Hova jutunk?

Valamelyik nap állok a túlzsúfolt villamoson, szemben velem három 10-en egy-két éves kis srác. Hátukon nagy táska, mégis ketten szoronganak az egyik ülésen. 

Jövünk a Margit hídon, a híd közepén az egyik kölyök rábök az Országházra.

- Tudtátok, hogy a miénk az egyik legszebb Parlament?

Mire a másik: - Helyesbítenék! Nem az egyik, hanem a legszebb!

Úgy láttam körülöttem is mindenkinek jobb lett a napja. Szívesen hallgattam volna még őket, de sajnos a következő megállóban leszálltak.

Történés kettő: 

Felszállok a túlzsúfolt vonatra, hely egy olyan férfi mellett, akit már többször láttam, mindig bele van bújva a papírjaiba. Nem egyszer láttam már, hogy a belügyminisztérium iratait tanulmányozza. Vele szemben 17 környéki srác, a gyengébbek kedvéért nyakában a nevével, előtte bazi nagy hátizsák, annak a tetejéről eszi a kínai kaját. Udvarias lévén megkérdem, hogy szabad-e a még üres hely?

Rábólintanak. A srác rám néz, majd miután lépnék a helyemre arrogáns stílusban nekem szegezi a kérdést:

- Ön meddig utazik?

Válaszolok, de a bicska nyílik a zsebemben, így mindjárt vissza is kérdezek, hogy miért is lényeges ez?

Öcsi: - Mert van egy ilyen idegesítő szokásom, hogy mindenkitől megkérdezem.

Ráhagyom. Majd kisvártatva megjelenik egy nő, akitől szintén megkérdi, mielőtt helyet foglal.

Néhány percnyi nyugalom, aztán a csávó előszed egy csomag negrót, s tolakodóan beletolja a képünkbe, hogy kérünk-e. Emberünk kezéből majdnem kiesik a papír, de még türelmes. Némán utazunk, míg "anyu" fel nem hívja. Ekkor öcsi mindent részletesen előad. 

Lassan közelít a célállomás. Előtte kb. 2 perccel megszólal a gyerek:

- Megkérdezhetem, hogy Önök mit dolgoznak?

Itt szakad el emberünk cérnája, leteszi a papírjait, ránéz a gyerekre szigorú ábrázattal, majd közli:

- Na most fejezd be! Semmi közöd hozzá, hogy ki mit dolgozik, az minden embernek a magánügye!

Kis csávó: - Jó, jó, de az embert érdekelheti, hogy mégis merre orientálódjon, nem?

Pasi: - Nem. 

:) Alig vártam, hogy leszálljunk.