Sziasztok!

Sajnálom, hogy sokáig nem voltam, de ennek csak az az oka, hogy annyi minden történik, hogy csak kapkodom a fejem.

Képzeljétek, Gazdival eljárok sétálni! Szerintem neki több mozgás kellene, mert a múltkor is hamar feladta, pedig én még rohangáltam volna. Mondjuk azért az már fél siker, hogy egyáltalán elindulunk.

Emlékszem arra, mikor először odahozták a pórázt. Fogalmam se volt róla, hogy mi az, ők meg csak lóbálták az orrom előtt, de nem volt olyan szaga, hogy játszani kelljen vele. Aztán a nyakörvemre csatolták és várták mit lépek. Hát én semmit nem léptem. Kérleltek szépen, aztán meg húztak, de én már csak azért se akartam megmozdulni. Ki is nevettek, majd pár bátortalan lépés után megdicsértek, ennek örömére akartam egy nagy kört szaladni, de a hátsó felemre pottyantam, az a valami akkorát rántott rajtam. A séta is nehezen indult így. Sajnos néha még most is elfelejtem, hogy ilyenkor jó kislány módjára a Gazdi bal lábánál kéne mennem és azt csinálni amit ő mond, nem pedig azt, amit én akarok. 

Szerintem ők nem tudják milyen jó szaladgálni úgy, hogy döng a kutya mancsa alatt a talaj, mert, ha messzebbre megyek, máris kiabálnak, hogy jöjjek vissza.

Az egyik első sétáimon jött egy nagy valami, hangos is volt, meg roppant mód dübörgött, de nem autó volt, mert attól nem félek. Gazdiék megfogtak és kíváncsian várták mit fogok csinálni. Amikor a valami mellénk ért, már éreztem, hogy olyan szaga van, amit sose éreztem, s ezt el is akartam mondani Gazdiéknak. Fura hangok jöttek ki a torkomon, de megdicsértek, s biztattak, hogy hangosabban "ugassak". A nagy valaminek négy lába volt és nem is tudom hányszor volt tőlem nagyobb, de hiába ugattam, nem beszélgettünk, csak tiszta por lettem, mikor egy hangos "Gyí!" kiáltást követően elporzott előttünk. Azóta is, ha közeledni hallom, mindig ugatni támad kedvem. Gazdi szerint egyre szebb a hangom, már nem olyan kislányos.

Mára ennyi, mancsolás nektek!

Trudi