Kedves Mancstársak!

Némi nemű tapasztalattal már gazdagodtam itt városon. Egészen jól megszoktam a helyet, meg a napi rutint is.

Reggelente Gazdi visz sétálni, többnyire sem neki, sem nekem nem akaródzik felkelni. Délután Gazdi barátnőjével megyünk a térre, olyankor jó sokat szoktunk játszani. Ha nem hozza a játékaimat, akkor képes vagyok bármilyen fadarabbal elbohóckodni. Már megtanultam vezényszóra a pad fölött átugrani, amikor van közönségem, mindig elámulnak rajta, hogy milyen szépen veszem az akadályokat.

Vannak ember barátaim is, meg már akad néhány fajtárs is. Ez utóbbiakkal azért van baj, mert, ha nincs rajtam a póráz (tudom, tudom, ez szabálytalan), képes vagyok megfeledkezni róla, hogy az egész tér nem az enyém, s ha valaki hangosabban szól, annak én is odamondogatok. Ebből Gazdiéknak származott már kellemetlen pillanata, de hát mit csináljak, ha nem mindenki szimpatikus?!

Esténként vacsora előtt fél órával megyünk le, rendes kislány vagyok, mert ilyenkor általában szoktam szólni, hogy most már itt az idő!

Járok iskolába is. Először furcsa volt, hogy nem csak velem foglalkoznak, meg hogy a többi kutya is nagy és egészen az intim szférámban sétálnak, de ezt is meg lehet szokni. A sulit nagyon szeretem, rengeteget lehet bohóckodni és az esetek többségében meg is dicsérnek. Az oktató jó fej, érzem, hogy őszintén szeret, nem csak engem, de a többieket is. Ha már beszállunk a kocsiba, többnyire tudom, hogy hova megyünk, s ilyenkor nem győzöm világgá kiabálni, hogy megint iskolába megyek! Nem értem ezt Gazdiék miért nem szeretik. 

Most ennyi, megyek vissza a teraszra nézelődni! 

Mancsolás: Trudi