Dr. Menis Yousry kapcsolati és kommunikációs kurzusa mellbe vágott és fizikailag is fájt. Nagyon. Sokáig.

Van min dolgoznom.

Az első gyakorlat első kérdése mindjárt a földhöz szegezett. A "mi a legnagyobb félelmed egy kapcsolatban?" olyan folyamatokat indított el, hogy csak kapkodtam a fejem. És ez még csak a legelső nap volt. A beszélgetőpartnereim megjegyezték, látszik, hogy sokat dolgoztam már magamon, mert gördülékenyek és szabatosak a válaszaim, de egy-egy kérdésnél érezték, hogy befeszülök. Amikor kitárgyalták és nekem csak az volt a feladatom, hogy hallgassam, milyen következtetést vontak le az általam elmondottakból, döbbenten hallgattam ezt a mondatot: " olyan, mintha bevonzaná, beprogramozta volna..."

Estére egy családállításos feladatra került sor. Ott pedig álltam a páromat és az édesanyámat képviselő személyek között és haboztam elindulni a férfi felé, érezvén, hogy édesanyámnak szüksége van rám.

Hazaérve volt időm gondolkodni a nap történésein. És rájöttem, hogy a reggeli társaknak igazuk volt. Előkerült egy gyerekkori mondat, amit mélyre temettem magamban, de meghatározta az egész életemet. Ahhoz, hogy ez a mondat többet ne tudjon rám hatni, fel kellett ismernem. Így már tudok vele dolgozni.

A második napon testvérem kiment megosztani. Az általa elmondottakat feszült figyelemmel hallgattam, hiszen én is ugyanazt éltem át, csak talán nem ugyanúgy. A kérdések záporoztak, Menis türelmesen hallgatott, a csapat figyelt, majd egy mondattal helyre tette a puzzle hiányzó darabját. A megfagyott belőled egy darab később is előjött. Egy kedves férfival is az történt, ami velünk. Az oldást ölelésterápia segítette. A teremben ülők egyszerre álltak fel és ölelték, ringatták a tesómat. A nap végén úgy éreztük, hogy mindkettőnk szívéről mázsás kövek gördültek le.

És még hátra volt a harmadik nap. Arról egy következő posztban olvashattok.