mint arról a világról, ahol él. Olga élete első férje halála után vesz jelentős fordulatot, Kristóf pedig már a rendszerváltás után válik felnőtté. A regény tele van magánéleti és társadalmi problémákkal, megnyugtató feloldozást viszont egyik fronton sem kapunk. A család nem tud a régi értékek mentén működni, törvényszerű a lezüllés, ahogy azt a kívülálló Karl remekül bemutatja, mégis ott a kérdés, miért dugja mindenki homokba a fejét?

Karl, a mesélő szerelmes a nála húsz évvel idősebb nőbe, Olgába, aki eleinte csak anyapótlék, később viszont a mindent megtestesítő eszményi nő. Olyannyira isteníti, hogy már a regény elejétől sejthetjük: a fantáziavilága nem válhat valóra. A könyv egyik jelenetében elmenekül a felkínálkozó nő elől. Talán nem gyávaságból, hanem tiszteletből, nem akarja a nőt lealjasítani az általa használt nők (leginkább prostituáltak) sorába.

A befejező szakaszban párhuzamosan mutatja be Karl és Kristóf történetét. Ami számomra zavaró volt, hogy folyamatosan jelen vannak deviáns személyiségek a főszereplők életében, ami valljuk be, a való életben szerencsére nem ennyire gyakori.
A regényben felvonultatott karakterek nagyon jellemzőek, nagyon magyarok. A párt felé orientálódó nő alakja, az emigráló arisztokrata, az ősmagyarságba menekülő, kisebbségi komplexusos férfié és így tovább. Mindnek helye van a történetben, a karakterek színesek, a korrajz pontos, jövőkép sehol.

Akiknek ajánlom Péterfy Gergely könyvét

Annak ajánlom elolvasásra a művet, aki képes az emberi lélek sötét bugyraiba merülni és van mersze önmagával is szembenézni, feltenni a kérdést magának: Különb vagyok én bármelyik szereplőnél?
Nagy kedvenccé lett a könyv 49. oldaláról vett idézet. Ennek az első mondatát  ajánlom figyelmetekbe!

„Naponta legalább két órát olvass – mondta Péter. Ennél az asztalnál, amely ablak előtt áll. Minden embernek kell legyen íróasztala. Minden íróasztalnak ablak előtt a helye. Aki fal elé teszi, vagy őrült, vagy rabszolga. Ne legyen függöny! Nem baj, ha belátnak. A paraszt azt fogja mondani, aki olvas, az naplopó. A proli azt fogja mondani, aki olvas, az ellenség. Ne foglalkozz ezzel!

Az olvasásnál nincs fontosabb, az olvasás emel emberré. Az olvasás tesz erényessé és bölccsé, vagy legalábbis lehetővé teszi azt. A paraszt és a proli csak annak tulajdonít értéket, amiből közvetlen haszna van, meg tudja inni vagy enni, vagy rögtön pénzre cserélheti. Az olvasás nem ilyen. Az olvasás haszna, mint a bölcsességé vagy az erényé, önmagában van. Mert megadja annak a tudatát, hogy a világ több, mint aminek látszik. Belső kilátót épít az elmédben, ahonnan messzire látsz, míg a többiek lent bolyonganak a ködben.”

megjegyzés: A cikk korábban egy netes portálon is megjelent.

"Sose mondtad nekem, hogy: szeretlek, de én kettőnk helyett is szeretek." (204. oldal)

A francia írónő regénye nyáron jelent meg magyarul. A vasárnap koldusai figyelemreméltó szépirodalmi regény, méltán nyert díjakat. De mit tud ez a regény, amitől nem tudjuk letenni?

Főszereplője a 21 éves Justine, aki egy idősotthonban dolgozik segédápolónőként. Nagyszüleivel és unokatestvérével él együtt, akivel egyszerre lettek árvák, miután a szüleik autóbalesetet szenvedtek. A lány mélyen kötődik az egyik lakóhoz, a 93 éves Hélène-hez, aki meggyőződése szerint a tengerparton ülve várja a férjét és a lányát. Justine egy kék füzetbe írja kedvence és Lucien szerelmének történetét, mellyel párhuzamosan a saját családja titkaival is meg kell küzdenie. A regény olyan kérdéseket feszeget, mint hogy lehet újra tanulni a szerelmet, megbocsátható-e a legnagyobb árulás?

fotó: vangavans bokhandel oldala - Valérie Perrin

Az erőssége nem a történetben rejlik, talán a karakterek egymáshoz való viszonyából adódik, illetve a gyönyörű képek teszik olvasmányossá. Szépen viszi végig a sirály és az emberek kapcsolatát, bár pont emiatt lesz a történet kissé meseszerű. Időnként az idősíkok közti váltást gyorsnak éreztem. És nem minden írói eszközt éreztem helyénvalónak. A narrált sorvezetéseket követően volt olyan fejezet, amely kizárólag rövid, ám de feszes párbeszédeket tartalmazott. Ezek teljesen kizökkentettek, ahogy a regénybe teljességgel nem illő, a szexualitást közönséges módon megjelenítő részek is. A mű alapstílusától idegen, elütő kifejezések kapcsán azt vártam, hogy majd jelentőségük lesz annak, de nem volt. A szexualitás része a műnek és a legtöbb helyen a szövegtestbe tökéletesen illeszkedő, kivéve a fentieket. Ugyanez elmondható a vizelési és egyéb szokásokat taglaló részletekről is. 

Nem tudom mi volt az író célja, mert ezzel nem adott semmit a karakterekhez. A meghökkentést pedig egyéb drámai eszközökkel, a karakterek motivációjával ezek nélkül is tökéletesen elérte volna. Ezzel együtt átüt, hogy szívből ír, lassan építkezve, ahogy a lélek dolgozik. Érzékenyen nyúl az öregséghez, jól adagolja az árulással, családi titokkal terhes szereplők megismeréséhez és a miértek megértéséhez az információkat.

Néhány helyen elképzelhetetlen szituációkkal találkozunk, ami a mai világban gyorsan leleplezhető lenne. Ilyen például egy baleset utáni szakértői vizsgálat, vagy az idősotthonban garázdálkodó telefonáló, a rendőrségre betörő főszereplő kijutása és az általa megszerzett információk.

fotó: internet

Ezek kissé hiteltelenné teszik a történetet, de összességében gyönyörű gondolatokkal teli és magával ragadó olvasmány. Talán miután letettük, másképp tekintünk az idősebbekre és több időt fordítunk a szeretteinkre.

"Ha elveszítjük azt, akit a világon a legjobban szeretünk, mindennap elveszítjük." (74. oldal)

„Kintről hosszú, szép, szomorú hang hallatszott be. Egy aranylile. A hegy magányos madara, vézna és komoly. Követi az embert, amikor kint jár, vigyáz rá, de mindig tisztes távolból. Mintha félne, hogy lesz egy barátja, de azért szüksége van valakire, aki meghallgatja, amikor a magányról dalol.”

Jo Nesbo A birodalom című regénye más, mint az eddig megszokottak. Olvasás után a kritikákat lapozgatva, feltűnt, hogy pár embernek hiányzik belőle Harry Hole karaktere, vagy egy hozzá hasonló nyomozó. Nincs igazuk. Ebben a történetben minden ott van, aminek lennie kell.

Annak, aki még nem olvasta, egy kis ízelítő, abból, hogy mire számítson. Aki meg már igen, annak szintentartásképp álljon itt a regény rövid leírása:

Roy Opgard a hegyen lévő családi tanyán egyszerű életet él, miközben a falu benzinkútját üzemelteti. Öccse, Carl hosszú idő után külföldről tér haza barbardosi feleségével, azért, hogy egy magashegyi wellnesshotelt építsenek, amelytől a falu fellendülését várják. Roy birodalmának viszonylagos nyugalmát alaposan felborítja testvére és Shannon érkezése. Ez már önmagában is elég lenne, de a testvérek múltjából sötét titkok kerülnek felszínre. A helyi rendőr saját apja évekkel korábbi eltűnése kapcsán szimatol, amely összefügghet a srácok szüleinek tragikus halálával. Roy mindig védelmezte a testvérét, de a gyanakvás és a pénzsóvárság megingathatja kettejük kapcsolatát. Roynak el kell döntenie, hogy továbbra is megóvja-e Carlt, továbbá tisztázásra szorulnak a sógornője iránt táplált érzései is. Elszakítják-e a feltáruló titkok a testvérek közti köteléket? Nesbo thrillerében a hűség, becsvágy, féltékenység, szeretet-szerelem mind megjelenik.

A könyv erős felütéssel kezd, már az előszó fogvatartott.  Lassan indul, de kicsit sem unalmasan. A szereplők ismétlődő mintákat követnek, egy-egy elejtett megjegyzésből sejtjük, hogy mindennek jelentősége van. Fokozatosan bontja ki Nesbo a testvérek közti viszonyt, a miértek és a válaszok apránként érkeznek. A karakterek jól kidolgozottak, akármennyire is beteg személyiség Roy, mégis szerethető figura. Annyira élethűre sikerültek a szereplők, hogy néhány ponton az nyomasztott, vajon a környezetemben is él ilyen személy? A történet az elszigeteltségre épít, meg arra az alapelvre, hogy ami a családban történik, az ott is marad. Sokáig valóságosnak, kézzel foghatónak tetszik a story, egy ponton viszont túl sok lesz a simán megúszott gyilkosságokból, talán emiatt tudtam végül megnyugodva letenni. Hogy még sincs így a valóságban, ez csak egy fikció.

forrás: internet

Az információk lassan csordogálnak, elejtett megjegyzésekből, régi emlékekből derül ki, hogy valami nincs rendben a fiúk múltjában.  Carl hazaköltözésével Roy élete felborul, de ahogy tette mindig, megy és megvédi a testvérét.  Két nagyon különböző karakterről beszélünk. Roy magának való, csendes, visszahúzódó figura, míg Carl az, akinek a lábai előtt hevertek a nők, minden sikerült, amit kitalált. Royt csak a madarak és a régi autók érdeklik, sose látták senkivel, ezért azt hiszik a faluban, hogy meleg.  Ám ez csak a felszín. Nesbo felvillantja a családi abúzus képeit, a századik oldal környékén már piszokul kellemetlenül éreztem magam, nem tudva, hogy az elbeszélőnk az abúzus elkövetésekor melyik oldalon állt és vajon kedveljem-e akkor is, ha ő az elkövető. Innen már nem volt visszaút, nem tudtam letenni a könyvet addig, míg ki nem olvastam és válaszokat nem kaptam. Egyfajta szociológiai tanulmány, kiből, mit vált ki egy-egy helyzet és mit talál megfelelő megoldásnak. Nesbo a lélek legmélyebb bugyraiba visz és a végén sem ad feloldozást. Piszokul megdolgoztatott, ahogy időnként a szereplőit is, azzal, hogy a motivációik hatására hogyan cselekszenek. Sötét, terhelt családi múltat tár fel, ebben a regényben senki sem az, akinek látszik. Az egész mű depresszív, szomorú hangulatú, nyomasztó. A tájleírások szépirodalmi szintűek, míg azokat olvassuk, fellélegezhetünk egy kicsit a mellkasunkat szorító borzalom alól.

Szurkolunk egy pozitív végkifejletért, ami nem következik be. Természetesen furcsa lett volna, ha a hőseink „ellovagolnak a naplementébe”, de a Nesbo által választott megoldással mégsem kapjuk meg a várt és áhított megnyugvást.

Igazi thriller, az utolsó oldalig tartogat meglepetést.

„Tudjátok, mi a választás fájdalma? Amikor a választás kényszere kínozza az embert. Nem az, amit végül választ. Amikor az ember tudja, bárhogyan dönt is, éjszakánként álmatlanul fog hánykolódni, és nem tud szabadulni a kérdéstől, helyesen cselekedett-e."

Gyerekkorból velünk maradó történetekről azt mondják, hogy minden mese az életünkről és egy picit rólunk is szól. A mesében minden mi vagyunk. De nem csak a hercegnővel vagy a gonosz boszorkánnyal azonosulhatunk. Hogy mire jó a mese? Talán egy picit kibillent a saját komfortzónánkból, hiszen a történeteken keresztül saját félelmeinkkel is szembe nézhetünk. Ugyanakkor személyiség fejlődésünkben is segíthet, hiszen a „dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban” – fogalmazza meg a belső utazás lényegét Hamvas Béla.

Gyerekkorom kedvencei

Két gyerekkori kedvencemet hoztam ma el nektek. A szerző neve hallatán mindenki A két Lottira asszociál vagy az Emil és a detektívekre, holott Erich Kästnernek van még remek története. Imádtam Az emberke kalandjait.

Barátság, bátorság, kalandok

A regény főhőse egy gyufaskatulyában lakik és összesen 5 cm magas. Zónakövi Matyi egyébként pont olyan, mint bármelyik másik „szabályos méretű” gyerek. Egyszerre kedves, okos és barátságos, máskor meg szemtelen. Matyi apró termete ellenére hatalmas terveket dédelget. Cirkuszi artista szeretne lenni. Életét beárnyékolja egy tragédia, szüleit a vihar elragadja az Eiffel-torony tetejéről. A cirkuszi társulat, ahol a szülei is felléptek, felelősségteljesen neveli a fiút. Nem mindennapi tervét Mágus Márkus bűvész támogatja és kettejük fellépése olyan sikeres, hogy Matyi egy csapásra világhírű lesz. Egy bűnbanda is szemet vet az ifjú sztárra és elrabolják. Az Emberkét megtalálni nem könnyű feladat. Kästner regénye mindig időszerű. Mesél barátságról, bátorságról és kalandokból sincs benne hiány.

forrás: internet

Tündérország

A másik írót P.L Traversnek hívják ő a Mary Poppins könyvek szerzője és Erich Kästnerrel azonos évben, 1899-ben született. Mindketten olyan történeteket adtak a világnak, amelyek 100 év elteltével is értékállóak.

A londoni Banks család gyerekeinek nevelőnője a keleti széllel érkezik és hamar otthonosan mozog a családban. Jane és Michael azonnal a szívébe zárja a fura dadust, az ikrek mellett pedig egy percre se lankadhat a figyelme. Mary Poppins sosem ismeri el varázslatos képességeit, ha szóba kerülnek képtelenebbnél képtelenebb kalandjaik, mindig sértődést színlel. A szigorú ám, szerethető nevelőnővel még hét könyvben találkozhatunk, többek között Mary Poppins, a konyhatündér című kötetben is, amelynek a végén megtaláljuk a benne szereplő ételek receptjeit.

A nevelőnő történeteit megfilmesítették, sikere egyrészt annak köszönhető, hogy magvas életbölcsességeket tartalmaz, amik a ma emberének is utat mutatnak. Személyes kedvencem a Csudálatos Maryből az, amikor elmeséli, hogy tündérországban járt, de mivel az ő kedvenceikkel nem találkozott, a gyerekek csalódottan hallgatják. Ekkor mondja azt, hogy „mindenkinek megvan a maga tündérországa”.
A mesék tanítanak és varázslatos világokba visznek. A nehéz időkben jusson eszünkbe a fenti mondat és keressük meg a saját tündérországunkat.

forrás: internet

megjegyzés: A cikk korábban egy netes portálon is megjelent.

"Csumi Aranyapáim!

Már régen jelentkeztem, van annak már két éve is. Mindig annyi minden történik, hogy csak kapkodom a fejem.

Apámról meg a síbalesetemről írtam utoljára. A munkás hétköznapokon volt a fókusz. Marcsival jól vagyunk. Azóta is. Szerelmes továbbra se vagyok, de jó együtt. A gyereke már megkérdezte, hogy mikor költözünk össze. Őszinte leszek, ezen még nem gondolkodtam, és ha a szívemre teszem a kezem, nem is akarok. Mindenki jól elvan a saját vackán, minek ezt felborítani, nem? Szerencsére Marcsi se hozta még szóba a közös háztartást.

Mostanában szívunk a mezőgazdasággal. A földek hol túl szárazak, hol meg mindent tönkre vág az orkán erejű szél meg eső. Szerencsére az idei búzát azért még sikerült rendben betakarítani. Az ősziről meg még nem tudok mit mondani. 

fotó: saját

Ha már aratás... Ki akartam menni a földre ellenőrizni, hogy haladnak a munkák, de pont akkor állított be Marcsi azzal: guruljunk már egy karikát. Nem akartam drámát, gondoltam össze kötjük a kellemest a hasznossal. Drótszamárra pattantunk, mondtam, hogy még meg kell nézni a búzát, tegyünk arra egy kitérőt.  

fotó: saját

Minden hónapnak van szépsége, a napraforgó tábla még engem is elvarázsol, így igent mondtam, mikor az asszony akart ott pár fotót. Nem szóltam semmit, de azért kezdte verni a biztosítékot a huszadik csücsörítős, mell kitolós kép. Jó érzékkel tudta, mikor kell abbahagyni. Baromira kellett brunyálnom, de érkeztek még napraforgó turisták, így gondoltam: kibírom a földemig. A műutat egy patak keresztezi, mellette lehet bemenni az egyik búzatáblába. Van ott néhány árnyas fa, elővettem a kobrát, Marcsi diszkréten a telefonját nyomogatta. Majdnem végeztem, mikor vihogásra és a jellegzetes kattanásra eszméltem. Hátrafordultam, a drágám továbbra is a telót nyomkodta, a nap vakított, hirtelen nem láttam honnan jön a hang. Aztán valami kitakarta a napot. Amilyen remek formám van, pont egy csoport kisdiák szállt felettem hőlégballonon. Jani, a ballonos nem volt túl ügyes, a kosár alja a fák koronáját súrolta, a viháncoló tizenéves fruskák meg premier plánban láthatták nemesebb testrészem. 

fotó: saját

Ha az még nem lett volna elég, hogy alig bírtam elcsomagolni a koronaékszereket, a sarkon befordult az idénymunkára felvett gyerek. Jót akart, de úgy fékezett le mellettünk a traktorral, hogy a felkavart port még egy hét múlva is köpködtem.

- Lali felszállsz mellém, hogy megmutassam hol tartunk ma?  - kérdezte vigyorogva. 

Gyorsabb lett volna a kijutás, de Marcsit nem akartam egyedül hagyni. Kint szerencsére minden rendben volt. Másnap beállítottak a zsaruk. Pali és Peti az ikrek hatósági arckifejezést öltve álltak az ajtómban, az ereimben megfagyott a vér. 

fotó: saját

Vártam, hogy felsorolják a jogaimat és bevisznek az előző napi közszeméremsértésért, végig vettem az összes elkövetett bűnömet, szabálysértést, gondolatban már a böribe csomagoltam, de csak egy tyúk tolvajt kerestek és felhívták a figyelmemet, hogy vigyázzak az állataimra. :)

Azóta kétszer meggondolom, hol állok meg brunyálni. A kobrám a legértékesebb állatom. :p"

Minden a levelekkel kezdődött, a rég feledésbe merült családi levelekkel. A papírra vetett  üzenetek által bepillantást nyert a szerző a férje családjának múltjába. A levelek aztán megelevenedtek és így született meg ez a könyv. Pap Éva És újra felkel a nap című könyvéről írtam.

Az 1930-as évek Szabadkán

Elsőkönyves szerzőnek lenni nem könnyű. Bármilyen regiszterben alkot is az író. Ha éppen romantikus történeteket ír valaki, akkor talán még nehezebb dolga van, hiszen jobbnál jobb romantikus könyveket talál az ember. Pap Évának viszont sikerült, hiszen történetével nemcsak a magyar könyvpiacot, hanem a Vajdaságot is meghódította.
A történet az 1930-as években, Szabadkán játszódik. Az a jó történet, melynek sorai és képei sokáig a fejünkben motoszkálnak, mondja Szabó Magda. Bár ebben a történetében nem minden szereplő fiktív, viszont ha az ember egy picit keresgél, akkor bizony talál olyan helyszíneket, melyeket  ma is megtalál.

Minden a levelekkel kezdődött

Minden a családi levelekkel kezdődött, mondja a szerző, melyek aztán megelevenedtek és Éva képzeletében regénnyé formálódtak. A könyv érdekessége, hogy a megjelenés előtt már elég sok részletet, érdekességet tudhattunk meg a történetről.  Vajon mitől fog minket meg egy történet? Talán mert olyan témákról ír a szerző, amelyekkel az olvasók könnyen tudnak azonosulni vagy megérinti a lelküket?  Ez a könyv talán pont ilyen.

forrás: internet

A történet szálai

A történet hétköznapi bekezdéssel indul. Eszti cipeli a házassága és nevelőapjától átvett vendéglő terheit. A fiatal nő tele van tervekkel, gyerekeket szeretne, de az álmai szétfoszlanak, mikor a férje, Stevan megsérül egy vadász balesetben.

Bár házasságuk meginog, ők ígéretet tesznek, hogy soha nem hagyják el egymást. A baleset megváltoztatja az életüket. A tragédiák sora ezzel még nem érv véget, hiszen feltűnik az életükben  egy harmadik, egy új szerelem.  A férj nem tehet mást, tudomásul veszi a kapcsolatot. A történet olyan kérdéseket feszeget, mint a hűség, valamint előtérbe kerül a nő folyamatos vívódása, szerethet-e két férfit?  Később pedig az foglalkoztatja, hogy a férjének tett ígéretét meg tudja-e tartani.

Személyes kötődés

A második világháború beárnyékolja főhősünk életét, majd a nő válaszút elé kerül. A műből kiderül, hogy a szerelmét vagy a családját választja-e. A regény tele van fordulatokkal. Nem csak a főhősnő vívódását, de a történelem alakulását is nyomon követhetjük benne. Észrevétlenül vezet minket 1955-ig és zárul egy 1970-es naplóbejegyzéssel.  A műben végig érződik az író személyes kötődése a bunyevácokhoz, emléket állít a család mellett az oly sok vihart megélt Szabadkának is, a mesékkel teli, apró ékszerdoboznak, ahol mégis minden valóságos.

megjegyzés: A cikk korábban egy netes portálon is megjelent.