Aki azt gondolja, hogy ebben a bejegyzésben a tutit fogja olvasni a megvilágosodásról, az téved.

Messziről kell kezdenem...

A barátaim jelentős része régi ismeretséget takar, s ha nem is vagyunk napi kapcsolatban, számíthatunk egymásra. Vannak barátaim általánosból, középiskolából, a több, mint húsz éves sport múltból, főiskoláról, rendezvényről. Sokszínű kavalkád. Ám, ha bárkivel valami megmagyarázhatatlan ok miatt korábban véget ért a kapcsolat, én évekig rágódtam a miérteken. Természetesen mindig megkérdeztem, hogy mi történt, de sűrűn előfordul, mikor az ember nem kap magyarázatot.

Az esszenciának köszönhetően ezeket a felesleges köröket már nem futom le. Nem megvilágosodtam, nincs szükségem a felesleges agonizálásra, egyszerűen elengedem az embereket. És hogy ez most miről jutott eszembe?

Volt nekem egy nagyon jó barátnőm. Középiskolai barátság. Egymás mellett ültünk, suli után évekig rendszeresen találkoztunk. Néhány éve (talán 3-4?!) eljött a kollégáimmal és velem egy étterembe. Valamiért nem sikerült bekapcsolódnia a társalgásba, amikor meg mégis, kínos percek voltak. Csodálkozva figyeltem, hogyan jutottunk ide és mi ez az egész. Furcsa és kellemetlen szituáció volt, de nem tulajdonítottam neki óriási jelentőséget, gondolván, majd úgyis megbeszéljük. A találkozó után néhány nappal ráírtam, hogy mikor futunk össze, kettesben, mire kaptam tőle egy olyan választ, amivel nem tudtam mit kezdeni. A lényege az volt: nagyon magamra haragítottam, ha lehiggad, majd keres. Visszaírtam, hogy nem értem mit tettem, de akkor majd jelentkezik, ha akar. Nos, azóta sem hallottam se hírét, se hamvát egészen néhány nappal ezelőttig. Hónapokig rágódtam rajta, mi vezetett idáig, de azon a találkozón úgy éreztem, hogy kettőnk között fényévek vannak. A kollégáim is megkérdezték, hogy mi tényleg barátok vagyunk-e, mert annyira nem illünk össze.

A napokban a vonaton futottunk össze. Szembejött velem, már leszálláshoz készülődtünk. Nyilvánvalóan látott. Én kilépve köszöntem, amit vagy hallott, vagy nem, elég hangos volt a vonat. Esküszöm semmit nem éreztem, csak kíváncsiságot. Se harag, se düh, se más érzelem nem volt bennem. Ő viszont láthatóan feszült volt. Kapaszkodott az ajtóba, alig várta, hogy kinyíljon, a hátán az izmok megfeszültek a kellemetlen helyzettől. Úgy lőtt ki, hogy szinte futnom kellett utána. Szedtem a lábamat, hátha még egy pillanatra látom az arcát, de a vasút lépcsőjén konkrétan már rohant le, őrült szlalommal kerülgetve az embereket. Én pedig felszabadultnak éreztem magam. Mint, aki egy nagy tehertől szabadult meg. Ezt is az esszenciának köszönhetem. Elengedtem. Nem fáj, nem érdekel többé. Szép tükör volt, hogy ő még évek távlatából is feszült, a ki nem mondott, át nem beszélt sérelmei miatt. Engem viszont helyre tett, jó úton vagyok. És ezért hálás vagyok. Köszönöm a tükröt!