A reggeleim a hírek hallgatásával és olvasásával indulnak.

A mai hír megrázott. Az összes média az olasz buszbalesettel volt  tele.

Mit érezhet az a szülő, akinek már soha többé nem jön haza  a gyermeke? Látom magam előtt a lelkes, ifjú arcokat, kinek az első, kinek a sokadik iskolai sítábor, mindenki izgatott, búcsúölelések a busz mellett, szokásos, túlaggódó kérdések...  A gimisek nevetve búcsúznak, alig várják, hogy lazuljon a szülői felügyelet, izgatottak az előttük álló élmények miatt. Lelkesek, tervezik  a  tábort, eszükbe se jut az 1999. 01.24-i busztragédia...

Majd a napi telefonok, mindenki boldog. A szülők várják,  hogy visszajöjjenek  és örülnek az újabb jól sikerült napnak. És eljön az utolsó hívások ideje. Mindenki nyugtatja a másikat, igen, jó volt, de majd otthon elmesélek mindent, ne a számla nőjön!

Aztán jön az iszonyú hajnal. Aki  hív, az  talán azt sem tudja mit beszél. Az álmából ébredő hozzátartozó ekkor már sejti, hogy baj van. És ő a szerencsésebb. Akinek a gyereke lehet összefüggéstelenül, érthetetlenül, többet zokogva, mint beszélve beszámol a tragédiáról.

És aki hiába próbálja a gyerekét hívni, süket a telefon....Feldolgozhatatlan. Kicsiben is. Egyesével. Tömegesen még iszonytatóbb a halál.

Ezek a gyerekek a jövő reménységei voltak. Előttük volt az élet! Annyi mindent szerettek volna megtenni, annyi helyre eljutni, hivatást, párt választani, gyereket vállalni. Vagy épp egészen másmilyen életet terveztek, de már sosem tudjuk meg mi lehetett volna belőlük!

A tanár, aki az utolsó pillanatig mentette a gyerekeket. A buszsofőr, aki próbálta korrigálni a hibát.... A szülő, aki volt olyan jó fej, hogy elkísérte a gyermekét...

Egyikőjüket sem ismertem személyesen... De a tragédiájuk megrázott! RIP! A hozzátartozóknak, az életben maradóknak erőt kívánok ahhoz, hogy ezt túl tudják élni és  kívánom, hogy idővel  kevésbé fájjon, kevésbé akarjon kiszakadni a szív!