Egyre több emberhez jut el a hír, már létezik irodalomterápia! ← (A linkre kattintva megtalálod Panka oldalát.) Ez egy roppant izgalmas utazás önmagunk felé, de hogyan lesz valakiből ma irodalomterapeuta? Egyáltalán, mit csinál egy irodalomterapeuta? Milyen módszereket használ? Rudolf Panka irodalomterapeutával beszélgettünk. 

BS: – Amikor azt mondom, hogy terápia akkor talán sokunknak egy pszichológus ugrik be, aki kérdéseket tesz fel, de ez valami más. Irodalomterápia. Vajon hogyan lesz valakiből ma irodalomterapeuta és miért keres fel valaki ilyen lehetőséget?  

RP: -Sok út vezethet az irodalomterapeutává váláshoz. Az én történetem  úgy kezdődött, hogy 2013-ban elindítottam egy irodalmi-közösségi programsorozatot, a Booktion!-t, azzal a céllal, hogy szövegek segítségével kapcsolódjunk egymáshoz, beszélgessünk magunkról. A foglalkozásokra játékokat, vitaindító kérdéseket vittem, igyekeztem formabontó módon összerakni az alkalmakat. Nonprofit módon működött, eleinte ismerősök és az ő ismerőseik látogatták a rendezvényt, aztán szép lassan kinőtte magát. Időközben megszületett bennem az igény, hogy ezek a foglalkozások még többet tudjanak adni az embereknek. 2016-ban elkezdtem a Pécsi Tudományegyetem biblioterapeuta, azaz irodalomterapeuta képzését. Ez meghozta az önismereti fókuszt is. A Booktion! foglalkozásain szerzett tapasztalataim nagyon sokat segítettek irodalomterapeutaként elindulni, a biblioterapeuta képzésben kapott rengeteg értékes tudás és tapasztalat mellett. Talán a ma emberének azért tud vonzó lenni az irodalomterápia, mert egy teljesen másfajta nézőpontot ad az olvasáshoz, mint amivel jó eséllyel korábban találkozott. Lehetősége van ránézni, hogy mit tud az olvasmányból saját életéhez kapcsolni belőle, mi az, ami akár egy nagyon konkrét szakmai, magánéleti kérdésben segíteni tud neki. Sok okból olvasunk: feltöltődés, szórakozás céljából, esztétikai élmény miatt, szakmai tartalmak megismerése végett. Az viszonylag ritka, hogy az olvasó úgy vegyen a kezébe egy könyvet, hogy magáról mit tud tanulni, milyen önismereti témákat mozgat meg benne az adott mű. Előfordulhat, de nem ez van a fókuszban egy hagyományos olvasói nézőpontban. Könyvet mondok, de gondolhatunk versre, mesére, novellára, bármilyen irodalmi műre.

BS: –  Csoportos foglalkozásokon, hogyan vezeted rá a terápián résztvevőket, hogy képesek legyenek együtt haladni?   Hány fő vesz részt rajta? Miben más az egyéni terápia?

RP: – A szakirodalom szerint az ideális csoport létszáma a páros gyakorlatok miatt 8 fő, de működhet ettől kevesebbel fővel is. Alkalmanként vannak nagyobb, 20-25 fős foglalkozások is. Csoportos foglalkozáson mindenki ugyanazzal a szöveggel dolgozik, az viszont egyénenként változó, ki, hogyan reagál a szövegre. Az a jó csoportban, hogy az eltérő reakcióknak is helye van. Nagyon jellemző, hogy a csoporttagokat abszolút más ragadja meg ugyanabból a szövegből. Van, akit például egyetlen sor érint meg, más meg észre sem veszi azt. Mindenkinek egyéni lesz a kapcsolata a szöveggel. Különféle csoportvezetői stílusok léteznek, én szeretem hagyni, hogy a folyamatok a maguk útján menjenek, a keretet adom hozzá. Célom, hogy a csoporttagok nyilvánuljanak meg, ne én mondjam meg, hogy nekik mit jelent a szöveg. Igyekszem megteremteni a teret, ahol a bennük zajló érzésekről nyíltan lehet beszélgetni és nyugodtan mondhatnak olyat is, ami ellentmond egy másik csoporttagnak. Felvállalt célom teret adni annak örömnek és rácsodálkozásnak, hogy mások vagyunk, és ez így rendben van, sőt, ez így jó.

BS: – Egy-egy alkalom mennyi időt ölel fel? Hány alkalmasak a foglalkozások?

RP: – Alapesetben másfél-két óra. A hossza változó, van 3 alkalmas mini csoportom, 8-10 alkalmas és van olyan, ami januárban indult, decemberben ér véget, havi egy alkalommal találkozunk. Minél hosszabb egy folyamat, annál jobban el lehet mélyülni. A rövidebb csoportok leginkább arra jók, hogy tudatosítsanak egy-egy kérdést, elindítsák a folyamatot az emberben.  Eljön, elgondolkodik a témáról és viszi tovább. Vannak egy alkalmas foglalkozások is, amiknek nincs előzménye, azok is lehetnek hatásosak, születhetnek rajtuk felismerések.

BS: – Milyen útravalóval, tanáccsal látod el a terápia után az embereket?  A csoportfoglalkozások után mennyi idővel élik meg a felismerést az emberek? Kapsz visszajelzést hosszabb idő után is? 

RP: – Sokszor kapok visszajelzést hosszabb idő után is, és ezeknek máshogy örülök, mint az azonnalinak. Mert ez azt is jelzi, hogy nem csak ott és akkor adott valamit a foglalkozás, hanem később is tudta hasznosítani a csoporttag. A törtÉNeted – önismereti sztorialkotó kihívásom kihívás kapcsán kaptam egy visszajelzést jóval később, hogy konkrét helyzetben tudta alkalmazni a résztvevő, amit ott tanult magáról. Nem én tanítottam neki, hanem ő jutott el egy felismerésig magával kapcsolatban és be tudta építeni az adott helyzetbe, aminek nagyon örültem.

Ez azért is jó, mert visszaigazolja a módszer létjogosultságát: van egy fókusztémánk általában, de attól el tudunk ágazni, mint a fa a gyökerektől.  Nem célom, hogy egy egyetemes igazsághoz jussunk, mindenki igazsága érvényes. Van egy témánk, abból mindenki elviszi azt, ami neki megszületett válaszként. 

BS: – Vannak visszajáró klienseid?

RP: – Igen. Vannak rövidebb és hosszabb folyamatok és van lehetőség bekapcsolódni, lehet tovább jönni, ha vége van egy blokknak. Vannak, akik eljönnek egy csoportra és megnéznek egy másikat is, vagy hosszabb idő után kapcsolódnak vissza. A búcsú sokszor nekem sem könnyű, hiszen emberi kapcsolatokról beszélünk, kötődünk egymáshoz. De a segítő kapcsolat egyik célja, hogy a segítő egy idő után „feleslegessé” váljon.

BS: – Milyen korosztályt tudsz megszólítani? Jól gondolom, hogy a nők vannak többségben?

RP: – Hozzám inkább a velem egykorúak jönnek, talán jobban megért engem egy olyan segítő, aki lehet hasonló cipőben van, mint én.  De idősebb résztvevőtől is kaptam pozitív visszajelzést. Kamaszokkal, gyerekekkel főleg táborokban találkozom.. Minden korosztályban megvan az a réteg, aki szeret olvasni és érdekli a saját önismereti fejlődése. Jól gondolod, több a női kliens, de mindig akad egy-két férfi is. Most tudatosult bennem, hogy a Booktionra, ami nem önismereti volt, több férfi jött el. Vélhetően azért, mert ott lehetett intellektuálisan vitázni. A mai napig tabu férfiként érzésekről beszélni, vagy azzal foglalkozni, hogy vagyok én. Jó lenne, ha ez változna.

forrás: Rudolf Panka oldala

BS: – Akik felkeresnek, mennyire nyitott személyiségek? Volt már olyan eset, hogy eltanácsoltál valakit? A terápia során más terapeutákkal is együttműködsz?

RP: – Általánosságban elmondható, hogy olyanokat vonzhat be, akik motiváltak arra, hogy magukról gondolkodjanak vagy kapcsolódjanak magukhoz, egymáshoz. Azokat, akik tényleg azt élvezik, hogy leülnek és megvitatják az emberekkel, mi van a lelkükben. Volt olyan, aki elmondta, hogy neki kifejezett célja, hogy kapcsolódjon másokhoz, jobban meg tudjon nyílni. Szépen lassan elindult ezen az úton.  Az elfogadó közeg, amikor nem minősítik egymást és mindenkinek van tere arra, hogy megossza a benne zajló folyamatokat, abszolút segítő tud lenni ebben a folyamatban. Nem volt olyan, akit el kellett tanácsolni. Olyan volt, aki az első alkalom után magától nem jött tovább. Lehet, hogy nem ilyennek képzelte, vagy én nem voltam neki szimpatikus. Ez is teljesen rendben van. Csoportfolyamatban van lemorzsolódás, sok oka lehet, például az élethelyzet változása, máshová kerül a prioritás. Akadt, akinek mondtam, hogy érdemes lenne egyéni pszichoterápiára elmennie a kérdéseivel, amivel hozzám érkezett. Járok csoportos és egyéni szupervízióra, ahová elvihetem a saját, szakmai kérdéseimet, ez meg tud erősíteni egy-egy kérdéses helyzetben. Néha előfordul, hogy egy gyászterapeuta vagy másfajta segítőt jobban tud segíteni, mint én, ilyenkor igyekszem konkrét szakemberhez irányítani a klienst, nem magára hagyni a helyzetben akkor sem, ha nem én vagyok számára az ideális segítő. 

BS: – Hány irodalomterapeuta működik Magyarországon?

RP: – Ezt nehéz számszerűsíteni, mert vannak szakirányú továbbképzés szakok és rövidebb módszertani képzések. Az utóbbiak nem adnak irodalomterapeuta végzettséget. A Magyar Irodalomterápiás Társaság Egyesületnek körülbelül ötven tagja van. De ennél sokkal többen vagyunk országszerte végzett irodalomterapeuták. Az már más kérdés, hogy nem mindenki tart aktívan csoportokat, hanem munkája egyéb területeibe építi be a megszerzett tudást. 

BS: – Az írótáborban, olyan foglalkozást tartasz, ahol írni kellett. Saját foglalkozásokon mennyire alkalmazod ezt a módszert?

RP: – Jellemző, de nem olyan tiszta formában, mint ott. Az irodalom terápiának létezik aktív vagy kreatív oldala is, amikor a csoporttagok által alkotott szövegekkel dolgozunk. Hosszabb folyamatokban alkalmazom, otthoni gyakorlatnak kapnak írásos feladatot. El tudja mélyíteni, azt, ami történik. Egyik verziója a lyukas szöveg, amikor meglévő alkotást kell kiegészíteni és van az abszolút saját alkotás. Egyre inkább elterjed a nézet szakmai körökben is, hogy az alkotás is irodalomterápia, sőt, bizonyos országokban, például Finnországban az irodalomterápiának ezt az ágát aktívabban gyakorolják, mint a befogadói formát. A saját érzések írásban való megjelenítése olyan dolgokat tud kihozni, amik lehet máshogy nem jelennének meg.

BS: – Saját érzéseket papírra vetni nem könnyű, hogyan motiválod őket?  Hiszen ez csak úgy működik, hogy az ember kíméletlenül őszinte önmagához. 

RP: -Már a nulladik pillanattól dolgozom a megértő, empatikus, ítéletmentes közeg kialakításán, a csoporttal együtt. Nem várhatom el senkitől, hogy a bizalom rögtön kialakuljon és azonnal kitárulkozzon. Ehhez bátorság kell. Épp ezért zárt csoportokban kérek írást, amikor már ismerjük egymást valamennyire, van egy közös folyamat, amit viszünk. Igyekszem erre tekintettel lenni, tisztában vagyok vele, idő kell, hogy egy segítő kapcsolatban a bizalom kialakuljon, épp úgy, mint az életben.

BS: – Szűk repertoárból használsz szöveget, vagy bekerülnek újak is? Megemlítenél néhányat?

RP: – Mindig bővítem a szövegbankot. Vannak természetesen bevált szövegek, amikről tudom, hogy jók, rezonálnak rá az emberek.  Olyan is előfordul,  hogy úgy gondolom, hogy az általam bevitt szöveg jó, sokszor feldolgoztuk már, aztán beviszem egy csoportba és ott azt mondják, hogy ezzel nem tudnak mit kezdeni. Mostanában főleg versekkel dolgozom. Ez talán az online lét sajátossága is, mert itt minden dinamikusabb. Szeretek versekkel dolgozni, mert azok instant előhívják az érzéseket, benyomásokat, asszociációkat. Szeretem a meséket, rövidebb novellákat. Egy zárt csoportban A Gyűrűk Urával dolgozom, itt elvárás volt, hogy a tagok ismerjék a művet.  Nagyon szeretem Fodor Ákos haikuit. Az ő szövegeivel sok irodalomterapeuta dolgozik, vele nem lehet mellélőni. Örkénytől az Egypercesek-et szeretem, a tömörségét, frappánságot, zseniálisak és mindenképp kiváltanak valamilyen reakciót. József Attilát, Radnótit említeném a költők közül. Kortársak közül Tóth Krisztina novelláit is kedvelem. Áfra János verseit, Szabó T. Anna verseit, novelláit, Dragomán György szövegeit nagyon szeretik, amiatt, hogy a mi problémáinkkal foglalkoznak, nekünk szólnak, a mai kor emberéhez.

BS: – Klasszikusoknál ismert vershez nyúlsz? Elárulod az elején a szerzőt?

RP: – Ha megmondom, a szerzőhöz kötik az életrajzot. Holott az lenne a lényeg, hogy neki mit mond a szöveg.  Ezért igyekszem nem annyira ismert művet választani és csak a végén árulom el a szerzőt. De van értelme ismert verssel is dolgozni.  Előjönnek olyan dolgok, amiről korábban soha nem gondolkodott a csoporttag. Petőfitől a Szeptember végént bevittem a Károlira, a pedagógus továbbképzésre, ahol oktatok. A hallgatókkal saját élmény formájában dolgoztuk fel. Izgalmas beszélgetés kerekedett belőle. Ismert alkotásnál a folyamatot irányítani kell, hogy ne menjen el életrajz elemzésbe meg középiskolai élmények felelevenítésébe.

BS: – Milyen típusú könyveket olvasol, tudsz nem szakmai szemmel olvasni?

RP: – Sokféle könyvet olvasok. Nekem az a lényeg, hogy legyen benne valami, amiért tudok lelkesedni. Tudok így olvasni szakmai könyvet, fantasyt, magyar kortárs kötetet, verseket, nem is számít a műfaj, csak fogjon meg. Amióta az eszemet tudom, olvasok, talán ezért vagyok képes elvonatkoztatni a szakmai szempontoktól, hisz korábban volt az élményszerű olvasás, és ez is meg is maradt. Ha be tud húzni egy könyv, akkor ott létezem, annak univerzumában, a külvilág megszűnik. 

BS: – Azt mondják, hogy az emberek ma kevésbé olvasnak, mit gondolsz erről?

RP: – Én abszolút azt látom, hogy az irodalomnak divatja van. Fészbukon, közösségi oldalakon látni, hogy több tízezren követnek irodalmi oldalakat.  Szeretünk olvasni. Nagyon sok terepe van annak, hogy megéljük, milyen csodás is az irodalom:  megélésnek, az írással, olvasással, irodalomterápiával.

megjegyzés: A cikk korábban egy netes portálon is megjelent.