Horror sztori kialakulóban:

Éjjel front, itt fáj, ott fáj és egyéb nyalánkságok, én meg pörgök-forgok az ágyban, mint a ringlispíl. Sebaj, úgyis lassan csörög az óra, akkor már csak azért se alszom! Vagy de? Akkor a legmélyebben, amikor csipog az ébresztő. Fordulnék, hogy lenyomjam, s rögtön ülve és vonyítva ébredek, a görcs húzza a vádlimat. Mi jöhet még?! Kisántikálok a konyhába, összepakolom a cuccaimat, beszuszakolok mindent a strapabíró táskába, aztán irány az erkély, mit is vegyek fel? Áh, az új pipellőt. A királylányosat (lásd fent). Legyen. Szép vagyok. Szép vagyok?! Mindegy is, a tükröt nem nézegetjük, indulni kell, sietősen zárom az ajtót. Tenném el a kulcsot, erre a táska zipzárja feletti szövet megadja magát. Sebaj, azért se hagyom, hogy ilyen apróságok elrontsák a napomat, bár a vasúthoz érve már nem őszinte a mosolyom. Az új cipőkkel nincs szerencsém. Útitársam és kedvenc szomszédom megszán egy ragtapasszal. Nekem viszont mindkét oldalt fáj a lábujjamnál, egy ragtapasz maximum félbevágva lesz elég. A női táska rejtelmei közt akad egy olló, ha majd leszállunk szépen felműtöm magamra. A pályaudvaron elegánsan kibújok a topánkából, miután mindenki elhagyja a peront, már csak a nylonzoknit kellene levenni. Ennél nincs is egyszerűbb művelet. Kivéve, ha a zokni térdig ér és rajtad egy szűk szárú nadrág van. Tehát ez nem fog menni. Kínomban az is megfordul a fejemben, hogy felragasztom a zoknira, de ez a szerencsétlen így is, úgy is csúszkál, szóval lemondok róla. Összeszorított foggal dupla idő alatt abszolválom a munkahelyre érkezést. Sajnálattal tapasztalom, hogy a várt tapsvihar elmarad a beérkezésem után. Hál istennek odabent akad néhány váltó ez-az, így fellélegzem. Egészen a munkaidő végéig. Akkor találkozóm lenne/lesz?! egy kedves ismerőssel, aki reggel telefonon tartotta bennem a lelket. Jó, rendben, próbáljunk meg elindulni. Nehézkes, a rövidebb út lesz a hosszabb,a lehető legkevesebb gyaloglással. A találka színhelyén már alig várom, hogy valahova jó gyorsan leüljek. Az ismerős praktikusan gondolkodik, vélhetően a vicsorgásba torzuló, mosolynak koránt sem nevezhető arckifejezés is közre játszik benne, de berángat a legelső cipőboltba és vesz nekem egy papucsot. :) Végtelen hála és megkönnyebbülés, olyan eufória, mint már rég nem. Hogy ezt a társaság, vagy a papucs tette-e, az maradjon titok! ;)

Végkövetkeztetés:

a) az új cipőkkel nincs szerencsém mostanság,

b) van, amit nem elég kétszer felvenni egy hosszabb séta előtt,

c) segítőkész emberek mindig vannak,

d) a jó dolgok sosem akkor történnek veled, mikor számítasz rájuk. :)