Valamelyik nap nyomorogtam a villamoson. Klasszikus jött combino helyett. A megállóban kavargott a sokszínű nép, ám kirítt a tömegből egy párocska. A 17 környéki fiú és lány ketten együtt alig voltak vastagabbak, mint én, továbbá olyan "barnák voltak, mint egy mentőautó" /idézet a Kedvesemtől/.

Csont sovány karjukon lógott a póló, a fiú haja trendin a szemében, a leányzó fekete hajjal, orrában karika, szeme feketére sminkelve, a szája fehérre, esküszöm úgy néztek ki, mint két kriptaszökevény. A srác egész úton bőszen ölelgette nőjét, az sem zavarta, hogy emiatt a könyöke feszt az én karomhoz ér, s ahogy a villamos taszigál, egyre mélyebb kontaktusba kerülünk. Kezdett a gyógyszerem gurulni. A párbeszédüket hallgatva még inkább. A két ifjú mekegett. Értelmes, kerek, artikulált mondat nem bírta elhagyni a szájukat.

Jó, hogy időben leszálltam.

Aztán a frissebb jelenség... Már nem csak a korosodó nők felejtik el, hogy nem 20 évesek, hanem a férfiak is. Egymást követő napon láttam kettőt is. Mindkettő vagány, fiatalos tornacipőben, pólóban, farmerban feszített elmaradhatatlannak tűnő napszemüveg és sapka társaságában. Hátulról láttam őket először. Olyan 25+ -osnak saccoltam őket. Aztán mikor megfordultak tátva maradt a szám. Az egyik bőven verte a 60-at is, ütemesen rágózott, miközben rángatta a fejét a fülébe bömbölő mp4 lejátszóra. A másik meg affektált a barátjának. Persze biztosan nem kell általánosítanom, de mindkettőről a Büszkeség menet jutott eszembe és némi szánalom...

Budapest fénypontja: villamospótló busz külön sávban. Halad... Haladna. Ha a kocsik nem hagynák figyelmen kívül a felfestett jelzést. És ha a kerékpárosok nem kanyarodnának ész nélkül ki a busz elé. Az egyiknek olyan jól sikerült, hogy az utasok a fékezés hatására majdnem feldőltek, a busz csikorgó fékekkel úgy 10 cm-re állt meg a nőtől. Az ütő meg bennem. De mindenki kellően higgadt volt, senki nem szentségelt, biciklis anyu valószínűleg sokkot kapott, mert csak markolta a kormányt és nézett maga elé...

Szép este volt!