Eltelt egy hónap és aki kíváncsi volt a másikra, az részt vehetett egy "osztálytalálkozón". Azért így idézőjelben, mert 180 főt összehozni egy adott időpontra még egy lakodalomra se sikerül maradéktalanul. :) Ettől függetlenül azért így is kb. 40-en ott voltunk.

Még mindig rá tudok csodálkozni dolgokra. Például, hogy a kevésbé nyitott emberek is jönnek, vállalják, hogy egy kvázi vadidegen környezetben beszélgetnek másokkal, elmondják a gondolataikat nagyobb plénum előtt mikrofonba (nekem ez mindig mumus... de erről majd később). Illetve hogy ezek az emberek, nemtől, kortól, lakóhelytől függetlenül "feláldozzák" a vasárnapjukat. Az idézőjel megint azért, mert kicsit sem tűnt áldozatnak. Magamtól sem, holott mivel általában későn érek haza, hétvégén ritkán akaródzik újra a fővárosba látogatni. Most viszont nagyon akartam menni. És rácsodálkoztam, hogy néhány óráért és a társaságért jöttek emberek az ország minden pontjáról. Szegedről, Debrecenből, Ceglédről, Miskolcról, Székesfehérvárról és még ki tudja honnan. Le a kalappal előttük.

Nagyon jól esett, hogy az emberek tényleg maszk nélkül mutatták meg magukat. Segítenek levetkőzni a bennem felhalmozódott bizalmatlanságot. Mostanra tudatosult, hogy alapvetően mindenkivel mindig nagyon jól elcsacsogok, de árgus szemekkel figyelem az embereket. Nem akarom őket hazugságon kapni, nem akarok ítélkezni, néha mégis megteszem. És akkor valami belül felnyerít: "na ugye, én megmondtam. Ne bízz senkiben, ne higgy nekik!". Ezt az érzést itt szépen, lassan oldják. Azzal, hogy vannak. Hogy olyanok, amilyenek. Amikor rákérdezel egy ember foglalkozására és az a válasza: balettművész, te meg bámulsz rá kikerekedett szemmel, mert mindenfélét el tudtál róla képzelni, de ezt nem, akkor előjön a kisördög, mi van, ha meg akar vezetni?! És csak lassan oszlik el a kétely, hogy az itt jelenlévő emberek nem azért jöttek, hogy magukat fényezzék, vagy hihetetlen dolgokat állítsanak, még csak nem is azért, hogy téged teszteljenek, mit hiszel el és mit nem... Ezek az emberek azért vannak itt, mert haladnak egy úton, eljutottak felismerésekig és nem akarnak megállni. És akkor könnyebb elengedni magam. És élvezni a társalgást. Azt, hogy aki kérdez, aki válaszol, azt őszintén érdekli a másik. Figyel. Nyitott a hallottakra. Nem ítélkezik, inkább támogat. Ez az érzés segít a koránt sem mindig kerek világomat egyensúlyba hozni. És nekem ez most nagyon kell. 

Aztán itt vannak az én kis hullámvölgyeim. Gondoltam, hogy olyan nagy megvilágosodásban nem lesz részem, s jó volt azt is hallani, hogy ezzel mások is így vannak. Nem mindenkit vág fejbe az élet. Nekem a kisebb aha élmények jutnak. Például észrevettem, amin korábban simán neki álltam vitatkozni, azt ma már egy kézlegyintéssel elengedem. Szeretném hinni, hogy nem azért, mert belefásultam, hanem azért, mert

a) nem fontos

b) nem az én problémám.

Az ölelések megint feltöltöttek. Lehet, hogy a találkozókon kellene egy ölelés terápiás 10 p-et tartani? Ahogy a kurzuson volt. Mindenki dönt és szavaz. Ezzel lehetne egy bizalmi légkört teremteni az elején, s talán a félénkek is jobban oldódnának, hiszen lenne kapcsolódási pont. Vélemény?

A rendszeres találkozók ötletét maximálisan támogatom és minden programra vevő vagyok. :) Közelebb hoz minket egymáshoz. Hátha a kicsiből indulva egyszer csak sikerül a világmegváltás?! 

Muszáj a negatív emberekről is szót ejtenem. Természetesen minden közösségben vannak olyanok, akik nem szimpatikusak. Ennek okát felesleges firtatni, nem is kell tenniük hozzá semmi rosszat, mégsem kedveljük őket. Tegye mindenki a szívére a kezét, s őszintén mondja el, ha itt nem találkozott ilyennel. De! És itt jön a de. Ezeket az embereket nem nekem vagy nekünk kell szembesíteni/megváltoztatni. Lehet, hogy valaki más velünk kapcsolatban is ugyanezt érzi. Amit én tehetek az, hogy ezeket az embereket nem engedem az energiamezőmbe, az intim szférámba, ha meg mégis bejönnek, határt szabok. És nem rágódom rajta, miért kaptam tőlük ezt, vagy azt. Elengedem. Nem az én problémám... A saját démonaikkal küzdjenek ők. Én igyekszem elérni, hogy ne legyenek démonaim. Azt hiszem ez a jó irány! :D És még egy fontos kiegészítés. Próbálok ítélkezés helyett szimplán elfogadó lenni velük szemben...

Hirtelen ennyi.

ui: A mikrofonnal adós vagyok. Anélkül hamarabb neki állok szónokolni nagyközönség előtt, a mikrofon feszélyez. :D Amúgy is a nagy szám ellenére inkább szeretek csendes megfigyelő státuszt betölteni... Ez egy kicsit paradoxon... Persze, ha elememben és közegemben vagyok, simán bevállalom a vezető szerepet is, ilyenkor az elvonulós énem fogja a fejét ;)