Nem is tudom hol kéne kezdenem. Talán a modoros blogon olvasott harcművészeti bejegyzés adta az ötletet a mai íráshoz, vagy a napokban elkövetett merényletem magam ellen....

Az ember lánya ifjonti korától kezdve kipróbálja magát szinte minden sportágban. Anno, mikor a Linda ment a tévében, úgy gondoltam, hogy uccu neki, a karate jó lesz nekem. Egy évet shotokanoztam, de túl sok mindenre nem emlékszem belőle azon kívül, hogy az edzőm szinte majd minden edzésen úgy jelent meg, hogy rommá volt verve. :)

Az már egész korán kiderült, hogy például a labdajátékokhoz (már amit a lányoknak találtak ki) sem érzékem, sem tehetségem. Pont úgy, mint sok máshoz sem. :D A kézilabda nem volt nekem való, mert a kis labda dobással is mindig meggyűlt a bajom, a kosárlabdánál 250 dobásból sem tudtam betalálni a kosárba, viszont bárkit profin szereltem.

Tehetségem talán 3 sportágban mutatkozott meg. A fociban remek csatár voltam, és tengót akár a vadi új strandpapucsban is képes voltam egészen addig játszani, míg szét nem esett a papucs. Anyukám valamiért sosem díjazta, ha a ház előtt tengóztunk, vagy egyérintőztünk. Lehet az volt a baj, hogy a mi lakásunk összes ablaka a térre nézett?! És a felnőttek csak az ütemes tüc-tüc-öt hallották a játékból?

A gör- és jégkorcsolya már egészen kiskori szerelem. Jégkorizni egy kölcsön korcsolyában tanultam anno 5 évesen. Az volt benne a legrosszabb, hogy meg kellett várnom, míg a csajszit felrendelik a szülei, mert addig ő korizott. S mikor ő felment, általában már a paneldzsungel többi gyerekének is szólt a vacsorára hívó gong, így többnyire az egész jégpálya az enyém volt, de úgy unalmas volt korizni. Persze eljött az pillanat is, mikor megkaptam életem első, gyönyörű női korcsolyáját. Remekül be is törtem kb. 3 alkalom után bokánál, s mivel a női műkoriban szétfagy az ember lába, a második korcsolyám már legalább 2 számmal nagyobb volt a lábamtól. Ezt megtanulva az öntött korcsolyák korszakában is 2 számmal nagyobbat vettem. Hiba volt. Ugyanis a bélés miatt az olyan piszokul meleg volt, hogy sosem kellett bele plusz zokni, viszont a fűzője vacak volt, így mindig volt alkalom a jégen ismerkedni, mert csak és kizárólag a srácok tudták meghúzni kellően szorosra. :)) Aztán a barátaimnak hála teljesült a nagy álmom is. Sikerült megvenni az egyik legdrágább, 3 csatos márkát. Öntött, álom szép. És ennek megfelelően remekül feltöri a lábamat. Még közel 8 év távlatában is. Mindegy hányszor van a lábamon, ez bizony nem törik be. Csak a lábam. Fel.... Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon jó-e az, ha az ember álmai teljesülnek. :D

Saját görkorcsolyám sajnos már jó ideje nincs, de az lesz a következő projekt egyszer csak....

A kerékpár örök szerelem. És az sem tántorít el, hogy borultam ám vele rettentő szépeket. Olyan youtube-ra való is volt köztük. De ez majd egy másik történet lesz. :)

Már jó ideje harcművészkedtem, mikor tesóm kitalálta, hogy menjünk le aerobikozni. Gondoltam én, hogy a középiskolában rám ragadt aerobik tudás elég lesz. Ott kezdtem el gondolkodni, hogy hova is jöttem, mikor az öltözőben beleszaladtam a nádszál vékony, agyon szolizott, hatalmas műkörmökkel rendelkező cicamicákba. A szép lila melegítő nadrágomon még napirendre is tértek, s elnéző mosollyal érdeklődtek hogyan kerültem le... A bemelegítés egész jól ment. Aztán mikor rátértünk a gyakorlatokra, olyan voltam, mint az elefánt a porcelánboltban. Ezt tetézte a tükör is, s az oktató folyamatos figyelmeztetése, hogy figyeljünk a testtartásra és nézzük magunkat a tükörben. Én néztem, s mindig azt láttam, hogy vagy le vagyok maradva néhány taktussal, vagy épp pont az ellenkező irányba csinálom a gyakorlatokat. 2 aerobik óra után feladtam mindenki nagy megkönnyebülésére, s azóta néha itthon bohóckodom. :)

És ami már gyerekként sem ment. Ez a hulahopp volt. A barátnőm hastáncosokat megszégyenítő módon forgatta derekán és csípőjén a karikát, nekem egy-két pörgés után mindig leesett. Pont mint az ugrálókötél, amibe képes voltam akár egy ugrással belegabalyodni. :) Az ember felnőtt fejjel aztán átgondolja a dolgokat. Így tettem én is. S mikor a család kapott egyik karácsonykor egy hulahopp karikát, úgy döntöttem, ami nem ment gyerekként, az majd most menni fog! 3-4 sikertelen alkalom után feladtam. Aztán voltam olyan botor, hogy kérjek egyet a szülinapomra, mert mindig is izgattak a kihívások. Ebben meg aztán van! :) Olyannyira, hogy valamelyik nap összeszedtem minden bátorságomat és nekiálltam. Rekord! Már kb. 4-et fordul úgy rajtam a karika, hogy nem esik le. Mondjuk a fogyáshoz szerintem az is jó, ha az ember folyamatosan a földre hajolgat érte. :D De nem adom fel! Edzésen is mindig azt mondják, hogy egész jók a technikáim, csak keveset használom a csípőmet. Szerintem, ha megtanulok hulahoppozni, akkor lehet az edzés is jobban fog menni?! :)