A balatoni strand a nyaralás csúcsa. Egészen pontosan már nem emlékszem rá, hogy melyik nap mentünk le egész napra fürdeni, de az tény, hogy minket nem kellett félteni.

A srác barátnője nem vitte túlzásba az öltözködést, felkapott egy bokáig érő zöld, oldalt felhasított ruhát, alá a fürdőrucit, aztán irány a part. Csak úgy halkan, zárójelben merem megjegyezni, hogy a ruha nagyon jól állt rajta, Lütyőnek is simán bejött a kiscsaj...

Nem is tudom miért, de a strand nem volt tömve. Mi ki-beugrabugráltunk a vízben, a srác unatkozott. Szerintem elég korán felment a szállásra. Bár azt hiszem Lütyővel előadott mutatványunk hamar döntési helyzetbe hozta. :) Miután eluntuk a fürdőcskézést, Lütyőnek az az ötlete támadt, hogy úgyis hamarosan megyek vizsgázni, gyakoroljuk a vizsgaanyagot. Én meg lelkes harcművészjelöltként szorgosan bólogattam, nem tudván, hogy leendő mesterem okításait hallgatom. Irányzatunkban nagyon fontos a gurulás. :) Amikor én tanulni kezdtem még több hónapig ez volt minden egyes edzés anyaga. A mai felgyorsult világban kevesebb hangsúlyt helyeznek rá, ami azért szomorú, mert van olyan tanítvány, aki már több éve jár edzeni, de esni még mindig nem tud. És hát ugye tudjuk, hogy a tatami és a beton között akad némi különbség. De ne szaladjunk előre.

Szóval Lütyő kitalálta, hogy ő letérdel, én meg szorgalmasan essek át a háta fölött. Nem is volt ezzel semmi baj, habtestem akkor még bírta a földet, csak épp a strand közönsége meresztgette egyre furcsábban a szemét, amint egy fürdőruhás alak a szép gyepen gurulgat előre-hátra, meg keresztül a társán. Majd rátértünk a technikai részre. Nem mondom, hogy sikerünk volt, de ma már tudom, hogy a jó bemutatónál fontos az időzítés. Ezért nem is csinálok ilyen felelőtlen dolgokat csak úgy ukk-mukk-fukk. :) Nos... A strand kezdett kiürülni. Az emberek odébb húzódtak... Ennyi idő távlatából pontosan már nem tudom megmondani, hogy azért, mert közeledett az ebédidő, nagyon tűzött a nap, vagy csak szimplán a két dilinyóst akarták-e kikerülni. :) A vizsgaanyag végeztével mi is megebédeltünk, gondolom én, hogy az elmaradhatatlan lángost, hiszen a strandon az alapkövetelmény. Majd mint akik jól végezték dolgukat, elnyúltunk a pokrócon. Ekkor jött Lütyő magánszáma. Először csak katicabogarakat reptetett az ujjáról (tényleg! hol vannak most a katicák? már alig látni!!!), aztán később ezt fokozta értelmesnek ható kérdésekkel, melyekben többnyire a kulcsszó a miért volt. Mindegy is volt, mit mondtam neki, ő rendíthetetlenül tovább kérdezett. "De miért?!" Mondjuk mi remekül szórakoztunk, ám a strand vészesen ürült. Nem értem, miért?! :)))

Már késő délután volt, mikor úgy döntöttünk, hogy ideje hazaindulni. És akkor Lütyő megvilágosodott. Kitalálta, hogy cseréljünk ruhát. :) Ő felveszi a lány bokáig érő, zöld ruciját, én az övét, a csajszi meg az enyémet. Végülis nekünk ez nem jelentett problémát, hiszen Lütyő is és én is póló-rövid naci összeállításban jöttünk a strandra. :) Szépen fel is öltöztünk. Lütyőn a leányzó ruhája épp csak térd alá ért, így a 42-es papucson kívül a szőrös lábai is kilátszottak. Kapott valami fürdőruha darabot a mell helyére, orrára csúsztatta a napszemüvegét és kijelentette, hogy indulhatunk. Én többször, két röhögés közt megkérdeztem, hogy tényleg így akar-e feljönni a szállásig, de ő hajthatatlan volt.  A strandon síri kussban vonultunk végig. A forgalmas főúton nem volt zebra, így gondoltuk, hogy ad-hoc egyszer csak át az úton, s fel a dombon, ami egy parkba vezetett, kanyargós erdei ösvényen. Mehettünk volna a műúton is, de az nagy kerülő lett volna. Már jó ideje vesztegeltünk az út szélén, mert nem lehetett átjutni, mikor is egy pár csatlakozott mellénk két bringával. Reméltük, hogy így már hamarabb átjutunk. Lütyő kezdett türelmetlen lenni. Egészen addig meg sem szólalt, aztán egyszer csak egy mély bariton belezengett a forró nyári napba: "A f...sz ki van, b...d meg, itt már sosem megyünk át?!" A fiatal párocskra ránk nézett, a szemük fennakadt, majd odébb tolták vagy 3 méterrel a bringát. Lütyő persze későn kapcsolt. Nagy nehezen átértünk az úton, s ő úgy döntött, hogy a szűk ruhában lerövidíti az utat, keresztül megy a dombon, levágva az ösvényt. Persze félúton el kezdett visszacsúszni, telement a papucsa földdel, s kénytelen volt belátni, hogy jobb, ha az ösvényen jön velünk. Ám leállítani nem lehetett, megállás nélkül szentségelt, hogy még egy ilyen barmot mint ők, hogy szorítja a ruha és a többi... Én már rángattam, hogy fogja be a száját, de ő nem figyelt rám, sőt, egyre agresszívabban beszélt, s közben folyamatosan a földet nézte, mert rájött, hogy a szűk cuccban nem léphet akkorát, amekkorát szokott, vagy pofára esik, vagy szétszaggatja a ruhát. :) Én próbáltam közölni vele, hogy nem lesz ez így jó, de egyre hangosabban beszélt. Ő nem látta, amit mi igen. Hogy egy négytagú család közelít felénk. :) Anyuka, apuka, két gyerek. Természetesen akkor vette már csak észre őket, mikor elhaladtak melletünk. Az egyik kissrác megállt - pedig anyuék nagyon igyekeztek odébb tolni őt, s befogni a szemét -,  és jó hangosan megkérdezte: "Apppuuuu, ez most bácsi volt, vagy néni? De ha bácsi, miért van rajta szoknya?!" Sajnos a választ már nem hallottuk... Lütyő viszont rájött, ha tipeg, gyorsabban halad, mintha a szoknyával birkózik. Így értünk fel az erdei tisztásra. És mit ád Isten?! Egy nagy csapat vihogó tinédzsert. Lütyőnek sem kellett több, méltóságán már nem eshetett csorba, így pörgött-forgott és megkérdezte a lányokat, hogy tetszik-e nekik. Azok meg nem értették, mert kiderült, hogy lengyel túristák. :) Végül egyik-másikuk közelebb merészkedett, s ment a vihogás. Alig bírtuk Lütyőt kiszabadítani.

A házhoz érve már várt minket a srác, aki mikor meglátta díszes társaságunkat berohant a szobába és magára csapta az ajtót. A barátnője utána.... Lütyővel meg még egy fél órát fetrengtünk a szobában a röhögéstől, s szerencsére azelőtt megszabadult az ominózus ruhadarabtól, hogy a házinéni bejött volna. Mert bejött. És hitetlenkedve mesélte, hogy az utcában azt beszélik, hogy vannak itt melegek, vagy micsodák, az egyikük férfi létére nem szégyellt szoknyában kimenni az utcára! Holott ez egy tisztességes város! És hogy azt mondták, hogy ide jöttek be. De hát itt csak mi vagyunk, mi meg nem vagyunk olyanok, ugye?! :))

Szerző: Berill Shero  2010.03.04. 22:51 2 komment

Címkék: nyaralás

A bejegyzés trackback címe:

https://berillshero.blog.hu/api/trackback/id/tr181788832

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

micicica 2010.03.14. 14:34:40

Szia Anya!
Végre utolértelek az olvasással! Úgyhogy tessék sokat írni!
Ki az a Lütyő? Csak nem egyik kedvenc jéger-matyi kedvelő szenszikém? :) Remélem nem csap le, ha otthon le-lütyőzöm, de ezt ki kell próbálnom. :)
És várom az új regényedet!
Pussssz!

Berill Shero 2010.03.18. 20:38:56

@micicica: Regényt majd írom....:) Lütyőt nagyon jól látod :D
süti beállítások módosítása