Ígértem és reméltem, hogy a szimpatikus fiatalemberről még lesz mit írnom.

Nos, már nem egyszer találkoztunk. A helyszín és az időpont eléggé változatos. Volt hogy vacsorázni mentünk, máskor szökőkutakkal teli parkban nyaltunk egy fagyit, aztán kávéházban röppent el egy órácska, s volt séta az egyik bevásárlóközpont tetején is.

Ez utóbbi hely azért volt érdekes, mert fogadtunk. Ő is állított valamit, én is, majd elhangzott a bűvös "Fogadjunk, hogy..." kezdetű mondat. Persze mindketten meg voltunk róla győződve, hogy veszélytelen a dolog, hiszen igazunk van. Végülis volt is, meg nem is. Abban a boldog tudatban, hogy úgyis én fogok nyerni, rábíztam a tétet. Ő azt mondta, hogy a nyertes bármit kérhet a vesztestől. Magamban már kajánul vigyorogtam, de csak annyit kérdeztem, hogy ezt jól meggondolta-e. Nem visszakozott, ez már tetszett. :) Aztán jött a meglepetés! Kiderült, hogy tulajdonképp, ha a fogadás szabályait nagyon szigorúan értelmezzük, akkor egyikünk sem nyert. Persze rám bízta a döntést. Megkérdeztem, hogy szerinte én hogyan értelmezném? Rávágta szinte azonnal, úgy, hogy mindketten nyertünk. :) Ebben maradtunk, ám nagylelkű lévén, mivel ő találta ki az egész fogadást, így azt  mondtam, hogy övé az első kérés joga. Azt mondta nem szeretné elbagatellizálni, gondolkodni fog rajta. Másnap kaptam egy üzenetet, hogy reméli nem évül el a kérés. :)

Sajnos a kérés még mindig nem hangzott el. Én már tudom mit szeretnék kérni tőle, de mindenképp meg kell várnom, míg ő kér....

Lassan nekem is muszáj lesz kérnem tőle valamit, de ez az én titkom marad egyelőre. ;)