Stlíszerű a cím, csak épp nem a színházról szeretnék írni.

Tapasztaltátok már azt, mikor benne vagytok egy roppant fontos beszélgetésben, de vagy rossz az időzítés, s a másik fél kevésbé szeretné az adott témát feszegetni, vagy épp addig húzzátok a nagy kérdés feltevését, míg nincs idő érdemben kifejteni a választ?

Azt gondolom, sokszor ez önvédelmi mechanizmus. Kellő időt hagyva a másiknak a válaszra. Illetve a válaszra való felkészülésre, ami a következő alkalmakkor vagy előkerül téma képében, vagy sem. 

Nos én, mostanában rendre így járok. Számomra fontos, hogy választ kapjak bizonyos kérdésekre, meg is szoktam, hogy az emberek többnyire válaszolnak, ám néha belefutok abba a bizonyos hibába, hogy nem szeretném elrontani a találkozót a kérdéseimmel. Mivel ugye egy kérdés, egy válasz általában még több kérdést szül, s akkor van baj, ha nincsenek rá válaszok.

Persze a társadalom nem épp válasz központú. Megfigyeltem, hogy az emberek többsége gyávaságból nem teszi fel a kérdéseit, mert fél a válaszoktól. Sokkal jobb, egyszerűbb és kényelmesebb egy olyan helyzetben leledzeni, amiből még bármi lehet. Vagy hogy közhelyt használjak, amiről nem tudok, az nem fáj. Ergo, ha nem teszem fel a kérdéseimet, nem kapok kellemetlen válaszokat, elutasítást és boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Ez nem én vagyok. Én felteszem a kérdéseimet. Csak tényleg nem mindig áll szándékomban elrontani a pillanatot, főleg akkor nem, mikor abból az értékes másik emberből csak egy-egy óra jut. Már kétszer előfordult, hogy a fontos kérdést a találka végére hagytam, s a következőképp nézett ki. Feltettem a nagy kérdést, amire jött a válasz tömören, majd az, hogy hát ez hosszabb lenne, s már szóra nyílott a száj, mikor a vonatajtó automatikusan becsukódott a felvonásnak vége volt, s a válasz ott maradt az ajtó túloldalán a levegőben lógva....