Grecsó Krisztiántól korábban csak a Nők Lapjában megjelent cikkeket és néhány novellát olvastam. A Vera című regénye mostanában került a kezembe. Aki nem olvasta volna, kedvcsinálónak álljon itt a könyv fülszövege:

„Szeged, 1980. Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, jó tanuló, jó sportoló. A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik. Az egyik eseményből következik a másik, mintha dominók dőlnének egymás után, mégsem lehet tudni, vajon mi indítja el az események láncolatát. Mi fordítja szembe végzetesen az addigi legjobb barátnőjével? Miért olyan jó és ugyanakkor ijesztő egyre több időt tölteni Józeffel, az új lengyel fiúval? És miért vannak a felnőtteknek titkaik, ha Verától azt várják el, hogy ő mindig csak az igazat mondja?”

Nem véletlenül lett Libri irodalmi közönségdíjas a regény, hiszen a Vera gördülékeny olvasmány, tele ismerős szituációval. A főszereplő kislány keresi önmagát, a helyét egy súlyos titkokkal teli világban, miközben betoppan életébe az első szerelem és újra kell definiálnia a barátság fogalmát is.

Grecsó Krisztián hihetetlen érzékenységgel nyúlt egy kiskamasz lelkéhez, a benne zajló folyamatokat, rezdüléseket remekül adja át. Az író azt vallja, hogy ez az egyik legszemélyesebb regénye, ő is magában hordozza a szeretetéhséget, megvan benne a szorongásra való hajlam és a túlteljesítés.

fotó: internet -  a könyv borítója

Személy szerint nagyon tudtam azonosulni a főszereplő kislánnyal, mert hasonló átalakuláson mentem keresztül én is ennyi idősen. Megváltozott családszerkezet, útkeresés, saját magam meghatározása a világban – ezek jellemezték a korai kamaszkoromat. Markáns a regényben a „védettség” érzésének szétfoszlása, hogy semmi sem úgy lesz, mint eddig volt. Együtt izgulunk a főszereplővel: vajon le tudja-e küzdeni a szorongását, fel tudja-e vállalni az új, sérülékeny életet a korábbi sérthetetlennek hitt élete után?

A könyv rengeteg jelenleg is aktuális társadalmi kérdést feszeget, hol nyíltan, hol kevésbé, mint például az iskolai zaklatás, örökbefogadás vagy a nemzeti identitás kérdése.

Időnként túlmagyarázottnak éreztem a főszereplő gondolatait, a végét pedig hirtelennek. A csattanóra már egészen korán felkészít, de nem ad feloldozást. Életszerűtlennek tűnnek benne az ígérgetések hogy majd megbeszélik a dolgokat, ám ez egyszer sem történik meg. Emiatt igen erős hiányérzettel tettem le a könyvet. Pont azért, mert azonosultam a főszereplővel, aki nagyon szeretné tudni az igazságot és nem kapja meg a válaszait. Azt gondolom, abban az időszakban rendszeresek voltak az efféle elhallgatások és félmagyarázatok, ami hosszútávon mindenképp megviselte az érintett feleket. Az elhallgatókat azért, mert a titkot a végtelenségig kellett cipelni, aki elől elhallgatták, azt meg azért, mert a hiányzó részeket a fantáziájával töltötte ki. És nagyon jól tudjuk, hogy ebből torz valóságkép születik…

Összességében remek olvasmánnyal gazdagodtam. Jó szívvel ajánlom nektek is.