Egy éve borzasztó tragédia hírére keltem, keltünk. És még mindig felfoghatatlan.

Az élet nem állt meg, de egy jó barát azóta is hiányzik. Viszont igazán sosem megy el! Szinte minden héten felemlegeti valaki. Korrektségét, emberségét, humorát. Ilyenkor hiszem, hogy fentről lát és ő is mosolyog a történeteken. A nevetése sokszor a fülemben cseng. És eszembe jut, hogy mennyire megnyugtató volt a közelében lenni. Mindig volt egy-két jó szava az emberhez, sosem tűnt idegesnek, zaklatottnak...

Nem halottak napja van, mégis eszembe jutnak mások, akik fentről vigyázzák lépteinket. Ez az élet rendje. Közhely, hogy mindenki elmegy egyszer. És tény is egyben. Az nem mindegy mikor és hogyan. Fáj a hiányuk, s a fájdalom idővel enyhül csak. Ám néha, ha sűrűbbek a napok, jobban lüktet...

A munkahelyen jönnek a körlevelek az elhunytak fotóival, történeteivel. Egyre fiatalabbak és egyre gyakrabban érkeznek ezek a levelek. Minden kép mögött drámával. Hogy hirtelen történt, vagy méltósággal viselt hosszú betegség után... Aztán, hogy hány gyerek maradt anya-apa nélkül.

Becsüljük meg az életet! Minden nap. Ahogy már mondtam. Ölelés!